Épp csak belepillantottam az örök életért küzdő milliárdos mindennapjaiba, de így is életem egyik legszomorúbb hónapján vagyok túl

„Máté!!! Nem akarnád kipróbálni a Don’t Die-os pasi rutinját? Én nagyon, de nincs az az isten, hogy ilyen szarságokon éljek, rád gondoltam. :D”

Valamikor januárban egy ilyen email várt a postaládámban, Liptai Lívia Életmódrovat-vezető küldte, gyanúsan tárgy nélkül. Akkor pár napja jelent meg Bryan Johnson netflixes dokumentum-/reklámfilmje, és valóban adta magát, hogy lehetne az örök életű Máté az emberkísérlet-sorozatom legújabb állomása. Akkor még nem tudtuk, de ez az email ahhoz vezetett, hogy néhány hónappal később, szinte minden reggel 9 körül némi bosszúsággal a szívemben gondoltam Livire. De ne szaladjunk ennyire előre!

Az örök élet kérdése megosztó, de ha valaki garantálná, hogy azt teljes fittségben és egészségben tölthetjük, szerintem sokkal több ember próbálná ki. Én csak is úgy lennék hajlandó ekkora kalandra vállalkozni, ha testileg és szellemileg is makkegészséges leszek közben. Gondoljunk csak bele, milyen izgalmas lenne visszamenni néhány száz vagy ezer évet a múltba. Ha mától örökké élnék, akkor végigélhetném azokat az eseményeket, amikre a jövőben időutazásra vágyók álmodoznak.

Nyilván nem én vagyok az első, aki ilyeneken mereng, és a történelem folyamán sokan próbálták megtalálni a halál ellenszerét. Szerintem egyébként elképesztő sikerrel, hiszen míg a 19. században az emberek átlagosan 28,5-32 éves korig éltek (persze ezt az átlagot lehúzta a gyakori gyermekhalálozás), ma már 72-73 év a várható élettartam. A megoldás? A modern orvostudomány vívmányai, a jobb higiéniai körülmények és az egyre több helyen egyre bőségesebb táplálék volt – egy kicsit leegyszerűsítve.

Hasonló mintákat felismerve napjainkban orvosok és kutatók jelentős számban dolgoznak azon, hogy kitolják az egészséges életkor határait. Azonban nem egyszerű embereken kísérletezni, hiszen a hagyományos szakmai szigor mellett az is nehezíti a dolgot, hogy nem nagyon lehet, mondjuk, néhány hónap alatt felmérni, hogy egy kezelés hatására húsz évvel később mennyire lesz egészséges az ember.

Ettől függetlenül dübörög a longevity-kutatás, már Magyarországon is elérhető ilyen kezelés magánklinikákon. Egyelőre leginkább ezzel a fizetős módszerrel lehet elérni a – remények szerint – élethosszabbító kúrákat, és ennek az egyik leglelkesebb képviselője Bryan Johnson.

Johnson egy milliárdos, aki a PayPalnak eladta a Braintree nevű cégét, amivel elég jól keresett. Saját elmondása szerint az elmúlt évtizedekben a kockázatitőke-befektetős-startupos sztereotípiáknak megfelelően nem kimondottan egészségesen élt, rengeteget dolgozott, bulizott és ivott, és egyszer csak már az öngyilkosságon gondolkodott. Ekkor arra jutott, hogy az agya az ellenség, nem kéne rá hallgatnia, úgyhogy onnantól kezdve minden idejét, energiáját és pénzét arra fordítja, hogy a testére koncentráljon, hogy a szervei minél fiatalabbak maradjanak. Azt gondolja ugyanis, hogy a halál pusztán apró technikai probléma, amit ki tudunk küszöbölni.

Méghozzá úgy, hogy szinte minden létező vizsgálatot elvégeztet magán, van, amit rendszeresen, hogy kiderüljön, miből nem kap eleget és miből túl sokat, és ahhoz igazítja az edzés- és étrendjét. A napja szinte minden perce be van táblázva, hogy a lehető leghatékonyabban töltse az idejét, a lehető legjobbkor egyen, és eleget mozogjon. Nagy vonalakban valami ilyesmiről van szó:

1. felkel hajnali öt körül;
2. megiszik egy italkeveréket;
3. edz egy-másfél órát;
4. megeszi a pudingjellegű valamijét;
5. dolgozik egy kicsit;
6. „és mi lesz a második reggelivel?”;
7. még egy kis munka;
8. 11 körül egy ebéd;
9. megint egy kis dolgozás;
10. fél óra sétálgatás, beszélgetés, pihi;
11. 20:30-kor szem becsuk, pár perc és alvás.

Persze ezek csak a nagyobb napi mérföldkövek, ugyanis elvégez egy reggeli haj- és bőrápoló rutint, és a nap különböző pontjain bevesz több tucat vitamint és étrend-kiegészítőt.

A tervezés

Johnson gondolatmenetében megjelenik az, amit a cikk elején a megnyúlt várható élettartam mögé vizionáltam: vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy nem tesznek jót, ezeket elengedi, és vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy jót tesznek, ezeket maximalizálja. Emellett a saját marketingje egyik fő eleme az, hogy ő a világ legtöbbet mért embere, és a mérések eredményei alapján szakértői csapata összeállítja, miből mennyit kéne vagy nem kéne fogyasztania, mit kéne csinálnia. Ez azzal jár, hogy napi több tucat étrend-kiegészítő tablettát vesz be.

Az első tervünk az volt, hogy a kísérlet egy hónapjának elején alávetem magam a fontosabb, elérhetőbb vizsgálatoknak, majd a végén is, így látható lesz, történt-e valamilyen változás harminc nap alatt. Az étrend-kiegészítőket is valahogy beszereztem volna, hogy tényleg a lehető legszorosabban tudjam utánozni Johnson rutinját.

A baj ezzel a tervvel csupán az volt, hogy bár az étrendjét talán utánozhattam volna, a bankszámláin szereplő összeget sajnos nem. Csak a vizsgálatok több százezer forintba kerültek volna, az étrend-kiegészítők, vitaminok havi adagja pedig 123 ezer forintba (és nem is sikerült mindent megtalálni itthon). Jóból is megárt a sok, így ezt fel sem terjesztettük ebben a formában a Telex pénzügyi döntéshozói elé, nem feltétlenül ez lett volna a támogatóink adományainak legracionálisabb felhasználási módja.

