Elmentünk kocafotós turistát játszani kétmillió forintnyi telefonnal, hogy önnek már ne kelljen

Legutóbb tavaly januárban vállalkoztunk arra, hogy teszteljük a négy nagy, a statisztikáink alapján a Telex-olvasóink körében legnépszerűbb telefongyártó csúcskészülékeit, kizárólag a kamerára, és a fotós képességeikre koncentrálva. A trend, miszerint az okostelefont leginkább kameraként használjuk (vagy legalábbis a kamera képességeivel próbálják eladni nekünk), azóta sem változott, így most újra megkértük a legnagyobb márkákat, hogy adják a kezünkbe két hétre azt a készüléküket, ami szerintük a legjobb kamerát rejti.

A mezőny most öt fősre bővült: az Apple, a Huawei, a Samsung és a Xiaomi mellé bekerült a Huawei kedvező árfekvésű almárkájaként induló, de mára házon belüli konkurenciaként megjelenő Honor. Ez az öt márka lefedi a mobilos olvasóink 91-92 százalékát (egyébként az LG, a OnePlus és a Nokia van még 1-1 százalék környékén, ha más telefonja van, tekinthet rá igazi egzotikumként).

A Honor egyébként nemrégiben a standard iparági mércének számító DXOMARK ranglistájának élére került a Magic 4 Ultimate készülékkel, vagyis elméletileg ez most a legjobb mobilos kamera az ember által ismert univerzumban. Sajnos ez a készülék egész Európában nem kerül piacra, így nem is azt teszteltük, hanem a kistestvért, a Magic 4 Prót.

Az alábbi öt készüléket teszteltük, zárójelben az árak (az adott modell legkisebb verziójának hivatalos alapára):

• Apple iPhone 13 Pro Max (465 ezer forint)
• Huawei P50 Pro (400 ezer)
• Samsung Galaxy S22 Ultra (490 ezer)
• Xiaomi 12 Pro (350 ezer)
• Honor Magic 4 Pro (470 ezer)

A telefonok kamerás felszereltségében is megvan az a szórás, mint az árukban; ami közös, hogy mindegyiken van egy huszonvalahány milliméteres gyújtótávú nagylátószögű főkamera és egy tizen-egynéhány milliméteres ultra-nagylátószögű. Ez persze nem meglepő, ez a párosítás nagyjából a százezres telefonoktól kezdve kvázi kötelező.

Az Apple nem igazán variált a jól bevált recepten, maradt minden kamera 12 megapixelen, nagyobb gyújtótávú periszkópos telefotó-kamerát most sem pakolt a hátoldalra. A főkamera érzékelője kicsit nőtt a 12-es széria óta, és a telefotó is némileg szűkebb lett. A Huawei kicsit meglepő módon mindkét márkájánál a felszereltséget tekintve hasonló készüléket alkotott: az alapfelszereltségen túl egy-egy 90 milliméteres (a főkamerához képest ez nagyjából 3,5-szeres nagyítást jelent) telefotó-kamerát kapunk, a legfőbb különbség, hogy a P50 Próban most is ott van a szinte védjegynek számító fekete-fehér érzékelő. Ennek a legfőbb feladata a főkamera képminőségének növelése a két kép szoftveres összemókolásával, de önállóan is fotózhatunk vele monokróm képeket. Telefotóban a nagyágyú abszolút a Samsung, az S22 Ultra a 70 milliméteres egysége mellé még kapott egy 230 millis periszkópos kamerát, ami elég impozáns 10-szeres zoomra képes.

Az alábbi táblázatban láthatók a pontos specifikációk:

Valami véget ért

Mind a specifikációkat nézve, mind pedig a telefonokkal fotózva az volt az érzésem, hogy nem sok technikai fejlődés történt az elmúlt másfél évben. Ami persze nem feltétlenül baj, és valahol érthető is. Az egész mobilfotózás műfaj elérte az egyik legfőbb technológiai határát, mégpedig a mobilokba pakolható érzékelő méretét. Ha van egy adott méretű lakásunk, egy ideig kiverhetjük a falakat, eltüntethetünk mindent, hogy több helyünk legyen, de végül – ha csak nem vagyunk a fizika törvényeit is meghazudtoló politikusok – nem tudjuk varázslatos módon addig növelni a méretét, hogy beférjen egy teniszpálya. Valahogy így vannak ezzel a telefongyártók is, egyszerűen nem lehet már sokkal nagyobb szenzort, és hozzá tartozó, arányos méretű optikát rakni a készülékekbe anélkül, hogy hatalmas, használhatatlan szörnyetegeket alkossanak. Másrészt úgy tűnik, hogy a vásárlói igények nagyjából ki vannak elégítve, és ha pisztolyt fognak fejemhez, se tudnám megmondani, hogy a gyártóknak milyen téren kéne valami oltári nagy paradigmaváltáson ügyködniük mobilfotózásilag. Az meg már legyen a marketingesek baja, hogy ha a kamerák alig-alig tudnak fejlődni, mivel adják el a telefonokat.

