Kipróbáltam egy gyengélkedő szezonban a Bucsin sípályáját, amire nagy szüksége lett volna Parajdnak

A téli szezon utolsó leheletnyi, kásás haván húztam fel életemben először a síbakancsot és a lécet. Emberkísérlet volt ez a javából: nemcsak azt akartam megtudni, mire képes egy zöldfülű kezdő a Bucsin-tetőn, hanem azt is, mit ér ma az a sípálya, amelyben a parajdiak az elmúlt hónapokban a téli megélhetés egyik utolsó esélyét látták.

A Bucsin-tető sípályája pontosan olyan, amilyennek mondják: családias, barátságos, kezdők számára is ideális. Olyan hely, ahol nem érzi magát útban az ember, ha először csatol lécet. Ajánlani tudnám bárkinek – különösen azért, mert az élményt beárnyékolja az a tény, hogy az üzemeltetők szerint az idei szezon a leggyengébbek közé tartozik, épp abban az évben, amikor a sóbánya bezárása után a térségnek minden eddiginél nagyobb szüksége lett volna egy jó téli szezonra.

A férfi, aki 30 éves korára sízésre adta a fejét

A sízésről sokáig azt gondoltam, hogy úri huncutság. Drága mulatság, amelynek már a belépőjegye is fájdalmas lehet, a felszerelés pedig könnyedén egyhavi kisebb fizetésnek megfelelő összegbe kerül. Ehhez jön az utazás, az étkezés, a szállás – és az a tudat, hogy mindezt egy olyan sportért fizeti ki az ember, amelyről nem tudja, megszereti-e egyáltalán. Nem a fogamhoz verem a garast, de ettől a fölém tornyosuló összegtől sokáig nem jött meg a kedvem. Utólag viszont azt kell mondanom: amikor az ember tényleg elindul lefelé, ezek a számok hirtelen eltörpülnek az élmény mellett.

Talán nem véletlen, hogy végül mégis a hegyek hozták el a fordulatot. Erdélyi túráim során beleszerettem a magaslatok világába, majd Gyergyócsomafalvára költöztem, ahonnan nemcsak helyi sípályák, hanem a Bucsin is karnyújtásnyira van. A „majd egyszer elmegyünk sízni” mondat éveken át kísértett, mígnem egy harmincadik születésnapra kapott meglepetés konkrét valósággá vált: újszerű felszerelés, barátok, feleség, és egy szombat, amelyről előre csak annyit tudtam, hogy „extrém” lesz. Az lett.

A Bucsin-tetőre érve a parkoló tele volt, a kürtőskalácsosnál azonban még akadt egy hely megállni. A hó viszont már nem volt kegyes: plusz fokok, olvadás, kásás felszín. Valószínűleg sokan érezték: most vagy soha!

Engem viszont kezdőként paradox módon a kásás hó inkább megnyugtatott – nem jégen vagy szűz hón kellett csúsznom. Felkért oktatóm viszont már nem volt ott a helyszínen, térerő alig akadt, így maradt az önképzés, az ösztönös óvatosság és a félelem. Valljuk be őszintén: egy svájci háromezres megmászásakor rettegtem így utoljára, de a mászásban legalább volt némi tapasztalatom.

Az első percekben a síbakancsban való járás is külön kihívásnak tűnt, nemhogy a felvonó. A pálya elsőre ijesztő volt, másodjára már halálfélelmet okozott, mert még mindig nem tudtam, hogy kell megállni. Pedig ez volt minden vágyam, amikor megindultam.

A két pálya közötti lankás részen gyakoroltam a fékezést, a „pizzaszelet módszert”, a túlélést. A mozdulatok kezdetben idegenek voltak, a profi sízői tanácsok túl bonyolultnak tűntek, de egyszer csak összeállt a kép.

