A magyar kisebbség történelme három évtizede önálló tantárgy Romániában

Május 7–9. között Szilágysomlyón rendezték meg a Magyar Kisebbség Történelme és Hagyományai Tantárgyverseny idei országos szakaszát. A tantárgyverseny házigazdája a város Báthory István nevét viselő általános iskolája volt, hiszen a nagy fejedelem ebben a városban született. A rendezvények egy részét más helyszíneken is tartották, így a Simion Bărnuțiu Főgimnáziumban, illetve a helyi Nagyboldogasszony római katolikus plébániatemplomban. A tantárgyversenyen 12 megyéből 74 VI–VII. osztályos tanuló vett részt, akikkel 14 kísérő tanár érkezett. A verseny szakmai részét 13 tanárból álló versenybizottság bonyolította le, közülük hárman egyetemi oktatók voltak. Amíg az írásbeli próba zajlott, a kísérő tanárok és a versenybizottság az alulírottnak a címben jelzett előadását hallgatta meg és vitatta meg. (Ez a szöveg a május 8-án Szilágysomlyón elhangzott előadás szerkesztett változata.)

A témaválasztás indoklása

Azért tartom fontosnak és szükségesnek, hogy egy ilyen rendezvényen erről beszéljünk, mert az 1989 előtti Romániában elképzelhetetlen lett volna, hogy a romániai iskolákban a magyar diákok a magyarság történelmét tanulhassák. Elég, ha olyan esetekre gondolunk, mint a háromkötetes Erdély története megjelenése körüli botrányok és a heves sajtókampány, amely 1987–1988-ban tetőzött. Illetve arra, hogy 1990 után, főként a székelyföldi iskolákban, éber „tankönyvkommandók” kutatták át a könyvtárakat, vagy vizsgálták a tanárok és diákok által használt tankönyveket, oktatási segédanyagokat, s ha azok magyarországi kiadásúak voltak, azonnal kitört a botrány. Egy-egy történelmi térkép vagy atlasz láttán egyesek hisztérikus rohamokat kaptak.

Szakmai körökben ismert tény, hogy 1989 előtt a könyvtárak és levéltárak anyagainak egyre nagyobb részét hétpecsétes titok övezte. Erdélyi magyarok nemzedékei nőttek fel úgy, hogy az iskolában nem hallottak Bethlen Gáborról, Kossuth Lajosról vagy Szent István királyról. Hunyadi János például csak Iancu de Hunedoara „álnéven” szerepelt a román tankönyvekben. Sok más hasonló példát is említhetnénk: Gheorghe Doja (Dózsa György), Pavel Chinezu (Kinizsi Pál) stb.

Hány erdélyi diák tanulhatta eddig a köznyelvben csak „magyartöriként” emlegetett tantárgyat?

Ha figyelembe vesszük, hogy a magyar tannyelvű általános iskolák VI–VII. osztályaiban tanítják a magyar kisebbség történelmét, és az adott korosztályok diákjainak 80–85 százaléka magyar tagozatra járt, akkor a demográfiai adatok alapján megbecsülhető a tantárgyat tanulók száma. Például 2002-ben majdnem 12,5 ezer hatéves, közel 18 ezer tizennyolc éves és 22,5 ezer huszonnégy éves magyar fiatal élt Romániában. Ezek a számok 2011-re 11,3 ezerre, 11,5 ezerre, illetve 15,8 ezerre csökkentek. Kissé felfelé kerekítve úgy becsültem, hogy eddig mintegy 200 ezer diák tanulta a „magyartörit”.

Korhangulat 1990 után

Ha visszaemlékezünk arra, milyen volt a közhangulat a kilencvenes évek első felében, a forradalom utáni eufória elmúltával, láthatjuk, hogy Románia a bányászjárások miatt nemzetközi szégyenlistára került. A gazdasági helyzet rossz volt: magas infláció sújtotta az országot, 1993-ban például közel 300 százalékos. A sorozatos gyárbezárások miatt robbanásszerűen nőtt a munkanélküliség, miközben a CARITAS piramisjáték lázában égő emberek szatyrokkal vitték a pénzt Kolozsvárra, abban reménykedve, hogy majd zsákokkal hozzák vissza. A marosvásárhelyi fekete március után pedig jól jött a HARKOV, valamint a bármikor előhúzható „magyar kártya”.

