A romániaiak nem rasszisták – nepáli és etióp ételfutárokat kérdeztünk Kolozsvárról és mindennapjaikról

Egy átlagos hétköznap délután álltam meg a Iulius Mall hátsó bejárata előtt. Tudtam, hogy itt nagy eséllyel találok olyan ételfutárt, akivel el tudok beszélgetni. Már megfigyeltem, Kolozsvár egyik legismertebb bevásárló központja mögött mindig nagy a jövés-menés, termoizolált táskákkal érkeznek és robognak el a különbnél különb emberek. Amikor összefutnak, egymáshoz valamilyen számomra érthetetlen, kibogozhatatlan nyelveken szólnak egymáshoz. Nem tudom, hogy simán csak köszönnek, vagy arról beszélnek, ma ez kinek a hányadik beérkezett rendelése.

Nem akarom elhallgatni, hogy másfél éven keresztül én is ételkihordó voltam, szóval a közeg teljesen otthonos volt, úgy éreztem, mintha én is épp azt várnám, hogy pityegjen a futáralkalmazás, és szaladjak be a mallba a rendelés után. Ám az a helyzet, hogy még ez a másfél év sem volt elegendő (vagy megfelelő?) arra, hogy a külföldről érkezett futárok történetét közelebbről megismerjem. A tapasztalatom az, hogy a hazai futárok nagyjából csak egymással kommunikálnak, a távoli országokból érkező, adott esetben az angol nyelvet sem igazán beszélő futárkollégákról csak annyit tudtunk, amennyit bárki más, aki rendelt már ételt, vagy látta már őket keresztül-kasul biciklizni Kolozsvár utcáin egy „fridzsiderrel” a hátukon – ahogy egy barátom fogalmazott egyszer. Az ételkihordókról és a digitális platformmunkáról már írtunk a Transtelexen, akkor még nem volt annyira elterjedve az ázsiai munkavállalás a biciklifutáros szakmában.

Feltűnt, hogy az egyik futár már hosszabb ideje üldögél és nyomkodja a telefonját. Leülök mellé, szóba elegyedünk. Rajant – kiderül, így hívják – épp telefonbeszélgetés közben támadtam le, de igazából nem ezért jött zavarba. Hanem azért, mert saját bevallása szerint ő ilyen „foarte puțin English” beszél angolul. Románul még ennyit sem. Viszont készséges volt, ő sem akarja, mondta, hogy itt véget érjen a történet: a tőlünk tíz méterre levő, öt-hat emberből álló csoportra mutatott, hogy ott van az egyik barátja, aki viszont jobban beszéli az angolt. Át is kiabált, és a nyelvekben jártas kolléga, Navin mosolyogva jött oda hozzánk.

Arra nem számítottam, hogy ezzel egy kisebbfajta lavinát indítunk el. Adott pillanatban már pontosan öt nepálival beszélgettem egyszerre, akik mind érdeklődve álltak körbe, és a kérdéseimre egyszerre, egymást szinte túlkiabálva válaszolgattak. Navin tisztázta nekem a helyzetet: ők öten ugyanabban a házban laknak, kérdésemre azt is elmondta, egy szobában nyolcan vannak, a házban pedig összesen huszonketten. Ez így, európai fejjel nekem kegyetlennek tűnt, de ők nem elégedetlenül meséltek erről. Egy eddig kíváncsian hallgatózó futár, Kailash elmondta, a ház nem a legjobb, de nem is rossz. Van gáz a főzéshez, a fűtéshez pedig villanymelegítőt használnak. Már amikor otthon vannak, mert Navin és Kailash elmondása szerint nagyjából tizenkét-tizenhárom órát töltenek naponta Kolozsvár utcáin, aminek a forgalmát még ők is nagyon kaotikusnak és veszélyesnek tartják.

„Fix fizetésért dolgozunk, nincsen semmi probléma”

Alkalmazottként dolgoznak, meghatározott munkaidővel. Amikor a nyári pangásról kérdeztem, Kailash gyorsan és egyértelműen felvilágosított a szituációról: „Nem, nem, nincsen semmi probléma, a pénzünk nem függ a rendelések számától”. Ez lényeges különbség ahhoz képest, amivel a Glovo vagy a Bolt Food próbálja ételkihordásra csábítani a romániai munkakeresőket. A „legyél a saját magad főnöke” és a „legyen annyi szabadidőd, amennyit csak akarsz” a nepáliakra nézve fel sem merül. A lényeg, hogy az alkalmazás, amin keresztül szállítanak, aktív legyen napi tíz órán keresztül. Ezen felül is dolgozhatnak, de a túlórabér nem ösztönzi őket arra, hogy a kötelezőnél tovább tartsák nyitva az applikációt. „Ha akarunk, túlórázhatunk is, de az óránkénti 10 lejes plusz nem sok, szóval inkább nem” – mondta Kailash. Így igazából nem stresszelik magukat azon, ha egész nyáron pangás van amiatt, hogy a potenciális rendelők közül rengetegen elutaznak Kolozsvárról.

