Október 23-án Budapest nemcsak az 1956-os forradalomra emlékezett, hanem egy látványos politikai erőpróba is zajlott az utcákon. Két, egymással szemben álló világ vonult fel: a kormánypárti Béke- és a Tisza által szervezett Nemzeti Menet. A kérdés végig ott volt a levegőben: ki tud több embert utcára vinni, ki tudja erősebben megszólítani őket, és kinek a jövőképe talál visszhangra az országban?
A különbségek látványosak voltak, nemcsak a retorikában vagy a résztvevők összetételében, hanem a logisztikában is. A Fidesz rendezvényére buszok tucatjai hozták a résztvevőket az ország minden részéből – köztük Erdélyből is. A beszámolók szerint szervezett utaztatás zajlott, ajándékpólók és zászlók várták a megérkezőket. A Tisza eseményére nem volt kivezénylés, a tömeg spontánul nőtt egyre nagyobbra és nagyobbra.
Ott jártunkkor sokakat megszólíthattunk volna, kereshettük volna a véletlenszerűen érkező erdélyieket is, de végül úgy döntöttünk, hogy egyetlen markáns hangot választunk. Olyasvalakit, aki nemcsak az aktuális magyarországi közéletet figyeli következetes kritikus szemlélettel, hanem íróként, értelmiségiként és erdélyi magyar szemszögből is látja az elmúlt évtizedeket.
Tompa Andrea nemcsak Kolozsváron született, de első regénye, az azóta klasszikussá vált A hóhér háza is Erdélyből, abból a Ceaușescu-érából hozza a szabadságvágy, a beletörődés és az elnyomás bonyolult természetrajzát. Az elnyomást nem a nagy történelmi pillanatok szintjén mutatja be, hanem teljesen hétköznapi történeteken keresztül, amelyek egy fiatal, tizenéves lánnyal történnek meg. A Ceaușescu-rezsim a 80-as években már teljesen megnyomorította a romániai magyarok életét: az állandó megfigyelés, a párt iránti lojalitás kényszere, az elfojtott ellenállás, a látszólagos nyugalom mögött ott lüktetett folyamatosan a kollektív rettegés is. A diktatúra természetéhez tartozott az a fajta passzív beleegyezés is, amelyet sokan a mai aktuálpolitikai helyzetben is felfedeznek.
A Nemzeti Menet margóján arra kerestük az íróval a választ, hogy milyen nyelven lehet megszólalni egy olyan korban, amikor a hatalom minden szavunkat megpróbálja kisajátítani vagy elhallgattatni.
Ha október 23-án az egyik rendezvény a Békemenet, a másik pedig nem a regnáló hatalom által szervezett esemény, akkor „az lesz az, amihez csatlakozom” – mondta. Ez a választás szerinte kifejez egyfajta közösségi érzést is: „Ilyen értelemben persze ez egy megerősítése annak, hogy elegünk van ebből a rendszerből.”
A véleményének kimondása azonban nemcsak belső meggyőződés kérdése, hanem nyilvános cselekedet is. Úgy látja, „ezt a véleményt nem lehet már pusztán a négy fal között hagyni”, hiszen az kevés, ha az ember csak kommentel vagy posztolgat a közösségi médiában. A valódi tét ma az, hogy az állampolgár testével is jelen van-e, vállalja-e azt, amit gondol. Ezt már nem lehet elintézni egy lájkkal vagy egy bejegyzéssel.
Tompa Andreának az volt a véleménye, hogy „a személyes jelenlét azt jelenti, hogy vállaltuk a fizikai ittlétünkkel azt, hogy ez a véleményünk” — és ebből születhet meg az a kritikus tömeg, amely szerinte szükséges ahhoz, hogy a regnáló hatalmat le lehessen váltani. Hangsúlyozta, hogy a fizikai ottlét, a részvétel, a személyes megjelenés nem dísz: ezek a cselekvés formái, és nélkülük nincs, aki előálljon egy váltás lehetséges alternatíváival.
Ugyanakkor világosan jelezte azt is, hogy ez a munka nem egyszeri, nem egy nap alatt történik meg. Nem várja, hogy „a rendszer lebomoljon jövő április 20-án”, hanem azt reméli, hogy a következő hónapok folyamatos, szervezett jelenlétei és cselekvései viszik majd közelebb a változást. Ezért fontos szerinte a fenntarthatóság: nem elég egy-egy nagy tüntetés, folyamatos építkezésre van szükség.
Kiemelte továbbá, hogy a küzdelem tömegbázisának kiépítése nem Budapesten dől el: „ezt a meccset elsősorban vidéken kell megnyerni Magyarországon, és nem Budapesten” — ezért különösen nehéz feladat eljuttatni az alternatív hangokat azokhoz, akik információban, médiában elszigeteltek, vagy akik valamilyen okból távol maradnak a politikától. A hagyományos közmédia hiánya és a nyilvános tér korlátozottsága miatt az elérés „pusztítóan nehéz” lesz.
Arra a felvetésre, hogy milyen mintákból lehet és érdemes tanulni, Tompa azt válaszolta, hogy a múltban vannak erős példák: olyan emberek, akik gerincesek tudtak maradni, akiket nem sikerült megtörni, beszervezni vagy árulóvá tenni, és ezeknek a mintáknak a megismertetése, felmutatása fontos.
„A héten a Cs. Gimesi Éváról készült dokumentumfilmet néztem, és ismét rádöbbentem, hogy milyen csodálatos ellenálló volt Éva. Tehát vannak jó minták, és azoknak kéne igazán hangosnak lenni, és az is iszonyú fontos lenne, hogy sokkal mélyebben megismerjük a rendszernek az árulói hálózatát, ezt az egész működését, az emberek megtörésének és elnémításának a módozatait, és azt, ahogy végül is egy hatalom így totálisan bebetonozza magát” – mondta, hozzátéve, hogy saját maga is megpróbál példákat keresni és átadni, amik inspirálók, hogy ezeknek a történeteknek a láthatósága minél nagyobb legyen.