Induljon a banzáj!

Szokásunkhoz híven ismét a nyakunkba vettük a várost, bő kétmillió forintnyi telefonnal la zsebünkben, és kicsit kiruccantunk vidékre is. Itt a nyaralási szezon, így hát tipikus nyári utazós-vakációzós helyzetekben próbáltuk megizzasztani a telefonokat.

Elsőként nézzük meg, hogy mit jelent az a sok hülye gyújtótáv, meg milliméter a gyakorlatban! Az első tesztkör azt mutatja meg, mit produkál az egyes készülékek lencsesora egymáshoz viszonyítva.

(Képkivágásokkal most nem terheltük az amúgy is elég hosszúra nyúló cikket, de ha a képekre kattint, belenagyíthat bármelyikbe, vagy akár innen letöltheti a teljes felbontású fotókat.)

iPhone 13 Pro Max

Az iPhone három kamerája, elsőként a nagylátó, aztán a főkamera, és diszkrétebb háromszoros nagyítású telefotó:

Honor Magic4 Pro

A Magic4 Pro lencsesora, egy némileg erősebb, három és félszeres nagyítással:

Huawei P50 Pro

A Honor készülékével majdnem teljesen megegyező lencsesor a Huaweinél:

Samsung Galaxy S22 Ultra

Az S22 Ultra arzenálja, az előbbiekhez hasonló kezdéssel, végül a Samsung extrájával, az impozáns, tízszeres nagyítást adó periszkópos telefotó-kamerával:

Xiaomi 12 Pro

Végül a 12 Pro is hasonló felszereltséggel érkezik, bár itt jóval gyengébb, kétszeres nagyítású a „telefotó” kamera:

Ha végignézünk a képeken, rögtön látszik, hogy felszereltségi versenyt toronymagasan a Samsung nyeri, itt nem középtele helyett, hanem amellé kapunk egy önálló, 230 milliméteres, tízszeres nagyítású periszkópos egységet. A Huawei két brandje, de nagyjából az iPhone is hasonló sorral büszkélkedhet, a Xiaomiba pedig kicsit nehezen érthető módon, egy 48 millis „aligtele” kamerát szereltek az alapok mellé. Amit nem biztos, hogy csapágyasra hajt az egyszeri mobilfotós, így, hogy a látószöge ennyire közel került a főkameráéhoz.

Forró betonon hasalok

Az elkészült képek minőséget meghatározó tényezők közül talán az egyik legfontosabb a dinamikaátfogás. Ez a bűvös szó nagyjából annyit takar, hogy a telefonunk milyen széles fénytartományt képes befogni anélkül, hogy a kép sötét, vagy világos részeiből részletek vesszenek el.

Ezzel a jelenséggel egy szürke őszi napon kevésbé találkozunk, amikor minden kvázi hasonlóan van megvilágítva, így az érzékelőnek nem kell extrém fényértékeket rögzítenie. De verőfényes nyári napsütésben már más a helyzet, sokkal nagyobb lehet a különbség a jelenet egyes részeinek megvilágítottságában. Ha a készülékünk nem tud megbirkózni a helyzettel, a kép egyes részei bebukhatnak, vagy kiéghetnek, azaz leegyszerűsítve tökfeketék, vagy tökfehérek lesznek.

