Az autonómia ígéretétől a megtorlásokig: a romániai magyar kisebbség a kommunizmus első évtizedeiben

Bevezetés

Az előző részben a romániai nem magyar kisebbségek helyzetét vizsgáltuk a kommunizmus idején, most a magyar kisebbség következik. A román belpolitika a szocializmus éveiben hol nyíltan, hol burkoltan kisebbségellenes volt. Ez leggyakrabban magyarellenességben, esetenként zsidóellenességben nyilvánult meg. A nemzetiségekre könnyen rásütötték a nacionalizmus bélyegét, a nemzeti elkülönülés vádját, valamint azt, hogy hálátlanok és nem lojálisak a román állammal szemben, miközben „román kenyeret esznek”, vagy visszaélnek a „vendégszerető román nép bizalmával és türelmével”.

A magyarokkal való bánásmód több okból is kényesebb és nehezebb kérdés volt: a magyarság lélekszáma, a magyar–román történelmi viszony, Trianon, valamint a második bécsi döntés miatt. Érdemes megfigyelni, hogy a kommunista kisebbségpolitikában a kirakatpolitika, a szalámitaktika és más hasonló módszerek kombinálása milyen hatékonyan működött.

Míg az észak-erdélyi magyarok 1940 és 1944 között a második bécsi döntés következtében Magyarországhoz csatolva megélhették magyarságukat, addig a Dél-Erdélyben, tehát Romániában maradt magyarok kisebbségi helyzete tovább romlott, és lélekszámuk is csökkent. Románia és Magyarország Hitler csatlósaiként a keleti fronton harcolt a Szovjetunió ellen egészen 1944. augusztus 23-ig. Ekkor Románia fegyvereit Berlin ellen fordította, és a háborút az antifasiszta koalíció oldalán, a győztesek táborában fejezte be. 1944 őszén a szovjet és a román hadsereg Észak-Erdélyt is „felszabadította”, vagyis visszafoglalta, majd nyugat felé haladt tovább. Ennek ellenére Románia is szovjet megszállás alá került, és a békeszerződést vesztesként írta alá 1947 februárjában.

Az erdélyi magyarság 1944 őszétől a Groza-kormány beiktatásáig

A szovjet és román csapatok által elfoglalt, román felfogás szerint „felszabadított” erdélyi területekre a front előrenyomulását követően román „önkéntes” szabadcsapatok érkeztek. Ezek Székelyföldön és más vidékeken is rémuralmat vezettek be, megtorlásként a honvédség által 1940 őszén a románok ellen elkövetett cselekedetekre hivatkozva. Különösen Szárazajtán, Egeresen, Gyantán, Magyarremetén és Csíkszentdomokoson hajtottak végre vérengzéseket a Maniu-gárdának is nevezett önkéntesek.

Az önkéntesek egyik szócsövének számító Desrobirea című lap már szeptember 20-án így szólt a románokhoz, akik a megváltozott helyzetben úgy érezték, ismét eljött az ő idejük: „Erdélyi románok! Szabadságunkat tűzzel és vérrel szerezzük vissza. A magyar tömlöcöket szétzúzzuk, a falvakat és városokat megtisztítjuk a német–magyar hóhéroktól, a négyéves idegen megszállást kegyetlenül megbosszuljuk.”

Sok magyart internáltak, értelmiségieket, egyszerű embereket, sőt fiatalkorúakat is. Az utcán járó magyarokat gyakran minden ok nélkül bántalmazták. Az internáló- és hadifogolytáborokban, amelyekből több is működött, például Földváron, Temesváron, Foksányban és Târgu Jiuban, az embertelen bánásmód, az éhínség és a járványok miatt százával pusztultak el a fogva tartottak. A szovjetek is deportáltak magyarokat, csak Kolozsvárról mintegy ötezer embert, és magyar hadifoglyokat is ejtettek.

Október elején Kurkó Gyárfás vezetésével megélénkült a MADOSZ, a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége, amely a kommunista párt magyar fedőszerveként működött. A hónap közepén Brassóban országos értekezletet szerveztek, ahol elhatározták, hogy a szervezet neve Romániai Magyar Népi Szövetség lesz, röviden MNSZ, ideiglenes vezetője pedig Kurkó Gyárfás marad.

Az MNSZ kolozsvári kongresszusán „Nemzeti kívánságok” címmel fogalmazták meg igényeiket: anyanyelvű oktatási rendszert, a magyarok részvételét a kormányzásban, teljes nemzeti egyenjogúságot és más követeléseket. Bár hangsúlyozottan baloldali, kommunistabarát szervezet volt, tagjai között elkötelezett demokrata érzelmű magyarok is helyet kaptak. A román kommunista vezetés támogatta az MNSZ-t, ami a szalámitaktika része volt, de valójában saját céljaira használta fel.