Így jött a Terv 2.0: úgy teszek, mint egy átlagember, aki épp életmódot váltana, amikor megtalálja Johnsont és az ő protokollját, és igyekszik az észszerűség határain belül követni a vállalkozó-influenszert. Tehát követtem a napi rutinját (kivéve a végtelen sok tablettát és a speckó kezeléseket), és Johnson (jobb szó híján) szakácskönyvéből főztem egy hónapig. Emellett nem ittam alkoholt vagy cukros üdítőket (csak vizet és fekete teát), szinte semmilyen csokit (erre később visszatérünk) és semmilyen nasit nem ettem, csak naponta egy, esetleg két almát és magvakat (szigorúan sótlanul, pörköletlenül).

Azt azonban nem úsztam meg, hogy vegyek valamit Johnson boltjából: a mindennapi rutinja része egy Longevity Mix nevű italpor és egy Longevity Protein nevű fehérjés pudingpor, amiket ő maga árul a Blueprint étrend-kiegészítő termékcsalád részeként, ezeket nagy nehezen beszereztük. Nem voltak olcsók, így nem biztos, hogy az átlagember havonta elköltene ennyi pénzt ezekre (nagyjából 50 ezer forint szállítással, plusz hozzánk legközelebb Csehországba lehet rendelni), de ezek valamilyen formában évek óta Johnson étrendjének alapkövei, úgyhogy a kísérlet szempontjából fontosnak minősítettük őket.

A kísérletnek három célja volt: hogy kiderítsem, élvezhető, fenntartható-e ez a fajta élet; hogy megnézzem, valóban van-e értelme, változik-e valami harminc nap alatt; és hogy egy kicsit egészségesebb legyek és lefogyjak, mert egy ideje úgy éreztem, rám férne.

A ma tegnap este kezdődik

A nyáron el is kezdtem a kísérletet, bár egy váratlan gyomorrontás miatt sajnos pár nap csúszással indultunk. Persze ennek is megvolt a jó oldala, a súlycsökkenés hamarabb elindult, mint gondoltam. Az volt a terv, hogy a reggelek így néznek majd ki:

1. 5-kor ébresztő;
2. 5:10 körül mérlegelés, vérnyomásmérés;
3. 5:25 körül már a konyhában vagyok, hogy bekeverjem a gyümölcsös poritalt;
4. amivel kiülök a gangra, és olvasgatás közben megiszom;
5. 40-60 perc futás vagy evezőgép;
6. még valamikor 7 előtt zuhany, pudingkeverés;
7. 7-től munka.

A kísérletet 97,6 kilósan kezdtem, 26,5-ös testtömegindexszel, 22 százalékos testzsírral, 39,1 kiló izommal. A súlyon kívül az adatok közepesen megbízhatók, egy otthoni okosmérleg közel sem olyan pontos, mint egy profibb gép, ezért nem a konkrét számokra voltam kíváncsi, hanem arra, hogy milyen irányba indulnak el.

Johnson egyik fő tézise, hogy minden nap valójában előző este kezdődik, és ezzel nem nagyon tudok vagy akarok vitatkozni. Egyértelmű, hogy jelentős befolyással van a teljesítményünkre, ha valamikor hajnali háromkor, ne adj’ isten részegen borultunk be az ágyba, csak hogy négy óra hánykolódás után, az aznap és a másnap határán betámolyogjunk dolgozni.

Épp ezért Johnson mindennap este nyolc körül már elkezd ráhangolódni az alvásra, elvégzi a napi utolsó rutinjait, és fél kilenckor becsukja a szemét, hogy – állítólag – néhány percen belül elaludjon. Büszke is rá, hogy tökéletes eredményt ér el az alváskövető alkalmazásával, és olyan ritkán töri meg ezt a rutint, hogy ha előfordul, azonnal meg kell osztania követőivel.

Mivel nekem nincs esti bőrápolós rutinom, igyekeztem nyolc körül ágyba vonulni, letettem a képernyős eszközöket, és olvasgattam, kiürítettem az agyamat. Fél kilenckor bekapcsoltam tízperces időzítővel egy hangoskönyvet, és az órám szerint szinte minden este sikerült fél órán belül elaludnom. De amikor nem, az maga volt a pokol.

Ugyanis Johnson könnyen mondja, hogy mindenki aludjon 19 fokban, hiszen ő egy több millió dolláros, erre az életmódra kialakított házban él. A hálószobai hőmérőm szerint a hőmérséklet alig ment 23 fok alá, így közelében sem voltam az ideális körülményeknek. Arról nem is beszélve, hogy Johnson teljesen be tudja sötétíteni a szobáját, az én sárga függönyömön viszont nagyon jól besütött a fél kilenckor még csak lenyugvófélben lévő nap. Úgyhogy végül be se húztam, mert másnap reggel ötkor segített a kelésben, ha már a nap sugarai is ébresztettek.

Mindezek ellenére a legtöbbször sikerült hamar elaludnom, és általában kipihenten ébredtem másnap reggel ötkor – már az első reggel is. Azonban volt három-négy éjszaka, amikor például a szomszédok hangoskodtak, és órákig nem tudtam elaludni. Ettől függetlenül fel kellett kelnem ötkor, és olyan voltam, mint a mosott rongy.

Végig okosórával mértem az alvásminőségemet, és bár nem jött össze Johnson büszkesége, a 100 százalékos alvásminőség, ez az alvós rész többnyire bejött. Tök jó a város hajnalban, amikor még a legtöbben alszanak, alig volt valaki a Ligetben, amikor kimentem futni, és nyugodtabbnak tűnik az élet – persze csak néhány órára, mielőtt beindul a város. Ez persze nem volt teljesen váratlan eredmény, hiszen egyszer már kipróbáltam, milyen egy hónapig mindennap ötkor kelni.

Ettől függetlenül a korán kelés nem volt fenékig tejfel: lehet, hogy tök jó ritmust ad, és mivel több időm van reggel munka előtt, produktívabbnak érzem a napom, de ez nálam csak akkor működne hosszú távon, ha mindenki más is átállna erre a rendszerre. Egészen borzasztó volt, hogy többször is jöttek hozzánk vendégek, persze nyilván munkaidő után, hét körül. Ettől függetlenül bármilyen jó volt is a hangulat, nekem nyolc-fél kilenc között asztalt kellett bontanom, és míg a többiek jókat kacagtak a nappaliban, álomba kellett sírnom magam.

Arról nem is beszélve, hogy a napom is rövidebb volt, mint általában. Normál esetben hét-nyolc körül kelek, és éjfél körül fekszem le. Ez azt jelenti, hogy van nagyjából 16-17 aktív órám egy nap. Ehhez képest ha ötkor kelek és este nyolckor el kell kezdenem készülni a lefekvésre, fél kilenckor pedig lecsukom a szemem, legjobb esetben is csak 15,5 órát töltök ébren. Tehát a kísérlet 30 órát vett el az életemből. És éreztem is a hiányát: mivel komikusan korán kellett mennem aludni, nem tudtunk programokat szervezni, hármat-négyet le is kellett mondanom, mert túl későn kezdődött volna, és sokkal több időt töltöttem itthon, kvázi egyedül – ugyanis hiába volt itthon a barátnőm, annyira más napirenddel operáltunk, hogy gyakorlatilag inkább egymás mellett éltünk, mint együtt.

