Haladjunk, mert köll!

Édes Néném, hitte vajon Kéd, amikor legutóbb azt írtam volt, hogy valami sötét politikába magát belé ne ártsa, hogy a legközelebbi választás ennyire közel van? Térül-fordul az ember, s mire feleszmél, esmént választani kell. Na de kit? Látja-e, édes Néném, hogy ezek a jóvágású fiatalemberek, akik a hatalomért, pénzért, csillogásért, nőért versenyt futnak, ugyanvalóst hasonlítanak egymásra, és a szavazó polgárság lelkesítésében a tőmondatokat részesítik előnyben: Együtt a jövőért, Fejlődjön közösségünk, Mentsük meg városunkat... Biztosan igazuk van, mert akikre számítanak, azoknak hosszabb mondatokat elolvasni bajos dolog, nagyszámok anarchiája vagy törvénye ez.

És azok az arcok azokon a plakátokon, édes Néném, hát engem a hideg ráz ki a sok jóképűtől.

Egy szép nő, az egy rossz választási plakáton is szép. De a férfi, akinek a képén a borosta és a pixel összefolyik, miért gondolja, hogy tetszeni fog? Hogy mit hisznek ezek az úriemberek magukról, én azt Kédnek elmondani nem tudom, és itt nem is merem. Nem félek én attól már, hogy ha nem azt választjuk meg, akit kellene, akkor bármi kalamitás fog történni, hanem csak attól félek, hogy ha minden rendben lesz, akkor sem történhet immár semmi. Ne vegye olybá, édes Néném, mintha azt akarnám mondani, hogy elmúlt a világvége, és nem vettük észre, de azt azért állítom, hogy egy rendes összeomláshoz is kellene valamit csinálni. Na de mit? Nem tudjuk, hogy omoljon-e össze a régi világ, és építsünk a romjain egy újat, vagy ne omoljon inkább, ezzel a régivel még el fogunk lenni egy darab ideig. Életemben eddig minden megújulási mozgalomban a magamfajta ember szegényebb lett. Láttam én már radikális ifjakat az opportunizmus ösvényein osonni elfelé, de nem tanálkoztam egyetlen radikálissal sem, aki az eszméivel vitte volna valamire.

Hazugoknak és képmutatóknak áll a világ, és azoknak a fürge huncutoknak, akik idejében át tudnak állni a vesztesek oldaláról a győztesekére. Ennyit a kilátásokról.

Szavazni pedig, édes Néném, köll. Ez az ultima ratio. Mert képzelje csak el, hogy én itt most ezen a felületen azt találnám mondani, hogy ne szavazzon, mert nincs kire, az egyik jelölt rosszabb, mint a másik, és a barátaim is csak azzal tudnak fenyegetni, amit az ellenségeim ígérgetnek. Ha én ezt mondanám, akkor egy beletörődő, opportunista, vén szivar lennék, aki sem az igazság kimondását, sem pedig a szemtől szembe menést már nem pártolja, azaz fél. Én azt mondom, hogy a rossz és rosszabb jelölt között is választani kell, mert ez a szabadság, és mert vannak fokozatok. Nem baj, hogy mindannyian ugyanazt akarják: növekedés, kibontakozás, gazdagság, jólét, egészség, biztonság. Ennyi jóindulat szerintem nincsen, ennyi jóérzésű politikus nem indulhat, ha mind ilyen jószándékkal volnának kibélelve, el sem indulna senki a kampányban.

Elmondom röviden, hogy én kizárólag női jelöltekre fogok voksolni.

Nem mintha a nők a jelenlegi politikában bármit is el tudnának érni, hanem mert én is csak annyit akarok a politikától, amit a nők el tudnak, ennyit várok, vagy még ennyit sem, ez az én radikalizmusom. Sem autópályára, sem bicikliútra, sem gyorsvasútra, sem székelyföldi autonómiára, sem olcsó krumplira, sem engedélyezett vadkenderre, sem pedig megújuló erőforrásokra nem vágyom, de azt a kurva óraállítgatást valaki már szűntesse meg egyszer, könyörgöm... Ha végre valaki azt mondaná, hogy: sötétség, halál, világvége, tejszínhab és vértócsa meg ingyen eperfagylalt, az volna valami. Szavazzatok rám, cicák, és én kinyírlak benneteket! Ám ez az opció most nem szalonképes, marad a biztonság, a kibontakozás és a jólét. Aztán majd jönnek a százalékok, a táblázatok, a leépítések, a megvonások, és már megint nem mi kaptuk azt, ami nekünk járt volna leginkább.

Szavazzon, édes Néném, szavazzon, megismétlem, ne legyen az, hogy lebeszéltem bármiről is.

El-elszomorodom attól, hogy a rossz arcú fiúk, milyen népszerűek a világhálón, ők bezzeg tudnak borotválkozni és nyakkendőt kötni. Megfigyelte, édes Néném, hogy a diktátorok és a diktátorjelöltek milyen jól öltözködnek az alkalomhoz? Tőmondatos jelszavakhoz, tőmondatos öltöny jár, vagy rangjelzés nélküli katonazubbony...

Viszont arra megkérem, hogy majd szavazás után nekem ne reklamáljon. Hogy a Lajos, a Pista meg a Sándor, akire rászavazott, az most éppen le se szar minket... Hogy a fiatalemberek az égvilágon semmit abból, amit a kibontakozásról, az ingyen eperfagylaltról, a jólétről beszéltek, meg a szabadság, a demokrácia, mert az nem úgy van, édes Néném, és ezen majd ne lepődjék meg. Valójában semmi sem úgy van. Mert azok a szépreményű, borostapixeles arcú fiatalemberek, akik majd hatalomba szavazódnak – ha elmegyünk, ha nem –, soha a büdös életben emlékezni nem fognak arra, hogy miért lettek beválasztva éppen abba a testületbe, amelyikbe. Viszont azt sem gondolom róluk, hogy kisebb vagyonnal térnek majd meg otthonukba és családi körükbe, mint amivel nekivágtak a feladatnak. És ha legközelebb esetleg nem őket választjuk meg, hanem a következő garnitúra borostapixeles csávóit, akkor sem vesznek éhen. Ilyen egyszerű ez. Ha kizárólag nőkre lehetne szavazni, akkor sem volna más, nevezhet nyugodtan ezért rasszistának.

Menjen hát el, édes Néném, arra szavazzon, akire köll! Testvérrel, szülővel, gyermekkel, pappal, huszárral és lóval ilyes dolgokról ne vitatkozzék! Fogja majd érezni a tények előrehaladtán, hogy mekkora kövek hullanak le a szívéről, ha elmúlt a vész.

Minden jó lesz, meglátja.

Örüljön az örülőkkel, sírjon a sírókkal, ölelje meg azt, akit szeret. Akit pedig nem szeret, azt küldje el a jó büdös francba, és ne szépelegjen. Ha eszme nincs is, nem kell a népet egészen hülyének nézni. Ezt mondja el mindenkinek, hátha lesz majd valamikor foganatja.

Vive la république!