Közben kitelt Ion Iliescu második mandátuma (1992–1996), és az ország legstabilabb kormányának a Nicolae Văcăroiu vezette kabinet számított, amely a PDSR, a PUNR, a PRM és a PSM által alkotott „vörös négyszög” jegyében osztogatott és fosztogatott, vagy éppen szemet hunyt mások tevékenysége fölött.

A parlamenti szavazógép sorra gyártotta, majd viharos gyorsasággal módosította a kőbe vésettnek kikiáltott törvényeket. Az RMDSZ 1994-ben félmillió aláírással támogatott törvényjavaslatát a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatásról a parlament szemrebbenés nélkül elutasította. Közben a magyar iskolákban, különösen Székelyföldön, a „tankönyvkommandók” továbbra is keselyűként lesték prédájukat.

Az 1995-ös tanügyi törvény és következményei

1995-ben hosszú vita után született meg a tanügyi törvény, amely korlátai ellenére bevezette a kisebbségek számára a saját történelmük tanulásának és tanításának lehetőségét. A törvény 120. cikke több, a kisebbségi oktatás szempontjából sarkalatos kérdéssel foglalkozott.

A román nyelvet ötödik osztálytól kezdve a kisebbségi tanulóknak ugyanazon tanterv és tankönyv alapján kellett tanulniuk, mint a román anyanyelvű diákoknak. Románia történelmét és földrajzát csak román nyelven lehetett tanítani. A törvény azt is előírta, hogy Románia történelmében a kisebbségeknek is meg kell jelenniük, az őket megillető módon. Ez azonban máig csak részben valósult meg.

A témánk szempontjából legfontosabb rendelkezés így szólt:

„Az általános iskolai oktatásban kérésre bevezethető tantárgyként a nemzeti kisebbség történelme és hagyományai, a kisebbség nyelvén. A tantárgy tantervét és tankönyveit az oktatási minisztérium hagyja jóvá.”

A törvény három lényeges dolgot rögzített:

1. a tantárgyat anyanyelven lehet tanítani és tanulni;
2. választható, nem kötelező tantárgy;
3. tanításához minisztérium által jóváhagyott tanterv és tankönyv szükséges.

Nem árt tudni, hogy Romániában a törvény gyakran csak annyit ér, amennyit betartanak vagy betartatnak belőle.

A rendelkezés nyomán élénk vita bontakozott ki a hazai magyar sajtóban és szakmai körökben. Felmerült a kérdés: kiknek, mit és főleg miből tanítsanak? Tanácskozásokat szerveztek, tantervjavaslatok születtek. Ezekben a hónapokban Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi kolléga volt az egyik legaktívabb és talán leghangosabb szereplője az eseményeknek, főként a Történelmünk című lapban, illetve különböző sajtóírásaiban és felhívásaiban.

Ezek közül az egyik felhívásban ezt írta:

„Nem tűrhetjük, hogy továbbra is folytatódjon az iskolapadokban ülő mintegy 250 ezer magyar tanuló elnemzetlenítése, elgyökértelenítése. Identitásunk megőrzése a megmaradásunk záloga. De ez saját kezdeményezést követel. Van erre eszközünk. Van RMDSZ, RMPSZ, vannak püspökeink, szülők, nagyszülők, félszáz országban élő magyar testvéreink, magyar vállalkozók, alapítványok. Van, aki tanítson: pap, tanító, tanár vagy történelmet ismerő munkás. Van hely: iskola, kultúrterem, lelkészlak vagy magánlakás. A fizetség lehet pénzbeli vagy más jellegű honorárium, amelyet az RMPSZ és az RMDSZ Tanügyi Bizottsága koordinálna. Csak egy valami hiányzik: történelmünk oktatásának tudományos jellege, egysége, ellenőrizhetősége és az egységes követelményrendszer biztosítása...” (Romániai Magyar Szó, 1995. november 23.)

A vitában mások is megszólaltak, és javaslatok születtek arra vonatkozóan, hogy az átmeneti időszakban, amíg a minisztérium jóváhagyásával elkészül a tanterv és a tankönyv, milyen kiadványokat használjanak oktatási segédanyagként. Ezek között szerepeltek Benedek Elek, Varga Domokos, Köteles Lajos és természetesen Kádár Gyula munkái is. Utóbbitól főként A romániai magyarság rövid története című kötetet ajánlották.

