A régi mesterek szerint már lejárt a kézművesség reneszánsza, de mégis hogyan lehet porcelánkészítőként vállalkozni?

2022. december 30. – 13:51

frissítve

A régi mesterek szerint már lejárt a kézművesség reneszánsza, de mégis hogyan lehet porcelánkészítőként vállalkozni?
Szénási Zsolt és Szénási Szidónia, a Blue Petal megálmodói – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

A Blue Petal műhely 2014-ben alakult a Kolozs megyei Szászfenesen. Szénási Zsolt és Szidónia eleinte részmunkaidős projektként készítette a porcelán kitűzőket, ékszereket és dísztárgyakat, mára azonban ez a tevékenység a megélhetésük alapja. Milyen kihívások elé néz egy kézműves, ha termékeiből szeretne megélni egy olyan városban, mint Kolozsvár? Egyáltalán mi a különbség az otthoni „bügyürgetés” és a kézműves termékek között? Vállalkozói profil.

A weboldalon úgy mutatkoztok be, mint egy „pályát tévesztett állatorvosi biotechnológus és egy ájult építész”. Mi a történetetek?

Szidónia: Nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban, de nem is akartam erőltetni. Korábban a statisztikai hivatalnál dolgoztam, a népszámlálással foglalkoztam. Nagyon nem bírtam 8 órát a számítógép előtt ülni. Ez a típusú munka – nevezzük nyugodtan robotmunkának – nekem egyáltalán nem jelentett kihívást, mert nem kellett hozzá az agyamat használnom. Jó, talán picit túlzás így, de ezt éreztem. Nem ez volt, amit kerestem.

Zsolt: Nyilván, jól hangzana ha azt mondanánk, hogy egyik nap felálltunk az asztal mellől és puff, máris vállalkozók lettünk. Nem így történt. Én jó ideig építészként dolgoztam, majd párhuzamosan csináltuk a kettőt. Az egy érdekes időszak volt, tulajdonképpen kétszer annyit dolgoztunk, mint azelőtt. A vállalkozásunk valahogy úgy indult, hogy édesapámnak volt egy nagyobb megrendelése, régi porcelángyárosként néha bevállalt márciuska- és karácsonyfadísz-készítést. Csakhogy időközben neki is lett új munkahelye, ezért a saját vállalkozására már semmi ideje nem maradt. Akkor megkérdezte, hogy esetleg nem-e vállalnánk mi a porcelán márciuskákat. Volt neki itthon egy kisebb kemencéje, és úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk, jól jött akkor egy kis plusz pénz. Ez 2014 elején volt, akkor a kísérleti darabokkal együtt kinyomtunk majdnem 1500-at, abból körülbelül 800 volt eladható.

Sz.: Ebből a megrendelésből megmaradt pár szép darab, és akkor úgy döntöttünk, hogy kimegyünk velük vásárra. Az volt a szerencsénk, hogy volt pár kapcsolatom a kolozsvári polgármesteri hivatalnál, akik elmondták, hogy hová kell a jelentkezést leadni, ha mi utcán szeretnénk márciuskát értékesíteni. Mi még akkor egyáltalán nem ismertük ezeket a procedúrákat, nem is gondoltunk arra, hogy valaha ezzel fogunk foglalkozni. Apósom sem vállalta azelőtt, hogy kiálljon és eladja a saját termékeit. Neki mindig is ez volt a legnehezebb.

Ez a vásár indította be a folyamatokat?

Sz.: Igen, ez egy nagyon sikeres élmény volt. Ha jól emlékszem, a Kolozsvári Népművészek Egyesülete (Asociaţia Meşterilor Populari Clujeni) vette át a polgármesteri hivatalnál bejelentkező kézműveseket. Akkor úgy volt, hogy akik kézzel készített termékkel jelentkeztek, azok kerültek be a jobb helyekre, így mehettünk mi is a Főtérre. Sosem felejtem el: megérkeztünk egy doboz márciuskával és ennyi. De amint kiértünk, láttuk, hogy a szomszédok szép abroszokat terítettek ki, ízlésesen helyezték ki a portékát. Akkor Zsolt gyorsan elszaladt, vett egy kartont, az volt a mi abroszunk. Panót is szerzett, majd kiraktuk őket, hogy ne kelljen sokat válogatni. Akkor viszont annyira nem fogyott. Fogtuk és egy helyre zsúfoltuk őket, így pedig nagyon rövid idő alatt eladtuk az egészet. Nagyon érdekes élmény volt. A következő alkalommal a magyar napokra mentünk ki, akkor is láttuk, hogy az embereknek tetszenek a termékeink. Ekkor döntöttünk úgy, hogy minden vásárt kipróbálunk.