A puding próbája az evés

Mielőtt az egészet elkezdtem volna, többnyire optimistán álltam a dologhoz – főleg, miután megnéztem egy csomó Johnson-videót, amikben arról beszél, milyen kényelmes a választott életmódja. Viszont az az infó, hogy amúgy nem ő főz magának, hanem egy szakács, sajnos csak a kísérlet közepén jutott el hozzám. Igaz, akkor már egyáltalán nem lepett meg, mert hetek óta tudtam, hogy a főzés kellemes hobbiból a legnagyobb nyűggé vált.

Johnson egy pdf-ben kiadta a mindennapi ételei receptjeit, amiket szintén úgy állítottak össze, hogy neki a lehető legjobb összetételűek legyenek. A korábban említett két, poralapú valami mellett mindennap eszik egy főtt zöldségkeveréket, valamint valamelyiket a felsorolt főételek közül. A videókban mindig elmondja, hogy minden milyen finom, de ez óriási hazugság, és ezt úgy állítom, hogy tudom, hogy az ízlés nagyon szubjektív dolog. Én ezen a téren általában úgy állok mindenhez, hogy virágozzék minden virág, én is szeretem az ananászos pizzát, de amit a főzés intézménye ellen Johnson, a tanácsadói és a szakértői elkövettek, az szinte megbocsáthatatlan.

Kezdjük a napi első fogással, a Longevity Mix nevű italporral! Johnson azt állítja, hogy mennyei, de arra is figyelmeztet, hogy nem szabad sokáig állni hagyni, mert a por leülepszik a pohár aljára. A korai kelés után ez volt az első igazi találkozásom a Blueprint világával, és őszintén szólva nem győzött meg. Az íze olyan, mintha valaki az alapján próbált volna meg összerakni egy vérnarancsos ízt, hogy előtte sose találkozott még vérnaranccsal. Igazából műgyümölcsíze van. Ezt sajnos nem is tudtam megszokni, végig szomorúan meredtem magam elé, amikor reggelente kavargattam az egy mérőkanál port. Ez a tevékenység, mondjuk, szinte felesleges is volt: én is egy tejhabosító kis marokeszközt használtam, mint Johnson, de bármeddig zümmögtettem, soha nem sikerült teljesen feloldani a port, ami minden reggel megtapadt a számban. Tényleg, próbáltam kitalálni valamit, hogy lehetne jobb, de hiába használtam több vagy kevesebb vizet, mint az ajánlott, sehogy sem sikerült ezt orvosolni.

Szóval nem olcsó, nem finom, és még kellemetlen is inni, de elvileg Johnson csapata erre cserélt le egy csomó étrend-kiegészítő bogyót, így ha valaki nem szereti a tablettákat, akkor lehet, hogy még a műanyagízű poros víz is jobb, mint a pirulák. Végül is nem rossz ízű, inkább csak Máté-szomorítóan mű. Érezni rajta, hogy valójában nem volt cél, hogy tényleg finom legyen – és ez az ars poetica a teljes étrendet körbelengte.

A következő étkezés a Longevity Protein mogyoróízű pudingpor volt. Itt már egyértelmű volt, hogy mire gondolt, aki összerakta az ízét, mert pont olyan volt, mint a rengeteg más nasiban, ételben érezhető, mesterséges mogyoróíz. Míg az igazi mogyorónak van egy sajátos édessége, ez a pudingból teljesen hiányzott – és az ízesítetlen mandulatej sem tett semmit azért, hogy élvezhető legyen a reggeli.

Ez is visszatérő motívum, de a puding evése közben is csak azt éreztem, hogy az öregedésért felelős mindenféle rossz dolog mellett az életigenlés, az optimizmus és a remény is elhagyja a testemet. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a por hajlamos volt összeállni a hideg tejben, így néha találtam egy-egy, a számban szétbomló porcsulát, ami nem igazán lendített az étkezés színvonalán. Cserébe viszonylag hamar rájöttem, hogy ha egy kicsit megmelegítem a tejet, és úgy rakom bele a port, könnyebben feloldódik (még ha nem is teljesen).

Viszonylag hamar, talán a harmadik reggeli után úgy döntöttem, hogy jóból is megárt a sok, ebből meg főleg, úgyhogy másnaptól mindennap raktam némi diót, mandulát, kesut és mogyorót a pudingba, és megszórtam fagyasztott áfonyával. Ha ettem volna cukrot, akkor még egy csapott teáskanálnyi mézzel is betámadtam volna, de ez sajnos tilos volt. Ezekkel az extrákkal már nemcsak tűrhetővé vált a puding, hanem egyenesen finom lett, egy vállalható 6/10.

Még ezen is sikerült lendítenem kicsit, amikor Johnson-kompatibilis nasit kerestem. A magvak és a gyümölcsök adottak – és életmentők – voltak, de Johnson a csokit is szereti, amíg az megfelel a szigorú elvárásainak. Hogy, hogy nem, a boltjában árul kakaóport is, de nem voltam hajlandó 14 ezer forintért venni 400 grammot, úgyhogy vettem egy tábla 100 százalékos étcsokit. Hamar kiderült, hogy 85 százalékig még jó vagyok, de a 100 sok, nekem ez már túl tiszta, úgyhogy inkább elengedtem ezt a vonalat – főleg, hogy Johnson nincs jó véleménnyel a gyártó 75 százalékos kiadásáról. Azért nem akartam veszni hagyni a csokit, és reggelente beletördeltem egy-két kockát a pudingba, ami tovább lendített a reggelin, feltornázva azt egy tisztességes 7,5/10-re. Így viszont már közel sem volt pénztárcakímélő.

A nap harmadik, utolsó előtti fogása a Super Veggie nevű főtt zöldségkeverék volt. Ezt nagyjából kilenc körül kellett fogyasztanom, és emiatt gondoltam gyakran morcosan Livire. Ha valaki kicsit is jártas a konyhában, akkor talán már a receptben meglátja a problémát: 45 gramm beluga lencse, 250 gramm brokkoli, 150 gramm karfiol, 1 gerezd fokhagyma, 3 gramm gyömbér, 1 lime, 1 evőkanál köménymagpor, 1 evőkanál almaecet, 1 evőkanál extraszűz olívaolaj (a gombát kihagytam, mert pfuj) – sehol semmi fűszer. A zöldségek külön-külön is szélgenerálók, de valamiért ez a probléma nem jelentkezett a teszt során. Az igazi baj az volt, hogy a folyadékokon és a köményen kívül mindent össze kellett főzni, nyakon kellett önteni olajjal, ecettel, lime-mal és köménymaggal, és kész. Ez egy étel.

