Hadas Miklós: A kisebbségi perspektíva sokkal nyitottabb, mint ahogy az anyaországiak feltételezik

Tizenöt romániai és szlovákiai magyar értelmiségi monológját írta meg Hadas Miklós szociológus, egyetemi oktató, hogy feltárja a kisebbségi lét rejtelmeit. A célja nem esszenciális jellemzők kinyilatkoztatása volt, hanem az, hogy az általa kidolgozott szempontrendszer mentén bemutassa, milyen módon alakul ki a habitus, ehhez pedig összetettsége miatt rendkívül jó terepnek bizonyult az erdélyi és szlovákiai kisebbség, derült ki a kolozsvári Szociológus Napokon csütörtök este szervezett könyvbemutatón, ahol a szerző Selyem Zsuzsa író, irodalomtörténész, egyetemi oktató kérdéseire válaszolva beszélt Az élet vendégei. Tizenöt monológ: magyar sorsok Szlovákiából és Romániából című kötetről.

Hadas Miklós sokoldalú alkotó, zenész, előadóművész, ugyanakkor Polányi-díjas szociológus, genderkutató, az egyik legnagyobb hatású francia gondolkodó, Pierre Bourdieu tanítványa. Ahogy fogalmaz, a Bourdieu-vel szembeni „ödipális komplexus”, a mester meghaladásának vágya sarkallta a plurális habitus elmélet kidolgozására, amiről 2022-ben jelent meg könyve a Routledge kiadónál. Ezt próbálta ki a gyakorlatban a most megjelent monológokban.

A habitus – például a testtartás, a beszédmód, a tájszólás, azaz a nem tudatos, nem reflektált viselkedésminta – kulcselem annak vizsgálatakor, hogy a társadalmi környezet hogyan határozza meg az egyének és csoportok viselkedését, vázolta Hadas, majd röviden azt is elmondta, miben nem ért egyet Bourdieu habitusfogalmával. „A legfontosabb problémám az volt, hogy ő osztályhoz köti ezeknek a tartósan rögzült, nem tudatos, nem reflektált viselkedésmintáknak a kialakulását. Tehát ha te parasztnak születtél, vagy ha arisztokratának születtél, akkor egész életedben annak a társadalmi csoportnak a diszpozíciós mintái lesznek rád jellemzők” – magyarázta. Ehhez képest Hadas szerint sokkal több dimenzió határozza meg az egyén viselkedésmintáit. Az egyik a diakrón dimenzió, azaz az átmeneti rítusok – a keresztelő, a diplomaszerzés, a házasságkötés, a szülővé válás vagy akár egy betegség diagnózisa – okozta változások, a másik a szinkron dimenzió, vagyis az, hogy különböző kontextusokban, például kisebbségi magyar közegben, a többségi társadalom intézményeiben vagy az anyaországi közegben változik a viselkedés, a harmadik pedig az olyan tényezők összessége, mint a gender, a nyelv/etnikum, a tér.

Hogy a plurális habitus működését bemutassa, Hadas több mint 80 emberrel beszélgetett, ebből végül 15 elbeszélőt választott ki, akiknek a monológját megírta, velük egyeztetve. A módszer a szociológus szerint azért innovatív, mert nem ő állapít meg dolgokat megfigyelőként, hanem az ő szempontrendszere alapján a beszélgetőpartner.

„A beszélgetőpartner olyan helyzetekhez fért hozzá, amelyhez én nem férhettem volna hozzá, de a szempontrendszeremmel, a paradigmámmal nagyítót adtam a kezébe, amivel ő be tudott számolni arról, hogy milyen volt mondjuk szülni magyarként egy román orvosnál”

– magyarázta.

A kötetben szereplő 15 narrátor – nyolc romániai, hét szlovákiai és nyolc nő, hét férfi – keresztnévvel szerepel, közülük kilenc vállalta a saját nevét, a többiek pedig álnéven jelennek meg. Az anonimitást maga a szerző is támogatta olyan esetben, amikor ez lehetővé tette, hogy a beszélgetőpartner felszabadultabban meséljen olyan témákról, mint például a szexualitás. „Ezek nagyon értékes narratívák, mert rámutatnak az interetnikus intimitásnak azon rejtett dimenzióira, amelyek abszolút meghatározók az életünkben, és nagyon ritkán férünk hozzá” – mondta Hadas Miklós. Azt is megjegyezte, hogy végül többen vállalták, hogy saját nevük jelenjen meg a kötetben, mint ahogy arra előzetesen számított, köztük pozsonyi filozófus vagy székelyföldi polgármester is.