Mindenhol ennyire jól ment?

Sz: Dehogy. Elmentünk a Cora hipermarket mellé, az már kész bukás volt. Az egy őszi vásár volt, zöldségekkel, gyümölcsökkel, befőttekkel. Ott már szinte semmit nem adtunk el, a végén a szervező jött és vásárolt tőlünk, hogy ne érezzük olyan rosszul magunkat. Az nagyon gáz volt. De nem adtuk fel, később kipróbáltuk a Iulius Mallt is, az sem jött be annyira. Nem a mi közönségünk volt.

Ki a ti vásárlóközönségetek?

Sz.: Idő kellett nekünk ahhoz, hogy felmérjük, milyen a vásárlóerő, kik járnak vásárra, mit keresnek, és hogy egyáltalán: mi mit képviselünk. Nem bántuk meg utólag, hogy ezeket a sikertelenségeket megtapasztalhattuk. Az elején ilyen kis, virágocskás márciuskákat készítettünk – ezeket tanultuk még akkor, de nem volt annyira a mi stílusunk. Aztán lassan kialakult ez a kissé formabontó, állatkás termékcsalád, és onnantól kezdve nem volt megállás – megfogtuk azt a vonalat, ami a vásárlóknak és nekünk is bejött. Tapasztalataink alapján többnyire fiatalok vásárolnak tőlünk, de nem csak, minden korosztályból érdeklődnek.

Blue Petal mágnesek – Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Blue Petal mágnesek – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

És mi az, amiből a legtöbbet sikerült értékesíteni?

Zs.: Talán a kitűzők. De ez az olyan szezonális termékekhez tartozik, mint a márciuska vagy a karácsonyi díszek. Konkrét tárgyra nem tudjuk ezt így behatárolni, inkább az állatokra kategorizálnánk: a rókásokat meg a cicásokat sokkal jobban viszik, mint például a tyúkos termékeket. Az unikornis is kikopott a divatból, az már nem annyira menő.

A házaspár megmutatta nekünk azt is, hogyan készülnek a porcelán termékek. Az alapanyaghoz nem kell más, mint egy speciális por kaolin (ezt Segesvárról szerzik be), ehhez vizet öntenek egy előre meghatározott recept szerint. A keverékből joghurtszerű massza keletkezik, ezt leszűrik, majd speciális gipsz formákba öntik. Ezután a különböző tárgyak méretétől és vastagságától függően kell várni, míg a gipsz felszívja a vizet az alapanyagból. Egy kis csengettyű esetében alig 10 perc a várakozási idő (persze ez függ attól is, hogy egy bizonyos formát hányszor használták aznap, Zsolt szerint legfeljebb 4-szer lehet megtölteni a masszával, mert hamar telítődik a vízzel). Ahogy lejár az idő, kiveszik a formából, 1-2 napon át száradni hagyják, majd egy vizes szivaccsal megigazítják, lemossák, hogy az esetleges kiálló részecskéket és az éles széleket kisimítsák. Zsolték általában a nyers porcelánra festenek, azt bevonják egy speciális mázzal, majd 1250 Celsius-fokon kiégetik. Mint mondják, vannak kivételek, például a nyersen nagyon törékeny csuprokat érdemes előégetni és majd csak azután kifesteni. Mindketten többször említik, hogy sok évig kísérleteztek, míg megtalálták, hogy a különböző típusú termékek esetében pontosan hogyan kell eljárni.