Románia a közelgő békekongresszusra gondolva kirakatpolitikát folytatott. Már 1944 novemberében kisebbségügyi minisztériumot állítottak fel, 1945 februárjában pedig elfogadták a nemzetiségi törvényt, a Nemzetiségi Statútumot.

Észak-Erdély ideiglenes autonómiája, 1944 novembere és 1945 márciusa között

A magyarok tiltakoztak a visszatérő román közigazgatás visszaélései és az önkéntesek kegyetlenkedései ellen. A számos panasz hatására november közepén a szovjet hadvezetés kitiltotta a román közigazgatást Észak-Erdélyből, és szovjet katonai közigazgatást vezetett be. A szovjetek árnyékában helyi baloldali erőkből román–magyar vegyes kormányzat alakult az Országos Demokratikus Arcvonal irányításával.

Észak-Erdélyben kettős igazgatás jött létre. Jelen voltak a szovjet katonai hatóságok, míg a polgári kormányzatot és fokozatosan a közigazgatást is az Országos Demokratikus Arcvonal által megszervezett magyar–román önkormányzat képviselte szovjet támogatással. A nehéz körülmények között igyekeztek biztosítani a gazdaság működését, az ellátást, az oktatást, a pénzügyeket, és még a törvényhozás feladatait is megszervezni. Létrehoztak egy tizenhét tagú, regionális kormánynak megfelelő szervet, az Országos Demokratikus Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek élén egy román elnök és egy magyar társelnök állt.

Ez az ideiglenes állapot az erdélyi magyarok körében fenntartotta a reményt, hogy még lehetséges a határok felülvizsgálata, és nem dőlt el véglegesen egész Erdély Romániához való visszacsatolása. A kommunisták számára az volt a fontos, hogy az észak-erdélyi baloldali, kommunista és kommunistabarát kormányzati modellt kiterjesszék Románia egészére. A románok azért tekintették ideiglenesnek a helyzetet, mert remélték, hogy Románia teljes egészében visszakapja Erdélyt. A szovjetek mind a román, mind a magyar felet bizonytalanságban tartották azzal, hogy még minden lehetséges. Valójában azonban azt a célt követték, hogy az általuk megszállt, „felszabadított” országok, Románia és Magyarország egyaránt a szovjet hatalmi övezetbe kerüljenek.

1945. március 6. után: a Groza-kormány, a magyarok és az MNSZ

1945 márciusában, Petru Groza kormányának kinevezése után az új miniszterelnök kérte Sztálint, hogy Észak-Erdély kormányzását bízzák az új román kormányra. Sztálin ezt azonnal jóváhagyta. Az esemény megünneplésére március 13-án a román kormány kihelyezett ülést tartott a frissen visszaszerzett Kolozsváron. Az ülés után nagygyűlést is rendeztek, amelyen Mihály király és a szovjet külügyminiszter-helyettes is részt vett.

Az MNSZ májusi kolozsvári kongresszusán „Nemzeti kívánságok” címmel fogalmazták meg igényeiket: anyanyelvű oktatási rendszert, a magyarok részvételét a kormányzásban, teljes nemzeti egyenjogúságot. Bár hangsúlyozottan baloldali, kommunistabarát szervezet volt, tagjai között sok elkötelezett, demokratikus érzelmű magyar is helyet kapott. A román kommunista vezetés támogatta az MNSZ-t, ami a szalámitaktika része volt, és saját céljaira használta fel.

Groza látványos magyarbarát gesztusokat tett. Az 1945 májusi MNSZ-kongresszus után, a kolozsvári stadionban tartott népgyűlésen magyarul beszélt, és meghallgatta a magyarok sérelmeit. A gondok tényleges megoldása azonban jóval nehezebbnek bizonyult.

Románia a közelgő békekongresszusra készülve kirakatpolitikát folytatott. Már 1944 novemberében létrehozták a kisebbségügyi minisztériumot, 1945 februárjában pedig elfogadták a nemzetiségi törvényt, a Nemzetiségi Statútumot. 1945 júniusában rendelet született a kolozsvári magyar egyetem megalapításáról, a Bolyai Egyetemről, amely 1945 és 1959 között működött. Ugyanakkor az egyetem másfél évig nem kapott állami pénzügyi támogatást a pénzügyminisztériumtól. Hasonlóképpen a magyar iskolák sem részesültek ez idő alatt állami támogatásban.

Eközben magyarellenes rendelkezések is születtek. Ilyen volt például a földreform végrehajtása, az ellenséges államok polgárainak vagyonelkobzásáról szóló rendelet vagy az állampolgársági törvény.