„Tartottam a szavam, és mindig csak az jelent meg, abban a formában, amihez hozzájárult a beszélgetőpartner” – emelte ki. Mint mondta, nem örült, amikor a beszélgetőpartner autentikus részeket iktatott ki, de végül elfogadta. „Ezekben a szövegekben igyekeztem az élő beszéd felé tolódó stílusregiszterben maradni és sok esetben szándékosan hagytam benne a csúnya kifejezéseket, az ismétléseket, mert pontosan ez adta számomra hitelesen a beszélgetés ritmusát, de többször belefutottunk abba, hogy fölfelé stilizált, vagy a csúnya kifejezéseket kiiktatta a beszélgetőpartner” – idézte fel. Ugyanakkor

fontos volt számára, hogy a szöveg „közös termék” legyen, hogy megszűnjön a kutató és a kutatott közötti alá-fölé rendeltség.

Az alanyokat nem volt nehéz megtalálnia. Hadas a beszélgetés során többször kiemelte, hogy személyesen kötődik Erdélyhez, ahová a 70-es évek óta jár és Szlovákiához is, hiszen szociológiai tanszéket alapított a komáromi Selye János Egyetemen és egy szlovákiai, magyar többségű faluban él. Az első két tucat interjúalanyt könnyen megtalálta és „hólabdaszerűen jöttek a többiek”, volt, aki konferencián tartott előadása után maga jelentkezett, hogy mesélne. „Kicsit erősebb azért a romániai beágyazottságom, éppen a történeti mélységének és az itteni, sok esetben rendkívül intenzív, szerelmi viszonyokká váló, bonyolult kapcsolataimnak köszönhetően, amiből adódóan nekem itt keresztgyerekeim vannak, halottaim vannak, akikkel tényleg együtt álmodom sokszor” – vallott a beszélgetés egy adott pontján a kötet személyes hátteréről.

„A kutatás nagyon fontos elemének tartom, hogy példátlanul hosszú beszélgetéseket folytattam”. Sok esetben tíz óránál több, de volt, akinél húsz óránál is több beszélgetést vett fel több személyes vagy online találkozó alkalmával, ezután következett a monológgá szerkesztés és a hosszas egyeztetés a beszélgetőpartnerrel a végső formáról.

A beszélgetőpartnerek értelmiségiek, ami Hadas szerint egyrészt joggal kritizálható mintaválasztás, de van előnye is. „Ennek volt számomra és a könyv szempontjából egy rendkívül pozitív hozama, és azt gondolom, hogy ez módszertanilag is rendkívül érdekes, a szociológusok és akár az antropológus történészek számára is: hogy ezek a magasan képzett értelmiségiek a nem tudatos testi diszpozícióikra tudtak tudatosan reflektálni, tehát reflektálttá tudták tenni a reflektálatlant”. Hozzátette, hogy nem csak értelmiségiekkel beszélgetett, de azokat a rövidebb beszélgetéseket kevésbé tudta monológgá alakítani. Úgy látja azonban, hogy így is nagyon változatos emberi sorsokat tudott bemutatni.

A dokumentarista jelleg miatt Selyem Zsuzsa a Nobel-díjas fehérorosz írónő, Szvjatlana Alekszievics beszélgetéseken alapuló könyveihez hasonlította ezeket, majd az irodalmi gondolkodásmódról és az esetleges irodalmi mintákról kérdezte Hadast. A szociológus elementáris élményként említette Illyés Gyula Puszták népe című regényét, ami ráébresztette arra, hogy hogyan lehet szociológiailag releváns, de irodalmi értékű szöveget írni, majd a magyar szociográfia több alapszerzőjét is említette.