Zs.: Maga az alaptechnika az, amit édesapámtól tanultunk, nagyjából ezt használjuk a mai napig. Persze az évek alatt sokat próbálkoztunk, átgondoltuk, új formákat találtunk ki. Mi nagyon szeretjük az állatokat, ez úgy bennünk volt, de nagyon sok időbe telt, míg technikailag meg tudtuk oldani, hogy ilyen termékeket készíthessünk, amiket most a polcon látsz. Az elején sokszor sablonokkal dolgoztunk, ezeket ma már nem nagyon használnánk, de így tanultuk meg. Szóval igen, a Blue Petal stílusa körülbelül 2 év alatt alakult ki, és azóta is fejlődünk. Én látom, hogy a termékeink egyre jobbak, főleg ha visszanézem, hogy miket készítettünk 4-5 évvel ezelőtt.

Az értékesítés témájánál maradva: vásár vagy webshop? Melyikre alapoztok már inkább?

Zs.: Mindenképp a vásár, egyelőre az, ami nekünk az elsődleges. Ennek több oka is van: mivel kézzel készítjük a termékeket, ezért nem tudjuk éppen ugyanazt adni, ami le volt fényképezve és fel lett töltve a weboldalra. Oké, egyformák a minták, de nem lesz tökéletesen ugyanaz. Teljesen más, amikor ott vagy a vásáron, valaki odajön, megtetszik neki és megveszi.

Sz.: Képen nem ugyanaz a feeling, mint amikor kézbe veszed a terméket. Volt ezzel kapcsolatosan amúgy egy kevésbé jó élményünk is. Az egyik pingvines tálkát online rendelték meg, persze az érdeklődőnek előre szóltam, hogy nem lesz ugyanolyan, mint a képen, de készítettem egy fotót, elküldtem, minden rendben volt. Mikor kézbe kapta, visszajelzett, hogy mégsem tetszik, mert a pingvin kalapja nem abban a szögben volt eldőlve, mint ahogy a weboldalon látható tálkán van. Persze az ilyen eset nagyon ritka, de mivel folyamatosan bővül a termékpaletta, többször előfordulhat. Csak a karácsonyi díszekből van legalább 25 fajta, ezeket mind lefotózni, feltölteni, figyelni a készletet – nagyon nagy meló.

Tehát kellene még egy ember mellétek?

Sz.: Ha úgy rendesen rá szeretnénk állni az online értékesítésre, akkor igen, kellene segítség. Egy olyan személyre lenne szükség, aki nagyon tudja, hogy a webshop mellett például hogyan kell értékesíteni a Facebookon. Ezt most egyelőre én csinálom, de azt látom, hogy ezzel állandóan foglalkozni kellene: folyamatosan képeket feltölteni, szöveget írni és így tovább. Nekem nagyon nehezen megy, hogy dicsérjem a saját termékemet, pedig épp erre lenne nagy szükség. Az értékesítés szempontjából általában februárban és karácsonykor bojdul meg a piac, ilyenkor mindenki mindent reklámoz, nagyon durva. Próbálkoztam a fizetett hirdetésekkel is, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy sikerült megfelelően eljuttatni a reklámot oda, ahova kellene. Na ilyen téren lenne szükségünk egy szakértőre.

A Facebook-oldalatokon közel 4 ezer ember követ, ez már komoly vásárlói bázisnak tekinthető.

Sz.: Igen, ezekkel az emberekkel többnyire a vásárokon találkoztunk. És igen, ezért tartjuk előnyösnek a vásározást: kimegyünk, új emberekkel ismerkedünk meg, majd onnan szépen lassan érkeznek az online rendelések is. Nekünk ez így vált be. Persze biztosan léteznek jól bevált módszerek arra, hogyan kell egyenesen online értékesíteni, de mi nem ezt az utat választottuk.

Ottjártunkkor épp a karácsonyi vásárra készültek. A kemencéből nem sokkal azelőtt kerültek ki a legújabb típusú termékek: vajtartók, teásbögrék és illóolaj párologtatók – Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Ottjártunkkor épp a karácsonyi vásárra készültek. A kemencéből nem sokkal azelőtt kerültek ki a legújabb típusú termékek: vajtartók, teásbögrék és illóolaj párologtatók – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Korábban említettétek a kolozsvári kézművesek egyesületét. Ti milyen közösségeknek vagytok a tagjai? Származik valamiféle előnyötök abból, ha egy ilyen szervezethez tartoztok?