Két óriási gond van ezzel: egyrészt egy adag nagyjából fél kiló főtt zöldség, ami rengeteg. Volt, hogy fél órán át nyammogtam, mire sikerült lenyomni a teljes adagot. Sajnos a képek, amiket Johnson az ételei mellé rak, pusztán illusztrációk (amit nem igazán jelez sehol), a teljes étel óriási adag, és egyáltalán nem étvágygerjesztő.

Ezen nem segít a másik gond: a recept eredeti formájában elképesztően unalmas. A L’ecsó című dokumentumfilmben tökéletesen bemutatják, hogy is működnek az ízek: néha kiegészítik egymást, máskor pont hogy ütköznek, és az alapanyagoktól és az elkészítési módtól függően elképesztően izgalmas kombinációkat lehet létrehozni. Amikor először kóstoltam a Super Veggie-t, ezeket írtam a szerkesztőmnek, Hanula Zsoltnak:

„Ez az egész egy hülyeség. A mindenit, de szar. Szerintem nem is szempont, hogy finom legyen, hanem a lényeg a szenvedés. Ez brutális, érzem, hogy egyre szomorúbb vagyok.”

Korábban sose volt ilyen. Amikor a mesterséges intelligencia próbálta meg megkeseríteni az életemet, mosollyal az arcomon sétáltam ki egy nem létező fesztiválra, és amikor egy hónapig ugyanazt a bokszert hordtam, legalább nem kellett sokat vacillálnom reggel, mit vegyek fel. De most az első nap harmadik étkezésénél már bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, arról panaszkodtam, hogy ezt így nem lehet, feladom, és egy hét után megírom, hogy „drága olvasók, sajnálom, mindenkit cserben hagyok, de ez nem élet”. Ne aggódjanak, erős voltam, végigbírtam. Johnson egyébként így ír a Super Veggie-ről:

„Egy kis kiegészítés a Super Veggie ízéről. Az étel, amit eszem, számomra mennyei; a napjaim egyik legizgalmasabb pillanata. Amikor valaki belekezd, akkor néha szükség van egy kis alkalmazkodási időre, és van, aki kísérletezne a recepttel és a textúrákkal. A Blueprint megtör minden társadalmi normát, ami érthető módon kivált néhány emberi reakciót, amik ezeket a vonalakat meghúzzák.”

Ritkán látni olyat, hogy egy minél több embernek szánt termékhez oda kell írni, hogy „igen, tudom, hogy szar, de ez nem baj”. Márpedig ne legyenek illúziói senkinek: bár Johnson a recepteket ingyen megosztja mindenkivel, aki kíváncsi (ami őszintén rendes tőle), ezek termékek. Bizonyos amerikai városokban lehet az oldaláról készételt rendelni – itthonról nézve nem túl olcsón, egy puding 16 dollár, és a főételek is 10–17 dollár, azaz 3300–5600 forint között mozognak –, és extraszűz olívaolajat is árul, méghozzá 12 ezer forintért ad 750 millilitert. Az olajat ironikus módon Snake Oilnak keresztelte el, ami hagyományosan azoknak a csodaszereknek a gyűjtőneve, amiket csalók árulnak, és egyáltalán nem működnek.

A Super Veggie egyáltalán nem ehetetlen, de garantáltan lehoz az életről. Még csak annyi tisztesség sincs benne, hogy rossz ízű legyen. Egyszerűen dögunalmas, ami szerintem sokkal nagyobb bűn. De mivel a fogyasztása közben csak a könnyeimmel kellett küszködnöm, az öklendezéssel nem, változtatás nélkül megettem minden reggel. Viszont egyszerűen túl sok volt, úgyhogy fél adagokat ettem. Az olvasókért mindent, de én is ember vagyok, vannak korlátaim.

A háromból két és fél csalódás után kicsit félve álltam neki az ebédkészítésnek. A családtagjaim, barátaim és kollégáim mind nagyon jól szórakoztak, ahogy ezekről keseregtem nekik, úgyhogy arra jutottam, hogy a világ leginkább hobbiszadistákból áll, de aki már unja, hogy bekezdések óta hisztizem, most fellélegezhet: Johnson főételreceptjei között kifejezetten sok jót találtam, amik egy-két kis csavarral simán beférnek a mindennapi körforgásba.

Bár a posztjai alapján úgy tűnik, viszonylag sokat változott az étrendje, a hivatalos oldalán még mindig a korábban linkelt receptfüzet elérhető, és én is azokból az ételekből válogattam. Johnson vegán módon étkezik, de több videóban is mondta, hogy ez személyes preferencia, mindenki azt csinál, amit akar. Mivel én semmilyen étrend-kiegészítőt nem vettem, úgy döntöttem, hogy eszem húst a kísérlet alatt, de nem mindig és minimális fűszerezéssel. Ezért mindennap valamilyen nagyon zöldséges és néha finom ételt ettem, és hetente egyszer-kétszer sütöttem hozzá egy kis csirkemellet, karajt vagy lazacot.

A vérnarancsos-édesköményes saláta, a céklás poke, a csicseriborsós curry és a Buddha Bowl nagy siker volt, a kísérlet vége óta ezeket többször újra megfőztem – amikor ezeket a sorokat írom, a konyhában épp egy tál Buddha Bowl melegszik a mikróban –, de sajnos Johnson és csapata nem bírta ki, hogy ne szúrjanak oda az evés élvezőinek, és kitalálták az úgynevezett káposztasteaket.

Tudom, azt írtam, hogy megbocsátó vagyok ezen a téren, de azért mindennek van határa. A steak az hús. Az egyujjnyi vastag, mindössze chipotle porral, paprikával és hagymaporral fűszerezett, alapvetően édeskés káposztakorong nem steak – sőt, én odáig is elmennék, hogy ilyen formában nem étel. A kicsit kiálló részek szenesre égtek, mire a belseje megpuhult, tényleg borzalmas volt. Az egészen még a köret sem segített, mert az édeskés édesburgonya, a leginkább íztelen mandulatej, a fahéj és a szerecsendió együtt inkább egy desszertpürét alkotnak, és a káposztával közösen páros lábbal tiporják az ízlelőbimbókat – és az ember lelkét. Ez volt az egyetlen kaja, amit egyszerűen nem tudtunk megenni, és ki kellett dobnunk. Egy idő után próbáltam hasonlóan fényképezni a kajákat, hogy jobban mutassanak cikkben, de azt, hogy ez a förmedvény milyen borzalmas volt, remekül bizonyítja, hogy nem voltam hajlandó újra megfőzni, csak hogy csinálhassak róla egy rendes képet.