A Romániai Magyar Szó 1995. december 19-én gyorshírben tudatta az olvasókkal: „Elkészültek a tantervek!” A rövid cikk pontosította, hogy egyelőre tantervvázlatokról van szó, amelyek elkészítését Kádár Gyula vállalta. A lap szerint gyors ügyintézés esetén a tanterv „akár a jövő év első hónapjaiban eljuthat a diákokhoz és tanárokhoz, iránytűt biztosítva múltunk és történelmünk jobb megismeréséhez”.

Ez a vázlatos tanterv később a Közoktatás című szaklapban is megjelent. Eszerint az V–VIII. osztályokban heti két órában tanították volna a romániai magyarság történelmét.

1996. április 12-én Kolozsváron az RMDSZ oktatási főosztálya, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Tankönyvtanács széles körű szakmai tanácskozást szervezett az EME székházában a szeptembertől bevezetendő új tantárgy ügyében. A megbeszélés fő célja az volt, hogy létrehozzák azokat a munkacsoportokat, amelyek kidolgozzák a magyarságtörténet tantervét, módszertanát és tankönyvét.

A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 1996 szeptemberében Szovátán újabb tanácskozást szervezett történelemtanárok számára, mivel a magyar történelem tanításának számos problémája továbbra is megoldatlan maradt. A minisztériumba küldött kérések és javaslatok, köztük a tantervjavaslat jóváhagyása is, folyamatosan késett. Ezért újabb beadvánnyal fordultak a minisztériumhoz, és azt javasolták a szaktanároknak, hogy kezdjék el a tantárgy tanítását a VI–VII. osztályokban heti egy órában.

Deák Árpád, a kolozsvári Apáczai Csere János Líceum történelemtanára 1997 novemberében megjelent írásában már egyértelműen arról számolt be, hogy a tantervet még ugyanazon év áprilisában elfogadta a Nemzeti Tanterv Bizottság, és a Közoktatás folyóirat is közölte. Értetlenségének adott hangot amiatt, hogy egyes szülők gyermekeik túlterheltségére hivatkozva idegenkedtek az új tantárgytól. Azt is jelezte, hogy a tankönyv megszületése nehézkesen halad.

A román sajtó viszonyulása

A nemzetiségi történelem kérdésével a román sajtó viszonylag keveset foglalkozott, és többnyire nem különösebb empátiával. Ezekben az években visszatérő vád volt, hogy a romániai magyar iskolák „budapesti tankönyveket” használnak.

Az Evenimentul Zilei már szeptemberben arról írt, hogy Maros megyében 106 iskolában magyarországi tankönyvekből fogják tanítani az újonnan bevezetett tantárgyat, A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai címen. A lap szerint a tanárok használhatják ugyan a magyarországi tankönyveket, de azokat tilos kiosztani a diákoknak.

A Curierul Național 1997. november 1-jei száma nagy betűkkel közölte, hogy A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományaiban „Nicolaus Olahus Erdély történelmének kiemelkedő magyar képviselője”.

Az aradi Adevărul 1997. november 3-i száma arról cikkezett, hogy parlamenti képviselők látogattak Hargita és Kovászna megyébe, hogy személyesen győződjenek meg az ottani állapotokról. A cikk szerint az I–V. osztályos gyerekek egyáltalán nem tudnak románul beszélni, ami nem csoda, hiszen magyar anyanyelvű tanárok tanítják őket, akik maguk sem beszélnek helyesen románul. A lap azt is kifogásolta, hogy Hídvég iskolájában technikai óra helyett A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai tantárgyat tanítanak egy Sepsiszentgyörgyön kiadott magyar nyelvű brosúra alapján.

A Jurnalul Național viszont korrekten számolt be arról, hogy a diákok választható tantárgyként tanulhatják a magyar történelmet és hagyományokat. A cikk megjegyezte: a tantárgynak már létezik minisztériumi szakértők által jóváhagyott tanterve, de mivel tankönyv még nincs, a tanárok magyarországi kiadású könyveket használnak.

Rövid esettanulmány: Szilágy megye

Helyi megoldás a Szilágyság hetilap bevonásával

Joikits Attila szilágysomlyói és Kovács Kuruc János zilahi történelemtanárok, együttműködve a zilahi Szilágyság hetilappal, kezdeményezték, hogy a frissen engedélyezett és bevezetett tantárgy, A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai heti leckék formájában jelenjen meg az újságban.

Joikits Attila felhívást tett közzé a lapban, amelyben arra kérte kollégáit, hogy kapcsolódjanak be a magyarság történelmének megírásába. Erre a felkérésre kapcsolódott be az alulírott is 1997 novemberében. Ettől kezdve egészen júniusig heti rendszerességgel dolgoztam ki egy-egy témát. A „leckék” lényegében egyetlen újságoldalon elfértek, és tanárok, illetve diákok egyaránt használták őket.