Sz.: Kolozsváron több egyesület van, mi kettőnek vagyunk tagjai: az egyik – amely a Kolozsvári Magyar Napok vásárát is szervezi – az Erdélyi Kézmíves Céh, és a másik, amelyet korábban is említettünk, a Kolozsvári Népművészek Egyesülete. Biztosan sokan látták a sárga pavilonnal bevont, fából készült standokat. Na azokért a vásárokért ők felelnek. Kívülállóként én is azt gondolnám, hogy ezek a szervezetek egyfajta érdekképviseletet jelentenek, de ez nem nagyon valósul meg.

Zs.: Azért vannak előnyei. Például ez a kolozsvári egyesület kiad népművészeti igazolást, amely több esetben is megvéd, másképp kezelnek. Igaz, maga az igazolás annyira nem jelent sokat, de azért az is valami. A probléma inkább ott kezdődik, hogy ezek az egyesületek akkor kellene minket igazán képviseljenek, ha például „bunyózni kell” a polgármesteri hivatalnál. Ez az, ami nem történik meg.

Körülbelül 4-5 éve történt egy nagy váltás a márciuska- és a karácsonyi vásárnál, a polgármesteri hivatal ugyanis egy céget bízott meg ezeknek a lebonyolítására. Ekkor pedig behoztak egy szigorítást, minden árust arra köteleztek, hogy a Főtéren házikót béreljenek és ott értékesítsenek. Ez így, ebben a formában nyilván sokkal több pénzbe kerül, mintha egyszerű standdal állnál ki. Ráadásul ezeket a házikókat nem lehet egy hétvégére kibérelni, hanem kötelező minimum 2 hétre, amiatt, hogy „mindenkinek megérje”. Azért elég ijesztő belegondolni abba, hogy a legelső márciuska vásáron 7 lejt fizettünk és az utolsón, 2020-ban, már 4800 lejt. A kettő között annyi volt a különbség, hogy előbbi esetében standdal álltunk ki, utóbbinál házikóban. Mivel ilyen magasak lettek a bérleti díjak, a kézművesek zöme egyre inkább a perifériára szorult, hiszen nagy mennyiségben kell árulni ahhoz, hogy ne légy veszteséges ilyen költségek mellett. És ha valaki valóban kézzel készíti a termékeit, akkor gyakorlatilag egész évben készülnie kell erre az egy vásárra, hogy elegendő terméke legyen raktáron. Az egyesület sajnos nagyon későre ébredt fel, hogy mégiscsak ők kellene szervezzék a vásárokat.

Sz.: Igazából nem tudjuk, hogy mi ennek az egésznek a háttere, de mi már nem tudunk kijutni a főtéri karácsonyi vásárra, egyszerűen nem tudjuk kifizetni azt a több mint 20 ezer lejes bért, amit elkérnek. Helyette azonban több alternatív vásárra is kilátogatunk, így oldjuk meg az ünnepi vásározást.

Nemcsak a karácsonyi vásárral kapcsolatban, de például a Magyar Napokon szervezett vásárról is olyan visszajelzések érkeztek, hogy egyes termékek túl vannak árazva. Ti ezt hogy látjátok?

Sz.: Ez relatív, a kézműves termékek valóban nem olcsók, ha a tucatáruhoz hasonlítjuk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy önmagukban egy értéket képviselnek. Egy ilyen termék elkészítése sok költséggel is jár, a jelenlegi infláció és energiaválság sem javít a helyzeten. Ez így volt a mi esetünkben is: a kemencénk árammal működik, ami nagyon megdrágult egy év alatt, nem is beszélve az alapanyagokról. Muszáj tartani a lépést, mert másképp nem tudod fenntartani magad.