Összevetésképpen: a hazai futárok többnyire PFA-t (engedéllyel rendelkező magánszemély) nyitnak, és vállalkozóként teljesítik a futárcégek megbízásait, így az ő bérezésük a teljesítményükre alapul. Tehát, míg az itthoni futárok ki vannak téve a piaci viszontagságoknak, az általam megkérdezett nepáliak egyáltalán nem.

Ha már a pénznél tartunk: a beszédesebbnek bizonyuló Kailash nem hallgatta el, hogy havi nettó 3 ezer lejt keresnek. Ebből bérlik a biciklit 300 lejért. Ami viszont jó hír, hogy az alkalmazó cég fejenként havi 500 lejt ad nekik ételre, ami elmondása szerint nagy segítség. A fizetésből még a Nepálban élő családjaiknak is tudnak küldeni. Kailashnak szép nagy családja várja haza, és a romániai munka lejártával vissza is szeretne menni.

„Van egy barátom Franciaországban, és ha vége a romániai szerződésnek, akkor oda akarok továbbmenni” – ezt már Navin mondja, aki hosszabb távon szeretne Európában munkát vállalni. Igen, a nepáli – és nem csak nepáli – dolgozók nagy része csak egy meghatározott ideig tartózkodik Romániában. A velem szóba álló nepáliak többsége nagyjából jövő nyárig marad. Van egy, aki az ezt firtató kérdésemre nem tud pontos választ adni. Azt mondja, talán két év, talán három év, de igazából még nem tudja, hogy meddig marad és mit akar csinálni.

Nem mindenki Kolozsváron szállít először: Navin például Romániába érkezésekor Pitești-en kezdte ezt a munkát, aztán került Kolozsvárra. Kailash azt is elmondta, van nekik egy nepáli kapcsolatuk, akit ők „főnöknek” hívnak, és van egy bukaresti is. Az ő kettejük közös munkája az, hogy a futárok romániai munkavállalását megszervezzék. „Beszélünk a nepáli főnökkel, ő meg utána beszél a bukaresti főnökkel” – magyarázza, mit csinálnak akkor, ha valami komolyabb segítségre van szükségük, amit a futárapplikáció ügyfélszolgálatán keresztül már nem tudnának megoldani. Ez a közvetett kommunikáció érthető, hiszen a nepáli ügyintéző legalább beszéli az anyanyelvüket.

„A kolozsváriak nagyon kedvesek, nem rasszisták”

Egy másik interjúalanyomnál kiderült, hogy a fentebb leírtak nem minden bevándorlóra igazak. A nepáli futárok a Tazznál dolgoznak, és úgy tűnik, hogy a tazzos politika a fix fizetéses megoldást magabiztosan tartja. Később viszont szóba álltam egy etióp sráccal. Toniként mutatkozott be, mert elmondása szerint a hivatalos, egyébként bibliai nevét kimondani sem lenne egyszerű, és amúgy az édesanyja sem azon a néven szólítja.

Szóval, Toni Etiópiából érkezett három hónappal ezelőtt Romániába. Adódott egy romániai lehetőség, és lecsapott rá, azt mondta, nem ő választotta, hanem „ezt dobta a gép”. Ő is egy közvetítő cégen keresztül kapott munkát, ahhoz pedig egy négykerekű, elektromos motorszerűséget bérelt ugyancsak a menedzselő vállalattól. A Glovónak teljesít rendeléseket, és kérdésemre egész más munkaprogramról beszélt, mint a nepáli kollégái. Ő ugyanazt mondta, mint amit a romániai futároktól és a saját tapasztalaimból is tudok: a spanyol cégnél egy hétre előre minden futár saját maga szervezi meg a programját. Az a fontos, hogy napjára minimum nyolc, maximum tíz munkaórát számoljon ki, majd az általa megadott időintervallumokban aktív legyen a futárprofilja az alkalmazásban. „Jutalékos rendszerben dolgozom, nem fix fizetésért. Attól függ, hogy hány rendelést sikerül kivinni egy nap, egy héten. Ha nincs rendelés, nincs pénz sem”, mondta Toni egyébként meglepően folyékony angol tudással, és a helyzete ugyanaz, mint ami erről a munkáról a köztudatban is megvan.

