„Évek óta zoknit kapok” – ajándékok, amikről már kibontás közben tudjuk, hogy nem fogjuk használni

Karácsony másodnapjára általában már ülepednek az élmények. Az ajándékokat kibontottuk, a csomagolópapírok eltűntek, a hűtő tele van maradékkal, aki akart, eddig elment templomba is. Ilyenkor van idő egy kicsit hátrébb lépni, és nemcsak számba venni az ajándékokat, hanem megnézni azt is, mi rejlik mögöttük. Arról kérdeztünk pár fiatalt, milyen ajándékoknak örülnek igazán, mi számít cikinek, mit kezdenek azokkal a tárgyakkal, amelyekről már a csomagolópapír széttépésének pillanatában tudják, hogy nem fogják használni, és melyek azok az ünnepi szokások, amik még lelkesítik őket vagy amelyeket a hátuk közepére sem kívánnak.

Azt azért megjegyezném, hogyha karácsonyi szokásokról beszélünk, sokszor automatikusan a néphagyományokra gondolunk: betlehemezésre, vagyis pásztorjátékra, kolindálásra, templomi szertartásokra. Azonban a megkérdezettek válaszai is rámutatnak arra, hogy a hagyomány és szokás ennél jóval tágabb fogalom. Hiszen tényleg ide tartozik minden, amit évről évre ugyanúgy csinálunk, beszélhetünk akár a közös főzésről, a fadíszítésről, vagy éppen arról a nagytakarításról, amikor a fürdőkádat is ragyogóvá kell tenni, de az ágy alatt felgyülemlett porcicákat is el kell tüntetni, mert majd biztos egyből azt akarják a vendégek leellenőrizni. De természetesen a szokás-felsorolásban egymás mellett szerepelt a töltött káposzta és a bejgli evés, a közös éneklés és az ajándékozás, az éjféli mise, a pásztorjáték, a karácsonyt megelőző disznóvágás vagy éppen az adventi „szállást keres a Szent Család”, amikor asszonyok gyűlnek össze imádkozni.

Ami ezeknek az ünnepi programoknak a megítélését illeti, a lelkesedés és a fáradtság kéz a kézben jár. Van, aki szerint karácsonykor egyszerűen nincs idő unatkozni, és az az igazi kihívás, hogy sikerüljön elkerülni a veszekedéseket az ünnepi ebéd mellett. Miért nem eszel még, egyetem után mihez fogsz kezdeni, a fiúkkal mi a helyzet, úgy unokáznék már – csak a szokásos. Másoknak az éneklés az egyik legizgalmasabb része az ünnepnek, hiszen jó hangulata van, különösen akkor, ha jó társasággal történik, vagy éppen régi tanárokat vagy az idén összeházasodott párokat mennek megénekelni. Ezzel szemben több válaszban is visszatértek az indokolatlannak érzett családi és rokoni összejövetelek, ahol évente egyszer kötelezően kell találkozni olyan emberekkel, akikkel egyébként máskor soha nem beszélgetünk. A takarítás egyértelműen az unalmas kategóriába került, míg az ajándékozás – nemcsak a kapás, hanem az adás is – mindig izgalmas.

Akadtak azonban ennél kritikusabb hangok is. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy a karácsonyozás egésze mára vontatottá vált, sok hagyományt már csak megszokásból, erőltetve tartanak fenn, miközben az ünnep elkapitalizálódott, és elveszítette azt a csekély hagyományosságát is, ami korábban jellemezte.

Ebben az olvasatban a karácsony inkább egy kötelező kör, amelyen „túl kell esni”. Mások konkrét programokat neveztek meg unalmasnak: a szállást keres a Szent Család például azért „nem nagy cucc”, mert lényegében imádkozásból áll, habár mikor végeztek, akkor utána jön a pletykálás javából, az valamit javít a helyzeten.

Természetesen ugyanazok a hagyományok más életkorban egészen más jelentést kapnak. A kolindálás gyerekként a csoki és kisebb zsebpénzek miatt volt izgalmas, felnőttként pedig inkább az együtt töltött idő számít. A hagyományok nem tűnnek el, inkább átalakulnak.

