Tézis az Arénáról

2022. május 10. – 16:45

Tézis
az Arénáról
Fotó: Tőkés Hunor

Másolás

Vágólapra másolva

Szeretném tisztán és jól érthetően kimondani a konklúziót: olyan társadalomban élünk, melyben alapszabály, hogy a politikus, aki kiállna a roma emberek emberi és szociális jogainak maradéktalan érvényre juttatása mellett, nem lehetne többé politikus.

A csíkszeredai Erőss Zsolt Sportaréna valamivel több, mint egy éven át azoknak a Somlyó utcai embereknek az ideiglenes lakóhelyéül szolgált, akiknek szegényes házai a 2021 január 7-én kiütött tűzben leégtek. E házak többnyire illegálisan épültek, ami nem a törvénytelenség, hanem a törvényen kívülre rekesztettség esete. Ezt a hatóságok is elismerik, mert ha nem ismernék el, érthetetlen lenne, hogy miért nem tekintettek mindenkit bűnelkövetőnek, aki ott lakott vagy lakik. Az Arénában lakó emberek – egy személy kivételével – roma nemzetiségűek voltak.

A közvetlenül a tűz után megnyilvánuló társadalmi szolidaritás hatására kísérlet történt arra, hogy megváltoztassák a romákkal kapcsolatos domináns társadalmi viszonyulás- és beszédmódot. A krízisintervencióban résztvevő szakmai szervezetek között (Gyulafehérvári Caritas Szociális Ágazata, a Máltai Szeretetszolgálat, a Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság, Csíkszeredai Önkormányzat Szociális Igazgatósága) az Önkormányzat koordinálásával intenzív egyeztetések és együttműködések kezdődtek, hogy szociális programok indulhassanak az évtizedek óta halmozódó hátrányok, traumák, a diszkrimináció és a kriminalizáció átöröklődésének megakasztása, és a hosszabb távú eredményes beavatkozások megalapozása érdekében. Emellett a megyei mélyszegénység munkacsoport András Lóránd koordinálásával tudományos konferenciákat szervezett, ösztönözte a helyzet megyei szintű szociológiai felmérését, illetve elkezdődött az elszigetelt roma csoportok elitjei közötti kapcsolatteremtés egy jövőbeni érdekegyeztetési fórum, „roma platform” létrehozásáért.

A kísérlet lényege az volt, hogy a balesetet esélyként kell interpretálni, méghozzá olyan esélyként, amelyhez az „isteni gondviselés” is hozzájárult (hisz mégiscsak az egyik legismertebb katolikus kegyhely közelében történt az eset). Esélyként arra, hogy a baleset ürügyén megbonthatóvá válhat a városban uralkodó, de valószínűleg általánosabban is jellemző hallgatólagos vagy nyílt konszenzus a roma nemzetiségű emberekkel és a város mélyszegény telepeivel kapcsolatban.

E konszenzus tartalma röviden ez: van olyan, hogy roma-probléma; a roma-probléma lényege az, hogy vannak romák; a probléma megoldhatatlan mindaddig, amíg vannak romák; a romák létezése annak a tünete, hogy rossz társadalomban élünk, hiszen ahol vannak romák, ott vannak problémák, melyek megoldhatatlanok, tehát az egy rossz társadalom; ennek a helyzetnek (a rossz társadalomnak) a hátrányait döntően a nem romák tapasztalják meg, tehát a nem romák az igazi áldozatai annak a helyzetnek, hogy vannak romák.

Kísérlet történt tehát arra, hogy bevezessenek e helyett egy másik nyelvet, egy másik logikát, amely nagyjából talán így foglalható össze:

van olyan, hogy roma-probléma; a roma-probléma lényege szociális jellegű, s abban áll, hogy Székelyföldön a roma nemzetiségű emberek nagyjából fele hátrányos helyzetű és szegregáltan kénytelen élni; a probléma emberi jósággal, önkormányzati felelősségvállalással, szociális és oktatási programok beindításával, a családok felelősségre és öngondoskodásra szoktatásával kezelhető.

