Vida Gábor: Sárgát virágzik a tök

Édes néném,

azért írom ezt most, hogy el ne felejtsem. Különben is lesz ezekből a levelekből már egy kötetre való, ez éppen a huszonnegyedik, mintha pontosan abban az órában volnánk megint. Volt olyan már többször is a történelem folyamán, hogy az erdélyi magyarok rossz lóra tettek, mikor testületilrg konzultálván, mikor választott vagy kijelölt bölcs vezéreik által. Magam is űztem egy időben a lóverseny nemes sportját, és mondhatom, egyszer majdnem nyertünk is, mert egy középkategóriás ló, amely a Grand Vizir névre hallgatott, befutott, és bár hosszan terveztük, hogy rá (is) fogadunk, mert nagyon jó volt a szorzója, de végül nem tettük meg, bűnös hanyagság volt, mert ezzel a névvel...

A lovakat mindig szerettem, jártam lovagolni, de nem dicsekszem vele, a patkolás is érdekelt, előbb fotóztam, azután adogattam a szerszámokat, az ám a mesterség. A lóversenyről most ennyit. Természeti képpel indult ez a levél is, mint a népdal. A pólitikának (sic.) is van ilyen sportfogadási jellege, meg kell saccolni a befutót és az eredményt, gyakorlat teszi a mestert, de vannak statisztikák, elemzések, háttérinfók, mindig próbálkoznak a bundával, ez is a játék része, mert a pólitika – nem győzöm hangsúlyozni – játék, pontosan a választók idegeivel, pénzével, hitével, bizalmával, jóhiszeműségével űzött játék.

Emlékszik még édes Néném, amikor Dimitrij Karamazov a 6000 rubelt elmulatja? A nyájas olvasó ezen ott és akkor nem is csodálkozik, csak Dimitrij maga. De azért őt ugye szeretjük? Elhangzott mostanában sokszor, hogy az orosz kultúra nagysága előtt leborulunk, de a cárt és annak véres gyakorlatát nem kedveljük. Pedig egyik a másik nélkül nem igazán van, a pólitika véres játék, már azoknak, akik nagyban űzik. Clausewitzet is gyakran emlegetik ma, bár én csak egy embert ismerek, aki tényleg olvasta, ha csatába indul az ember, számolni is kell, nem csak hantázni. Ha még emlékszik rá, édes Néném, amikor II. Rákóczi György ama szerencsétlen lengyelországi hadjáratot kitervelte, Kemény János a tanácskozás után sírt, akkoriban ezzel volt szokás jelezni erdélyi férfiak között az egyet nem értést. Oda is veszett az erdélyi sereg színe-java, ahogy az kell, raboskodott Kemény rendesen, meg is írta, mert ő tudott írni, nem is akárhogy. Rossz lóra volt akkor téve, mondhatni. Sors bona nihil aliud, írta Zrínyi Miklós is, mert minden játékhoz szerencse kell, ő is egy ilyen nagyvadas ember, mint én, Kittenberger Károlyt tudom még említeni az írók közül. Én a vadászatot nem tartom se munkának, sem pedig sportnak, ahogy az írást sem, az irodalmat.

Nem tudom, ki mondta, édes Néném, hogy bölcs erdélyi vezéreink hibáztak, amikor az éppen bukásra álló politikai formációt nézték befutónak, tudja Isten, hogy mi okból, de szeretik. Számításaim szerint egy nagyobb falut sem tudnánk megtölteni azok, akik Erdélyben nem szerettük, és ezt gondoltuk meg ki is mondtuk, ám ha meg is töltenénk azt a falut, éhen vesznénk, ez biztos.

Bölcs vezéreink szeretésének oka van ám, de nem a pénz, édes Néném, ahogy azt a rossznyelvek hírelik. Nem, édes Néném, ők azt az ideológiát hiszik és vallják, amelyet az ő híveik és választóik is hisznek és vallanak, mindhalálig. Mit is tehetnének mást? Ilyen a hűség, ezt tanítja minden egyház – a sírig tartó hűséget. A rossz lovat is szereti a gazda. Azután túlad rajta. Ismertem embert, aki az ütött-kopott autóját is megsiratta, mikor beadta az ócskavasba, hát még a lovát.

Amikor a nevezetes Grand Vizir befutott, ujjongtunk, és nem a pénz miatt, hanem mert eltaláltunk valamit, bár ha megtesszük, akkor is csak nullszaldós lett volna az egész játék nekünk. Az a baj, édes Néném, hogy a pólitika eszméi, filozófiái, ideológiái önmagukban semmit sem jelentenek, csak a másikkal szemben, a többivel összevetve, még úgyis keveset. És mivel ezek az eszmék elég tarkák meg elég újkeletűek, nem is jelentenek túl sokat, ahogy a gyimesi csángók is csak mostanában beszélnek az 1000 éves határról, mert nem is éltek mind azon belül, meg nem is volt az határ, csak miután felmérték és lezárták, szimbóleum ez is.

