Embertelen segítők – sokadszorra az egészségügy és a szociális rendszer lelketlenjeiről

A nő, mint aki megadta magát a sorsnak, szinte mozdulatlanul terpesztve fekszik a szürke kövezeten, a telefonnal felvételt készítő ember, szemérmetlenül svenkel meztelen lábai közé, ahol egy kék színű, orvosi steril felületnek használatos papírlepedőben egy újszülött sír fel. „Szülés a kórház udvarán, az Urziceni kórháznál” – kiabálja a videózó ember, mondatait visszhangozza a földön fekvő mellett köröző másik nő, vélhetően hozzátartozó. A szülő nőt ellátó mentős nem térdel a páciens mellé, csupán lehajolva, sietősen teszi a dolgát, mint mikor a konyhában éppen leesik egy karika murok a vágódeszkáról, s a háziasszony gyorsan lehajol érte. „Gata, bravo” kiabálja.

Miért szül valaki a mai világban egy kórház udvarának járdáján?

Mert nem jutott el a kórházig – gondolnánk.

És tévednénk.

A nő eljutott a kórházba.

A kórházi személyzet megvonta a vállát. Hajnali öt óra volt. Ilyenkor még nincs nőgyógyász, az csak 8-tól 3-ig rendel. Teccett volna akkor elkezdeni vajúdni, ugye. Na, nem baj, ne érje szó a ház elejét, hívunk egy mentőt, vigye el Sloboziára ezt a szerencsétlent. Állítsuk ki a papírokat….

Főszereplőnk nem várta ki a papírokat.

Aki már szült, tudja, aki nem, annak mondom: vajúdás közben az embert baromira nem érdeklik a papírok. Nem érdekli semmi, igazából, el van magával, a fájdalmával, az egész, éppen metamorfizálódó testével, a hüvelyével például, amelyből szülőcsatorna lesz, a medencéjével, amely hihetetlen rugalmassággal tágul, ha tágul, bár van úgy, hogy nem tágul, de minden bizonnyal fáj, és lüktet, és nyom…

Szóval a nő nem várt.

A kórháziak meg nem marasztalták. Nem fektették azonnal ágyba, nem vizsgálták meg.

Pedig megtehették volna. Ágybafektetéshez például nem is kell annyira nőgyógyászati képzés…

A nő nem várt, kiment és kínjában lefeküdt a földre, és engedte, hogy jöjjön, aminek jönnie kell… Ott találta a két mentős, akik aztán a maguk módján tették, amit tehettek – például az anyjából éppen kicsusszanó gyerek alá egy steril lepedőt. Bizonyára gyorsan elvágták a köldökzsinórt, és bepakolták az egész bagázst a mentőautóba. A kórházi személyzetnek se híre, se hamva, a telefonhívást megejtették, a mentő kijött. Slussz.

Aranyóra.

Ez jutott eszembe, miközben a videót néztem. Az aranyóra, tudják, közvetlenül a szülés után, a baba és a mama háborítatlan együttléte, amikor a baba ösztönösen rátalál az anyamellre, amikor a közvetlen bőrkontaktus olyan hormonokat, érzelmeket szabadít fel, amely a kötődést, a későbbi harmonikus fejlődést segíti -jobb helyeken. Hol vagyunk mi az aranyórától?

Az ügy tegnapi kirobbanása óta sokan megszólaltak, és a kórházigazgatót, a polgármestert, az egészségügyi minisztert kérték számon, az orvoshiányt, a kórházak elavult felszerelését, a korrupciót és a pártokat, elpolitizált funkciókat emlegették.

Csak egy valamit nem kérdeztek: miért pont azokban a rendszerekben, ahol a kiszolgáltatott, segítségre szoruló emberekkel kellene foglalkozni, minden empátiát, együttérzést, jóérzést, emberséget nélkülözők veszik fel a fizetésüket nagyon nagy arányban? Nem, nem dolgoznak, hiszen a dolguk a segítés, az ápolás lenne, de pont ezt nem végzik.

Az elmúlt hónapokban szinte ömlöttek ránk a hajmeresztőbbnél borzasztóbb történetek gyermekotthonoktól, idősgondozó intézményeken át, kórházakig, ahol teljesen egyértelműen azért történnek tragédiák, vagy zajlanak embertelen folyamatok mert azok, akiknek feladata lenne a segítés, gyógyítás, ápolás, támogatás, elhanyagolják, kihasználják, abuzálják azokat, akiket a rendszer rájuk bízott. Hogy kerül a sok nem odavaló ember a segítő szakmákba? A társadalomnak miért századrangú problémája a kiszolgáltatottak támogatása?

Sokat beszélnek mostanában mindenféle ellenőrzésekről, amelyek vitális fontosságúak, ahhoz, hogy végre rendet vágjanak a különböző szociális intézmények háztáján, hasonlókat mondanak az egészségügyről.

Attól tartok, a frissen felvirágzó kontrollmánia sem fog minőségi javulást hozni. Az ellenőrzésektől rettegő munkaközösségekben mindig a látszatra adnak, és ezt kellene a legkevésbé promotálni.

A segítő munkába a lelket kellene visszacsempészni. Azt a tudatot, hogy minket minősít az, ahogyan elesettjeinkkel bánunk.

Az urziceni-i kórházigazgató becsületbeli lemondása alig lendít ezen bármit, bár kétségtelen, hogy egy vezető által diktált intézményi kultúrának nagy szerepe van abban, ahogyan egy beosztott a munkájához viszonyul. A papírokat irkáló ápolónak azonban lemondás vagy felmondás nélkül is kellene értenie, hogy az ő szerepe az adminisztrációnál sokkal fontosabb és paradox módon egyszerűbb: elég egy vigasztaló szó, egy támogató kar… legtöbbször elég az emberség.