Legyen sztrájk!

Május elseje, a közhiedelemmel szemben nem a munka, hanem a munkások nemzetközi ünnepe. A munkán ugyanis nincs mit ünnepelni: ez részben szükség, részben (szükségtelen) kényszer.

Május 1 a nyolcórás munkanapról szólna. Arról, hogy sokan életüket adták azért, hogy ne látástól vakulásig kelljen dolgozni. Ahogy a gyermekmunka eltörléséért is. Amelyet néhány amerikai államban, melyben Republikánus – szélsőjobboldali – többség van, kezdenek visszavezetni. Na meg a túlóra, amely előtt imitt-amott próbálják a lehető legtágabbra nyitni a kapukat. Persze a dolgozók érdekében. Mert ha egyszer „akarnak”! Ezek lennének a dolgozók új pártjai. OK.

Május elseje épp azért lett a dolgozók nemzetközi napja, mert száz és egynéhány éve véres küzdelmek folytak azért, hogy ebből a kényszerből (ti. a munkából) lehetőleg kevesebb legyen. Ezt mintha megéreznék azok, akik a „hosszú hétvégén” összepakolnak és kimennek „a természetbe” a barátokkal sütögetni. Nem dolgozni, hanem végre együtt részesülni a javakból. Élvezni az életet, néhány napig. Persze azt is tudjuk, hogy a hétvége azért maradt meg – már akinek –, hogy „feltöltsük az elemeket”, hogy aztán újból és többet tudjunk dolgozni; ahogy egyes helyeken azért vezetik be a négynapos munkahetet, meg a hatórás munkanapot, mert ettől a dolgozók termékenyebbek.

Érti az olvasó: nem azért, hogy jobb legyen nekik. Azért, hogy a tőkének legyen jobb.

Szóval a május elsejei közös részesülés és mikrokommunista mikroutópia maga is inkább a munkát szolgálja, mint a munkásokat/dolgozókat/alkalmazottakat (hogy mindenki magára ismerhessen).

Közben válsághullámok sorozata ostromolja az omladozó társadalmi rendszereinket. A válságok idején újraírhatóvá, vagy legalább kiegészíthetővé válik a társadalmi szerződés – ha erre van politikai akarat. Meg erő. Úgy néz ki azonban világszerte alig akadnak olyan tendenciák, amelyek a társadalmi szerződést a dolgozó emberek javára írnák újra.

Az Oroszország által indított rablóháború ürügyén Európa-szerte megindult a fegyverkezés. Kis hazánkban a katonaságra többet költenek immár, mint az oktatásra vagy az egészségügyre. Emmanuel Macron, az európai hipertömb aspiráns vezetője átnyomja a nyugdíjkorhatár megemelését, annak ellenére, hogy a tőkésosztályon, a vagyonosokon és az elvtelen médiaszereplőkön kívül senki nem támogatja. A tüntetéseket a legklasszikusabb rendőrterrorral próbálja lenyomni, a rohamosztagok brutálisan verik a tüntetőket. Nem csak ezügyben. A megspórolt eurókból vélhetőleg a katonai gépezetet hizlalná fel.

Még Németország is fegyverkezni kezdett. Lengyelországban pedig már törvény tiltja a katonaság bírálatát, ami elkerülte a szólásszabadságharcosok figyelmét (akik inkább azt tartják fontosnak, hogy némely kisebbség némely tagja csúnyán beszél az interneten azokkal, akik csúnyán beszélnek róluk; mély). Finnországban a jobb-széljobb koalíció megszorításokkal tervez rendet tenni a társadalomban. Igaz, ott még van, amit megszorítani. Magyarországról inkább nem beszélek. Nem lehet.

A Covid-válság után a baloldalon sokan mondogatták óvatosan-bizakodóan, hogy itt kérem, vége a neoliberalizmusnak, a piacnak is kámpec, itt állami beavatkozásra lesz szükség.

De az állam szerephez jutása nem egyértelműen jó dolog: úgy tűnik inkább a fegyelmező-hadakozó állam jut szerephez, nem a szociális állam.

A gazdasági-társadalmi válság megoldását a hatalmon levők tankokban és gumibotokban látják, nem progresszív lakáspolitikában, nagyszabású ökológiai restaurációs projektekben, ne adj’ Isten: szabadabb állampolgárokban.

Az idő egészen borús, a korszellem kedvezni látszik az öldöklésnek és az őrjöngésnek, s úgy néz ki ezt sokan elfogadják, pontosabban: beletörődnek (szép magyar szavunk). Hiszen mit lehetne tenni?

Mit lehetne tenni? Vegyünk egy példát. Távolról kezdem: Romániában körülbelül a hetvenes évek óta elhanyagoltak a közjavak. A jelenleg omladozó vasúti hálózat ennek ékes példája, de nem csak erről van szó. A közszolgáltatások infrastruktúrája folyamatos gondozást igényel, nem projektalapú tákolgatást: néhány új szerelvény, hőszigetelés egy iskolának, egy új kórház nem elég, noha szükséges.