Mind találkozhattunk már azzal a jelenséggel, amikor a család apraja-nagyját odaállítjuk az útikönyv meg az Instagram bölcsessége szerint kihagyhatatlan turistalátványosság elé délután kettőkor, negyven fokban, de persze pont akkor hátulról süt a nap, és a fotón a fejünkben elképzelt csodálatos emlék helyett sötét árnyak hunyorognak egy atomvillanás közepette, kivehetetlen romok előtt. Megnéztük, hogy versenyzőink hogy veszik ezt az akadályt:

Ha végignézünk a képeken, a leggyengébbnek a Xiaomi produkciója bizonyult, bár az ég kékje viszonylag szépen megmaradt, a főtéma egészen sötét, és néhol a részletek is teljesen elvesznek. A többiekről kijelenthető, hogy úgy-ahogy, de megugrották a feladatot, bár vannak különbségek a szoftveres utómunkában. Az iPhone jellemzően megpróbálta a sötétebb részeket jobban felhúzni, kicsit laposabb, fátyolosabb eredményt adva; a Huawei és a Honor több kontraszttal oldotta meg a sötét részeket, a Samsung pedig nagyon sokkal, egészen kemény, karcos végeredményt adva. Hogy kinek melyik megoldás tetszik, már inkább ízlésbeli kérdés. Becsillanás minden felvételen látszik, ami nappal szemben fotózva nem meglepő, de jegyezzük azért fel, hogy a Huaweinél és az iPhone-nál ez kicsit erősebb.

Lássuk, mi a helyzet, ha kontrasztosabb a jelenet, és a sötét, és világos részeken egyaránt sok részletet kell megtartanunk:

Ami először szembetűnő, hogy a Samsung itt is kicsit széttolja kontrasztokkal a sötétebb részeket, így a végeredmény kicsit természetellenes lesz – de ha valaki szereti ezt a fajta képeslap-esztétikát, ez nem fogja zavarni. A Huaweinél is elég sok az utómunka, legfőképp a mikrokontraszt és az élesítés, nekem ez sem érződik természetesnek. A Xiaomi a leglaposabb és a legtermészetesebb, részletek sem vesznek el sehol. A Honor kissé hűvösebb színvilággal dolgozik, de az eredmény természetesebb marad, az iPhone pedig kicsit melegebb, és szaturáltabb: szépen jönnek vissza a részletek, minden tartományban.

Harmadik próbaként következzen a nyaralási fotók Csimborasszó hegyén eldugott Szent Grálja, a vízparti naplemente:

Ezt a kört szerintem a Xiaomi vitte, szépen jönnek vissza az ég színei, de a sötétebb részeken is van bőven részlet, szépek az átmenetek. A Samsung sem marad el sokkal, az iPhone fotója kicsit túlságosan bebukik, a Honor és a Huawei pedig picit természetellenes, fátyolos képet ad.

Tudom, már messze vagy rég

A mezőnyben technikailag a legnagyobb szórás a telefotó terén van. Mindegyik telefon hátulján csücsül egy vagy több telefotó (vagy legalábbis a gyártó által annak hívott) kamera, az Apple-nél, a Huaweinél, és a Honornál ez egy 70-90 milliméteres középtelét jelent háromszoros körüli nagyítással, a Xiaominál egy telének csak jóindulattal hívható 48 millis lencsét kétszeres nagyítással, a Samsungnál pedig egy középtelén felül még ott van a tízszeres, periszkópos „szupertele”.

Nézzük a középtelével készült képeket!

Sajnos itt nem teljesen azonosak a fotók, mivel a vadkacsáknak van egy olyan, a fotózás szempontjából rém kellemetlen szokásuk, hogy mozognak – mindenesetre a lényeg azért látszik. A mezőny végén ismét a Xiaomi kullog, túl lapos, kontraszttalan a fotó, és az élesség is itt a leggyengébb (bár még így is simán elfogadható). A legrészletgazdagabb eredményt talán a Honor adja, a Huawei sem muzsikál sokkal rosszabbul, bár kicsit laposabb tónusokkal dolgozik. Az Apple is csak egy kicsit lemaradva érkezik, bár itt az én ízlésemnek kicsit sok a kontraszt.

És mivel a Samsung periszkópos teléjének nincs a többi készülékben párja, így önmagában mutatjuk az ezzel lőtt fotót:

Az élesség ennél egy leheletnyivel elmarad középtelétől, de még így is nagyon jó, a színvisszaadás, és a tónusok is rendben vannak. A stabilizáció is teljesen jó, öröm vele fotózni. Ha valakinek fétise úszkáló kacsákat fotózni távolról, imádni fogja!