1945 júliusában kiadtak egy bizalmas, nem publikált kormányrendeletet, amely alapján az állami szerveknek minél több magyart kellett kiutasítaniuk olyan vádakkal, mint „fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, az oroszokkal való összeférhetetlenség és szabotázs”. A kommunista igazságügyi miniszter, Lucrețiu Pătrășcanu többször is kijelentette, hogy magyarok százezreit fogja kiutasítani, akik az 1945. április 4-i állampolgársági törvény alapján nem jogosultak román állampolgárságra.

A kongresszus után fél évvel, 1945. november 15. és 18. között Marosvásárhelyen ülésezett a Magyar Népi Szövetség központi intézőbizottsága. A hosszú tanácskozáson jelen volt Luka László, román nevén Vasile Luca, az Országos Demokratikus Arcvonal főtitkára és a Kommunista Párt felső vezetésének tagja. Feltehetően azért küldték Bukarestből, hogy rávegye az MNSZ vezetését: ne a sérelmeket sorolják, hanem fogadják el az engedményeket, és mondják ki, hogy Erdély maradjon egységesen Románia része.

Luka hosszú beszédében szó szerint kijelentette: „Erdély kérdésében a bécsi döntés teljes megsemmisítése mellett kell állást foglalni. Ne legyenek határkérdések, amelyek a népeket egymásra uszítják, hanem gazdasági és kulturális együttműködés legyen köztünk, az törölje el mindazon gondokat, amelyek súrlódást idézhetnének elő.”

Az MNSZ vezetősége Luka javaslatai alapján kiáltványtervezetet terjesztett elő, amely tartalmazta az állásfoglalást a határok ügyében. Heves vita bontakozott ki, de végül enyhe módosításokkal, néhány tartózkodással és ellenszavazattal elfogadták a Magyar Népi Szövetség kiáltványát az ország magyarságához.

A dokumentum legismertebb mondata így szólt: „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés…” A nyilatkozat azt is tartalmazta, hogy a Magyar Népi Szövetség központi intézőbizottsága hitet tesz a román népi demokráciával kötött szövetsége és a széles demokratikus alapon álló Groza-kormány iránti bizalma mellett.

A tanácskozás egy tizenegy pontból álló sérelmi listát is megfogalmazott. Ebben így fogalmaztak: „A Magyar Népi Szövetség központi intézőbizottsága megvizsgálta a romániai magyarság helyzetét, és megállapította, hogy a jogegyenlőség és a magyarság demokratizálódásának előmozdítása, valamint a román és magyar nép baráti kapcsolatainak megszilárdítása érdekében elkerülhetetlenül szükséges legégetőbb sérelmeink azonnali orvoslása.”

Groza miniszterelnök a tanácskozás végén maga is megjelent, és beszédet mondott. Szóba hozta a román–magyar vámszövetség lehetőségét, az útlevélkényszer megszüntetését, és felsorolta a magyaroknak tett engedményeket, köztük a magyar egyetemet. Azt is kijelentette: „A mi elképzelésünk szerint a határ nem kínai fal.”

A román diplomácia a párizsi békekongresszuson felhasználta az MNSZ határozatát. Az erdélyi magyarok százezreinek viszont nehéz volt megmagyarázni, miért született ilyen állásfoglalás. Ez okozta a törést az MNSZ és Márton Áron püspök között is.

1946 novemberében tartották az utolsó többpárti választásokat Romániában. A kommunisták a választási eredmények meghamisításával nyertek. Az MNSZ is részt vett a választáson, 569 000 szavazattal 29 képviselői mandátumot szerzett.

Az új parlamentben 1946 decemberében Kurkó Gyárfás a parlament elé terjesztette az MNSZ második kongresszusán elfogadott nemzetiségi törvénytervezetet. Mivel nem kapott választ, ismét beterjesztette, de ennek sem lett eredménye.

Az MNSZ egyre inkább balra tolódott. 1947 elején központi végrehajtó bizottsága csatlakozott a Demokrata Pártok Blokkjához. A kommunistáknak azonban egyre kevésbé volt szükségük az erdélyi magyarok támogatására, hiszen 1947 februárjában aláírták a békeszerződést, amely helyreállította a régi, trianoni határokat.

Az MNSZ harmadik országos kongresszusán jelen volt egy magyarországi kormányküldöttség és a román miniszterelnök is. Petru Groza bejelentette, hogy Takács Lajost kinevezi nemzetiségügyi alminiszterré, a nemzetiségi államtitkárság vezetőjévé. A kongresszus megválasztotta az MNSZ új vezetőségét: Kurkó Gyárfás helyett Kacsó Sándor lett az elnök.

