A Visky-vitához: a hitben nincs örökölt tőke, netán hagyomány

Kérdés, hogy egy hízottabb komment műfaji jegyeit magán viselő szöveg érdemel-e bővebb reakciót. Valószínűleg nem, ha pusztán megírójának személye lenne a lényeg, s nem pedig megszólalásának tünetértéke. Borbély Andrásnak a Visky-regényről írt kritikájára Demény Péter reagált a Transtelex hasábjain: szerinte Borbély szövegének tétje nem irodalmi, hanem politikai, mert a műelemzés örve alatt valójában azt helyteleníti, hogy annak szerzője elfogadta a Kossuth-díjat Orbán kormányától.

Továbbá Demény azt is állítja, hogy Borbély szövegein valamilyen fura rögeszmésség mutatható ki – ne kerülgessük a vörös kását, nevezzük ezt most ’kommunizmusnak’ –, amennyiben a szépirodalom önreferens alkotásait saját baloldali ideológiája miatt olyan nyilatkozatokként olvassa, melyeket „minduntalan össze kell vetni a valósággal.”

Hasonlóan vélekedik a történetesen az RMDSZ szóvivői tisztét betöltő Csoma Botond, aki Borbély Facebook-falán, a megosztott cikk alatt kezdeményezett vitát ezekkel a szavakkal: „Már csak azt vártam, hogy az államszocializmusban regnáló ideológiai zsargon jegyében burzsoá esztétának minősítsd Visky Andrást”; majd magát a kritikát így foglalta össze: „a vezérgondolat azon alapul, hogy Visky esztétikai eszközökkel és nyelvi játékokkal leplezi a cikk szerzője által megfogalmazott vélt társadalmi valóság bizonyos aspektusait. A párt ideológusai szemében ez egy burzsoá bűn volt az 50-es években, burzsoá esztétaként bélyegezték meg azokat, akiket ezekkel a vádakkal illettek.”

Összegezzünk mi is: az erdélyi magyar értelmiségi és politikai elit két tagja Borbély András vélt ideológiai álláspontját bizonyítékul lóbálva (vö. bunkó, lebunkóz) próbálja érvényteleníteni Borbélynak a Kitelepítést illető kritikáját.

(Adódik a párhuzam a tavaly őszi fasizmus-vitával, amelynek egyik konklúziója, hogy az erdélyi értelmiségi szalonokban a kommunista eszméknél azért bőven tágabb érvényű antifasizmusra történő hivatkozás fogcsikorgatva beismert hasznossága ellenére illetlenségnek, padlóra pökésnek hat – már amennyiben a feudális birtokviszonyok, rangok és címek 1945-ös eltörlése óta értelemmel bírhat „párbajkódexek” alapján elképzelni az értelmiség működését).

Megszólalóink sérelme, hogy Borbély a szépirodalmi művek önmagukat igazoló világát lerántja valamiféle vélt, de számára abszolút érvénnyel bíró valóság mocsarába, ahova nem való.

Igazuk van: a polgári nyilvánosság szerkezetéből adódóan tényleg különbséget kell tennünk a művek esztétikai autonómiája és az azon kívüli valóság között. Ugyanis a polgári nyilvánosságban az szólalhat meg, aki már valamiféle (szimbolikus, netán reális) tőkével rendelkezik – ezért a kérdés, hogy honnan a tőke, eleve kívül reked az asztalnál tárgyalandók körén. Az ilyen agorán a gondolatokat úgy cserélik, akár az árut, és ezt mindenki magánemberi, azaz árutulajdonosi minőségében teszi.

Ha irodalomról van szó, jogos Deményék felhördülése, mert az irodalom – maga is egy a csereberélt áruk között, pusztán esztétikai kérdés, ugyanúgy, ahogy egyik krumpli vagy murok nagyobb és szebb a másiknál. Kívül áll a politikán.

A Kossuth-díj azonban már más helyzet. Borbély szövege minden bizonnyal átment volna e derék minőségellenőrök és terménybiztosok rostáján, ha szövegelemzését nem kapcsolja össze a könyv utóéletével. Paradox módon Borbély kritikájának ez a marginális, ráadásul kritikája egészéhez nem is a legsikerültebben/csak lazán illeszkedő része kellett ahhoz, hogy a Kitelepítés-kritikában kihangosított kérdései és tétjei az irodalmi banángörbületek világán túl is megjelenhessenek. Hogy melyek ezek a kérdések és tétek, arról később.