A közszolgáltatások – oktatás, egészségügy, nyilvános közlekedés, környezetvédelem és környezetgondozás (!) – alig képesek működni, és amennyire képesek, az annak köszönhető, hogy a szükséges időszakos beruházásokat európai támogatásokból meg tudják oldani. A támogatásokra ráfüggött román államháztartás pedig újabban költségvetési hiánnyal került szembe, mikor is néhány kedvező makrogazdasági (értsd: a te életed szempontjából nagyjából mindegy) mutató miatt az európai helyreállítási alapból visszavontak egy részt. Nem kellene szükség legyen rá – gondolja az Unió. A román kormánykoalíció egyből leszögezte: fagyasztunk!

A költségvetési hiány kapóra jött, ugyanis a Covid idején fellángoló tüntetéshullám és sztrájkkísérletek után most újból ébredezni kezdtek a szakszervezetek. A tanügyben például megkezdik a folyamatot, mely a törvény szerint az általános sztrájkot meg kellene előzze.

Nem lenne kötelező a béreket fagyasztani. Rengeteg vagyonos ember él Romániában. Meg lehetne adóztatni őket.

Nem beszélve az adóbehajtás hatékonyságának növelésén – az EU-ban itt a legrosszabb a helyzet ezügyben. A progresszív jövedelemadó mellett a vagyonadó képes lenne finanszírozni a béremeléseket és a további személyzet felvételét: ugyanis az állami alkalmazottak krónikusan túlterheltek. Ahogy az is, ha az állami szektorban és a nyugdíjrendszerben is a jövedelmek közötti szakadékot csökkentenék. A szakszervezetek tovább is mehetnének: követelhetnék a bürokratikus nyavalyák csökkentését. Egy szociális munkás gyakran több időt tölt iratokkal, mint azokkal, akiken segítenie kellene. A tanárok minden tanügyminiszter után új zsargont kell elsajátítsanak, hogy a doboznyi űrlapot megtöltsék. Vagy még tovább, követelhetnék – velünk együtt – az állam infrastruktúrák megerősítését, hogy végre valahára rendeltetésszerűen tudjanak működni.

A probléma az, hogy a romániai nép megszokta, hogy neki kuss. Nix ugribugri. A román uralkodó osztály pedig megszokta, hogy olcsón megússza.

Hogy lehet handabandázni, elképedten beszélni a televízióban, hogy miféle ország ez, hogy mik vannak (hát amit csináltok, fiúk!), aztán befagyasztják a béreket, ugyanis költségvetési hiány, szóval addig nyújtózkodj… Nincs mit csinálni, ilyen az élet! Mintha a takarót nem lehetne kipótolni.

A romániai munkások/alkalmazottak/dolgozók különösen megszokták, hogy nekik kuss.

Főnökök országa – ez Románia.

A szakszervezetek vérszegények, a dolgozók túlélésre játszanak. Mi mást lehetne tenni? Valamikor ősszel kezdtek sztrájkolni és tüntetni a brit vasúti munkások (magánszektornál). Most tavasszal sikerült kiegyezniük a magasabb bérekről. A német tömegközlekedési dolgozók nemrég általános sztrájkot szerveztek. A franciák, fiatalok és öregek együtt tüntetnek a rendőrterror ellenére a nyugdíjkorhatár megemelése ellen. A magyar tanárok ősz óta menetelnek a kormány megfélemlítő és lejárató hadjáratával dacolva – diákok és szülők támogatásával. Lettországban a tanügyi és egészségügyi dolgozók három nap után visszavonulóra kényszerítették a kormányt.

Bárki hiszi azt, hogy ez a szedett-vedett kormánykoalíció, a maga tehetségtelen lavírozóival és dilettáns fajankóival ki tudna bírni egy nagyobb, szervezett akciót? Több hetes tömegtüntetéseket, elhúzódó sztrájkokat? Gondoljon bele az olvasó, mi mindent tudna elérni egy ilyen sokaság…

A dolgozó embereknek egyetlen fegyverük van: a munkájuk. Ez az egyetlen dolog, ami miatt „tartják” őket azok, akiknél tőke és hatalom van – legyen ez az állami- vagy a magánszektorban. A munka felfüggesztése: ehhez az erőhöz képest a négyévente adott egy-egy szavazat száraz kenyérvég. De ez az erő csak akkor lép működésbe, ha közösen gyakorolják. Csak ekkor biztosít beleszólási jogot. Egyébként marad a hatalmasok locsogása, és a menetelés egy militarizált, megosztott és megnyomorított világ irányába.

Május elsejére néhány klasszikus kérdést ajánlok a tisztelt olvasónak. Végül is tanárok és kubikosok, orvosok és autószerelők, színészek és napszámosok, informatikusok és vasutasok miért ne szólhatnának bele?!

Miért szólhat bele más, ők viszont nem?

Miért kellene elfogadnunk, hogy most tank és rakéta kell, nem több oktató, hogy drónok kellenek, nem saját lakás mindenkinek, hogy nagyobb titkosszolgálat kell és nem nagyobb vasúthálózat?

Miért kellene elfogadnunk azt, hogy a válság idején nekünk kell megszorítani a gatyamadzagot, és nem a vagyonosoknak?

Miért a dolgozó emberek kell megint és még több áldozatot hozzanak a tőkésekért?!

Legyen sztrájk!