Vida Gábor: Erdélyben nincs független értelmiség, a szabadság fikció

A forradalomról írok. Az a címe, hogy A bukfenc, nagyjából öt évnyi időszakot ölel fel: 1988-tól 1992-ig. Addig a pontig, amikor Funarék táblát tesznek a Mátyás-szoborra. Listába szedem azokat az eseményeket, amelyek akkoriban történtek – a forradalmat, a marosvásárhelyi eseményeket, a bányászjárásokat. De nem csak ezekről van szó, hanem a köztes időszak hangulatáról is: a nyomorról, a szétesésről, a reményről. Egy családtörténet, amit – furcsán hangozhat – vidámnak neveznék.

Ez a család tud élni. Tudnak nagyokat enni, inni, káromkodni, összeveszni – tehát élnek, és dugnak sokat, nincs ebből nagy népszaporulat, de na. Vannak köztük magyarok, románok, cigányok, és mindenki káromkodik rendesen. Örömmel írtam ezt a könyvet, jókedvűen.

Valahol ott kezdődik, ahol a Dadogás véget ér – 1989 környékén, az átmenet zavaros évei. Már csak a zárójelenet hiányzik – egy házibuli, ahol mindenkinek kiosztják, ami jár. Hamar készültem el vele, a nyaram ezzel telt, háromnegyedét két hónap alatt megírtam. Alig tudtam felállni a székről.

Más volt. Ennek a világnak a szemtanúja voltam. Nem arról van szó, hogy nem néztem utána dolgoknak – nyilván pontosítottam, utánajártam a sajtóban, tényleg jól emlékszem-e –, de ez nem igényelt olyan mélységű kutatást, mint a Senkiháza. Az is fontos, hogy amikor ez történt, a 90-es évek elején, még nem fértünk hozzá a Szekuritáté archívumaihoz. Azóta nagyon sok minden másként látszik. Most már tudjuk, nem volt olyan éles határ a jók és a rosszak között, mint ahogy akkor hittük.

Azt gondoltuk, hogy tisztázni lehet a dolgokat. Világos volt: mi vagyunk a jók, az erdélyi magyarok. Voltak köztünk megtévedtek, de a rosszak ők voltak – a szekusok. Az ilyesmi nem is merült fel, hogy például Sütő András központi bizottsági póttag volt, vagy hogy a magyar értelmiségből bárki közel állt volna a rendszerhez. Nem beszéltünk arról, hogy Király Károly kivel vadászott, ki volt Csau barátja. Nagy István például, az író, köztudottan jóban volt Ceausescuval. Ez akkor nem volt téma. Mi voltunk a jók, mind együtt.

Ez a kép bonyolultabb. Az értelmiség – itt magamat is beleértem – bizonyos dolgokat benézett, méghozzá elég komolyan, azt hittük, hogy az erdélyi magyarság európai karakterű, demokratikus alapú közösség, amelynek hagyományai között ott van a vallásszabadság, a protestáns egyházak presbiteri rendszere, a közbirtokosság, az iskolák autonómiája, és az a fajta történelmi tapasztalat, ami nyitottságot és józanságot biztosítana. Azt hittük, hogy ezek a hagyományok bölcs irányba terelnek bennünket, hogy ezeknek van súlyuk és következményük, és kiderült, hogy nincs. Az derült ki, hogy az erdélyi magyar társadalom többsége valójában egy olyan magyar nacionalista diskurzusra vágyik, amely megszólalásig hasonlít ahhoz a román nacionalista diskurzushoz, amit a hetvenes-nyolcvanas években Ceaușescu képviselt, és amit leginkább a Sergiu Nicolaescu-féle lovas-kardozós, történelmi gengszterfilmek (Réz András) testesítettek meg. Az egyetlen különbség az, hogy most a főhőst másképp hívjuk – Hunyadi Jánosnak, vagy Bethlen Gábornak, mert őket jobban szeretjük –, de a szerepjáték, amiben magunkat látni akarjuk, ugyanaz maradt. Mi akarunk lenni a jók, a magyar hősök ebben a díszletben, és magyarul, nota bene.