Zsákbamacskák, karácsonyi ajándékok

Az ajándékozás kérdésénél voltak a legnagyobb egyetértések abban, mi számít kínosnak, unalmasnak vagy cikinek. A legtöbben gondolkodás nélkül említették az előre csomagolt dezodor–tusfürdő–nesszeszer szetteket, amelyek egyáltalán nem kreatívak, és inkább a tanácstalanságról tesznek tanúbizonyságot, mintsem a figyelmességről. „Olyan 10 évvel ezelőtt, amikor még kicsi voltam, nagy dolognak tartottam, hogy férfi dezodort kaptam, de most már látom felnőttként, hogy a hasonló ajándékok a tanácstalanságból születnek” – fejtette ki a válaszát az egyikük. A bögrék, a „bárkinek jó” univerzális tárgyak, a zokni és a pipereholmik mind ebbe a kategóriába kerültek, bár volt, aki megjegyezte:

ha már nem tudunk mit adni, akkor egy pár zokni még mindig jobb választás, mint egy olyan kozmetikum, aminek rémes az illata.

Valakiben az is megfogalmazódott, hogy a fiatalok gyakran nem várnak sokat a barátaiktól: egy apró figyelmesség többet jelent, mint egy drága tárgy. A családdal kapcsolatban – ahol olyan az anyagi helyzet – már más az elvárás, részben azért, mert sok minden drága és a szülők általában jobban keresnek, részben pedig azért, mert „ami kell, az már megvan”, emiatt pedig nehéz igazán jól ajándékozni. Itt jelenik meg a két véglet: vagy a pénz és a nagyobb értékű ajándékok fontosabbak valakinek, de olyan is van, akinek semmi extra nem kell, egy dezodor és egy zokni is elég. Abban viszont sokan egyetértettek, hogy a kifejezetten karácsonyi tematikájú, könnyen porfogóvá váló tárgyak ritkán jó választások, sokkal jobb, ha az ajándék vagy hasznos, vagy vicces, de valamilyen módon értelmes és használható.

Nem meglepő, hogy a legnagyobb örömet továbbra is azok az ajándékok okozzák, amelyek személyesek.

Könyvek, utalványok, édesség, élmények – legyen az jegy színházelőadásra vagy koncertre –, puha, kényelmes ruhadarabok, egy jó papucs vagy pizsama mind gyakran kerültek elő a kedvencek között. Van, aki egy illatgyertyának nagyon tud örülni, más viszont épp a gyertyákat tartja unalmas ajándéknak, szóval tényleg emberfüggő a jó ajándék. Vannak azonban vicces történetek is: egy lány mesélte, hogy megemlítette a barátnőinek, mennyire szeret mosni és friss illatú ruhákat teregetni, ezért karácsonyra ruhaparfümöt kapott. „Furcsán hangzik, mégis tökéletes ajándék volt.” Végső soron szinte minden válasz ugyanoda futott ki: nem az ajándék értéke számít, hanem az, hogy érződjön rajta, gondoltak a másikra.

Akadt olyan is, aki arról mesélt, hogy karácsonyi ajándékként mindig a kütyük érdekelték, „de amilyen drágák lettek azok is mostanában, inkább megveszem őket magamnak” – tette hozzá. De adott még jobb ötleteket is: nem lenne rossz egy plusz szabad hét sem, vagy ha valaki kifizetné a kocsi olajcseréjét.

De mit kezdünk azokkal az ajándékokkal, amikről már a csomagolópapír széttépésekor tudjuk, hogy nem talált be és nem fogjuk használni?

