A szakképzett művész fölöttébb fölösleges voltáról

Művészeti egyetemen, művészpályát felvállaló diákok között élve komoly dilemma elé kerültem, amikor eljutott hozzám a hír, miszerint Sepsiszentgyörgy önkormányzati vezetői úgy határoztak, népszerűségük megőrzése érdekében semmisnek nyilvánítanak egy felállítandó szoborról szóló, többek közt szobrászokból álló szakgrémium által hozott döntést, és átadják a tervezett műalkotásról szóló döntés jogát azoknak a városlakóknak, akik éppen annak a facebook-felhőnek a lakói, ahol a város vezetésének különböző intézkedése nyilvánosságra kerülnek.

Persze, nem vagyok naiv, tudom, hogy a politikai népszerűség oltárán az elmúlt években Erdély-szerte nem először áldozták fel a kulturális, művészeti értékekről szóló döntéseket. Például, valamennyien voltunk már ú.n. X város kulturális napokon, amelynek a programja abból állt, hogy a helyi, illetve központi (akármit is jelent a központi kifejezés az erdélyi magyarság közbeszédében manapság) politikai tisztségviselők beszédeket mondtak a kultúra és művészet megtartó erejéről, miközben a kultúra és művészet kiemelkedő képviselői még meghívót sem kaptak az eseményre. És igen, tudunk olyan műalkotásokról, akár egyik-másik városunk köztereit díszítő szobrokról is, amelyek azért kerültek a helyükre, mert az alkotó valamelyik befolyásosabb közszereplő baráti köréből került ki, akit meg kellett jutalmazni valamivel elvhűségéért. De – a bolsevik kultúrpolitika lehanyatlása óta – ezt az egyenes arányú kapcsolatot a politikai hűség (illetve a politikus választási haszna) és a művészet deklaratív minősége között, legalább igyekeztek elleplezni a felek.

A sepsiszentgyörgyi önkormányzat mostanáig egyébként jó városgazdaként ismert vezetői ezúttal, sajnos, szintet léptek, pironkodás nélkül elmondták, hogy nekik az eljövendő szavazóik elégedettsége fontosabb, mint az, hogy egy (egyébként általuk összehívott) szakmai bizottságnak mi a véleménye, melyik szobor lesz a legidőtállóbb emlékműve Petőfi Sándornak a városban.

Azért ejtett ez a nyíltan felvállalt döntés gondolkodóba, mert, ismétlem, művészek szakképzésével foglalkozó intézményben dolgozom. Hogyha továbbgondoljuk ezt a dolgot, világosan látszik a jövő: az általában önkormányzati finanszírozást élvező színházak nem igényelnek képzett színészeket, rendezőket, díszlettervezőket (a filharmóniák zenészeket stb.), hiszen népszavaztatással eldönthető, ki az az ifjú hölgy és fiatal fiú, aki a megfelelő ideológiát valló, legbefolyásosabb vagy leghangosabb baráti kör tagjainak ismerőse/rokona – vagyis a szerepeltetésük a legnagyobb elégedettséget, tehát szavazatszámot hozza az önkormányzat pillanatnyi vezetőinek. Ők teljesen megfelelő módon el tudják játszani Rómeó és Júlia drámáját, hiszen népszerűek, mindenki szívesen nézi őket, és ez a lényeg egy előadásban. Annál is nyilvánvalóbb, hogy ők az igazi választottak, mivel újabb rövid szavazás után kiderül az is, senki nem akarja a szereplők tragédiáját látni, szó sem lehet arról, hogy megöljék magukat (ez errefelé, a mi jó, hagyományos polgári értékeket valló köreinkben úgymond nem szokott előfordulni), hanem inkább nagy lakodalmat csapnak, és Júliának olyan szép menyasszonyi ruhája lesz az utolsó jelenetben, hogy még sokáig fogják emlegetni azok, akik látják majd ezt a nagyszerű előadást.

Az az igazság, hogy a történelem során volt még olyan korszak, amikor csak azoknak a foglalkozásoknak volt értékük, amelyek az ú.n. profittermelő ágazatokhoz tartoznak, vagyis konkrét terméket állítanak elő; a művészeket, tudományos kutatókat és a tanítókat, tanárokat a társadalom számára fölösleges tehernek nyilvánították, a tevékenységüket a minimális alá sorvasztották, mivel csak eszmei értékeket termelnek, vagyis megfoghatatlan dolgokat, amelyek haszna vitatható.

Ezt az elvet vallotta Ceausescu is, aki, mint tudjuk, többek között közgazdász is volt, hiszen ő volt a Kárpátok géniusza. Az 1989-es fordulat után beszivárgott információk szerint ugyan kiderült, hogy a legfejlettebb országok azok, amelyek rendkívül sok pénzt fordítanak a tudományos kutatásokra és a nagyszerűen képzett tanárok finanszírozására, a legizmosabb társadalmi öntudattal pedig azok az országok büszkélkedhetnek, amelyek jól felszerelt, biztos anyagi támogatást élvező kulturális intézményhálózatot működtetnek. Vagyis a nonprofit szféra finanszírozása biztosítja a profittermelő szféra fejlődését, társadalmi elégedettség pedig nem létezik közösségi önismeret nélkül, aminek elsődleges feltétele a tehetséges, jól képzett művészek által fenntartott, pezsgő kulturális élet.

Most – úgy látom – visszatérünk ahhoz az elvhez, hogy a mi társadalmunk, az erdélyi magyar nemzeti közösség, nagyszerűen elvan szakképzett művészek nélkül is, hiszen bárki képes ellátni az ő feladataikat.

Vagyis – és eljutottunk a dilemmám magváig – például a mi intézményünk tevékenysége is teljesen fölösleges. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 1989-ben már egyszer eljutott abba a helyzetbe, hogy egy-egy évfolyamon összesen három diák tanult. A mostani körülbelül 100 diákot számláló évfolyamokat kicsit bonyolultabb lesz ide visszasorvasztani, de semmi sem lehetetlen, hajrá önkormányzatok!

A szerző Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Karának dékánja.