A mindennapokban az engedményeket megszorítások követték. A határnyitás helyett útlevélkényszert vezettek be, és volt időszak, amikor szinte teljesen lezárták a román–magyar határt. Magánszemélyeknek egy időre alig adtak útlevelet. Emiatt 1947–1948-ban megnőtt azok száma, akik illegálisan próbáltak átjutni Magyarországra, bár a román határőrök gyakran rálőttek a határsértőkre. Az elfogottak büntetését is megszigorították: háromtól tíz évig terjedő börtön és vagyonelkobzás járt érte.

A megszorítások mellett a szalámitaktika újabb szeleteként 1947. május 22-én Luka László cikke jelent meg a kolozsvári Igazság című lapban „A romániai magyarság útja” címmel. Ebben elítélte az „elvtelen magyar egységet”, és felszólította a szövetség vezetését, hogy a magyarság soraiban tisztogatást hajtsanak végre.

Kijelentette: „Nem nevezheti magát népi szervezetnek egyetlen olyan magyar politikai szervezet sem, amely nem folytat határozott harcot a magyarság soraiban tevékenykedő vagy lesben álló reakció ellen…” Megismételte, hogy a romániai kommunisták széles körű jogokat biztosítanak a magyaroknak, és megvédték őket a román nacionalizmustól. A magyarok számára szerinte egyetlen út maradt: a román kommunistákkal való szoros szövetség.

Az üzenet egyértelmű volt az MNSZ vezetése számára. Kurkó Gyárfást Kacsó Sándor váltotta a szervezet élén. Az állam is „rásegített” a reakció elleni harcra. 1949-től sorra következtek a letartóztatások a volt MNSZ-vezetők és magyar értelmiségiek körében. Kurkó Gyárfást letartóztatták és a Márton Áron-perben elítélték. Letartóztatták többek között Csőgör Lajost, Balogh Edgárt, Méliusz Józsefet, Szász Pált, Venczel Józsefet, Jordáky Lajost és Demeter Jánost is. Egyeseket évekig tartottak őrizetben bírósági ítélet nélkül, másokat koncepciós perekben súlyos, akár húsz évet meghaladó szabadságvesztésre ítéltek. A cél az erdélyi magyar politikai, gazdasági és kulturális elit megtörése volt.

Az MNSZ részt vett az 1948-as parlamenti választásokon is, de már nem önállóan, hanem a Demokrata Pártok Blokkja közös listáján. Képviselőinek száma 39-re nőtt. 1950-ben átszervezték a közigazgatást: a régi megyék helyett szovjet mintára tartományokat és rajonokat hoztak létre, minden szinten néptanácsokkal.

1952-ben újabb nemzetgyűlési választásokat tartottak. Az MNSZ jelöltjei a Népi Demokrácia Frontja listáján indultak, és ezúttal 25 magyar képviselő jutott be. Ekkorra a választás már formális volt, inkább szavazásnak nevezhető. A részvétel szinte kötelező volt, a NDF mindenütt 90 százalék feletti eredményt ért el.

1952-ben új alkotmányt fogadtak el, amely még inkább szovjet mintát követett. A közigazgatás átszervezése során Sztálin javaslatára Székelyföld nagyobb részéből létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt Marosvásárhely központtal. A tartománynak tényleges autonómiája nem volt, és az erdélyi magyarságnak csak mintegy harmada élt itt. A tartományon kívüli magyarokat fokozatosan megfosztották jogaiktól, miközben a névleg autonóm tartomány kirakatintézményként működött. Egyes vélemények szerint a Magyar Autonóm Tartomány gettószerű szerepet töltött be, ahol a tömbmagyarság megfigyelés alatt élt.

Közben a magyar intézmények többségét beolvasztották román szervezetekbe, például szövetkezeteket, művelődési, turisztikai és tudományos intézeteket, vagy egyszerűen felszámolták őket. Engedményként ugyanakkor magyar lapok és színházak is létrejöttek.

Az MNSZ a negyvenes évek végére gyakorlatilag vegetált. Központja Bukarestben működött, távol az erdélyi magyaroktól. Pártfeladatként megkapta, hogy harcoljon a „vatikáni reakció”, vagyis a katolikus egyház, a kollektivizálást ellenző „kulákok”, valamint általában a „népi demokrácia” ellenségei ellen. Utolsó kongresszusán így fogalmaztak: „Célunk a nemzetiségi kérdés marxi–lenini–sztálini szellemben való teljes megoldását jelentő szocializmus építése.” A hangsúly egyértelműen a szocializmus építésére került, a nemzetiségi kérdés másodlagossá vált.

1953. január 29-én az Igazság közölte Gheorghe Gheorghiu-Dej írását „A népi demokratikus rendszer további erősödése a Román Népköztársaságban” címmel. A cikkben kijelentette, hogy Romániában megoldották a nemzetiségi kérdést.