Felidézte azt a felismerést is, hogy a diktatúrák azért tudnak hosszú ideig fennmaradni nagyon kevés szervezett ellenállás mellett, mert a társadalom jelentős részét megfélemlítik, passzivitásba taszítják, elnémítják. És ezt kellene alaposabban feltárni, ennek része szerinte a múlt ügynökhálózatainak is az átvilágítása. Meglepve hallgatta Magyar Péter bejelentését, miszerint megnyitná az ügynökaktákat, és ez szerinte fontos lépés lehet a rendszer működésének megértésében és az elszámoltathatóság felé vezető útban, hiszen az ügynökakták megnyitására a rendszerváltás óta nem volt politikai szándék.
Végül ismét visszatért a cselekvés és a bátorság összefüggésére: a mai ellenállásnak szerinte következetesnek, testben vállalt jelenlétnek és kreatív, erőszakmentes stratégiáknak — ezekből épülhet fel az a társadalmi tömeg, amely képes lesz változást hozni.
Tompa Andrea szerint a legnagyobb veszély, amely ma Magyarországot fenyegeti, az elhallgattatás és az elnémítás láthatatlan, de rendkívül hatékony rendszere. Mint mondta, „olyan módon történik ez az elnémítás, elhallgattatás, aminek a legrafináltabb módozatait is ki tudja találni ez a rendszer.” A legfrissebb példa épp aznap történt: a Tisza Párt menete nem kaphatott drónfelvétel-készítési engedélyt, mert „katonai célokra lefoglalták a légteret” – de csak délután kettőtől. „Az ember esze megáll” – jegyezte meg –, hiszen délelőtt, a Békemenet idején még lehetett drónozni.
Szerinte ez a fajta irányított láthatatlanság az ellenzék térbeli és médiabeli kiszorításának tudatos módszere. „Én a legnagyobb veszélyt az igazság elnémításában látom ma” – mondta, és ide értette nemcsak a politikai szereplők ellehetetlenítését, hanem a különböző botrányok eltussolását is.
„Akár arról beszélünk, hogy ki a Zsolti bácsi, kik a gyermekbántalmazó, fiatalokat abuzáló politikusok, kiket gyanúsítanak sex traffickinggel, az igazságot nem lehet kikutatni, kimondani, mert elnémítják. És az is elnémítás, hogy az ellenzék nem tud semmilyen módon megjelenni bármilyen más térben, mint amit ő maga kezel és irányít. Tehát sem a médiában, sem más felületeken, sem óriás plakátokon, sehol” – részletezte Tompa Andrea
Az elnyomással szembeni ellenállás formáit keresve Tompa elsősorban a cselekvést emelte ki. „Ez a bizonyos testileg ott lenni valahol, mert azzal egy nagyon erős véleményt mondok. Az egy kiállás, olykor kockázat.” A mai társadalomban, ahol sokan tartanak a következményektől – a munkahelyük elvesztésétől, az elszigetelődéstől –, már maga az is bátor lépés, ha valaki kimegy egy demonstrációra.
Azt tartja a legfontosabbnak, hogy az ember belülről ne féljen. „Azt hiszem, az ellenállásnak a legtermékkenyebb talaja, hogy nem félsz, bármilyen büntetéseket húznak a nyakadba azért, mert ezt vagy azt csináltál. Fontos nemcsak eljátszani azt, hogy nem félek, hanem tényleg nem félni, és bizonyára el is kell jutni a polgári engedetlenségig” – mondta. Az ellenállás egyik formája a humor, a szatíra, a zavarba ejtő, felforgató megnyilatkozási formák, a direkt politikai beszédet kikerülő, mégis hatásos performansz. Minden, ami nem úgy működik, ahogy azt a hatalom elvárná. Ami pedig az engedetlenséget illeti, arra is volt példa a Nemzeti Meneten: „Ha nem lehet drónozni, akkor drónozni kell, engedetlennek kell lenni.” Nem vakon, nem erőszakosan, hanem az erőszakmentes ellenállás hagyományából táplálkozva, kreatívan, saját nyelven, saját formákban.
Arra a kérdésre, hogyan lehetne árnyalni azt a leegyszerűsítő képet, hogy az erdélyi magyarság a Fidesz határon túli meghosszabbítása, Tompa Andrea úgy válaszolt: ez csak akkor változhat, ha a közösség önálló politizálásba kezd, és képes lesz a saját érdekeit képviselni – nem Budapestről vezényelve, hanem Romániában, a saját terepén. Fontosnak tartja, hogy ez a közösség „tisztázza a kapcsolatát Magyarországgal, és az elvárásait is”. Ő ezt az irányt tartja igazán lényegesnek: „Ez az önálló politizálás, amit én ebben hangsúlyoznék.”
Bár ennek még csak finom jeleit látja, vagy inkább a lehetőségét, mégis úgy érzi, megnyílt az út, hogy az erdélyi magyarság saját magáról való gondolkodásba kezdjen. Ezt úgy fogalmazza meg: „Egyfajta felnövésre van szükség, és valahogy lerázni azt, hogy valaki más gondolkodjon a közösség helyett.”
Az október 23-i Nemzeti Menetről mi Tompa Andrea szavait hoztuk haza, hogy a szabadság nem „nagy szavakban” lakik, hanem a testben vállalt véleményben, a nyilvánosságban való részvételben, a félelem nélküli jelenlétben. És hogy az elnémítással szemben a legjobb eszköz a saját hang.
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!