Mellesleg mindegyik étel óriási adag volt, így vagy két napig ettem őket, vagy ketten fogyasztottunk el egy adagot. A logisztikát az sem segítette, hogy nem sikerült minden alapanyagot beszerezni. A Keleti környékén található zöldségesek és szupermarketek nem árulnak például japán édesburgonyát, mogyoróhagymát sem nagyon találtam, és a mángold is messziről elkerülte a polcokat, így szükség volt némi kreativitásra.

Ahogy persze ahhoz is, hogy kicsit izgalmasabbak legyenek a fogások. A barátnőm az egyik szárazabb ebéd után úgy fogalmazott, hogy „a fickó egy bazi nagy adag köretet eszik ebédre”, és magam sem mondhattam volna jobban. Arról nem is beszélve, hogy Ács Bori pont a nyáron fejtette ki, hogy az öntet nélküli saláta csak egy halom levél, és nem tudok lelkesebben bólogatni és egyetérteni. Szerencsére ez könnyen orvosolható, Johnson receptjei nem eredendően, véglegesen élvezhetetlenek, mint a Super Veggie.

Amikor még boldog tudatlanságban és fékezhetetlen öregedésben éltem a kísérlet előtt, sokszor több napra előre főztem. Ez a luxus azonban elúszott, amint elkezdtem a kísérletet. Persze, elvileg megtehetném, hogy a legtöbb kaját előre megfőzöm, de egyszerűen nem volt annyi edényem, tálam, hogy ezt megtehessem, és a sok zöldség mellé nem fért volna be, mondjuk, ötnapi ebéd a hűtőbe. Emiatt szinte minden délutánom úgy nézett ki, hogy munka vége, főzés, mosogatás, lefekvés. Ez hosszú távon nem fenntartható, legalábbis nekem semmiképp. A Super Veggie-vel lehetett készülni előre, de csupa nyers összetevőkből az első néhány alkalommal simán elment rá egy óra, és amikor már belejöttem, akkor is elvitt fél órát egy adag elkészítése. Ez Johnsonnak nem probléma, hiszen megcsinálják helyette, neki csak meg kell ennie – igaz, már az is felér egy büntetéssel –, de egy átlagembernek, aki szeret BÁRMIT csinálni, hosszú távon nem fenntartható mindenféle mentális és lelki sérülés nélkül.

Íme, néhány gondolat, amiket szenvedéseim közben jegyeztem fel:

– Ízek? Minek? Úri hóbort!
– Ahogy ettem, minden falattal egyre szomorúbb lettem.
– Nem csoda, hogy ezt fél óra megennie, hát csak papíron való emberi fogyasztásra.
– Miért kell büntetéssel kezdeni a napot?
– Bár 11-kor eszem utoljára, ritkán vagyok éhes – szinte csak lefekvés előtt, és akkor is csak egy kicsit. Ami rosszabb, hogy folyamatosan ízekre vágyom, szinte fizikai fájdalom.

Tök jó, de így inkább ne

Persze ez mind csak személyes tapasztalat, úgyhogy megkérdeztem Pilling Róbert dietetikust, táplálkozástudományi szakembert, hogy mit gondol a projektről. Ehhez részletesen leírtam, hogy mit és hogyan ettem, és nagyjából azt is, hogy észrevettem-e bármiféle változást.

„Táplálkozástudományi szempontból ez az étrend egy egészen jól összerakott és kidolgozott rendszer. Jók a receptek, mértéktartó az ajánlás, és jó, hogy Johnson írja is, hogy ettől el lehet térni” – mondta a szakember.

Kíváncsi voltam, hogy azzal, hogy hirtelen ennyi mindent megvonok magamtól, okozhatok-e rosszat magamnak. Szerencsére Pilling szerint nem, rövid távon főleg, mert ez nagyon egészséges étrend. Jó sok a növényi eredetű élelmiszer, így magas a rost- és alacsony az energiatartalma, így ezzel az egy hónappal, amit szigorúan tartottam, valószínűleg jót tettem magamnak.

Azonban azt is megjegyezte, hogy az egésznek van egy árnyoldala, a végtelen étrend-kiegészítő, amit Johnson nap mint nap beszed, sőt ajánl:

„Látható, hogy bármennyire jó is ez az étrend, hosszú távon nem fedezi a szervezet szükségleteit. Megfordul az ember fejében, hogy megéri-e ez egyáltalán, már csak a több tucat tabletta elfogyasztása miatt is.”

Nemcsak az ezzel a baj, hogy már az is próbatétel, hogy ennyi tablettát legyűrjön az ember, hanem az is, hogy nem lehet tudni, a kiegészítők összetevői pontosan milyen interakcióba lépnek egymással. Míg az élelmiszerekről már egész jól tudjuk, hogyan hatnak ránk és egymásra, az étrend-kiegészítőknél nem ilyen egyszerű a helyzet – főleg, ha az ember harmincfélét vesz be egy nap – és nem garantált, hogy nem akadnak össze, vagy nem adnak valamilyen nem kívánt interakciót. Ezen a ponton a szakember megdicsért, hogy nem kezdtem el én is szedni a kiegészítőket, ő sem javasolta volna.

Tovább komplikálja a helyzetet, hogy Johnson az étrend-kiegészítők mellett vényköteles gyógyszereket is szed. Van olyan, amit egy veleszületett hormonprobléma miatt (például pajzsmirigyhormonokat), ami teljesen érthető, de emiatt felmerülhetnek aggályok. Például lehet, hogy nála minden, amit szed, rövid és hosszú távú probléma nélkül, tökéletes szinkronban működik, de másnál, aki nem szedi például a gyógyszereket, nem kizárt, hogy máshogy hatnának, akár károsan is.

Arról nem is beszélve, hogy az ember bonyolult gépezet, ami miatt már önmagában sem lehet azt mondani, hogy ami egy embernél működik, az másnál is ugyanúgy hat majd. Sőt, ha valakinek más alapbetegsége van, akkor az vagy az arra kapott gyógyszer is bezavarhat.

„Innentől kezd el csorbulni a módszer hitelessége. Johnson étrendjét szigorú, rendszeres laborvizsgálatokkal tartják karban, de egyrészt ezt az egyszerű, laikus ember nem tudja megtenni, másrészt borzasztó felesleges dolog lenne, ha egymillió ember elkezdene minden második héten nagylaborokat elvégeztetni magán. Amit az úriember leír, az nem nagypopulációs vizsgálatokból derült ki, hanem csak a saját laborjaiból kiindulva, csak az ő eredményeit karbantartva – mondta Pilling.