Mindez csak megerősíti az előbbi fölvetést, miszerint a polgári irodalomértés helyzetéből adódóan önreferens, és a „valóságra”, mint a fennálló viszonyok létrejöttére vonatkozó bármely kérdést, megváltoztatásukra irányuló bármely törekvést azonnal veszélyként azonosít és letilt. Valósága és állapotai annyira maguktól értetődőek, hogy pusztán csak rendszeren belüli (politikai, azaz fölforgató dimenziójukat már elvesztett) állítások, vélemények – azaz esztétikai kérdések, „szubjektív” különbségek tételezhetőek benne.

Nézzük kicsit közelebbről ezt a valóság-kérdést: a vád ugye az, hogy a kommunisták valamiféle mechanikus valóságra vonatkoztatottságot kérnek számon az irodalmon, amely út, jól tudjuk, a gulágon végződik.

(A hozzászólókat persze másfelől nem zavarja, hogy 30 év neoliberális kapitalizmus után az irodalom, a kultúra valódi közüggyé válás helyett elitek és klubtagok időtöltése lett, és hogy ez részben oka annak is, hogy csak nyomokban lelhető fel benne bármiféle demokratizmus: amit ma legtöbben annak gondolnak, az a szépirodalom megrendelői igényeknek, kurrens divatoknak való kiszolgálása a létező legkisebb közös többszörösök mentén, azaz feloldása a tudatiparban. De ezzel messzire mentünk.)

József Attila például az Irodalom és szocializmus című tanulmányában arról ír, hogy a valóság („világegész”) teljességében nem, csupán mozzanataiban adott számunkra. Az irodalmi mű e nem belátható világegész helyére állít egy belátható, azaz szemléleti egészet. Ez a szemléleti egész (vö. az „autonóm mű” vulgáris koncepciójával) ugyanakkor már csak azért sem független a világegésztől, mert a nyelv, amelyen megszólal, emberi nyelv, „társadalmi közösséget tartalmaz”. Az irodalmi mű „autonómiája” József Attilánál a valóságban való tájékozódást segíti elő, a belátható szemléleti egész viszonyban áll a beláthatatlan világegésszel. Vagyis az irodalmi mű szemléleti egészében minden egyes kifejezés épphogy világszerűsége okán, nyelvileg, anyagilag bír társadalmi tartalommal.

Tény, hogy József Attila nem volt egy Robotos Imre, de azért mégiscsak szembeszökő, hogy idézett tanulmányának kommunista alapállásából a vádbeszédhez képest eltérő következtetések vonódnak le. Egy másik kommunista, Bertolt Brecht pedig egyenesen a valóságok pluralizmusáról értekezik Az igazság megírásának öt nehézsége című esszéjében – számára (a fasizmus előretörésének időszakában) nem mindegy, hogy a két kijelentés közül – 1. „a hatalmas, civilizált államok egymás után süllyednek a barbárságba”; 2. „kifejezetten jóleső olvasni a budin”, – melyik érdemesebb a megírásra. De kinek az?

*

Végül pedig a kritika és a regény egy kérdéséről és tétjéről. A Kitelepítés kapcsán Borbély egyik lényeges állítása egy átalakulás tudomásul vétele. A szülők hite, ki- és elhívása, az adott világ hatalmi rendjének semmítése a „bibliapókerben” nem folytatható a gyermeknek a leszármazás logikájába ágyazott, a valódi politikai differenciát Fiú és férfiú azonosításán keresztül kitörlő regényeiben.

A hitben nincs örökölt tőke, netán hagyomány: minden generációnak elölről kell kezdenie saját elhívását.

Nem véletlenül tevődik föl ugyanez a kérdés a keresztyénség eredeténél is. Az Evangéliumok örömhírét, Krisztus szubverzív, Isten Országának elközelítését hírül adó tanítását az egyház egy ki tudja meddig napolt eljövetel fényében statikus, morális dogmákká szelídíti.

Szeretném azt gondolni, hogy ha az ige(magyarázat) – ahogy a református teológus, Karl Barth állítja – Krisztus közvetlen hatalmának jeleként az egyház közvetett hatalmának határát képezi, esetünkben a regény(kritika) a valóság sokrétűségéhez való kitüntetett viszonyán keresztül gátat szabhat minden olyan sumákolásnak, amely az esztétikai autonómia látszata alatt valójában bizonyos leszármazási rendek és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenségéről gondoskodik.

Azt hiszem, örülnék, ha a regények kapcsán csupa ilyesmikről lehetne beszélgetni.