Olvastad Gazsit? Hova írt? Olvasom. Mit szólsz? – És aztán kezdődtek az éjszakába nyúló beszélgetések...

Tamás Gáspár Miklósról először középiskolás koromban, a menekültválság idején hallottam. Elkezdtem nézni akkor még rendszeres televíziós megjelenéseit, olvasni írásait. Utóbbiakból akkor még nagyon keveset értettem. De annyi világos volt, hogy erkölcsi tartás és műveltség tekintetében páratlan ember. Hamar mértékadóvá vált számomra, hogy mit gondol egy kérdésről.

Aztán egyetemre kerülve rájöttem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Hogy Gazsi megnyilvánulásai nem csak számomra mértékadóak, hanem általános érvényűek. Hogy a kortárs magyar nyelvű közéleti gondolkodás meghatározó alakja. Mindenki odafigyel arra, amit mond. A kolozsvári Horea úti lakásunk konyháján megannyiszor duruzsolták a hangok a cigifüst mélyéről: Te olvastad Gazsit? Hova írt? Olvasom. Olvasd! Na, mit szólsz? És aztán kezdődtek az éjszakába nyúló beszélgetések, hogy Gazsi így, Heidegger úgy, meg Marx, meg Adorno, de nem, de igen…

Közéleti, napi-politikai kontextusban mindig elhangzott róla, hogy még ha nem is értek egyet vele, azért tiszteletreméltó ember és sokat lehet tőle tanulni. Most is megannyi megemlékezésben: még ha nem is értettem vele mindenben egyet… Így maradt és valószínűleg sokak számára így fog megmaradni tisztes távolságban Tamás Gáspár Miklós. Az olyan gondolkodót, akit nem lehet megkerülni, jó messziről elkerülni. És mégis, annak ellenére, hogy mondandóját a legtöbben nem engedték igazán közel – hisz oly sokszor fájt, kellemetlen volt, nem fért bele a gondosan előre kialakított „világnézetekbe” –, mindenki számára világos volt, hogy itt van az, az a valami, amitől egy gondolkodó jelentős lesz. Világos volt, hogy mennyivel szegényebb lenne a magyar nyelvű közélet nélküle.

Amikor aztán felhagyott közírói tevékenységével, egyből érezhető is volt az űr, amit hagyott maga után. Hogy a fékevesztett indulatok és a tehetetlenség kétségbeesése közt már annyira keveset olvasunk nyugodt, ámbár szenvedélyes esszéket arról, hogyan jutottunk ide és miként maradhatunk tisztességesek, miként állhatunk meg továbbra is emelt fővel a lelkiismeretünk előtt. Hogy volt ez már másképp is, lesz ez még rosszabb is: de semmi okból sem térhetünk ki az elől, hogy azt tegyük, ami helyes. Utolsó nagyszabású írása, az Öt tanács a hazának útravaló nekünk, akik itt maradtunk; mintha ajándékul hagyta volna.

Aztán a köz írója mellett Tamás Gáspár Miklós filozófus is volt. A két dolog persze nehezen elválasztható, mivel számára a filozófia mindig a köz ügyeiben volt illetékes. A történelemről gondolkodott, a mi történelmünkről. Nacionalizmusról és etnicizmusról, posztfasizmusról és kommunizmusról. Kelet-Európáról, Magyarországról, Erdélyről, de sosem az oly gyakori, pöffeszkedő provincializmus szellemtelenségével. Írásaiban a mi történeteink mindig az egyetemes történelem irányába voltak nyitottak.

És persze, ott volt a munkásmozgalom, a szocializmus. Nem lehet, nem szabadna kihagyni ezt; számára a szocialista munkásmozgalom is a mi történelmünk. Az Antitézis esszéi, tanulmányai, Az értelmiség, mint történelmi probléma és a már említett írás mind könyörtelen őszinteséggel, igazságigénnyel és tántoríthatatlan szeretettel vonják meg az elmúlt évszázad mérlegét, amelyben a szocialista munkásmozgalom vereséget szenvedett; részei átfordultak bürokratikus államkapitalizmusba, más részeit eltörölték a nácik és a fasiszták. Tamás Gáspár Miklós volt az, aki szembe mert nézni ezzel a történelmi ténnyel, aki ábrázolta és érzékeltette a tragédia súlyát. Hogy eltűnt az egyetemes emberi emancipáció programja. Hogy többé nem hiszünk abban, hogy minden ember élhet szabadon, békességben, együtt. Abban, hogy egy embernek sem kell ismernie a nélkülözést és mindenki szabadon ténykedhetne a világban. Még csak ezután következik a számvetés mindazzal, amit erről mondott…

És mindezek mellett „Gazsi” is volt, világpolgár és mozgalmár, barát és példakép. Egy nyári táborban középgenerációs román értelmiségieket hallgattam, amint arról beszéltek, miért fordultak a kritikai elmélet felé. Nem győzték kiemelni, mennyire meghatározó volt szellemi fejlődésükben „Tamás”, amin meglepődtem, bár tudtam, hogy írt románul is. De hogy számukra is ennyire fontos legyen! Budapestről is többet érintkezett a román baloldallal, mint mi, itteniek – szégyenünkre.

Számunkra, erdélyi, romániai magyar „radikálisok” számára élő bizonyság voltál, hogy lehet. Akkor is lehet, ha nincs remény, akkor is lehet és kell, ha legyintenek. Mert az viszont nem lehet, hogy ne legyen kimondva az, ami el kell, hogy hangozzék. Mert nem tehetjük meg magunkkal szemben, hogy úgy tegyünk, mintha nem tudnánk…

Ebben a bizonyságban gyászolunk. Remélem felnövünk majd valamikor ahhoz, hogy folytassuk, amit elkezdtél!

A szerző filozófia szakos doktoranduszhallgató.