Ha megoldották, akkor nincs szükség külön kisebbségi szervezetekre sem. Az MNSZ megszüntetéséről a legfelsőbb pártvezetés 1953 tavaszán döntött, majd ezt közölték a szövetség vezetésével. A román kommunistákkal tartott közös tanácskozás után kimondták a szervezet „önfeloszlatását”. Tömeggyűlésen hozták nyilvánosságra a döntést. A volt MNSZ-aktivisták utolsó feladata az volt, hogy Erdélyben a helyi tagság számára tartott gyűléseken megmagyarázzák, miért nincs többé szükség a Magyar Népi Szövetségre. A szervezet központi székházából pártiskolát alakítottak ki, ahol pártaktivistákat képeztek.

Az 1956-os magyarországi forradalom és az erdélyi magyarság

Sztálin halála (1953) után enyhülés indult a Szovjetunióban, amely Magyarországon is éreztette hatását, és ez az erdélyi magyar értelmiségi körökhöz is eljutott. Ebben szerepet játszott, hogy egy idő után ismét lehetett útlevéllel Magyarországra utazni, így az erdélyiek közvetlenül is láthatták a magyarországi fejleményeket. Mindezek hatására 1956 nyarán a kolozsvári értelmiségiek is kifejezték elégedetlenségüket, és engedményeket követeltek a pártvezetéstől.

A helyzet kivizsgálására Bukarestből népes párt- és kormányküldöttség érkezett Kolozsvárra. A megbeszélések nyomán bizonyos engedményeket tettek: az oktatási minisztériumban létrehozták a nemzetiségi vezérigazgatóságot, amelynek élére a hithű kommunista Bányai Lászlót nevezték ki. Korábban a Bolyai Tudományegyetem rektora volt, azelőtt pedig az MNSZ-ben tevékenykedett. Engedélyezték a magyar nyelvű felvételit a Mezőgazdasági Főiskolára, amelynek magyar tagozatát éppen meg akarták szüntetni. Két új magyar folyóirat megjelenését is engedélyezték: újraindult a Korunk, és megjelent a Napsugár gyermeklap. (Az ötvenes évek elején indult az Utunk és az Igaz Szó, két irodalmi folyóirat.) Az engedmények ellenére a román pártvezetés nem tágított: korábbi szándékairól nem mondott le, csak az események hatására engedett valamennyit és valameddig.

Az 1956-os magyarországi események kezdettől fogva aggodalommal töltötték el a román pártvezetést. Gheorghiu-Dej éppen Jugoszláviában tartózkodott Tito-val való kibékülése céljából, távollétében a bukaresti vezetés tanácskozott, és 1956. október 24-én döntéseket hozott:

• Közismert pártvezetőket és pártaktivistákat küldtek az erdélyi tartományokba, hogy „segítsenek a helyi szerveknek meggyőzni és tájékoztatni a pártalapszervezeteket és dolgozó embereket a magyarországi helyzetről”.
• Utasították a helyi hatóságokat: „Óvatosan járjanak el a letartóztatásokkal, hogy feleslegesen ne izgassuk fel a lakosságot.”
• Ugyanakkor felhívták a figyelmet arra is: „Az ellenforradalmi akciókat határozottan fel kell számolni.”
• Különös figyelmet kellett fordítani a lakosság élelemmel való ellátására, főleg a nagy munkásközpontokban (kenyér, hús, olaj, zsír stb.).
• A hangulatjavító intézkedések közé tartozott az is, hogy a második világháború után bedeszkázott zilahi Wesselényi-szobrot 1956 októberében a hatóságok egy éjszaka „kiszabadították”.

A román hatóságok szemében a magyarországi események ellenforradalmi jellegűek voltak („fasiszta, nyilas, horthysta főszereplőkkel”), és okát abban látták, hogy a magyar hatóságok túl engedékenyek voltak, „túlzásba vitték a liberalizálást”.

A nyilvánosságnak hivatalosan először az Agerpres hírügynökség számolt be október 25-én, hogy Magyarországon „ellenforradalmi felkelési kísérlet” történt. Ugyancsak a hírügynökség közlése szerint: „Október 24-én az esti órákban az ellenséges kalandot felszámolták, és Budapesten helyreállt a rend.”

Csakhogy a lakosság Erdélyben is hallgatta a Kossuth Rádiót, a Szabad Európát és az Amerika Hangját is, és hiába volt a félretájékoztatás, a félrevezető propaganda, az emberek tudták, mi történt valójában Magyarországon.

Mert félrevezető propaganda valóban volt a román hatóságok részéről. A román pártvezetés az első pillanattól kezdve félretájékoztató propagandát folytatott, és valótlanságoktól sem riadt vissza:

• Az erdélyi magyarok felé azt kommunikálták, hogy az „ellenforradalmárok” vissza akarják állítani a fasiszta rendszert, és visszajönnek a földesurak.
• A románok felé azt közölték, hogy Magyarország területi revíziót akar, vagyis Erdélyt. Nem riadtak vissza a nacionalista fegyver bevetésétől sem.