Kis pont vagy a gépezetben

Úgy tűnik, a megapixel-háború megállt, vagy legalábbis hosszú tűzszünet állt be a fronton. A Honor, a Huawei és a Xiaomi megmaradt az 50 megapixelnél, a Samsung továbbra is 108 megapixeles szenzorral van szerelve, az iPhone pedig 2016 óta nem moccan a 12 megapixelről (a pletykák szerint talán majd idén). Mindenesetre újra megnéztük, hogy mit veszít – vagy nem veszít –, aki a kevés megapixel ellenére az Apple készülékét választja. Először a teljes fotók viszonyítási alapnak:

És most a teljes méretű képkivágások. Hogy összehasonlíthatóvá tegyük a részletességet, a másik négy telefon képét a Samsung 108 megapixeles képéhez méreteztük, és így vágtunk ki belőle egy azonos méretű részletet:

Ami elsőre a legszembetűnőbb, hogy a teljes 50 megapixelen a P50 Pro egyszerűen elvérzik, és rosszabbul fest, mint az iPhone felméretezett 12 megapixeles fotója. Így nem igazán van értelme a megapixelek számával dobálózni, jobban járt volna a Huawei, ha az Apple-höz hasonlóan meghúzza a határt 12-nél, és nem mutatja meg, hogy miből is készül igazából a parizer. Papírforma szerint a Samsungnál van a legtöbb részlet, persze ilyen nagyításon már látszik az utómunka ecsetvonásszerű túlélesítése, de ebben semmi meglepő nincsen. Ami viszont meglepetés, hogy a Xiaomi 50 megáról felméretezett fotója alig marad el a 108-as S22 Prótól. Utánuk a Honor következik, kicsit kevesebb élességgel, de a Huaweit még ez is magasan veri.

Éjjel a városban

Egy-két évvel ezelőttig a telefonokban a rossz fényviszonyok melletti fotózásban ment végbe a legnagyobb fejlődés, de most úgy tűnik, ez is megállt. Ez persze nem csoda: ez az a terület, ami a leginkább függ a nyers fizikától. Kicsit leegyszerűsítve, minél nagyobb érzékelő, és nagyobb optika kerül a telefonba, annál jobb képeket készít rossz fényviszonyok között. Ennek a korlátairól már fentebb szót ejtettünk. Mindazonáltal, a mai csúcskészülékek már minden további nélkül megbirkóznak a normál esti fotózással, a szavannai éjszakában meg vélhetőleg nem mobiltelefonnal fogunk fekete párducokat fotózni holdfogyatkozáskor.

Mi sem nyüstöltük extrém körülmények között a készülékeket, inkább arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan teljesítenek, ha tipikus turistaként este a városban, vagy a tengerparton sétálgatva lőnénk pár képet. A fotókat a telefonok alapmódjaival készítettük – próbáltuk az éjszakai módokat is, de ezekkel sem volt semmivel jobb a fotózás, csak a jellegzetes túlszaturált, természetellenes eredményt hozták, szóval inkább hagytuk. Minden telefonnal három fotó készült, majd a legélesebbet választottuk ki. Mediterrán óváros sajnos nem volt kéznél, de így fest sötétedés utáni Teleki László tér az öt készülékkel:

Az élesség minden képnél gyengébb kicsit a nappali teljesítménynél, de hát ez nyilván nem meglepő. Itt a Honor teljesített legjobban, ez adta a legrészletgazdagabb végeredményt, az Apple most is kicsit túlvilágosított, a Huawei pedig egészen életszerűtlen, túlszaturált, furcsa színeket hozott. Nekem egyébként a Xiaomi természetesebb színvilága tetszik, de magamat ismételve: ez megint csak ízlés kérdése.

És még egy hasonló, tipikus egységsugarú turistafotó vízzel, híddal, tükröződő fényekkel:

Itt lényegi különbség nem látszik, talán a Huawei kicsit életlenebb. Az utómunkában kirívó túlkapás sem látszik egyiknél sem, szóval itt már végképp mindenkinek az ízlésére van bízva, hogy melyik látványvilág a szimpatikusabb.

Szóval akkor?

Ha valaki eddig a pontig még titkon reménykedett volna, el kell hogy szomorítsam, nem fogok rábökni semelyik telefonra, hogy „na EZ, ezt nézze, ezt itt, ezt vegye meg!”. Mindegyik készüléknek vannak erősségei és gyengeségei egyaránt.