– Egy hétköznapi embernek emiatt ezt az étrendet hosszú távon semmiképp sem ajánlanám. Ahogy a saját weboldalán is említi, semmilyen ígéret vagy bizonyíték nincs arra, hogy ez másnál is működni fog.”

Például vannak olyanok, akik genetikailag úgy lettek kódolva, hogy a brokkolit nehezebben bontják le, mint mások. Rájuk egész más hatással lenne a Super Veggie, „lehet, hogy ez az étrend totális csőd lenne náluk”. Ha nagyon tudományosak akarnánk lenni, akkor mindenkinek, aki ilyen szuper étrendre vágyik, el kéne mennie genetikai vizsgálatra, ahol kimutatnák, hogy a szervezete mit hogy metabolizál, azaz hogyan bont le, és aköré kéne kiépíteni az étrendet. Az sem mindegy, hogy a fogások közül ki mikor mit választ, hiszen nem 100 százalékosan ugyanolyan a makrotartalmuk, így lehet, hogy egy adott nap pont édesburgonyára lenne szüksége az embernek, de ahelyett céklasalátát ebédel, ami kicsit kibillenti a szervezete működését.

A dietetikus megjegyezte, hogy az az egyik nagy baj manapság, hogy rendszertelenül, kapkodva étkezünk, és a hirtelen felkapott diéták gyakran pusztán azért is működnek, mert valamilyen szintű rendszerességre nevelik az embert. Az előny, ha van egy ilyen, Johnsonéhoz hasonló rendszer, az viszont már nem jó, ha túl nagy időközök vannak az étkezések között.

Nem lepte meg például, hogy a hajnali edzéseknél gyengébb voltam, hiszen a szervezetem nincs arra ráállva, hogy 17 óra koplalás után jól bírja a kemény terhelést. Emellett az sem segített, hogy lefekvés előtt nyolc-kilenc órával ettem utoljára, mivel ez egy szénhidrátszegény étrend, ezért érthető, hogy néha miért tompultam el egy-egy nehezebb nap végére, hiszen az agyunk leginkább szénhidráttal működik, és ez a leginkább energiaigényes szervünk. Ha nincs meg a megfelelő szénhidrátellátás, akkor gyengül a koncentrációs képesség, csökken a figyelem. „Ezért nem szabad ekkora szüneteket hagyni az étkezések között, kifejezetten a napi utolsó és a másnapi első között” – mondta Pilling.

Bár nem gondolja, hogy rövid távon, például így, egy hónapig, káros lenne ez az étrend, és szerinte nem is érdemes elvonási tünetekre számítani, azért nem lepi meg, hogy a hirtelen változtatás miatt volt – finoman szólva – egy kis hangulatingadozásom. Az, hogy az ember gyakorlatilag áthelyezi magát egy új környezetbe, megvonja magától az összes örömforrását, megrázó tud lenni, és a túlságosan drasztikus életmódváltások többnyire azért nem sikerülnek, mert az ember olyan hirtelen vonja ki az összes örömforrást az életéből, hogy tudat alatti tiltakozás indul el a szervezetében, és néhány nap vagy hét után feladja ezt, „hirtelen leül, és kizabálja a hűtőt”.

Bevallom, a kísértés nálam is megvolt, és tényleg csak az lebegett a szemem előtt, hogy az egyhavi szenvedés jobban néz ki cikkben, mint az, hogy három nap után feladtam. Na de maradt még egy kérdés: ha ezt folytatom, én is örökké fogok élni?

„Nem vagyok arról meggyőzve, hogy attól, hogy valaki az összes laborparaméterét optimális szinten tartja, örökké fog élni. Még azt is el tudom neki hinni, hogy az eredményei megegyeznek egy 18 éveséivel, de az öregedés ennél összetettebb folyamat. Számomra itt bukott el az elmélet” – válaszolta Pilling, aki látja, hogy nagyon jók Johnson laboreredményei és fizikai paraméterei, de el tudja képzelni, hogy lesz egy pont, amikor a teste nem bírja majd tovább, és összeomlik.

Nyilván sem a szakértő, sem én nem kívánunk rosszat Johnsonnak, de nem ő lenne az első, akinél rendkívül egészséges életmód mellett váratlanul daganatos betegséget diagnosztizálnak, aminek az évek kemény munkája ellenére is lehet halálos kimenetele. És persze ott a hajókötél, egy figyelmetlen sofőr vagy akár egy elektromos hiba miatti áramütés, és ugrott a halhatatlanság.

Ép testben ép lélek

Miután fancsali képpel elszürcsöltem a reggeli gyümölcsnedűt, edzenem kellett. A terv az volt, hogy mindennap mozgok valamit, de ez persze nem így működik: voltak reggelek, amikor éreztem, hogy a testem csak arra vágyik, hogy tovább olvasgassak, mert kimerültem – és Johnson ugye azt hirdeti, hogy hallgassunk a testünkre. Így is sikerült heti négyszer-ötször edzeni, amire elég büszke vagyok, és tényleg sokkal jobban is éreztem magam utána. Ez persze sajnos nem volt újdonság, talán senkinek nem új infó, hogy a sport alapvetően tök jó. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi edzésrutinommal csak szinten tudtam tartani magam, de júniusban azt láttam, hogy egyre jobban mennek az edzések.

Persze ebben sem tudtam utánozni Johnsont, és valószínűleg a Terv 2.0 alapjául szolgáló fiktív átlagember sem tudná. Méghozzá azért, mert a milliárdosnak van egy saját otthoni konditerme. Sokat értekezik az edzéseiről, több oktatóvideót is töltött már fel a YouTube-ra, de ez nem segít, ha az embernek nincs hasonló eszközparkja, vagy ha napi egy-másfél órát kell utaznia, csak hogy edzhessen. Épp ezért nekem maradt a futás és az evezőgép, de az előbbi hamar kikopott, mert sokkal kényelmesebb és jobb érzés volt egyszerűen felpattanni az evezőgépre és bekapcsolni egy Doktor House-részt. Ez volt a reggeli edzésrutinom.

Ha az ember heti egyszer-kétszer, vagy nagyon ritkán háromszor edz, akkor nincs az az étrend, aminek hatására el tud kezdeni mindennap keményebben mozogni anélkül, hogy annak ne lenne valamilyen negatív következménye. Az egyik rosszabb reggel után ezt írtam fel magamnak: „A zsinórban negyedik ergózás tragikus volt, csak 25 perc ment. Talán nem egészséges, hogy 17 órával az utolsó étkezés után próbálok meg edzeni, teljesen le vagyok gyengülve reggelente. Az is lehet persze, hogy túlhajtom magam az eddigi edzettségemhez képest. Még Doktor House sem segített, mint tegnap.”