Nekem viszont Csaba királyfi szobra a kedvencem, aki Nyárádszeredában kuksol Bocskai István szobra mögött, a református templom előtti virágoskertben, széparcú legény ő, korona ékesíti a fejét, a dísz rajta átmenet a turul és a kereszt között, lássa mindenki annak, aminek akarja. Ha majd probléma lesz vele, a jámbor lelkületű egyházfiak bitosan beviszik a templomba, mint annakidején Bocskait, végül is jó fiú volt ez, sajnálom, hogy nem tudunk róla közelebbit, pedig esküszöm, hogy amikor az István a királyt hallom, Koppánnyal tartok, így van ez gyerekkorom óta, mert én hűséges vagyok.

Nem, édes Néném, nem igaz, hogy a népnek ez kell, ez annak az értelmiségnek kell, aki a nemzeti jelképekkel és értékekkel házal, a nép mindig csak fizet érte. Mit szólna ehhez a szoborhoz Kálvin János például, vagy éppen Márton Áron? Bölcs vezéreink, akik rossz lóra tettek és a hagyományról, a nemzetről, a szetségekről prédikálnak, nem sokat foglalkoznak sem Kálvin (különben is francia volt), sem pedig Márton Áron sejthető véleményével (különben is székely volt), és keresztény meg keresztyén egyházaink sem, püspöktől kispapig, végül is ők fegyelmezett testület, feudum. Falun megteszi, városon pedig nem nézi senki, mondta Nietzsche vagy Heidegger, bár akadémiai körökben Marosvásárhelyen Gadamer a divat. Bölcs vezéreink, édes Néném, ezeket az auktorokat nem igazán olvassák, és nem csak rossz lóra tettek, de hisznek is eme rossz ló gazdájának ügyében, a Gazda ménesének fennen hirdetett, keresztény, nemzeti ideológiájában, teljes szívükkel, lelkükkel és intellektusukkal – főleg, meg van ez engedve, kivétel az a kb. 10%, akik egy faluban elférünk, papunk is lesz majd, háromnál több úgysem kell.

A vezérek is a népből vannak, mert állítólag a népnek ez kell, mindig is ez kellett, ez fog kelleni, és ha nem működik a hit, megteszi a cinizmus is majd.

Ugyan ki nem szeretne Dimitrij Karamazov lenni egyszer, ki nem szeretne kisebb-nagyobb vagyont eltékozolni? Az ilyen emberre a buta és ravasz parasztok (Dimitrij szavai) felnéznek, az egyház megbocsát, és mehet minden tovább. Bűnbánat nincs, annyira mégsem becsüljük az oroszokat, keresztény kurzus ide vagy oda.

Menni fog ez, édes Néném, van folytonosság, és a folytonosság tudata a legfontosabb – nálunk 1000 év a mértékegység. Nem hiszek én abban, hogy ha bárki székbe ülhet, akkor azért teszi, mert nemesebb és erkölcsökben tisztább, mint azok, akiket éppen kialkóbólítottak a hivatalból, mert aki magának korlátokat állít, vagy azért cselekszi, hogy átugorja őket, vagy azt hiszi, hogy nem ugorhat be hozzá senki. A demokrác, édes néném, sosem hit kérdése, hanem az csak módszer, nem eszme és nem idea, hanem csak működés. Hinni a diktatúrában kell és a diktátorban. Isten sem tart igényt rá, nem neki van a hitre szüksége, hanem az embernek.

Én azért kissé csalódtam, édes Néném, vártam az igazi nagy átállási szöveget az erdélyi bölcs vezérek szájából vagy tollából.

Úgy látszik, senki nem tud már fogalmazni, és a retorika nemes művészetét nem gyakorolják. Pedig ez nagy baj, mert a rétor és a demagóg dolga nem az igazmondás, hanem a meggyőzés, hogy fog a nép a következő kurzusban hinni, ha senki nem monja meg, miben hihet, mely értékek között nem választhat? Mert minden a metafizikával kezdődik, és a politikával ér véget, mondta Charles Péguy, ő is francia volt, mint Kálvin, de katolikus, mint Márton Áron...

Édes Néném, lassan búcsúzom, oda szeretnék még eljutni, hogy a tök levele általában zöld, de van cirmos is, azután kerül mindig egy féreg, ami elrágja a gyökeret, hogy a jegenyefák se nőjenek az égig. Ám ha Kédet beválasztanák valamely fontos testületbe, gondoljon szerénységemre, dologtalan szakértőnek talán jó leszek majd én is a többi között, mert akinek hatalmat ád az Isten, annak észt is ad hozzá. Ha mégsem lehetek szakértő, majd azt fogom híresztelni, hogy megint nem a mi időnk jött el, mert én a mi időnkben nem is hittem, nincs rá szükségem, sem pedig érkezésem...

Csókolom a kezit.