Nem Románia az első ország, ahol kipróbálta ezt a munkát. „Románia előtt voltam Indiában és Kínában is. Amúgy Kína volt a legjobb eddig, nagyon jó ott az élet és nagy a szabadság. Lényegében azt csinálsz, amit akarsz”, mondta ezt arra, amikor a kínai parancsuralmi politikai helyzetet vetettem fel neki. Mivel még csak három hónapja van Romániában, nem tudja, hogy mikor hová menne tovább. „Amikor megérkezel, az első dolgod, hogy kiváltod a tartózkodási engedélyed, ami egy évre szól. Tervezem ezt jövőben meghosszabbítani Romániában”, mesélt az elképzeléseiről Toni. Ezen a ponton kicsit megszakadt a párbeszéd, mert egy nepáli kolléga épp két lejért megvásárolja Tonitól az utolsó szál cigarettáját. Aztán röviden az anyanyelvéről, az amhara nyelvről és annak különleges írásrendszeréről beszélgettünk.

Furdalt a kíváncsiság, hogy milyen élmény számára etiópiaiként Kolozsváron élni és dolgozni. Elmondása szerint egyáltalán nem rossz. De vajon hogyan reagál a kolozsvári ember, amikor egy ilyen egzotikus futártól veszi át a csomagot? „Átadom nekik a kaját, és megyek a dolgomra, az emberek arcán semmi feltűnő reakciót nem látok soha.” Ezek szerint a kolozsváriak az elmúlt években hozzászoktak már ahhoz, hogy az ételfutárok nagy része külföldi munkavállaló. Nem kerülgettem a kását, konkrétan rákérdeztem a rasszizmusra, aztán kicsit meglepődtem a válaszán. „Errefelé nagyon kedvesek az emberek, egyáltalán nem rasszisták. Hallani lehetett mindenféle rosszat Európáról ilyen szempontból, de őszintén, én egyáltalán nem tapasztalok rasszizmust a kliensektől. Kínában néha megtörtént, hogy furán néztek az emberek, mert fekete vagyok, de a románok sokkal kevésbé ilyenek”, mondja.

Karácsony: a nepáliak nem ünneplik, de a hivatalos szabadnapokat megtartják

Érdekelt, mit csinál Toni, amikor épp nem dolgozik. Azt mondta, nem feltétlenül tölti az idejét a Traian utcai szálláson, hanem inkább jönnek-mennek a barátaival a városban, akik szintén ételkihordók. A karácsonyi vásáron még nem járt, bár munka közben már sokszor elhúzott mellette, szóval futtában azért látta. Etiópiában az amhara nyelvű lakosság nagy része – így ő is – ortodox keresztény. Azt mondta, mivel Romániában nem a julián naptár szerint van karácsony, lehet, hogy idén ő is a románokkal egyszerre, decemberben fog szabadnapokat tartani, de ebben még nem biztos, mert a teljesítménybérezés arra ösztönzi, hogy használja ki a karácsonyi időszakot. Udvariasan jelezte, tovább nem tartana fenn, be kell mennie, hogy felvegye a rendelést.

Az ünnepekről a nepáliakat is kérdeztem. Emlékeztem, hogy tavaly karácsonykor és szilveszterkor, amikor még én is futár voltam az egyik szolgáltatónál, mindkét ünnep alatt minden rendelés esetén a megszokott összegnél öt lejjel több járt, ösztönzésképpen. Arra számítottam, hogy minden bizonnyal a családjuktól távol levő, nepáli futárok lesznek azok, akik vállalják a karácsonyi ételkihordást, mert a saját tapasztalataim szerint a helyiek általában a családdal töltik az ünnepeket.

Ellenkezőleg, a mall mögött összeverődött ötösből azt mondták senki nem dolgozik karácsonykor, mert hivatalos szabadnapjaik vannak. Úgy tűnik, a kulturális sajátosságok nem is annyira határozzák meg ezt, mint a fáradtságuk és a munkaidejük beosztása. Na jó, de azért kíváncsi voltam, hogyan tölti a karácsonyt egy futár. A terveik nem voltak túl ötletesek, de érthetőek: csak annyit mondtak, hogy a szálláson lesznek és élvezik a szabadnapokat. A lényeg, hogy nem kell reggeltől estig biciklin ülniük.