Tudom, hogy az igazán jó edzéstervben megfelelő arányban van kardio- és súlyos edzés, és Johnson meg is osztotta egy feltehetően régebbi rutinját, de mivel meg volt adva, hogy reggel fél hat és fél hét között kell egy órát edzeni, nem volt időm elugrani konditerembe – ezen a ponton megértettem, hogy talán mégis megéri milliárdosnak lenni –, úgyhogy inkább arra koncentráltam, hogy valamit eddzek, bármi is az. Szerintem ez közelebb is áll a Terv 2.0 alapjául szolgáló, kitalált sorstársnak, aki csak életmódot szeretne váltani.

Erről egyébként nem igazán tudok rosszat írni: mozogni tényleg jó, főleg, ha az ember megtalálja, amit élvez. Ez nem feltétlenül könnyű, de szerintem mindenképp megéri, és ha megvan, akkor már csak a rutint kell kiépíteni – igaz, valószínűleg ez a nehezebb része. Nekem most úgy tűnik, sikerült: egy kis júliusi kihagyást leszámítva heti négyszer edzek, és sikerült részben fenntartani, részben tovább javítani a kísérlet során elért mutatókat.

Mi az eredmény?

Egy hónap után átnéztem, mi változott, és – talán nem meglepő módon – sok minden javult. Június végére 92,7 kiló voltam, tehát majdnem öt kilót fogytam, és a testzsírszázalékom is csökkent, 20,2-re. Itt fontos újra megemlíteni, hogy az otthoni használatra való mérlegek nem a legmegbízhatóbbak, és hacsak az ember nem megy el komolyabb mérésre, akkor érdemes nem a számra, hanem a trendre koncentrálni. Ez nálam csökkenő volt, ami jó hír, ha már egy hónapig kínoztam magam. Érdekes módon az izomzatom is csökkent, 38,3 kilóra.

Már csak ebből a szempontból is részleges sikernek könyvelném el a kísérletet, de még mindig tartom ezeket az értékeket, és sokkal lassabb tempóban, de továbbra is javulnak, így ha más nem, ez az egész arra jó volt, hogy egy erősebb seggbe rúgással elindítson egy valamivel egészségesebb életmód felé, amit igyekszem követni – még ha nem olyan szorosan is, ahogy Johnson teszi.

Ezt javasolnám mindenkinek, aki valamiért belevetné magát a milliárdos életmódjába: a legtöbbeknek valószínűleg nem jó ötlet pont ugyanúgy csinálni, ahogy Johnson, mert elég drága és antiszociális, és semmi nem garantálja, hogy pont olyan eredményes lesz, mint az embernél, akire szabták. A kísérlet során többször beugrott, hogy hiába kínzom magam, közel sem vizsgálnak és kezelnek annyit, mint Johnsont, tehát a végén jó esély van rá, hogy nem is fogok örökké élni.

Sőt, továbbmegyek: szerintem Johnson sem fog örökké élni. Bár próbálja, nem tudja befolyásolni az élet minden apró tényezőjét, bármikor megcsúszhat edzés közben, félrenyelhet egy tablettát, vagy belecsaphat a villám. Betörhetnek a házába és lelőhetik.

Emiatt szerintem amit ő saját magával csinál, nem logikus. A hosszú életnek akkor van értelme, ha élvezhetjük. Különben minek élni? Nyilván mindenki más, de szerintem azért nincs értelme pusztán levegőt venni és létezni, hogy kitaláljam, hogyan tudok levegőt venni holnap is. Szerintem a probléma Johnson Don’t Die projektjével leginkább az ételekben látszik, remek metaforái a protokollnak: többnyire szárazak, unalmasak, és mindegyiknek az a célja, hogy kipipáljon néhány rubrikát, amit a Johnsont körülvevő szakértők az adott pillanatban fontosnak gondolnak.

Én szeretném azt hinni, hogy a világ néhány részén már sikerült meghaladnunk azt a gondolkodásmódot, hogy a túlélésre kell játszani. Amikor barlangokban éltünk, és az volt a kérdés, hogy holnap eszünk-e valamit, akkor tényleg jó ötlet volt az optimális étrendre koncentrálni. Azóta viszont eltelt néhány év, és ma már sokan megtehetik, hogy élvezetként, eseményként gondoljanak a táplálkozásra. Az evés olyan nélkülözhetetlen dolog, amit évezredek során sikerült szuper élménnyé varázsolni. Ez a fajta steril táplálkozás arcon köpi azokat, akik rengeteget dolgoztak azon, hogy finomak legyenek az ételek.

Az egésszel a legnagyobb problémám mégis az volt, hogy milyen magányossá tett.

Velem nem voltak ott az alkalmazottaim, akik az én időrendemhez igazodtak, se orvosok, akik akkor vizsgáltak meg, amikor ráértem. Ahogy írtam, több programot is le kellett mondanom, és amikor sikerült is valamit összehozni, borzasztóan hamar asztalt kellett bontanom. Például a hagyományos nyári rovatgrillezésnél, ahonnan másfél-két óra után el kellett indulnom, hogy hazaérjek, mire lövik a pizsit. De még ebben a rövid időben sem tudtam kiélvezni a fantasztikus terülj, terülj, asztalkámat, csak néhány olajbogyót és egy kis salátát ettem, és már ezzel is megtörtem a szigorú diétát.

Magányos hónap volt, még úgy is, hogy ott volt mellettem a barátnőm. Alig találkoztunk, csak egy-egy ebédnél, ha mindketten otthon dolgoztunk, meg néha kora este. A hétvégék edzésről és főzésről szóltak, elutazni pedig végképp nem tudtunk. El tudom képzelni, hogy valakinek ez nem feltétlenül hangzik rosszul, de engem az tölt fel, ha időt tölthetek a szeretteimmel, barátaimmal, és a június ebből a szempontból borzasztóan megterhelő volt.

A munkámmal is csak részben egyeztethető össze. Az átlagos mindennapjaimba csak kicsit szólt bele, mert szerencsére teljesen mindegy, hogy reggel hétkor vagy kilenckor kezdek dolgozni. Viszont mivel ez egyéni munkarend volt (hiszen a hónap mottója a magány volt), nagyon sokszor dolgoztam bőven több mint nyolc órát, mert nem szabtunk meg konkrét kezdési időt.

A másik oldalról viszont hasznos volt, mert amikor Izrael június közepén megtámadta Iránt, a hajnali ügyeletessel együtt azonnal rá tudtuk vetni magunkat a hírekre, hogy gyorsan elindíthassuk a hírfolyamunkat.