A legtöbben azt mondták, ritkán adnak tovább ajándékot, esetleg azok a csokoládék kerülnek új gazdához, amiket egyszerűen nem szeretnek. Az egyik válaszadó például elmondta, hogy a mentolos csokit ki nem állhatja, a gyümölcsös töltelékűeket viszont kifejezetten szereti, a környezete pedig már annyira ismeri, hogy ritkán kap „félrement” édességet. Páran megemlítették, hogy esetleg olyan könyveket ajándékoznak tovább, amik már megvannak egy példányban. Amit még leggyakrabban tovább szoktak adni, azok az egyszerű dekortárgyak, „mert nem kell egy nyolcadik szappantartó, vagy tizenötödik szobaillatosító”.

Azonban a többség megtartja azokat az ajándékokat is, amik nem voltak telitalálatok. A válaszok alapján ez a leggyakoribb stratégia: „hátha egyszer jól jön” – mondogatjuk, pedig tudjuk, hogy soha nem lesz olyan, amikor jól jönne. Kevesebben döntenek az elajándékozás mellett, még kevesebben szólnak az ajándékozónak, hogy inkább cserélje ki, és volt, aki egyszerűen csak annyit mondott: ilyenkor szomorú lesz.

A munkahelyi ajándékozás sokszor maga a horror

És akkor jöjjenek azok a történetek, amiken csak utólag nevetünk. A „mikulásozás” vagy karácsonyi névhúzás sokaknak inkább jelenti a plusz stresszt, mint az ünnepi hangolódást. Elvégre mi történik? Kihúzol valakit, akiről alig tudsz valamit, és heteken át töröd a fejed, mi fér bele az 50–100 lejes (4-8 ezer forintos) keretbe úgy, hogy ne legyen teljesen személytelen az, amit adsz. Az egyik fiú mesélte, hogy mérnökök között dolgozik, ezért logikai játékot, ördöglakatot választott – egy olyan ajándékot, amivel nehéz mellélőni –, melléje egy jó minőségű csokit tett, mindezt gondosan becsomagolva. Lehet, hogy hetekig tanácstalan volt és csak az utolsó pillanatban tudott fellélegezni, de legalább örömöt szerzett valakinek.

Amikor azonban ő bontotta ki a kapott ajándékot, egy félig szakadt szatyorból három mandarin, egy banán és egy sál került elő. Ez volt az a pillanat, amikor – ahogy fogalmazott – átértékelte magában a dolgokat. Nem azért, mert az ajándék értéktelen lett volna, hanem mert érezhető volt mögötte a „legyünk túl rajta” hozzáállás. Azt azért megjegyezte, hogy egyáltalán nem jelentene gondot, ha valaki nem engedhet meg többet ennél és épp csak ennyire telik, de ha mindez egy olyan embertől érkezik, aki egyébként magasabb pozícióban dolgozik és jóval többet keres, akkor óhatatlanul rossz érzést hagy maga után.

Egy lány arról mesélt, hogy egyszer karácsonyra egy teljes nesszeszer szettet kapott – tusfürdő, kézkrém, arckrém, mélyhidratáló, amit ő sem tart valami kreatív vagy jó ajándékötletnek, de akkor nagyon örült, mert éppen kifogyóban volt ezekből a termékekből. Azonban amikor kibontotta a csomagot és szemügyre vette a kenőcsök címkéit, látta, hogy a termékek két éve lejártak. Áucs.

Akadtak nehezebb, érzékenyebb történetek is. Az alkohol például sokak szerint problémás ajándék, különösen olyan családokban, ahol volt vagy van olyan, aki túl sokszor önt fel a garatra. Ilyenkor a „tudjuk, hogy szereti” típusú érvelés inkább fájdalmas, mint figyelmes gesztus, még akkor is, ha kívülről teljesen elfogadottnak tűnik.

Többen hangsúlyozták, hogy az ajándék akkor válik igazán cikivé, ha érezhetően nincs mögötte semmi. Egy pár zokni vagy akár egy tusfürdő is lehet jó ajándék, ha tudjuk, hogy a másik szereti, kérte, vagy éppen most van rá szüksége. Ugyanez viszont már kifejezetten kellemetlen tud lenni akkor, ha közeli emberről van szó, akivel nap mint nap beszélünk, és mégsem sikerül találni valamit, ami róla szólna.