Az 1956-os események megélése és következményei az erdélyi magyarság számára

A magyarországi forradalom az erdélyi magyarságot is lázba hozta, főleg a fiatalokat, az egyetemistákat és az értelmiséget a nagyobb városokban, így Kolozsváron, Temesváron és Marosvásárhelyen. A vaskalapos kommunistákkal ellentétben az erdélyi magyarok többsége rokonszenvezett a forradalommal. Erdélyben diákgyűlések is voltak a hatóságok erőfeszítései ellenére.

A megmozdulásokat eleinte ígéretekkel és megnyugtatásokkal próbálták leszerelni, később azonban a szervezőket letartóztatták. A megmozdulásokból és szervezkedési kísérletekből politikai pereket gyártottak. A perek nyomán „államellenes és nacionalista összeesküvések” vádjával hosszú börtönéveket és kényszermunkát szabtak ki, sőt néhány halálos ítélet is született. Sok tanárt eltávolítottak az egyetemekről és a középiskolákból, akiket később sem engedtek vissza tanítani. Sok fiatal pályája tört derékba: kizárták őket az egyetemekről, és csak fizikai munkát végezhettek. A közvetlenül érintettek száma ezrekre rúgott, közvetetten pedig az egész erdélyi magyarság szenvedett.

Az 1956-os eseményeket a román hatóságok ürügyként használták fel a magyarok elleni megtorlásokra, amelyek 1956 és 1959 között két hullámban is végbementek. 1959-ben az akkori oktatási miniszter hibának nevezte a nemzetiségeknek, főleg a magyaroknak tett korábbi engedményeket: „Az eddigi iskolapolitikájuk a nemzetiségekkel kapcsolatban hibás volt. Nem tudja, hogy követhettek el ilyen hibákat. Tévedés volt eddig a külön magyar anyanyelvű iskolák megengedése…”

1957-től megkezdték az egy településen működő magyar és román iskolák összevonását. Az összevont intézményekben a magyar tagozat fokozatosan háttérbe szorult vagy elsorvadt. Az összevonási folyamat 1959–1960 körül érte el a tetőpontját, és ezt is 1956-tal indokolták. Kitalált indokként olyan jelszavakat használtak, mint: „a román és magyar ifjúság így jobban megismerheti egymást”, „együtt a munkában és a tanulásban”, „közösen ünnepeljünk”.

1959-ben Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetemet egyesítették a Babeş Tudományegyetemmel, azóta az egyetem neve Babeş–Bolyai. Az egyesítéskor a szokásos ígéret szerint fele-fele arányt ígértek a hallgatók és a tanárok körében, de az évek múlásával a magyar tagozat töredékére zsugorodott. Ugyanekkor számolták fel végleg a Mezőgazdasági Főiskola kolozsvári magyar tagozatát is. Korlátozták a magyar nyelvű műszaki és szakoktatást „a munka közös nyelve” ürügyén. Ekkor számolták fel a moldvai csángóknál az utolsó magyar osztályokat is.

A magyarországi vezetés és a romániai magyarság

A román kormány magyarságpolitikáját bátorította, hogy az 1956 utáni szocialista Magyarország kormányai lemondtak a határon túli magyarságról, így az erdélyiekről is. Az 1958 februári romániai látogatáson a magyarországi párt- és kormányküldöttség egyenesen megdicsérte a román „testvérpárt” nemzetiségpolitikáját. Kádár János ezt mondta: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most pedig személyesen is tapasztaltuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.”

A Gheorghiu-Dej-korszak utolsó évei

A kirakatintézménynek szánt Magyar Autonóm Tartomány ügyében is alkalmazták a szalámitaktikát. Az 1960-as részleges területi-közigazgatási reform során a MAT területéhez román többségű járásokat csatoltak, ugyanakkor Székelyföld déli részén magyar többségű rajonokat elcsatoltak, Brassó tartományhoz. A módosítást „gazdasági” okokkal indokolták, az eredmény mégis az lett, hogy csökkent a Magyar Autonóm Tartomány területén a magyarok aránya. Ekkor a tartomány nevéhez a Maros előtagot is hozzátették, így lett belőle Maros Magyar Autonóm Tartomány.

Folytatódott a megmaradt magyar főiskolák románosítása is. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 1962-ig kizárólag magyar tanítási nyelvű volt, ettől az évtől azonban a szakmai gyakorlat románul folyt.