Kezdjük a leggyengébb felszereltségű Xiaomi 12 Próval. A gyártó itthon elérhető legjobb telefonja egy fokkal alsóbb ligában játszik a konkurenseknél, de egyben ez adja az egyik vonzerejét is. Mégpedig az ára, ami persze így sem csekély, de azért jócskán elmarad a sorban következő versenyzőtől. A „telefotó” kamerája kicsit gyengébb, kevés értelme is van így, hogy ennyire közel esik a látómezeje a főkameráéhoz. Több szempontból is elmarad kicsit a többiektől, de az éjszakai teljesítménye például teljesen korrekt, és második legjobb (valódi) felbontású fotókat készítette a teszten. Ha úgy érzi, hogy ennyi kompromisszum megéri, hogy egy százas ottmaradjon a zsebében, ez az ön készüléke.

A Huawei P50 Pro egészen jó készülék, de annak ellenére, hogy a tesztelt telefonok között ez áll a legjobban a DXOMARK ranglistáján, nekem valahogy semmiben nem tűnt ki igazán a többi közül. Van egy 90 mm-es telefotó-kamerája, ami jól muzsikál, de ezzel a tulajdonságával csak a Xiaomit múlja felül. Szép tónusú, jó dinamikaátfogású fotókat készít, de az éjszakai teljesítménye lehetne jobb. Ráadásul csak papíron 50 megapixeles, hiszen teljes felbontáson siralmas teljesítményt nyújt, még az iPhone 12 megapixele is lealázza. És már-már közhely megemlíteni, de a Google-támogatás hiánya sem igazán pluszpont, bár szigorúan nézve fotózásnál ez nem oszt, nem szoroz. Ettől függetlenül jó vele fotózni, és ha eddig szerette a Huaweit, nem fog benne csalódni. De arra azért ne várjon, hogy „a világ legjobb készüléke” érzése lesz tőle.

A Honor Magic 4 Pro egy fura húzás, kicsit olyan, mintha a saját főmárkája P50 Prójának csinált volna direkt belső konkurenciát a Huawei. Nagyjából mindenből ugyanazt tudja, mint az előbbi, csak egy kicsit jobban. A fotói sokkal részletesebbek, nekem a telefotó-kamerája is jobbnak tűnt, bár ez az árcédulán is meglátszik. Ha egy kicsit jobb Huaweit szeretne Google-támogatással, ezt vegye.

Az iPhone 13 Pro Max pedig maradt az, ami: egy végletekig megbízható, kezes, egyszerű, de nagyszerű mobilkamera. Én személy szerint soha nem vennék iPhone-t, de mégis ezzel szerettem most is a legjobban fotózni. A dinamikaátfogása tökéletes, az éjszakai teljesítménye is elég jó, és nekem a 12 megapixel untig elég egy telefonban. Érzetre igazából semmit nem változott az előző széria óta, de ez itt igazából pozitívum. Ennek persze meg is kérik az árát, de hát az Apple esetében ez nagyjából annyira meglepő, mint hogy Angliában esett az eső. Ha nem gerjed a megapixelek puszta számára, és jóban van az iOS rendszerrel, nem kérdés, hogy ezt fogja választani.

És végül az igazi svájci bicska, ami sok mindenben a legjobb, amiben pedig nem, abban is közel van hozzá: a Samsung S22 Ultra. A főkamerája is szuper, éjszaka is jól teljesít, a középtele-kamerája abszolút az élmezőnyben van, a 10x periszkópos kamerája pedig egyedülálló a mezőnyben. Nem mellesleg a 108 megapixelét kihasználva magasan a legjobb valódi felbontású képeket készíti. Ha mindent akar egyszerre, és hajlandó félmilliót kicsengetni érte, ezt érdemes választania.

És most, hogy visszaolvasom a másfél évvel ezelőtti cikk verdiktjét, azzal kellett szembesülnöm, hogy az nem sokban tér el a mostanitól. Úgy tűnik, a mobilfotózásban tényleg megállt az idő. Sebaj, újabb másfél múlva megnézzük megint, mi a helyzet!

(Az iPhone-t a Yettel Techinfo csapatától, a többi készüléket az egyes márkák hivatalos magyar képviseletétől kaptuk a teszthez.)