Mi a kókonya? Egy húsvéti hagyomány arcai Erdélyben a kalácstól a pászkáig

Hajnalban Erdély számos magyarlakta vidékén katolikus hívek ezrei vonultak a húsvéti ételszentelésre. A húsvéti szentelt étel jellegzetes, manapság már alig használt neve kókonya. A Kárpát-medence mára leghíresebb, legnagyobb ételszentelését Csíkszeredában tartják, de ott mára már kevésbé ismert a kókonya kifejezés. Ahogy a csíkszeredai kollégám fogalmazott, ő csak az én számból hallotta ezt a szót. Náluk manapság a szenteltetett kifejezést használják a térre kosárban kivitt, díszes terítővel letakart eledelre. Nem úgy a gyergyócsomafalvi munkatársam, ő egyből tudta, hogy a kókonya a húsvéti fonott kalács. Sőt, a gyergyóiak még kókonyás kosarat is ismernek.

Megnéztem a kókonya változatait, és a végére azt is megpróbáltam felderíteni, hogy van-e valami köze az ortodoxok manapság széles körben kapható pászkájához.

A szó eredete bizonytalan, van, aki az olasz cuccagna szóból származtatja, ahol az árbócra kitűzött ételt nevezték így a népies mulatságokon, más a latin coquinus szóból vezeti le, ahol konyhai, főzéssel kapcsolatos értelemben használták. Ahogy Saly Noémi művelődéstörténész a mennyei kókonyáról szóló írásában megjegyezi, a magyar szó „minden alakváltozatában valamilyen szentelt, hideg húsvéti ételt jelent, olykor a szentelmények összességét.”

Azt már írtam, hogy Gyergyócsomafalván a mai napig sütött húsvéti, kör alakú fonott kalácsot nevezik kókonyának, egészen különlegeseket is találni az interneten, de azért jellemzően egyszerűbbek. Találtam olyan forrást is, ahol azt állították, hogy a tatárdúlás emlékét őrző húsvét vasárnapi határkerülésnek is kelléke a kókonya, ahol lovasok a feszületre akasztva viszik magukkal. Madarász Margit, aki évekig sütötte a kókonyát a csomafalviak feszületére az egykori Gyergyói Hírlapnak a következőképpen írta le a hozzávalókat: 1 kg liszt, 10 dkg zsír, 7 dl tej, 2 tojás, 1 nagy kanál cukor, 1 mokkáskanál só és felfuttatott élesztő. Elmondása szerint, miután megkelt az ezekből gyúrt tészta, három részre osztja és fonatot készít belőle, majd Jézus öt sebét szimbolizáló, megcsavart formát helyez rá. Végül sütés előtt még megkeni tojássárgájával.

Csomafalva szomszédságában található Gyergyókilyénfalván is a húsvéti kalácsot értették alatta, amit a kuglófsütőhöz hasonló formában készítettek, és vitték a kókonyás kosárban a vasárnapi ételszentelésre. Kilyénfalván is akasztottak, sőt még manapság is akasztanak kókonyát a feszületre, de ott már nem viszik határkerülésre. Gyergyószentmiklóson is a húsvéti kalácsot nevezték kókonyának, viszont egészen más magyarázatot is találtam a kör alakú lyukra a kókonya közepén.

„Húsvét napján, reggel, mindenki sonkát, kolbászt, kinek mije van, bárányhúst, kókonyát (...). Én megmondom, miért csinálták így ezelőtt a kókonyasütőt: azért, itten pálinkát is szenteltek, s akkor így a kókonya meg volt sütve, s akkor a pálinkásüveget ide beleeresztették (mutatja a sütőforma kerek közepét), mert az oda pontosan belefér”

– írta a Kali Kinga a gyergyószentmiklósi Buslig János bácsival 1996 tavaszán, készített interjújában, ami a Látóban jelent meg 2002-ben. Az akkor 90 év körül férfi a legidősebb örmény volt a városban.

Nyugatabbra egészen mást értettek kókonya alatt. Bálint Sándor néprajzkutató szerint a szegedi nép ajkán a megszentelt húsvéti keménytojást jelentette, míg a Temesközben azt a tojást nevezték kókonyának, amit a húsvéti szentelt sonka levében főztek meg. Bálint szerint a szó régebben az egész magyarság körében általános lehetett, amit az is bizonyít, hogy a Dunántúlon az ősi húsvéti játékot, a tojásütést kókálás, kókányolás vagy kokonyázás szóval jelölték.

Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a kókonya első erdélyi említését 1573-ra teszi: egy jegyzőkönyvben olvasható a kifejezés, és az eledelről nem sokat tudunk meg, csak annyit, hogy egy bizonyos Keresztúry Péter „chigan kokonyat kewant vala”. A kókonyáról szóló cikkek rendre felemlegetik a Margit-szigeti domonkos nővérekhez köthető, a 16. század első negyedére datált Sándor-kódexet, amelyből aztán részletesebb leírást kapunk arról, hogy milyen is lehetett az akkori kókonya, ami kódex írója szerint maga Jézus Krisztus.

„Az mennyországban az szentök tudod-e, mit esznek? Én hiszöm, hogy nem tudod. Az mennyországban mentül (mindennél – szerk.) jelösb étök az kókonnya. Micsoda az a kókonnya? A kókonnya ünnönmaga Úr Krisztus, Isten és embör… mert valamik kellenek az kókonnyához, avagy az húséti könyérhöz, űbenne mind megleletnek avagy példáztatnak. Az húsvéti könyérhöz sajt és tej, tikmony (tyúktojás – szerk.), tiszta tészta, környül tésztából koszorúmódra kell csinálni, meg kell sütni, meg kell szentölni, egymásnak kell benne (belőle – szerk.) küldözni, aztán a többit két tál közt fel kell az polczra tenni”

– olvasható a Sándor-kódexben (az átírást viszont innen másoltam).