A gazdaságfejlesztés és a szocialista iparosítás is a nemzeti érdek eszközévé vált a nemzetiségekkel szembeni gyakorlatban: hozzájárult az erdélyi városok románosításához. A szocialista gazdaságátalakítás a falvakat sem kerülte el: az 1949-ben megkezdett kollektivizálás 1962 tavaszán fejeződött be. Mivel az erdélyi magyarság jelentős része falun élt, a szövetkezetesítés őket is sújtotta.

1963 őszétől megkezdték a közintézmények és közterek elnevezéseinek megváltoztatását. Ennek során eltűntek az orosz, szovjet személyek nevei, vagyis megindult a deruszifikáció. Ugyanakkor a Maros Magyar Autonóm Tartományon kívül a magyar személyiségek neveinek nagy része is „lekopott”. A hivatalos álláspont szerint azoknak a személyeknek a neve indokolható utcanévként, akik az adott helységben születtek. Erre hivatkoztak Kolozsváron is, amikor a Jókai utcából Napoca lett, a Kossuthból pedig Lenin. Az átkeresztelésekkel párhuzamosan fokozatosan eltűntek a magyar nyelvű feliratok is.

Az 1964-es nagy amnesztiával sok politikai fogoly szabadult, köztük a koncepciós perekben elítélt magyarok is.

Konklúzió

A kisebbségi lét megélése sehol sem könnyű, még a legdemokratikusabb államokban sem. Gheorghiu-Dej sztálinista diktatúrájában pedig végképp nem volt az.

A nemzetiségi kérdés kezelésére a rendszer minden lehetséges eszközt bevetett: propagandát, politikai rendőrséget, az „oszd meg és uralkodj” elvet, valamint a „húzd meg, ereszd meg” módszereit.

A Magyar Népi Szövetség (1944–1953) úgy próbált működni, mint egy erőátviteli szíj: igyekezett összegyűjteni a tagság panaszait és sérelmeit, majd ezeket megoldás céljából továbbítani a párt és a kormány felé. Csakhogy az MNSZ vezetői nem ismerték fel időben, hogy erre az erőátviteli szíjra a pártnak és a kormánynak volt szüksége: hogy a parancsot kiadhassák az MNSZ vezetésének, amelynek kötelessége volt azt továbbítani a romániai magyarság felé. Kezdetben az MNSZ ért el eredményeket oktatási, kulturális, politikai és gazdasági téren, de lehetőségei egyre inkább beszűkültek, a párt eszközévé vált, majd a hatalom szemszögéből nézve feleslegessé.

A sors iróniája, hogy a Magyar Népi Szövetség szétverésének egyik végrehajtója, a kommunizmus éveiben a legmagasabb tisztséget és befolyást elért, a párt magyarságszakértőjének számító Luka László (Vasile Luca) nem ismerte a közmondást: „Aki másnak vermet ás…” 1952-ben letartóztatták, koncepciós perben előbb halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönt kapott, és a nagyenyedi börtönben halt meg 1963-ban.

A belügyi hatóságok és a Securitate 1949-es megalakulása óta egyik kedvenc foglalatossága, önigazoló „játéka” az „irredenta”, „sovén”, „nacionalista” magyarok elleni fellépés volt. Míg a Gheorghiu-Dej idején nem volt elegendő magyar ajkú „játszótársuk”, vagyis informátoruk, a nemzeti kommunizmus évtizedeiben ezt a hiányt kiküszöbölték.

A hivatalos propaganda hiába nevezte az 1956-os eseményeket ellenforradalomnak, a lakosság forradalomként emlegette.

A korszak személyiségei

Balogh Edgár (1906–1996) publicista, szerkesztő, baloldali politikus. A MADOSZ alapító tagja, egy időben az MNSZ alelnöke, országgyűlési képviselő, rövid ideig a Bolyai Tudományegyetem rektora. 1949-ben koholt vádakkal elítélték, később rehabilitálták.

Bányai László (1907–1981) publicista, történész, tanár, baloldali politikus. Már az illegalitás idején tagja a Kommunista Pártnak, a MADOSZ főtitkára, majd az MNSZ vezetőségi tagja. 1952 és 1956 között a Bolyai Tudományegyetem rektora volt, később miniszterhelyettes, és több közéleti tisztséget is betöltött.

Csőgör Lajos (1904–2003) fogorvos, egyetemi tanár, rektor, politikus. Előbb Kolozsváron tanított az egyetemen, majd Marosvásárhelyen, ahol az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet alapító rektora lett, és az MNSZ vezetőségi tagjaként is működött. 1949-ben rektori tisztségéből leváltották, majd koncepciós perben hazaárulás vádjával börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban rehabilitálták, és visszatérhetett az egyetemre.

Jordáky Lajos (1913–1974) szociológus, közgazdász, kutató, egyetemi tanár, irodalmi titkár. Szociáldemokrata nézeteket vallott. 1952-ben a Bolyai Tudományegyetem több tanárával együtt letartóztatták, és egy koncepciós perben elítélték, majd 1955-ben rehabilitálták. Később újabb vizsgálat indult ellene, emiatt nem taníthatott, csak kutatóként dolgozhatott.

