Halottnak a csók – egy értelmetlen halál margójára

Esteledett. Feküdtem az ágyon, mozdulni sem mertem. A sebem sajgott, a rózsaszín lé lassan teljesen eláztatta a hálóingem. Mindjárt jönnek, bekötöznek, talán egy Algocalmint is kikönyörgök tőlük – csak erre tudtam gondolni.

Nem jöttek. Reggelig senki nem nézte meg, miért folyik belőlem az a valami, miért fáj. Mikor a reggeli viziten az orvos végre felemelte az átázott takarómat, ordibálni kezdett. Egy mozdulattal lekapta az immár lucskos kötést: két nappal azelőtt összevarrt vakbélműtétem szétvált, az én gyönyörűen abszolvált cipzárszerű hegem elnyílt szájként tátongott. Egy hónapon át kétnaponta kötözték azt a sebet, minden képződött vart szikével lenyestek, gyógyszereztek és újrakötöztek.

Soha, senki nem kért elnézést. Soha, senki nem mondta el, tulajdonképpen miért köteleztek rá, hogy frissen varrt sebbel egyenes háttal lépcsőzzek a kórház emeletei között, és aztán miért tojták le magasról, hogy sírva panaszkodok, hogy valami meleg lé kezdett el hirtelen csorogni belőlem a harmadik emelet után. Mint ahogy azt sem mondta el soha, senki, hogy mi szükség volt rá, hogy altatás helyett helyi érzéstelenítésben operáljanak, kinek, miért volt jó, hogy végig kiabáltam a fájdalomtól.

Huszonkettő voltam akkor, zöldfülű, kiszolgáltatott.

Ha lett volna akkoriban mobiltelefon, bizonyára hazatelefonálok, vagy üzenek. Bár egyáltalán nem biztos, hogy segített volna bármit a helyzeten. Mint tegnap kiderült, nekem szerencsém volt: Alexandra Ivanovnak volt mobilja, mégis belehalt.

Mióta olvastam a hírt, a horror villámként csapkod a homlokomban.

Alexandra nem egy banális vakbélműtét miatt volt a botoșani-i kórházban. Éppen elvetélt. A fizikai fájdalmon túl a veszteség óriási terhét is cipelte. A gyász kellős közepén, amikor békét kellett kötnie a gondolattal, hogy a bensőjében hordott magzatot el kell engednie – neki akkor kellett orvosoknak, ápolóknak üzenetben könyörögni EGY KÓRHÁZI ÁGYRÓL – hogy segítsenek. Hogy kivegyék belőle azt a pici halált, hogy ő tovább élhessen.

De nem segítettek.
Mert Carmen Oprisan aludt.
És Pitrip Mariana is aludt.
És bizonyára mindannyian aludtak, akik segíthettek volna.

A segítők közönye gyilkolni tud. Szó szerint.

Írjuk le ezredszerre, hogy ez így nem mehet tovább? Írjunk alá petíciókat, amelyben a menedzser, a miniszter, x és y lemondását, kirugását, elbocsátását, menesztését követeljük? Ma reggel egyszerre két külön helyről is kérték a szignómat, hogy Alexandrának igazságot szolgáltassunk. Pedig Alexandrának már nem lehet semmit szolgáltatni.

Ez a legnagyobb baj, hogy bármennyi fejest rúgnának ki, sőt, bármennyiüket zárnák börtönbe, ameddig nincs a rendszerben valódi szembenézés a következményekkel, addig úgysem változik semmi.

A hárításban, bűnbak-keresésben, felháborodásban, lincselésben már nagyon jók vagyunk. Csakhogy ez Alexandrának kevés.

Ezeket a borzalmakat meg lehet torolni, de mi lenne, ha a jóvátételen agyalnának?

Ha értelmet akarunk szerezni egy értelmetlen halálnak, nehéz dolgunk lesz. Nagyobb erőfeszítés, mint egy aláírás. Több energia, mint néhány percnyi dohogás egy újsághír láttán.

Hogyan lehet a gondatlanságot, az oda nem figyelést, a részvéttelenséget jóvátenni?

Gondoskodással, odafigyeléssel, részvéttel.

A felelős vagyok a másik emberért kultúrájával.

A nem fordítom el a fejem divatjával.

A szembenézek a saját sarammal szokásával – minden szinten.

Soha nem felejteni a magára hagyott nőt, amint kövér cseppek indulnak homlokáról s végigcsurognak kínoktól gyűrött arcán. Nyugodjon békében.