Ez a bevezetni próbált, kísérleti nyelv végül is meglehetősen óvatos és konfliktuskerülő volt, hisz nincsen benne szó diszkriminációról, rasszizmusról, strukturális erőszakról, elnyomásról, kirekesztésről, hatalomnélküliségről, de még az állampolgári, emberi és szociális jogok sérelméről sem. Olyan nyelv, mely talán jobban kíméli a nem romákat, mint amennyire igazságot szolgáltat a romáknak, amikor a konfliktuspotenciál minimalizálására törekszik. Például nem mond semmit arról, hogy az úgynevezett „szociálisan hátrányos helyzetnek” mik a társadalmi, politikai, gazdasági vagy kulturális okai és kik a felelősei. Meghagyja a spekuláció játékterét azoknak is, akik az okokat továbbra is kizárólag a romák oldalán keresnék, miközben igyekszik sterilizálni a területet, hogy hozzáférhetővé tegye egy szakmainak mondott diskurzus, a szociális szolgáltatások piaca számára.

Március közepén azonban Korodi Attila polgármester bejelentette, hogy a tűzkárosultaknak április végéig ki kell költözniük az Arénából. Kiderült az is, hogy a tervezett krízisközpont – ahová a tűzkárosult romákat további ideiglenes egy évre át akarták helyezni, remélve, hogy ez idő alatt végleg megoldható a lakhatásuk, oktatásuk, foglalkoztatásuk stb. – a környékbeli cégek és magánszemélyek újabb, ezúttal jogi úton is foganatosított ellenállása miatt nem fog létrejönni. Ugyanekkor döntött a városvezetés arról is, hogy nem hosszabbítja meg a szociális szolgáltatások nyújtására vonatkozó szerződést a szakmai szervezettel, amely addig az Arénában dolgozott.

A városvezetés nyaktörő mutatványra szánta el magát:

mivel világossá vált, hogy nem sikerült politikailag intézményesíteni, stabilizálni az új nyelvet és hozzáállást, a problémát megpróbálja áthelyezni az önkormányzati-közpolitikai diskurzus szintjéről a magánszféra, a „jó emberek” szintjére. Mivel a probléma politikailag túlságosan kockázatos (ezen múlhat a politikai vezetők újabb mandátuma), a kérdést a továbbiakban megpróbálja ad acta helyezni, depolitizálni, a megoldások keresését pedig magánútra terelni, magánalapítványokra, magánszemélyekre bízni. Mindezt azonban úgy, hogy közben szívtelennek sem akar mutatkozni, tehát szimbolikusan továbbra is kifejezi szolidaritását, együttműködését, támogatását és változatos fordulatokkal, ígéretekkel igyekszik biztosítani arról, hogy nincs szó a vállalt politikai és társadalmi felelősség elhárításáról, netán megtagadásáról, meghátrálásról, s hogy nem ő tévedett, hanem a körülmények kedvezőtlenek, és így tovább.

A nyilatkozatok azért finoman, de határozottan jelzik, hogy a felelősséget innentől mégiscsak áttolják a romákra. Ahogy az egyik beszámolóban olvashatjuk: „Az eddigi fő mozgatórúgó az önkormányzati felelősségvállalás volt, most azonban megnő a családok felelőssége.” Hogy ez pontosan mit jelent, azt elképzelhetjük.

A helyzet tehát az, hogy a kérdés közpolitikai szintű vállalását elhalasztották, s miközben biztosítanak jóindulatukról, egyre inkább nem közhivatalként teszik, hanem csak úgy, magánemberként „jó emberként”. Ami, bár lehet ezt finomítgatni, talán mégiscsak azt jelenti, hogy lemondtak a strukturális beavatkozás esélyéről, tehát lemondtak magáról a dologról. Még rövidebben és sarkítva: a városvezetés egyszerre akar megfelelni a rasszistáknak és az antirasszistáknak, ami, akárhogy is forgatom, annyit jelent, hogy a hatalomhoz jobban ragaszkodik, mint az elveihez. Nem mintha meglepne, épp csak tény.