Az a fajta nacionalizmus, amit a kortárs magyar társadalom többsége nemcsak elfogad, de újra és újra megerősít – választások, kétharmadokkal, politikai döntésekkel –, számomra értelmiségiként egyértelmű visszalépés. Gyerekként én is szerettem A Tenkes kapitányát, az Egri csillagokat, meg Jókai ’48-as regényeit, de akkor is éreztem, hogy ezek már idejét múlt történetek, most viszont ez lett a komolyság mércéje, a lovas íjászok meg az árpádsávos lobogó a vallási ünnepeken, és a Horthy-korszak nosztalgiája. Ebben érezzük jól magunkat. Erre vágyunk közösen. Ez az, amihez most az identitásunkat kötjük. Vannak modern nacionalizmusok Európában, például az olasz, a szőke Meloni csaj, de nekünk az magas... Ahogyan ő kézben tudja tartani a fasisztáit, hát az csodás, de az egy kulturált ország.

Csalódás az is, hogy az értelmiség, amelyhez tartozónak vélem magamat, ennyire félreértette vagy alábecsülte ezt a nemzeti várakozást, vagy inkább ezt a hangos, érzelmi alapú, nosztalgikus hőbörgést, ami időközben központi pozícióba került. A liberális, baloldali, kritikai értelmiség egyszerűen benézte ezt, ahogy pestiesen mondani szokás. Úgy tettünk, mintha ez az egész nem létezne, mintha nem ismernénk Raymond Aaron, Huizinga, Ortega y Gasset vagy éppen a tömegpszichológiáról író klasszikusok (Allport, Aronson) szövegeit, pedig mind elmondták már, hogy mi a tömeg, mi a nép, és hogyan működik ez az egész lelki-politikai dinamika, Hannah Arendt is, például.

Ha nem függnék senkitől, nem kellene pályázatokat írnom magyarországi vagy RMDSZ-es alapítványokhoz, nem kéne bejárnom a munkahelyemre, nem kéne alkudoznom a megyei tanáccsal, nem kellene fordítanom vagy szerkesztenem, hogy legyen, amiből megélni, és nem kéne azon gondolkodnom, hogy lesz-e nyugdíjam, vagy sem, akkor a függetlenségem mércéje máshol állna. De nincs ilyen szabadsága senkinek. Az az értelmiségi életforma, amit Montaigne vagy Voltaire megengedhetett magának – hogy volt egy kastély, benne egy dolgozószoba, és azt írt, amit akart –, az itt ma teljesen elképzelhetetlen. Erdélyben az értelmiség egyszerűen szegény. Olyan intézményekben dolgozik, amelyeket a politika tart fenn és irányít. Nincsenek független kulturális terek, sem olyan civil társadalom, amely képes lenne fenntartani lapokat, színházakat, tévécsatornákat előfizetésekből, közösségi támogatásból, vagy akárcsak eladásokból. A kommunizmus ezeket felszámolta, azóta sem épültek újra. Az a közeg, ahol a kulturális élet civil módon megszerveződhetne, egyszerűen nem létezik. A politikum vette át az irányítást ezek felett, és azóta ő dönt mindenről. Nem alakult vissza az a fajta civil társadalom, amelyik meg tudja és meg is akarja fizetni a színházat, a lapot, az újságot, a tévét, a médiát, a tanárt saját zsebből. Mert itt az akaraton sok múlik.

Valószínűleg nem is jöhetett volna létre, ez nem Nyugat-Európa. Hülye lenne az a diktatúra romjaira berendezkedett politikai rendszer vagy csoport, amelyik ezt csak úgy megengedné, ők is a hatalomért harcolnak, mi másért, és el kell tartsák a családot. Itt van az a pont, ahol mindig elcsúszik a beszélgetés, amikor az értelmiség szabadságát, függetlenségét, morális kiváltságait próbáljuk vindikálni. Mert oké, szabad akarok lenni, de mire legyek szabad? Van tíz ári földem, van egy házam, abból nem tudok megélni. Nem tudok független lenni.