A munkánkhoz azonban tartozik egy ügyeleti rendszer is, és én többnyire esti sávokat kapok. Mivel fél kilenckor már aludnom kellett, külön kértem, hogy júniusban ne kapjak ilyet, de ez hosszú távon nem lenne fenntartható, és nehéz lenne úgy felkelni és aktívnak lenni hajnali ötkor, hogy a számítógépet éjfél után kapcsoltam ki. De a legnagyobb változás a kísérlet miatt tényleg az volt, hogy júniusban szerintem simán egy-két órával többet dolgoztam naponta.

Jó ez így?

Szerintem Johnson jó irányból indul el: készítsünk leltárt az életünkről, és nézzük meg, mi az, ami semmi hasznot nem hajt, csak minimális, pillanatnyi kielégülést okoz, és hosszú távon káros. Ha ez megvan, mindenki döntse el magának, mit akar ezek közül elengedni. Én például a kísérlet során nagyjából elengedtem a gyorséttermeket, és ezt szeretném továbbvinni. De ha azt látjuk, hogy valamire ráfüggtünk, akkor óvatosan kell leválasztani magunkat, hogy ne essünk át a ló túloldalára.

Néhány éve, amikor a dopaminböjtöt próbáltam ki egy hasonló cikkhez, megtudtam, előfordul, hogy aki elvesztette a kontrollt, és ezért ráfüggött valamire, a leszokás után átszokik a leszokásban segítő kontrollra, és azzal próbálja meg ellensúlyozni a múltat, hogy mindent irányítani akar. Erről szerettem volna megkérdezni Johnsont, de egyik interjúkérelmemre sem reagált.

Senki ne értsen félre: nem gondolom vagy állítom, hogy Johnson szélhámos lenne. Minél több interjút olvastam el vele, minél több videóját néztem meg, egyre inkább azt éreztem, hogy komolyan gondolja, amit mond. Szerintem tényleg ízlik neki a vérnarancsos italpor, bár a Super Veggie szeretetét soha, soha nem fogom elhinni neki (vagy bárkinek). Igen, jó nagy bizniszt húzott fel a saját örökélet-projektje köré, és igen, ahol csak tudja, a termékeit reklámozza.

De azt is nagyon sokszor elmondja, hogy senkinek nem úgy kell csinálnia, ahogy ő teszi, mindenkit arra biztat, hogy megtalálja a saját útját, és sokszor mondja azt is, hogy nem kell tőle venni dolgokat, máshol is beszerezhetők: a lényeg, hogy az ember elinduljon egy egészségesebb életmód felé, a saját anyagi és fizikai korlátait figyelembe véve, és minőségi, hasznos termékekre költse a pénzét.

Annyira fura volt ezt látni, hallani, olvasni, hogy csak most, hónapok után törte át a cinizmus azt a pozitív képet, amit a finomhangolt médiamegjelenései felépítettek bennem: ha valaki azt érzi, hogy életmódot kell váltania, akkor valószínűleg nagyobb, drasztikusabb lépésekre is képes, főleg, ha érez valami kényszert, ami miatt így döntött. Vajon ha egy ilyen lelkiállapotú valaki találkozik Johnsonnal, aki előadja, hogy protokollja miatt a biomarkerei alapján

• mennyire fitt;
• milyen egészséges;
• milyen jól alszik;
• az „éjszakai erekciók szempontjából a top 1 százalékban van”,

és látja, hogy a protokoll gyakorlatilag open-source, Johnson mindenkivel megosztja, akkor vajon nem érez-e valamiféle nyomást, hogy „ha ennek a fickónak bejött, amit csinál és használ, talán nekem is be fog” alapon a Blueprint-webshopból vásároljon? Szerintem de, de mint mondtam, lehet, hogy kicsit cinikus vagyok.

Végül az egész az önkontrollra vezethető vissza. Van elég önkontrollom, hogy ne fogyasszak káros dolgokat? Van elég önkontrollom, hogy a lustaságomat leküzdve elmenjek edzeni? Van elég önkontrollom, hogy főzzek, és ne egészségtelen kajával tömjem magam? Van elég önkontrollom, hogy ha már ezeket sikerült megugranom, elnyomjam magamban a késztetést, hogy egy csomó mindent vegyek Johnson boltjában?

Tök jó, hogy valaki arra bátorítja az embereket, hogy éljenek egészségesebben, úgyhogy ebből a szempontból ünnepelendő dolognak tartom, amit Johnson csinál. Viszont azt nem tudom, hogy tudományosan mennyi értelme van a projektjének: a kutatásoknak az a lényegük, hogy minél több alanyt vizsgáljanak, és az eredménynek reprodukálhatónak kell lennie. Johnson azonban csak saját magát vizsgáltatja, és a szakértői csak olyan dolgokat adnak neki, ami az ő életét szerintük meghosszabbíthatja. Eközben a követői, akik – mint minden influenszernél – néha hajlamosak kissé szektás irányba húzni, azt látják, hogy a protokoll működik, Johnson mutatói egyre jobbak, tehát ha minél szorosabban követik, amit a milliárdos csinál, nekik is jobb lehet – ami persze nem feltétlenül igaz, hiszen nem mindenki ugyanúgy működik.

Anyagilag sem feltétlenül jön ki jól az ember a protokollal. A Blueprint webshopban rengeteg mindent lehet venni, a kezdőporoktól étrend-kiegészítőkön át magvakig, samponig és pólókig, de egy magyar mediánkereseten élő ember szerintem nem engedheti meg magának, hogy mindenből havonta új adagot rendeljen. Már ha át tudja hidalni az első akadályt, hogy Magyarországra nem tud rendelni.

De ha a porokat nem számítjuk is, a sok friss zöldség elképesztően drága. Júniusban egy kicsit többet költöttem ételre, rezsire, mint egy átlagos hónapban. Ez elsőre talán nem hangzik rosszul, de érdemes észben tartani, hogy egész hónapban semmit nem csináltam, csak dolgoztam, főztem és aludni készültem. Nem mentem étterembe, nem találkoztam haverokkal a városban, nem mentem moziba. Gyakorlatilag minden luxus nélkül sikerült rengeteg pénzt elköltenem nyers zöldségekre.

Mi az eredmény? Természetesen az, hogy egy épp életmódváltáson gondolkodó átlagember ne kezdjen bele pont abba, amit Johnson csinál, mert egy életre elmegy a kedve a… nos, az élettől. Johnson is azt mondja azonban, hogy mindenki a maga tempójában javítson az életminőségén, és nem ez az egyetlen tanácsa, amit érdemes megfogadni. Az önkontroll nagyon fontos, de csak attól nem lesz jobb az élet, ha minden részét megpróbáljuk mikromenedzselni. És a hosszú életnek csak akkor van értelme, ha ki is tudjuk élvezni.