Szeretném tisztán és jól érthetően kimondani a konklúziót:

olyan társadalomban élünk, melyben alapszabály, hogy a politikus, aki kiállna a roma emberek emberi és szociális jogainak maradéktalan érvényre juttatása mellett, nem lehetne többé politikus.

Az Aréna esete pontosan ezt bizonyítja. Vegyük át még egyszer. Az új városvezetés előbb magára vállalja a tűzkárosult romák társadalmi hátrányainak kompenzálását, vállalja a társadalmi és politikai felelősséget. Megjegyzendő: a tény, hogy egy ilyen fajsúlyos szociális kérdés egyáltalán megjelenhetett a közpolitikai diskurzus terében, a kortárs neoliberális etno- és identitáspolitizálás kereti között kivételnek számít, s a maga nemében példamutató eset. Hiszen itt olyan, hogy szociális sérelem nem is létezhet, itt mindig maga az áldozat a hibás, azaz minden strukturális kérdést az egyénekre terhelnek rá. Itt nincs társadalmi, csak egyéni felelősség (kivéve persze ha én vagyok az áldozat, mert akkor mindenki más hibás). Az Aréna esetében is talán csak azért sikerülhetett érvényesíteni a társadalmi és politikai felelősség minimumát, mert a tűzeset szembeszökő példáját szolgáltatta annak, hogy a kár oka külső, véletlenszerű, azaz nem fogható rá a romákra. Meg hát az új városvezetés lendülete, bizonyítani akarása és őszinte felelősségérzete is közrejátszhatott.

Hamar kiderült azonban, hogy a politikai vezetés némiképp félreértette a helyzetet.

Talán úgy gondolta, elég lesz egy egyszerű humánus gesztus, s ezzel nem is fukarkodott. Mihelyt azonban kezdett körvonalazódni, hogy önmagában az emberi jóság nem oldja meg a problémát; hogy a hátrányos helyzetű romák kérdése komoly anyagi újraelosztási, intézményszerkezeti, szakmai deficitekhez kapcsolódó kérdéseket vet fel („túl drágák”, „túl sok idő”, „nincs szakember” stb.); hogy az „önszerveződő” városlakók a roma családok minden tartós elhelyezési kísérletét a városban megakadályozzák (nem vagyok jogász, ám ez szerintem sérti a lakhelyválasztáshoz való jogot, ami ellen nem lép fel senki); hogy nincs szakmai recept a kérdés kezelésére; hogy a politikusokra, akik nyíltan az ügy mellé állnak, bélyegként ég rá az Aréna („Korodi-panzió”, stb.); egyszóval amikor kezdett kiderülni, hogy ezt az úgynevezett „szociális kérdést” nem lehet súlyos politikai kockázatok és konfliktusok vállalása nélkül nem hogy megoldani, de egyszerűen csak helyesen megnevezni sem, akkor a városvezetés ultimátumot adott a romáknak az Arénából való kiköltözésre.

Tehát az önkormányzat mint önkormányzat többé nem, vagy sokkal kevésbé vállal felelősséget a romákért. Volt hát egyetlen év, amíg a csíkszeredai „hátrányos helyzetű romák” az ellenséges indulatok mellett, úgy, ahogy, lebegtetve, dadogva, felemásan, de tapogatódzó közpolitikai viták, koncepcionális kezdeményezések és az elkötelezett cselekvés erőterébe kerültek. A társadalmi összhangulatot tekintetbe véve ez persze anomália volt, aminek gyorsan véget kellett vetni. Emberileg, magánszemélyként persze bizonyára továbbra is szolidárisak maradnak, esetleg próbálnak majd egyedi megoldásokat keresni – nyilván szelektíven és szubjektív szempontok szerint megállapított úgynevezett „érdemek” alapján stb., ismerjük ezt – azok a személyek, akik politikusként ebbe – igenis! – belebuktak.