Ha egyszer majd lesz nyugdíjam, amit már nem tudnak elvenni, akkor tényleg szabad és független értelmiségi leszek, de addig csak azt tudom mondani, hogy jelenleg egy nagyon kicsi intézménynek vagyok az igazgatója, főszerkesztője, menedzsere, semmiféle függetlenségem nincs. Ha elmondom a véleményemet akár a Fideszről, akár az RMDSZ-ről, bezárhatják az intézményt, elveszik a maradék aprópénz-támogatást, és az ott dolgozó nyolc ember mehet máshova, mehet kapálni a szabadságba és a függetlenségbe.

Az a fajta értelmiségi szabadság, amiről néha még beszélünk, valójában fikció. Nincs független értelmiség. Egyetlen erdélyi író nem ad el annyi könyvet, hogy abból megéljen. Egy sem.

Az egyetemi tanárok? Napi adminisztrációval foglalkoznak, egymással versengenek az akkreditációs listákon, hogy ki kúszik előrébb az akadémiai polcon. Ők sem függetlenek, nem is igen pofáznak. Ennyi a független és szabad erdélyi értelmiség. Nem látok se Montaigne-t, se Montesquieu-t, aki otthon ülne a birtokán, és írná a maga könyveit. Márai mondta: aki boldog, az nem ír. Ha van mit enni, akinek van, miből élni, az nem foglalkozik ilyesmivel. Ez ilyen egyszerű.

Intézményi szinten is ugyanez van. Most volt ez a film Éva néniről ( Cs. Gyimesi Éva – egyetemi tanár, irodalomtörténész – szerk. megj.), megnéztem. Igen, abban a rendszerben ő elment a falig. És amikor jött a váltás, kiderült, hogy már nincs fal. És jött a szerepzavar. Amíg tiltakozni kellett, addig világos, hogy mit kell csinálni, amikor építeni kell, már nem. Nem tudta, mi a helyzet, és saját magát sem tudta elhelyezni abban az új világban, hogy akkor most mit kéne csinálni. Ez egy fájdalom. És úgy kitúrták az értelmet a politikából, hogy öröm nézni.

A magam módján persze, kimondom. De ha, mondjuk, történetesen doktoráltam volna, és prózaelméletet tanítanék a Babeș–Bolyai egyetemen, ahelyett hogy a könyveimet írom, sokkal csendesebb lennék. Ott nem az van, hogy nagyobb szabadságot kapsz, hanem hogy kiszolgáltatottabb vagy. Mert a szakmai előmeneteled, a besorolásod, a fizetésed, az egész életed a kollégáidtól függ, és ha a többséggel szembemész, úgy lepontoznak, mint a taknyot. Állásokért, státuszokért élethalálharcot vívnak mindenütt a világon, ez a normális. Csak hát a szabadság, ugye... Ne vicceljünk: tudjuk, hogy marják egymást, és azt is, hogy egy olyan hierarchikus rendszerben, ahol mindenki felfelé pipiskedik, ott az ember szókimondása nemcsak kockázat, hanem bűn. Ma már nem a Szekuritáté szankcionál, hanem a saját közeged. A kollégáid, a közösséged, a közvélemény, a nyájas olvasó és a troll.

Kimehet az erdőbe. Én is többet járok az erdőbe, mint színházba. Azért szeretek a városon kívül lakni, mert itt még a valóságról beszélünk – az erdőről, az időjárásról. Ha felvágod a fát, behordod, begyújtasz, akkor tudod, hogy csináltál valamit. Hogy kapcsolatban voltál a világgal, nem pedig csak fikciókkal. Aki még találkozik a természettel, a sárral, a viharral, a mocskokkal, az állatokkal, annak egészen más a valóságérzéke. Másképp áll hozzá mindenhez. És én ezt szeretem. Hogy itt az ember még kénytelen érintkezni azzal, ami tényleg van. Szóval lehet így is élni, de annak, aki a közösség visszaigazolására vágyik, ez nem megoldás.