Így Szilágy megye iskoláiban sikerült megoldani a tankönyvhiányt. Sőt, állítólag az újság iránti érdeklődés is érezhetően megnőtt, hiszen a szomszédos megyékből is igyekeztek beszerezni a lapszámokat. Akkoriban még nem használtunk számítógépet: kézzel írtuk a leckéket, amelyeket a szerkesztőségben gépeltek be számítógépbe.

Az 1999-es tankönyv megszületése és fogadtatása

A minisztérium 1998-as tankönyvpályázatára talán három jelentkező volt, közülük végül a kolozsvári Stúdium Kiadó pályázata bizonyult nyertesnek. Tőkés Elek szerkesztő és kiadó Vincze Zoltán kéziratával pályázott. Megkerestem Tőkés Eleket, elmondtam neki, mivel foglalkoztam addig, és felajánlottam az együttműködésemet. Elfogadta, és bekerültem a csapatba, amit Vincze Zoltán sem ellenzett.

A munkamegosztás jól működött, majd következtek a lektorok: Csetri Elek szakmai, Péntek János nyelvi lektorként kapcsolódott be. Ezután következett a képszerkesztés és a nyomdai előkészítés. Román nyelven kellett megírnunk egy három-négy oldalas szinopszist is, majd néhány hónap várakozás után a minisztérium jóváhagyta a könyvet. Így született meg a „sárga könyv”, amelyet sokan azért neveztek így, mert kétszínnyomásos volt, és a térképek, illetve képek alapszíne sárga árnyalatú volt.

A tankönyv bemutatására 1999. március 15-én került sor Kolozsváron. A sajtó fokozatosan figyelt fel rá, majd megjelentek az első visszajelzések is, amelyek többsége pozitív volt. Először csak híradások jelentek meg róla, később részletesebb ismertetések is.

Tankönyv a történelmünkről

A kolozsvári Stúdium Kiadó gondozásában megjelent A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai című tankönyv a VI–VII. osztály számára. A könyvet Vincze Zoltán és László László írta. Tartalmi szempontból Csetri Elek, nyelvi szempontból Péntek János ellenőrizte. Felelős szerkesztője Tőkés Elek volt. Romániában először jelent meg olyan tankönyv, amely a magyar közösség történetét az őskortól napjainkig tárgyalta. (Hargita Népe, 1999. március 20.)

A Romániai Magyar Szó március 24-i számában Csomafáy Ferenc számolt be a tankönyv megjelenéséről, némi háttérinformációval együtt:

„A kéziratot a minisztériumban nagyon sokan átnézték, és végül egy szakbizottság hagyta jóvá a megjelenést. Komoly történészek nyilatkoztak róla. A nevek nem ismertek, mert nem tették nyilvánossá a bírálóbizottság összetételét. A kéziratot végül a múlt év decemberében hagyták jóvá, a szerződést pedig 1999 januárjában írták alá.”

Ugyancsak ebből a közlésből tudjuk, hogy a tankönyv 20 ezer példányban jelent meg.

Vincze Zoltán társszerző a Szabadság újságírójának beszélt a tankönyv megszületéséről:

„Sokan akartak nekifogni a megírásának, de nem utolsósorban a vitatott tanterv és a tantárgy neve miatt – ugyanis mindenki magyar történelmet szeretett volna írni – tudtommal végül csak mi kezdtünk hozzá. A munka elkezdésében nagy szerepe volt a tankönyv későbbi felelős szerkesztőjének, Tőkés Elek kollégámnak.”

Arra a kérdésre pedig, hogy vannak-e a könyvnek „rázós” fejezetei, így válaszolt:

„Tudatában vagyok annak, hogy mindkét oldalról, magyar és román részről egyaránt vitatni és bírálni fogják ezt a tankönyvet. Sokan nem fogják megérteni, hogy ez egy hivatalos tanterv alapján készült tankönyv. Nyilvánvaló, hogy Erdélyben is a magyarság történetét, és nem egy kisebbség történetét kellene tanítani. Ezt én is tudom. De valakinek el kellett vállalnia ennek a tankönyvnek a megírását. A lényeg mégis az, hogy ebben a tankönyvben mi is benne vagyunk...” (Szabadság, 1999. április 24.)