Arról is beszélt, hogy hogyan talált rá a monológformára, amely egyébként az általa alapított Replika folyóiratnak visszatérő műfaja. A hosszú interjúk készítése már egyetemi hallgatóként is kedvelt eszköze volt, de az egyik legmeghatározóbb élménye az a kb. 150 órányi beszélgetés volt, amit Zeke Gyulával közösen készítettek a Párizsban élő Vázsonyi Vilmossal, a 2021-ben megjelent Egy fölösleges ember élete című kötet főszereplőjével. Ez a Párizsban élő „zsidó Don Giovanni”, az azonos nevű miniszter unokája és a Dachauba hurcolt Vázsonyi János fia, '56-os emigránsként ment el Magyarországról és úgy döntött, hogy elégtételt véve a terhelt múltjáért művelődéssel és szexuális gyönyörökkel tölti ki az életét, majd amikor a betegsége ezt már nem tette lehetővé, eutanáziához folyamodott Svájcban. Egyrészt a narrátor műveltségének és verbális készségeinek köszönhetően, másrészt a tudatos szerkesztésnek köszönhetően a könyvet irodalomként is értékelték, bekerült a tíz legjobb regény közé, idézte fel Hadas. „Egy ilyen ember modellje volt az, amiből az első monológ született, és rájöttem, részben a recepciójukból, részben pedig a saját alkotói örömömből fakadóan, hogy ez nagyon érdekes” – mondta.

A monológokat szigorú struktúrába, kvázi szonátaformába rendezte, terjedelmi korlátokkal és a lényeges részek mozaikszerű, folyamatos áthelyezési lehetőségeivel és az elhallgatások tudatos beillesztésével, ezért szerinte nem csak szociológiai, hanem írói, sőt, zeneszerzői munkásságának is részei, bár nem tekinti őket szépirodalomnak, inkább tudományos novellának. Azt is elárulta, hogy már készül a második kötet, amelyben a plurális habitus elmélete alapján elemzi a monológokat, és ez már szociológiai szakszöveg lesz.

Selyem Zsuzsa azt vetette még fel, hogy miközben Hadas fő kritikája Bourdieu felé az, hogy általános és merev fogalmakat használ, ő maga is többször használt a beszélgetésük folyamán olyan sztereotípia-gyanús megfogalmazásokat, mint a „pesti nő” vagy a nőket maga alá gyűrő zseniális zsidó Don Giovanni, ahogy korábbi beszélgetőpartnerét, Vázsonyi Vilmost jellemezte. „Egy genderkutatótól ez nekem minimum ellentmondásos” – jegyezte meg Selyem Zsuzsa.

Hadas kiemelte, hogy a beszélgetésben leegyszerűsítette a fogalmakat, amelyeket a narrátor használ, de a szövegben azok sokkal szűkebb, konkrétabb kontextusban, történetbe ágyazva jelennek meg és nem sztereotípiaként. Az egyik narrátor, egy erdélyi szórványból származó magyar férfi például egy pesti zsidó nővel, majd egy román nővel is szerelmi viszonyba kerül, és amikor ezekről mesél, akkor éppen az derül ki, hogy milyen társadalmilag kondicionált szexuális viselkedési minták miatt vallanak kudarcot ezek a viszonyok.

A kérdésre, hogy létezik-e kisebbségi habitus, Hadas határozott nemmel válaszolt. „Azért működtethető a kisebbségi létformán az én plurális habitus elméletem, mert bemutatja ennek a szinte kimeríthetetlen plurális gazdagságát és összetettségét” – mondta.

Egy általános jellemzőt azért mégis említett. „Sejtettem, de most a beszélgetések alapján teljesen egyértelművé vált számomra, hogy a kisebbségi perspektíva éppen a plurális beágyazottságából adódóan sokkal nyitottabb, sokkal tágabb, sokkal változatosabb, sokkal összetettebb, sokkal több kód dekódolására alkalmas, mint amit az anyaországi magyarok, különösképpen a budapesti magyarok föltételeznek a kisebbségekről” – mondta. Megfigyelése szerint a többségi társadalommal való érintkezés, bármilyen traumatikus, együtt jár a más létformákba, perspektívákba, diszpozíciós mintákba való bepillantással, ebben a tekintetben csak a vallás okoz eltérést a romániai és a szlovákiai magyarok között, mert az ortodox vallás távolabb áll a nyugati keresztény vallásokról, mint a szlovák evangélikus vagy katolikus vallás a magyartól.