Nézd, ha Erdélyben valaki cikket akar írni, hova írjon? Hozzátok, oké, talán. Rajtatok kívül gyakorlatilag nincs olyan fórum, ahol meg lehetne szólalni. Nincs erdélyi sajtó. Az, amit én most itt mondok neked, sehol nem jelenhetne meg. Feltehetem a fészbúkomra, nincs mellbimbós tartalom benne, mehet...

Az a baj, hogy ha nincs ellenzéki sajtó, nincs kormányzati sajtó sem. Láttuk már ezt is, a Ceaușescu-időkben is, ha nincsen sajtószabadság, a hatalomnak sincs sajtója, csak egy szócsöve, amit senki nem olvas, tudtuk, hogy propaganda, begyújtottunk vele, úgy égett a Scînteia, mint az atom, és az Előre is, de az magyarul...

Az erdélyi magyarság nem volt felkészülve arra, hogy miként védje meg a saját nyilvánosságát. Ez száz éve problémája: mindig ott a kérdés, hogy mi mondható ki, és mi nem magyarul. A nyilvánosság határai nálunk a sajtón és a könyvkiadáson keresztül mutatkoztak meg, főleg a sajtón. Hogy az erdélyi magyar nyilvánosságot a magyar állam fogja elkonfiskálni, azt senki nem gondolta, hogy magyar cégek vásárolják meg a helyi szabad sajtót és bezárják, azt nem tudta, és nem tudja senki elképzelni. Erdélyben a román közszolgálati rádió és tévé az egyetlen magyar független média, mert a román sajtótörvény előírja, hogy... Ez egy bohózat. És a szomszédaim nem fogják olvasni ezt a cikket, ha olvasnák, agyonütnének, csaxólok.

A nyolcvanas évek végén már ott tartottunk, hogy a magyar településneveket sem lehetett leírni, ez jelezte a nyilvánosság határait. Szamos-parti város, mondtuk, Bega-parti város, Bolyai városa, stb. Most újra ott tartunk, hogy megszűnt a nyilvánosság. Nemcsak hogy szabad sajtó nincs, fórum sincs, ahol meg lehetne szólalni.

Persze, vannak ezek az ellenzéki sufnik – a Transtelex, a Pluralizmus Erdélyben csoport, a Planetárium kávézó, vagy hasonlók – ezek emlékeztetnek arra, ami a nyolcvanas években volt: felolvasóestek a Filón, vagy a Gál Gábor Irodalmi Kör, ahol néha el lehetett mondani dolgokat, közben a szekusok is ott ültek, hallgattak, jegyzeteltek, azután behívták azt, aki túl sokat mondott.

Most is ez van, csak modern formában. Ha valakinek eszébe jutna a Transtelexen kitálalni, másnap el is köszönhetne az állásától, ez nem is kérdés, a Sapientia egyetem hány oktatója szólamlik fel nyilvánosan? És a BBTE tanárai közül? Najó, Selyem Zsuzsa...

És persze, ez az állapot táplálja azt a túlzott félelmet és megfelelési kényszert is, ami az emberekben van – mert az erdélyi iskolás gyereket már úgy nevelték, hogy meg kell felelni. Az anyád azt mondta, mikor iskolába mentél, hogy „nehogy a híred hamarabb érjen haza, mint te”, és „ha románokkal akarsz versenyezni, kétszer vagy háromszor annyit kell tudjál, mint ők.” Na most már nem kell, mert mi magyarok vagyunk, nem kell már tudni semmit. Ez az egész rendszer pontosan arra kondicionált, hogy mindig meg kell felelni az elvárásoknak, a társadalomnak, az intézménynek, ahhoz, hogy lehet ezt másként is csinálni, még mindig nem nőttünk fel.