Számos más sajtóanyag is foglalkozott az erdélyi magyarságról szóló első tankönyv megjelenésével. A teljesség igénye nélkül néhány cím: Történelemkönyv nem csak iskolásoknak (Szatmári Friss Újság), Magyar történelemkönyv – román állami támogatással (Romániai Magyar Szó), Tankönyv történelmünkről (Hargita Népe), Mit tanul a gyermek történelemből? (Népújság), illetve Gondolatok a „Romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai” tankönyv használata közben (Közoktatás).

A tankönyvről még az egyik szilágysági román napilapban is megjelent egy rövid ismertető egy magyarul valamelyest tudó kollégától. Kár, hogy a lapban szokás szerint ékezetek nélkül írták a magyar neveket. A szerző ugyanakkor kiemelte a kölcsönös megismerés fontosságát, és azt javasolta, hogy a könyvet fordítsák le román és német nyelvre is (Graiul Sălajului).

A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai tantárgyat az 1995-ös tanügyi törvény még választható tárgyként vezette be. A tanításhoz szükséges hivatalos tantervet 1997-ben hagyta jóvá a minisztérium, amely alapján 1999-ben megjelent a tankönyv. Ugyancsak 1999-ben, a február 3-i 3207-es miniszteri rendelet tette a tantárgyat választhatóból kötelezővé.

Az 1995 és 1999 közötti folyamat főszereplői közül külön szeretném kiemelni azokat, akiknek meghatározó szerepük volt abban, hogy a törvény adta lehetőségből valóság lett: Wolf Rudolfot (1951–2008) és Deák Árpádot, a kolozsvári Apáczai Csere János Líceum történelemtanárait.

Wolf Rudolf, aki egyben az iskola igazgatója is volt, moderálta és szervezte az első, 1996 áprilisában tartott kolozsvári tanácskozást a tanterv ügyében, és attól kezdve végig aktívan részt vett a tanterv kidolgozásában és elfogadtatásában. Deák Árpáddal együtt gyakorlatilag ők voltak a többször átdolgozott és végül minisztériumi jóváhagyást kapott tanterv fő szerzői. Sok energiát fordítottak arra is, hogy a minisztériumi bürokrácia lassú működését gyorsítsák, illetve mozgósítsák és tájékoztassák a szaktanárokat.

Az 1999-es tankönyv „kovásza”, szerkesztője és kiadója Tőkés Elek (1955–2009) volt, aki akkoriban a kolozsvári Báthory István Líceum igazgatójaként és magyar szakos tanáraként dolgozott. Emellett ő volt a Stúdium Kiadó tulajdonosa is, amely sikeresen pályázott a minisztérium által 1998-ban kiírt tankönyvpályázaton.

Vincze Zoltán (1940–2018), szintén a Báthory István Líceum történelemtanára, a tankönyv hatodikos részének szerzője volt, és jelentős szerepet vállalt a tanterv kidolgozásában is.

Csetri Elek (1924–2010) nyugalmazott történészprofesszor, az MTA külső tagja, a rá jellemző alapossággal végezte a tankönyv szakmai lektorálását. Péntek János (1941–) akadémikus nyelvészként gondoskodott arról, hogy a diákok nyelvileg is igényes kiadványt vehessenek kézbe.

A tankönyv 1999 és 2019 között, tehát két évtizeden át volt használatban, míg el nem készültek az újabb tankönyvváltozatok.

Az új tanterv, az új tankönyvek és a tantárgyverseny

Az új tankönyvek ügyében 2014-ben a BBTE Magyar Történeti Intézete vállalt kezdeményező szerepet dr. Rüsz-Fogarasi Enikő, a Történelem és Filozófia Kar dékánhelyettese irányításával. Munkáját dr. Nagy Róbert és dr. Tóth Szilárd egyetemi docensek támogatták. Nekik sikerült középiskolai és általános iskolai tanárokból álló, jól együttműködő munkacsoportot létrehozni.

Mivel az oktatási reform keretében az általános iskolai tanterveket is átalakították, 2016-ban megkezdődött az új magyarságtörténeti tanterv kidolgozása is. Ebben Nagy Gabriella minisztériumi tanácsosnak, történelemtanárnak volt meghatározó szerepe. A tankönyveken és a tanterven dolgozó munkacsoport részben azonos volt, ami megkönnyítette a kommunikációt és a szakmai együttműködést.