A szerző a kókonya szimbolikáját is részletesen elmagyarázza: „Az sajt és az tej példázzák Krisztusnak szentséges testét. (...) Az tikmonynak az fejérén értetik az ő fejérségű lelke, ki eredendő bűntől igen távol lőn. Az tikmonynak az székén (sárgáján – szerk.) értetik az ű istensége, mert miként a tikmonyszékben vagyon élete az tikfiúnak (csirkének – szerk.), ezönképpen Krisztusnak istensége mindenöket elevenít… A szép tiszta tésztán, kire az sajtot rakják s az tikmonyját és az tejet, értetik az három szömélyben az Fiúnak szömélye, mely szömélyben az isteni természet az emböri természettel egyesüle.”

Sőt, tovább is van: „Az tésztából csinált koszorún, kivel az húsvéti kenyért megkörnyékezik, értetik az mimódon az atyja, anyja, az mostohája és az ű házanépe űtet megkoszorúzta volt. (...) Az megsütésen értetik az körösztfának kemencéjén ű testének megszáradása isteni nagy szerelemnek nagy tizétűl. A megáldáson értetik az űtet megáldás. (...) Egymásnak való küldözésön értetik Jézusnak húsvét napján sokféle való jelönési: először jelönék Szűz Máriának, azután Magdalénának, azután az két Máriáknak, azután Pétörnek, azután Emmausba menő tanítványoknak. Az két tál közt az polcra feltevésen értetik az magas élésházba, az tüzes égbe testével, lelkével való felmenése. Az két tál az test és az lélök.”

A kódex szövegében említett sajtra nem a mai értelemben kell gondolni, hiszen akkor olyan még nem létezett. A mai fogalmaink szerint inkább túrót mondanánk. Ezt figyelembe véve pedig feltűnő a hasonlóság az ortodox pászkával, amelyet manapság rendszerint már a szupermarketek süteményes polcain is meg lehet találni ünnepek környékén. Annál is inkább, mivel román források is vannak arról, hogy nemcsak a mai édeskés, általában tehéntúrós és mazsolás változatban készítették, hanem a régebbi változat sós juhtúróval készült. Még a 20. század közepéről is találtunk olyan újságban megjelent receptet, amiben azt írták, hogy a juhtúrós pászka pont úgy készül, mint a tehéntúrós, csak nem kerül bele cukor, vanília és mazsola.

A pászkát kerekre formázott kalácstésztából sütik, amit ugyanabból a tésztából készült fonattal körbe kerítenek, illetve szintén a fonatból keresztet alakítanak ki rajta. A kereszt ágai közötti részeket tehéntúróból, tojásból, tejfölből, cukorból, mazsolából készített masszával töltik meg. Leírások szerint pászkát moldvai csángók is készítenek húsvétra.

„Bár a legtöbb helyen pászáknak nevezik, még él a kókonya megnevezés is. A kókonya szó továbbélése a csángó nyelvjárásban húsvéti kalácsféle jelentésben azt bizonyítja, hogy nem a román görögkeleti vallású néptől vették át a csángók a pászka névvel együtt, hanem a középkori hagyományt őrizték meg”

– írta Demeter Éva néprajzkutató az Élet és Tudományban. Ő jegyzi meg, hogy a katolikus csángóktól is vannak olyan adatok, amelyek szerint a régebbi változat kenyértésztából készült sós juhtúróval, később váltottak a kalácstésztára és az édes tehéntúróra, amelyet különböző ízesítőkkel tovább variáltak.

Azt nem tudni, hogy a székelyek kókonyájában volt-e túró, mint a Sándor-kódex írja, és ha igen, akkor mikor került ki belőle, de a 19. század második felében bizonyosan nincs. Legalábbis Grigore Moldovan (sokszor magyarosan, Moldován Gergely formában is használt), az egykori Ferenc József Tudományegyetem a román nyelv és irodalom tanára az általa szerkesztett Magyar-Román Szemlében a csíkiak kókonyáját az ortodoxok liturgikus kenyéréhez, a proszfora (preszkura) egyik változatához, a prinoshoz hasonlította.

„Ez olyszerű kacskaringós »fonatos kalács«, milyent a sátoros ünnepek – különösen pedig húsvét alkalmából, Csíkországban is szoktak sütni édesanyáink. Ez az úgynevezett kókonya. Csakhogy, míg a székely kókonya felszine a tojásfehérnye és szíkjától fénylő és lángvörös, mint a hajnal, addig a román prinos külseje sápadt arczot mutat, és bele sem oly sárga és puha, mint a csíkié, mert nem oly gyakor (sűrű – szerk.) szitán eregetik lisztjét és tojás meg vaj sincs annyi benne; de azért finom, ízletes s különösen pirított szalonnával csupa gusztus falatozni belőle” – írta, amit aztán több korabeli lap és kiadvány is átvett.

Olvastam olyan véleményt, hogy aki egyszer megízlelte a kókonyát, soha egyebet nem kíván enni, csak azt. Azt nem hiszem, hogy ez igaz lenne, de azt sokan állítják, a szentelt ételnek jobb az íze. És azt is tartották, hogy a kókonyával a templomból hazatérve nem szabadott egyenest bemenni, hanem előbb körül kellett járni a házat, hogy azzal óvják meg minden bajtól az épületet és a benne élőket. A morzsákat pedig gondosan összegyűjtve el kellett égetni.