Sokkal több vizsgálatra érdemes folyamat volna, ami ’89 után történt. Hogy már 1990-ben miként pontozódott ki nagyon gyorsan mindenféle hatalmi és reprezentációs struktúrából az értelmiség, hogyan kezdtek el megjelenni az aparatcsikok és a gengszterek. Ez egy természetes folyamat, a sok elmélet és a szeressük egymást gyerekek mögött mindig gazdasági valóság van. Ami történik, az nem most kezdődött, nem a Fidesz erdélyi berobbanásával, hanem már akkor, egy szinttel korábban. Miért nem vett részt az erdélyi magyar műszaki és gazdasági értelmiség a romániai nagyprivatizációban? Mert őket már a 80-as években az elintézte a Szeku. Erről még nem írt senki bővebben. Nyilván érzékeny anyag. Az is izgalmas kérdés lenne, hogyan kerültek erdélyi vállalkozók az egyházak révén pozícióba, Nietzsche mondja, az egyház egy vállalkozás, papi csalás. Apám – aki teológus volt, és ismerte a dógokat – azt mondta, ha volna Isten, ez nem lehetne püspök. Ha van valakinek ellenvetése, szóljon! Jézus, te hol állsz? Áldjon meg mindenkit a segítő Mária! Az erdélyi magyarság gazdaságilag sehol sincs, ez a baj, nem gazdasági tényező már, a 30-as években még az volt Romániában.

Semmi nem lesz. Lassan elfogyunk. Ha ez a fogyás elér egy kritikus küszöböt, az udéméré (az RMDSZ román rövidítése – szerk. megj.) kiesik a parlamentből.

Mi egy véges halmazból fogyunk (hála a magyar államnak), a románok ehhez képest egy végtelenből, aránytalan versenyfutás. És ha egyszer az udéméré már nem tud belépni a parlamentbe, akkor jön az igazi törés.

Nagy riadalom lesz, másoknak megkönnyebbülés. Vége lesz a szimbolikus háborúknak, a bábégetéseknek, a trianonozásnak – ezeknek a túlzásba vitt, sokszor értelmetlen nemzeti gesztusoknak, amelyek csak fűtik a kollektív dühöket. A legnagyobb megrázkódtatás Székelyföldet fogja érni. Ez az a régió, ahol a magyarok kisebbségben élnek, de többségi tudattal, mert a saját közegükben valóban többség. Erre a többségi önképre most még rájátszik a magyar állami politika is, a nemzeti kurzus, ami fölpumpálta ezt az identitást – trianon, árpádsáv, csíksomlyói gigakoncert, Bölöni László a búcsún, mint református, ajaj, anyám borogass.

Képzeljük el, mi történne, ha valóban lenne székely autonómia. Mit kezdene ez a térség a román kisebbséggel? Mit csinálna a cigánysággal? Ebben a mentális állapotban, ami most ott van, mi lenne? Finn modell, ugye? Vagy svéd? Esetleg Korzika? Vagy Nyugat-Szahara?

A nagyobb kérdés az, hogy mi történik majd, ha politikai reprezentáció nélkül maradunk. Akkor megint elindul egy kivándorlási hullám, egy újabb exodus, főleg Székelyföldről, ahol a kollektív identitás veszélybe került. A fenyegetés csoportot éri mindig, és a csoporton keresztül az egyént. És a politika ezt jól tudja, ezért van szüksége a veszély narratívájára. A román és a magyar állam is érdekelt abban, hogy az etnikai feszültséget életben tartsa, sajnos a román állam a nagyobb entitás. Kell a politikai mozgósításhoz, a legitimációhoz, nem a megoldás a cél, hanem a parázs fenntartása.

Az úzvölgyi temető esete pontosan ezt mutatja: nem békét akarnak, hanem egy állandó, mozgósítható konfliktust. Ez lett a rendszer. És mindenki a probléma része akar lenni, nem a megoldásé.