Ahogy már beszéltünk róla, sokkal többe kerül a vásárokon való részvétel is, most már Kolozsváron akármilyen kis vásárba mész, minimum 500 lejt kérnek el. És nem lenne ezzel gond, ha a város elegendő turistát tudna bevonzani, mert főként belőlük élnek meg az árusok. Sajnos én azt látom, hogy Kolozsvár nem tudja ilyen szempontból kihasználni a potenciálját. Sokat gondolkodtunk azon, hogy hol van a lélektani határ. Talán ezt a legnehezebb megtalálni.

Gyakran nézek úgy a standunkra, hogyha én csak egyszerű járókelő lennék, vásárolnék-e valamit, vagy rosszul esne, hogy egy kitűző 30 lej? Nem tudom. Mi úgy tartjuk, hogy amit kínálunk, az egyedi dolog, nincs még egy ugyanolyan a világon, nem fogod minden hipermarketben megtalálni.

Zs.: Az emberiség értékrendje merően más, mint elődeink korában. Például bennem is megvan az, hogy egy csuprot sokkal egyszerűbb egy üzletláncban megvenni. Csakhogy elfelejtettük megbecsülni az ember által készített termékek értékét, elfelejtjük, hogy nemcsak a tárgy elkészítésének idejét, nemcsak az alapanyagot fizetjük meg, hanem azt is, hogy évekbe telik, amíg egy kézműves eljut egy olyan szintre, hogy valós minőséget tudjon kínálni.

Manapság igencsak elterjedt, hogy sokan otthon készítenek különböző tárgyakat: akár dísztárgyakat vagy otthoni kellékeket. Mondhatjuk, hogy egyfajta reneszánszát éli a kézművesség?

Sz.: A nálunk tapasztaltabb kézművesek azt mondják, hogy lejárt a kézművesség reneszánsza és mi épp lemaradtunk erről. Én is alátámasztom ezt, a mostani diy-trendet (do it yourself – csináld önmagad szerk. megj.) semmiképp nem nevezném a kézművesség reneszánszának, mert más kategóriába esik. A karácsonyi díszeinkre egyszer azt mondta egy nő, hogy „jé, ő is készített otthon valami nagyon hasonlót”. Kérdeztem, hogy miből, „sógyurmából” – jött a válasz. Mondom neki, hogy ez nagyon jó, viszont ez porcelánból készült és 1250 Celsius-fokon volt kiégetve. De félreértés ne essék, igenis támogatom a diy-mozgalmat és főként a tartalmát, hogy „képes vagy rá”. Az nagyon jó, ha valaki büszke a munkájára, csakhogy a kézművesség többől áll.

Zs.: Itt ugye azt is figyelembe kell venni, hogy mi az, amit eladhatsz, és mi az, amit nem. Én is úgy látom, hogy a diy nagyon hasznos tud lenni, de arról a szintről sokat kell fejlődnie valakinek, hogy kézművessé váljon. Teljesen más, amikor otthon bütykölsz valamit, és más, amikor teljes állásban vezetsz egy vállalkozást. De egyébként hajrá, a kézművesek is „bütyköléssel” kezdték a mesterséget!

Sz.: Én azt figyeltem meg, hogy mostanság nagy divat lett a műhelylátogatás. Mi is vállalunk néha, ha időnk engedi, mivel tudjuk, hogy népszerűek a kerámia műhelyek is, amikor az emberek betekintést kaphatnak a kulisszák mögé. Érdekli őket a mesterség és elképesztő különlegesnek tartják. Épp egy kollégával beszéltük, hogy mi ezzel egy élményt adunk – persze ez nekünk nagyon furcsa, mert mi ebben vagyunk benne. Valószínű, ha ráállnánk erre a nyitott műhely vonalra, akkor akár egy plusz jövedelem is lehetne.

És ez nincs ott a jövőbeni tervek között?

Sz.: Nincs. De nem azért, mert nem akarjuk elárulni a műhelytitkokat, hanem egyszerűen azért, mert akkor már sokkal inkább órarendhez lennénk kötve. Nekünk fontos ez a szabadság, amit megteremtettünk magunknak. Ha nekünk egy nap nincs kedvünk dolgozni, akkor nem dolgozunk. Persze ez alól kivételt jelent a január-február és a karácsony előtti periódus, amikor reggeltől estig nyomni kell.