A félelem nem múlt el, de kezelhetővé vált. Jöttek az első valódi lecsúszások, az első esések, majd az első olyan pillanatok, amikor már nem a megállás volt a fő cél, hanem az irányítás. A Bucsin tetején állva, a fenyvesre és a domborzatra nézve egyértelmű lett: ez a hely nemcsak „tanít”, hanem befogad. Nem sürget, nem aláz meg, hagy hibázni.

Talán ezért sem tudtam elengedni a gondolatot, hogy miért nincs mégis több ember a pályán.

Hol helyezkedik el a Bucsin a székelyföldi sítérképen?

A Bucsin-tető földrajzi értelemben is átmeneti tér: Gyergyó és Sóvidék határán, Parajd és Gyergyószentmiklós között félúton, mintegy 1200 méteres magasságban fekszik. A környéken több kisebb sípálya működik, amelyek együtt egy alulértékelt, mégis sokszínű téli hálózatot alkotnak.

A Bucsinon két különálló pályakomplexum található. A Havas Bucsin hosszú, lankás, 1,2 kilométeres pályája elsősorban teljesen kezdőknek és kisgyerekes családoknak ideális: sok helyen annyira enyhe a lejtése, hogy a kanyarodás is opcionális. Két egyszemélyes tányéros felvonó működik, van kölcsönző, büfé, oktatás és szánkópálya is.

A közeli Bogdán-komplexum már technikásabb terep. A majdnem 800 méteres nagypálya meredekebb, az erdei szakasz gyakran jegesedik, így inkább a tapasztaltabb sízők és snowboardosok terepe. A könnyebb, 560 méteres pályához külön felvonó tartozik, jó időben pedig pazar kilátás nyílik a környező hegyvonulatokra.

A Bucsin közelében található a gyergyócsomafalvi Veresvirág sípálya is, amely 900 méteres magasságban fekszik, összesen 1,4 kilométer hosszú, két pályarésszel. A térségben ott van még Homoródfürdő, Lobogó és több kisebb síterep is – vagyis elvileg minden adott lenne a stabil téli forgalomhoz.

A valóság idén mégis másként alakult

„A tavalyhoz képest nagyon kevesen voltak idén” – mondja a Havas Bucsin felvonójánál az egyik üzemeltető. Szerinte a szezon igazán csak január 2-a után indult el, nem úgy mint tavaly, amikor már karácsonykor is sízni lehetett, ehhez képest most látszólag nem is tart sokáig. Pedig korábban abban reménykedtek, hogy a tél legalább részben pótolja a nyári veszteségeket.

„Gyengébb volt az idei szezon a tavalyinál” – mondta Székely Béla, a Bucsinon található másik, Bogdán sípálya tulajdonosa és működtetője is. Elmondása szerint náluk is csak január 2-án indulhatott el a szezon, míg tavaly már december 21-én megkezdődött a síelés. „Egyértelműen küzdünk az időjárással, de igyekszünk: hóágyúzunk, így a pályákon van hó, és március 22-ig szeretnénk biztosítani a szezont, ha a hőmérséklet megengedi” – fogalmazott.

Székely szerint jelenleg úgy tűnik, hogy lesznek „hatalmas melegek”, a felhalmozott műhónak köszönhetően még egy hónapig tartható a sízés. A legnagyobb – tőlük viszont független – kihívást az jelenti, hogy az éjszakai fagyok megmaradjanak, és ne essen eső: „Ha éjszaka lefagy, nappal pedig csak plusz négy-öt fok van, az még nem gond, mert a gyártott hó jobban bírja a meleget. Az eső az igazi ellenség.”

A sízők száma náluk is visszaesést mutat. Székely szerint mintegy 30 százalékkal csökkent a forgalom a tavalyi évhez képest, ami részben az időjárásnak, részben a romániai gazdasági helyzetnek tudható be. Egy átlagos, jó szezonban – amikor főként hétvégente és vakációk idején tartanak nyitva – napi 200–250 sízővel számolnak, és körülbelül negyvennapos téli szezonunk van. Így egy jobb évben akár tízezerhez közelíthet a vendégek száma, idén azonban nagyjából háromezres veszteséggel számolnak egy átlagos évhez képest, mint a tavalyi is volt.