Nyilván nem róluk van szó. Bodort a nyolcvanas évek végéig nem ismerték – amíg a Sinistra körzet meg nem jelent, Pesten nem tudták, hogy van egy ilyen író, Esterházy említi, de ő mindent is olvasott. Mert ami vidéken történik, az nem jut el Budapestre. Ez nem új jelenség. Budapest mindig is egy városállam. Ahogy György Péter mondta: „Budapest az a főváros, amelyhez nem készült el az ország.” Elvan magában, nem kíváncsi arra, hogy máshol mi van, Vecséstől Budaörsig teljesen elég magának. Aki Erdélyből odamegy, az hamar pesti lesz. Beilleszkedik, elsajátítja a nyelvet, a kódokat – és közben elveszti azt, amivel innen ment. Hazatéved olykor, halottak napjára, osztozkodni, valójában már ott él, ott van a közege, annak az ocsmányságait és erényeit közvetíti, mint fölényt, ez természetes folyamat

Azok is, akik Erdélyben még szabadelmű barátaim voltak, odaköltözve hirtelen a jobboldal szélén találják magukat – mert ott az „erdélyi hang” már semmit nem jelent, „amiért itt üldöztek”, ott nincs. Ott túl kell licitálnod, hogy észrevegyenek. És ez az, ami végül szélsőségbe hajtja őket.

A pesti ember nem látja Erdélyt, nincs ezzel neki dolga. Nem is akarja. Kell neki pár dolog innen: méz, bor, nosztalgia, vasalbika (Wass Albert – szerk. megj.), Reményik már nem – de az, hogy mit gondolunk, mit érzünk, kik vagyunk, az senkit nem érdekel ott.

És nem, nem a Fidesz az ok. Ű csak egy szimptóma. Üres helyre lépett, ahol nem volt más, olyan dolgokat kezdett mondani, amikre a társadalom nagy része fogékony. Mint Trump Amerikában, megmérték, volt rá szociológia, és megcsálták, ahogy Kolozsváron mondják.

A magyar társadalomban – különösen Budapesten – a két politikai oldal közelebb áll egymáshoz, mint hozzám bármelyik. Mindkettő agresszív, ezt nem szeretem. A baloldalon is, ha nem pontosan úgy beszélsz, ahogy elvárják, azonnal kitagadnak, egy véletlen szótól kiátkoznak, mehetsz anyádba. Ez az intellektuális intolerancia engem meglepett. Erdélyben nem ilyen a közeg. A román társadalom sem ilyen, béketűrőbb. Mi durvák vagyunk, falusiak és parasztok, primitívek, de nem vagyunk olyan agresszívak, mint a jó pestiek, Petőfi megmondta, Pest az igazi... Én ezért nem tudok hinni a magyarországi rendszerváltásban. Ott ugyanazok osztják fel egymás közt a pozíciókat, csak a retorika lesz más.

Fura, hogy mindenki a NER-ről beszél, és nem kérdez rá senki, hogy a román állam hol van ebben. A magyar támogatások Erdélyben nem a semmiben lebegnek, azok a román bankrendszeren keresztül utaznak, lehetetlen úgy pénzt küldeni ide, hogy ne kelljen egyezkedni a szereplőkkel. Szóval, minden, ami jön, az a román fél beleegyezésével és az ő hasznával jön. Ez a román politikai elit évszázados reflexe, tűntek már el autópályák is a semmiben. A török birodalom végnapjaiban alakult ki az a román politikai elit, mindig dupla vagy semmit játszik, az ország a tét, de az ország nem az övé, hanem a senkié, nem kell vele elszámolni. Ezt a magyar politikai tudat senkinek nem engedi meg, mindig van egy végső számadás, ez a magyar tudat. A románnak ilyen nincs, a játszmában ő a szabad, ezért nem tud a románnal szemben a magyar nyerni, erről szólt a 20. század. Nincs állandó szövetség, csak az, ami abban a pillanatban hasznot hoz, aki gyorsabban áll át, az fog nyerni. Eddig mindig a románok nyertek, sajnálom.

