A kutya figyel

Grafomán vagyok. Mindenre és bármire csak írásban tudok reagálni. Karamazovi lényem türelmetlensége ivás közben is megnyilvánul: fröccsöket iszom számolatlanul. Alig tudom megfékezni magam, hogy időnként üresen igyam az ásványvizet.

Amit tehát mondani fogok, azt innen is kell nézni: a grafomán tekintetéből. Nem küldetésről és egyebekről van szó.

Néhány éve részt vettem egy elég parázs beszélgetésen. Arról folyt a szó, hogy miért nem írnak az írók mást is, mint a műveiket, magyarán, miért nem írnak publicisztikát. Akik ott ültek, azok valóban nem írtak, a mai napig sem írnak.

„Vannak hivatásos aláírók!” Emlékszem az öregúrra, aki ezt mondta. Kedves, tisztességes, felkészült tudós volt, de abban szocializálódott, hogy úgysem tehetünk semmit a világ működése ellen, s aki tenni akar, egocentrikus vagy „ugrál”.

Ilyen helyzetekben nincs lélekjelenlétem, de valami olyasmit mondtam volna, hogy nemcsak magamutogatásból lehet felszólalni.

Különben is, a mai világ egészen átrendezte a jelzőket. Nyilvánvaló, hogy Tompa Gábor vagy Gáspárik Attila „magamutogatása” nélkül sehol nem tartana az a színház, amelyet igazgatnak-igazgattak. Örökös „nyüzsgésük” az intézmény hírnevét is szárnyra kapta. Mások visszafogottan vezetnek – időnként meg is látszik az eredménye.

De a kommunizmusban nemcsak fölösleges, hanem veszélyes is volt az ugrálás. Az ember nem ránthatta elő az Erikáját, hogy lekopogja, mi a véleménye a világról. S a Stockholm-szindróma nemcsak terrorista merényletekkor vagy emberrablás esetén működik: aki évtizedekig egyfajta világban él, az óhatatlanul átveszi a szabályait.

A magyar kisebbség ráadásul arra nevelte az embereket, hogy nem jó „kifelé” beszélni, s lassan már semmi sem volt jó azon az egy retorikán kívül, amelynek adott szótára és visszatérő kifejezései vannak. Aki nem annak a szótárnak a nyelvén beszél, és nem azok szerint a szabályok szerint, az nem közénk való.

Ugyanakkor érzékelek egyfajta gőgbe forgatott félelmet is.

Aki kiáll a porondra, az óhatatlanul megsebződik.

Kiderül róla sok minden, időnként a védtelen oldalával fordul a többiek felé. Kötetekben „tökéletes” volt több nemzedék – a publicisztikában nem lehet tökéletesnek lenni, mert az nem a mívesség műfaja. Nem egyedül az írni tudás számít, és az írni tudás sem annyira végleges, mint egy könyvben. A reakcióidő is más már eleve, s az internetnek köszönhetően még sokkal gyorsabb.

Nos, van, aki nem tud ebben részt venni. Vannak, akik csak márványképes műveket tudnak leadni, ahol minden a tehetség, és nagyon kis szerep jut az olvasónak. Diszkréciót és eleganciát emlegetnek, valójában azonban félnek a sebektől. Még inkább attól, hogy tévedhetnek.

Ez, a tévedéstől való félelem akadályoz meg nagyon sok olyan embert, aki élesen és világosan gondol valamit a világról, hogy közügyekben megszólaljon. Innen származik a sok „úgy sincs értelme”, „nem kell kimondani”, „nem néztem meg a dossziémat” és társaik. Innen származik az is, hogy nagy költő csak patyolaterkölcsű ember lehet.

Valójában nem a patyolat a kérdés, hanem önmagunk tévedhetetlenségének megóvása.

Itt van például Kukorelly Endre. Bevallom, olykor én magam is kételkedve figyelem, ki mindenkivel beszélget különféle műsorokban: olyan emberekkel, akik úgyis meggyőzhetetlenek, s akikkel szemben azok cinizmusa vagy ostobasága miatt úgyis alulmarad. Vagy olyanokkal levelezik, akik rég a hatalom foglyai. De mindig van egy olyan kör, legyen bármilyen szűk, amelyik nem a hatalomhoz viszonyul. Mindig vannak, akik talán figyelnek arra, amit mondunk. Mindig alakítjuk a beszédet mi is, még ha gyakran érezzük is, hogy a kutya sem figyel ránk.

Hátha legalább a kutya.