A sóbányát jelenleg semmi sem tudja pótolni

A parajdi sóbánya bezárása nemcsak munkahelyeket szüntetett meg, hanem egy egész turisztikai láncolatot vágott el. Amíg működött, nem csupán a nyári szezont tartotta életben: télen is stabil vonzerőt jelentett, és egy második, kisebb, de kiszámítható idényt biztosított Parajdnak. A föld alatti látogatásokhoz társult a wellness, a Bucsin-tető sípályái, a szállásfoglalások és a vendéglátás – vagyis a pénzmozgás Sóvidéken.

A bánya kiesésével ez az egyensúly felborult. A nyári vendégek elmaradtak, a panziók kihasználtsága visszaesett, és a térség gazdasági motorja lelassult. Idén a tél sem tudta betölteni a pótló szerepet. A rövid, későn induló síszezon kevés volt ahhoz, hogy valódi fellendülést hozzon. A gazdasági bizonytalanság miatt sokan visszafogták a költéseiket, rövidebb időre érkeztek, vagy csak egynapos kiruccanást tettek. A korábbi szolidaritási hullám is elcsendesedett, Magyarországról is kevesebben jöttek.

Moldován László, a Sóvidék–Hegyalja Turisztikai Egyesület elnöke szerint Parajd téli szezonja összességében gyengébb volt a megszokottnál: kevesebb turista érkezett, a forgalom inkább közepesnek mondható. Érdemi turizmusról főként hétvégenként lehetett beszélni, amikor a panziók megteltek, a hétköznapok azonban jóval visszafogottabb képet mutattak. Pozitívumként említette, hogy a síelők közül többen a parajdi wellnessközpont szolgáltatásait is igénybe vették, ami részben összekapcsolta a téli sportot a helyi kínálattal.

A sóbánya turizmusra gyakorolt hatását jelenleg semmi sem tudja pótolni – fogalmazott Moldován. Szerinte Parajd jövője inkább a gyógyító erejű sós vízre és a termálkínálatra épülhet, amelyre egyre többen érkeznek reumás és ízületi panaszok kezelésére. A sízés a Bucsin-tetőn ebben a rendszerben inkább kiegészítő szolgáltatás, amely hidegebb időben jól társulhat a gyógyturizmussal, de önmagában nem képes eltartani a térséget.

A szállásfoglalások a tavalyi, még teljes kapacitással működő évhez képest mintegy ötven százalékkal estek vissza. A kifejezetten sípályák miatt érkezők többsége ráadásul nem feltétlenül Parajdon szállt meg: sokan Marosvásárhelyről, Gyergyóból, sőt Gyulafehérvárról vagy Kolozsvárról érkeztek egynapos kiruccanásra, és estére vissza is tértek. A Bucsin tehát működik, a pályákon van hó, a felvonók járnak – de a térség számára már nem ugyanazt jelenti, mint néhány évvel ezelőtt. A sízés ma inkább lehetőség, mint biztosíték.

Talán ezért is volt furcsa kettősség aznap a hegyen állni. A pályán minden a helyén volt: gyerekek csúsztak, a felvonó kattogott, a büfénél sor állt. És közben tudni lehetett, hogy mindez már nem egy magától értetődő, ismétlődő szezon része, hanem egy bizonytalanabb időszak kísérlete.

Amikor délután levettem a síléceket, már tudtam: vissza fogok térni. A Bucsin megtanított valamire – nemcsak síelni, hanem arra is, hogy egy családias pálya sorsa mennyire összefonódik egy egész térség túlélési esélyeivel. Kezdőként én megkaptam, amire szükségem volt. A kérdés csak az, hogy a parajdiak is megkapják-e még azt a telet, amelyben bíztak.