2017-re elkészült az új tanterv, és párhuzamosan megszületett az országos tantárgyverseny módszertana és engedélyeztetése is. Közben a tankönyvszerzők, lektorok, grafikusok, térképszerkesztők és szerkesztők egyaránt igyekeztek a legjobb tudásuk szerint dolgozni.

Formailag annyi változás történt, hogy a tantárgy neve egyszerűbb lett: elmaradt belőle a „romániai” jelző, így 2017-től a tantárgy neve A magyar kisebbség történelme és hagyományai lett. Az is változott, hogy már nem egyetlen vastag könyv szolgálta a VI. és VII. osztályt, hanem külön tankönyv készült mindkét évfolyam számára. Az új könyvek színesebbek, modernebbek, több forrásszöveget tartalmaznak, és jóval interaktívabb szemléletűek.

2018-ban jelent meg az új VI. osztályos tankönyv, amelynek szerzői: Ványolós István-Albert, Váradi Éva-Andrea, Wolf Ágnes-Kinga, Vajnár János Zsolt, Orbán Zsolt, valamint Gyöngyössy János illusztrátor és Bartos-Elekes Zsombor térképszerkesztő. A könyv szerkesztői dr. Hermann Gusztáv Mihály és dr. Nagy Róbert Miklós voltak. Szakmai referensként Nagy Gabriella és dr. Rüsz-Fogarasi Enikő működött közre.

A VII. osztályos tankönyv 2019-ben jelent meg. Szerzői: Orbán Zsolt, Novák Károly-István, Gidó Csaba, László László, Gyöngyössy János és Bartos-Elekes Zsombor. A szerkesztők dr. Hermann Gusztáv Mihály és dr. Tóth Szilárd voltak. Referensek: dr. Nagy Róbert Miklós és Váradi Éva-Andrea. Lektorok: dr. Lönhárt Tamás és dr. Köllő Zsófia.

Az országos tantárgyverseny módszertanának kidolgozása és engedélyeztetése szintén hosszadalmas és összetett feladatnak bizonyult, de végül siker koronázta a munkát. 2017-ben, a tavaszi vakáció idején Csíkszereda adott otthont az I. Országos Magyarságtörténelem Versenynek. Ezt követte 2018-ban Sepsiszentgyörgy, 2019-ben Kolozsvár, 2022-ben Nagyvárad, 2023-ban Marosvásárhely, majd Szatmárnémeti, 2025-ben Kézdivásárhely, végül 2026-ban Szilágysomlyó.

Befejezésül néhány személyes gondolat

Az 1996-ban elindult folyamat sok fejtöréssel járt. A kilencvenes években alig akadt számomra hozzáférhető és megfelelő forrásmunka. A tankönyv szövegét 1998-ban, akárcsak a Szilágyság hetilapban közölt közel harminc témát, még kézzel írtam. Számítógépem nem volt, és használni sem tudtam volna akkoriban.

Az 1999-es tankönyv, amelynek borítóján Mátyás király kolozsvári szobrának képe látható, sok elismerést, de némi kritikát is hozott. A kritikák között akadt építő jellegű, de voltak „savanyú a szőlő” típusú megjegyzések is.

Az első országos verseny szakmai beszélgetésén egy magyarságtörténetet tanító kísérő tanár elpanaszolta, hogy a tankönyv szövegét nehézkesnek érzi. Akkor is, és most is hangsúlyozom: a tankönyv egyszerre készült a diákoknak és a tanároknak, mert a kilencvenes években a pedagógusok számára alig létezett más oktatási segédeszköz, és kevesen rendelkeztek megfelelő szakmai háttérrel ezen a területen.

Egykori tanító nénim még élt a tankönyv megjelenésekor. A neki ajándékozott tiszteletpéldányt együltében végigolvasta, majd tömören így fogalmazott:

„Ez többet ér, mint egy doktori disszertáció.”

Az első tankönyvet egy kisebb csapat készítette Tőkés Elek vezetésével, komolyabb intézményi háttér nélkül. Az újabb tantervek, tankönyvek és a magyarságtörténeti versenyek mögött azonban már egy nagyobb csapat és jelentős intézményi háttér, a BBTE Magyar Történeti Intézete állt.

Jó dolog volt ezeknek a csapatoknak a tagjaként dolgozni, kiváló szakemberekkel és remek emberekkel együttműködni, tanulni tőlük. Csak sajnos, soraink egyre ritkulnak.

Befejezésül azt kívánom, hogy jó két évtized múlva már a harmincadik magyartörténelem-olimpiászt is megszervezzék.