Össztársadalmi, azaz közpolitikai kérdésként azonban a dolog lekerül a napirendről. Védeni az elnyomottakat ezután csak titokban, magánügyként, a törvény, a jog, a közintézmények és a politikai vezetők támogatása nélkül lehet. Ahogy eddig is.

Le kell vonni tehát a következtetést: az áttörés, amit ennek a történetnek a kezdete esetleg ígért, nem következett be. Minden maradt a régiben. A „hátrányos helyzetű romák” kérdése továbbra is közpolitikai tabu, nem számíthatnak intézményes és politikai támogatásra, és továbbra is áldozatai az intézményes rasszizmusnak.

Nem vitás, hogy mi az ok: a politikai vezetés el akarja kerülni a bukást egy olyan helyzetben, amikor a teljes politikai igazság vállalásának ára a politikai bukás lehetne. Erről szól a probléma depolitizálása, kiszervezése, magánszférába utalása, a felelősség ügyesen adagolt áttolása a romákra, a különböző civil szereplőkre, a városlakókra. Mindez egyben az önkormányzat és a politika „cigánytalanítása” is, szimbolikus értelemben legalábbis, merthogy úgy érzik, talán túlságosan „összecigányozódtak” néhányan. Én megértem őket, persze. Csak annyit teszek hozzá: pontosan ezt nevezzük strukturális erőszaknak. Semmi új, csak ugyanaz történt, ami mindig szokott. Ismétlem: olyan társadalomban élünk, amelyben a politikus, aki kiállna a roma emberek emberi és szociális jogainak maradéktalan érvényre juttatása mellett, nem lehetne többé politikus. Ami annyit tesz, hogy a „roma-kérdés” maradjon továbbra is a romák saját kérdése, illetve a „jó emberek” privát ügye, ne akarjon össztársadalmi, azaz politikai, azaz közös üggyé válni.

Mert ha mégis, esetleg kiderülne, hogy nincs is olyan, hogy „roma-kérdés”, a fenéket. Hanem elnyomás van, mégpedig a mi részünkről, mély, ösztönös, reflektálatlan, átörökölt, kulturálisan belénk ivódottan zsigeri, az identitásunk szerves részét képező uralomvágy, utálat, felsőbbrendűség-tudat, dehumanizáció és megvetés. Ami önnön megalázottságunk és öngyűlöletünk példázata is lehetne, már ha tudnánk és mernénk a tükör mélyére is nézni. S hogy esetleg nekünk is lehetne változnunk, esetleg dolgoznunk kéne még, hogy is mondjam csak – a jellemünkön.

Maradnak hát a kérdések:

  • Ki vagy kik lesznek azok, akik majd vállalni fogják a politikai kockázatot és a konfliktust ebben és a hasonló ügyekben?
  • Kik lesznek azok, akiknek a társadalmi igazságosság többet fog érni, mint a hatalmi pozíció megtartása?
  • Akik nem fogják sajnálni a fáradtságot, hogy szóról szóra, mondatról mondatra megalkossák azt az új nyelvet, amelyen erről és a többi hasonló ügyről értelmesen és etikusan beszélni lehet, nyilvánosan és a politikában is, nemcsak a kocsmaasztalnál, amúgy „jó emberek” között, titokban?
  • Akik tudják, hogy aki politikailag „nem vállalható”, akinek meg van tiltva, hogy ügye nyilvános és rendszeres beszédformákba legyen foglalható és legyen vitatható, az mindig az erőszak és a visszaélések objektuma és terepe marad?
  • Akik tudják, hogy az igazi politika nem hatalomtechnikai manőver, hanem felszabadítási gyakorlat, emancipáció, az uralom kritikája és ellenmozgása, a hatalom, a cselekvőképesség és a javak meg- és szétosztása mindannyiunk között?
  • Akik nem csak magánemberként, hanem bármilyen hatalommal bíróként is kiállnak és beszélni tudnak a hatalomnélküliekért?
  • Akik úgy gondolják, hogy a politikai közösséghez tartozás nem köthető önkényesen és fölényesen megállapított „érdemekhez”, mert gyakorolni akarják az emberi egyetemességet?