Románia minden bajával együtt modernizálódik. Nemcsak intézményekben vagy gazdaságilag, hanem életkedvben is.

Magyarország ehhez képest fáradt, elfordult a jövőtől, és bármilyen politikai összevetésben Románia most előnyben van, nem jobb, ahogy a pesti keserű emberek mondják, de jókedvű, és groteszk bája van.

A székelyföldi választókat ez nem zavarja, ők vallásosak, számukra ez nem politika, hanem hit. A népi vallásosság maga. Nem református módi – Tőkés itt esett ki a praxisból – ez törzsi hit, archaikus elemek dolgoznak a maguk groteszk bájával, csodatévő kell, igazság, mint egy kortárs Mátyás király, mint Úz Bence (a román szuverenisták, az ortodox papság, a rendőrség a nagy érzelmi szövetséges szimpátia – Dosztojevszkijt sem olvas ma már senki). A Székelyföld egy törzsi közösség, a kollektív identitásnak ritmusa van, reflexei, beidegződései vannak (Máramaros ilyen, a naszódi helyőrség, Hátszeg stb.), és jó, és érzelmes, és megható, ne becsüljük alá, mert ezt szeretjük, ez mi vagyunk. Ezt az orbáni nacionalizmus töltötte meg újra politikailag agresszív tartalommal, sajnos régivel és anakronisztikussal. Ugyanazt a pátoszt kapták vissza, amit gyerekkorukban a román történelmi filmekből ismertek, csak most magyarul. Semmi mást nem kértek, csak hogy magyarul legyen, és megkapták. Én is székely vagyok, ne felejtsük el. Ha legalább egy előre mutató nacionalizmust találtak volna, dar n-a fost să fie (nem így rendeltetett – szerk. megj). És ez baj, nem lehet visszamenni az időben.

Ebbe az érzelmi mezőbe az orbáni politika tökéletesen illeszkedett. A pénz nemcsak átfolyt rajta, hanem átváltozott lojalitássá, ünneppé, szimbólummá. És igen, ha ez egyszer összeomlik – ha például választásokat veszítenek Budapesten –, akkor az egész erdélyi NER-birodalom eladó lesz, a román ortodox egyház fogja felvásárolni, ő a legnagyobb földbirtokos Romániában, neki van adómentes pénze. Az ortodox teokráciáról keveset beszélünk, pedig a román szekuláris állam csak annak a racionális kiterjesztése. Aki járt a bukaresti katedrálisban a parlament mögött, az tudja, miről beszélek, menjetek el, nézzétek meg!

A magyar társadalom nem fog lemondani a relatív jólétéről semmilyen forradalmi hevület vagy káosz kedvéért. 1989-ben is kibékült mindenki – fel sem pofoztak senkit – most is ez fog történni: összeborulnak, és megy tovább minden, legyen kaja, pia, nő. Magyarország nem éhezik, mint Románia 89-ben. Magyarország kövér, gazdag, és dübörög a gazdasága. Aki birtokolja az anyagi javakat és a hatalmat – a középosztály, a felső rétegek –, az jól van, és nem akar semmiféle felfordulást, ezért még kisebb áldozatokat is hoz majd, ha kell, de nem szívesen és nem sokat.

Felhívtak, hogy nekem ítélték. Mondtam, elfogadom, gratuláltam nekik, jól választottak. Ez egy független alapítvány, a magyar civil társadalom még tud ilyeneket. Ott hamarabb jelent meg a civil szféra, mint nálunk. Már a 80-as években voltak alapítványok, baráti körök, magánkezdeményezések, amik ma is élnek, engedi a hatóság, nem zavarnak sok vizet. Ebből van a Déry-, Mészöly-, Füst Milán díj. Nem tudta őket sem Orbán, sem a rendszer eltörölni, nem vagyunk olyan fontosak. Az isten adta nép pedig tűr, az a dolga.