Azt mindenki tudja, hogy az iránytű mindig észak (valójában a mágneses észak) felé mutat. Ehhez a köztudomású tényhez annyira magától értetődően hozzátartozik az, hogy ezt a Földön állva használt iránytűre értjük, hogy általában fölösleges is hozzátenni. Na de mi van akkor, ha fogunk egy iránytűt, és önjelölt Kapu Tiborként felvisszük az űrbe? Romantikus elképzelés lenne, hogy mindenhol a földi mágneses északi pólust mutatná a műszer, így a világegyetem legeldugottabb zugából is segítene a hazatalálásban, de persze a valóságban közel sem így működik a dolog.
A Föld gyakorlatilag egy gigantikus mágnes, amelynek a mágneses mezejét a döntött forgástengelye, a forgási sebessége és a földmagban áramló olvadt fémek hozzák létre. Mint minden rendes mágnesnek, a bolygónknak is van két mágneses pólusa, amelyek a földrajzi Északi- és Déli-sark közelében helyezkednek el, de nem esnek azokkal egybe. A mágneses északi pólus helye a Föld mágneses mezejének folyamatos változása miatt nem állandó. 2001-ben a Grönland szomszédságában található, kanadai Ellesmere-szigettől nyugatra volt, de évi 55-60 kilométerenként Szibéria felé vándorol, egyre távolodva a földrajzi Északi-sarktól. (A déli mágneses pólus, az Antarktisz, ennél lassabban, évi 10-15 kilométerrel tolódik északnyugat felé.)
Az iránytűben egy mágneses acéltű pörög szabadon és áll be mindig a Föld mágneses északi pólusa felé, jelentősen megkönnyítve a tájékozódást, ha épp nincs kedvünk megnyitni a Google Mapset – valójában persze évszázadokig nélkülözhetetlen navigációs eszköz volt. Na de mi történne vele, ha magunkkal hurcolnánk egy űrhajóra, hogy az űrben próbáljuk vele belőni, merre van az arra. Röviden: nem sok hasznát vennénk. Kicsit hosszabban: attól függ, pontosan hol próbálnánk meg használni.
A Föld magnetoszférája, azaz a bolygót körülvevő mágneses tér alakja nem szimmetrikus, elsősorban a napszél torzító hatása miatt: a Nap felé néző oldalán nagyjából 65 ezer kilométerre terjed ki, a túloldalon 6,3 millió kilométerre (persze jelentősen leegyszerűsítve a dolgot). Ha ebben a térben maradnánk a sokat látott iránytűnkkel, az továbbra is nagyjából a bolygónk északi mágneses pólusa felé mutatna.
A Földtől távolodva viszont egyre inkább más égitestek mágneses mezeje kezd el bezavarni a képbe. A Holdé és a Marsé még kevésbé, mert ezeké a Földénél jóval gyengébb, így nagyon közel kéne hozzájuk repülni, hogy érdemi hatásuk legyen. A Naprendszerben kifelé haladva viszont előbb-utóbb a Jupiter mágneses terében találnánk magunkat, és onnantól az iránytűnk a Jupiter irányába mutatna. Mivel ez a csillagrendszerünk legnagyobb bolygója, a mágneses tere is ennek a legerősebb: már a Nap felé eső oldalán is 7 millió kilométerre nyúlik ki, a másik irányban pedig majdnem eléri a szomszédos Szaturnusz pályáját.
Ha pedig modern Ikaroszként a Nap felé indulnánk el, akkor egyrészt előbb-utóbb elkezdene nagyon melegünk lenni. Másrészt, mivel a Nap mágneses tere valójában a teljes Naprendszerre kiterjed, ha épp nem egy-egy bolygó saját magnetoszférájában vagyunk, akkor az iránytűnk acéltűje is a Nap felé kezdene ágaskodni. Azt, hogy ezen belül pontosan merre, nehéz lenne megmondani, mert a Nap mágneses pólusai az intenzív naptevékenység miatt a Földéinél jóval gyorsabban változnak.
Mindez persze csak elméleti okoskodás, a gyakorlatban egy földi iránytűvel nem sokra mennénk az űrben. Nem csoda, hogy az űrhajósok nem is ilyet használnak, hanem úgynevezett vektor magnetométert, amely nemcsak a mágneses erő irányát, hanem a nagyságát is méri.
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!