Kurkó Gyárfás (1909–1983) író, újságíró, kisebbségi politikus. A MADOSZ alapító tagja volt, majd 1944-ben az ebből átalakuló Magyar Népi Szövetség egyik létrehozója. Az MNSZ első elnöke, akit 1947-ben félreállítottak. 1949-ben letartóztatták és koncepciós perben elítélték. 1964-ben szabadult a börtönből. (A börtönben elszenvedett kínzások következtében megőrült.)

Kacsó Sándor (1901–1984) író, szerkesztő, politikus. 1946-tól az MNSZ listáján parlamenti képviselő, 1947 és 1952 között pedig az MNSZ elnöke volt.

Szász Pál (1881–1954) jogász, politikus. Korábban parlamenti képviselő, a két világháború között az Országos Magyar Párt, majd a Magyar Népközösség jeles személyisége. 1946-ban Márton Áron püspökkel együtt aláírója volt egy nyilatkozatnak, amely a magyar kisebbség valós helyzetét mutatta be. 1951-ben letartóztatták, és idős kora ellenére fogházbüntetésre ítélték; a börtönben halt meg.

Forrásszövegek

1. A Nagy Testvér figyel

A Biztonsági Rendőrségnek (Poliţia de Siguranţă) a feladata az együttélő nemzetiségek ellenőrzése, azért hogy tájékoztatni tudják a felettes szerveket, amikor olyan természetű cselekedetek vagy helyzet alakul ki, amely megrontaná azt az összhangot, amelynek uralkodnia kellene az államunk területén élő összes együttlakó nemzetiségek között, vagy olyan természetűek lennének, melyek károsan hatnának államunk és a külföld viszonyára. Némely együttélő nemzetiséghez tartozó reakciósok – hasonlóan a román reakciósokhoz – faji, sovén vagy irredentista akciókat provokálnak ki vagy ilyesmire vetemednek.

I. Fejezet. Magyarok
Románia magyar lakosságának a jövőbeli célja a szabad fejlődés és a nemzeti sajátosságának megőrzése, de a román állam fejlődésének és előrehaladásának keretében.

Az MNSZ-ben (Magyar Népi Szövetség), mely körül konkretizálódik a magyar lakosság nagy többségének tevékenysége, az eddig észlelt irányzatok általában demokratikus jellegűek.

Mégis, azért elég sok bizonyíték van arra, hogy ezen nemzet közösségi életében még található számos olyan elem, amelyek olyan cselekedeteket kezdeményeznek, amelyek ártanak annak az összhangnak, amely az együttlakó nemzetiségek között kellene létezzen. Az állambiztonságnak fel kell derítse ezeket az elemeket és kell ismerje antidemokratikus tevékenységüket, amelyekre jellemzők a faji, sovén vagy irredentista cselekedetek...

Kulturális tevékenység
A művelődés terén a román állam ténylegesen kiveszi a részét ebből a fejlődésből, a magyar ifjúság számára magyar tannyelvű iskolákat tart fenn. És itt sovén és irredenta elemek – kik a tantestület tagjai vagy oda befurakodtak – megőrizve antidemokratikus magatartásukat, s a magyar fiataloknak nyújtott nevelés folyamatában szembehelyezkednek a fejlődéssel, azt keresve, hogy eltérítsék őket a nemzetiségek jó együttélésének útjáról.

Ennek a helyzetnek a szemléltetésére a következő példákat mutatjuk be:

Az 1945/1946-os tanév során a történelmet és a földrajzot, főleg az elején, a horthysta rendszerben használt tankönyvekből tanították, míg egyes iskolákban igen csekély hangsúlyt fektettek Románia történelmére és földrajzára, inkább Erdély történelmét és földrajzát emelve ki...

Az egyetemeken a magyar tanárok egy része nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy beoltsa a diákok lelkébe azt a nemzeti szellemet, mely a sovinizmus és revizionizmus okozója...

„A marosvásárhelyi magyar tannyelvű orvosi kar a magyar sovinizmus és irredentizmus valóságos fészke...”
(Országos Rendőri Főigazgatóság 1947. évi összefoglalója az Együttélő nemzetiségekről, részletek)

2. Gheorghe Gheorghiu-Dej: A népi demokrácia erősödéséről

„A választások egyik igen jellemző vonása a kompakt magyar-székely lakosság lakta területen nemrégiben létesített Magyar Autonóm Tartományban elért választási eredmény. Itt a választók 98.85 százaléka a Népi Demokrácia Frontja jelöltjeire szavazott. A Magyar Autonóm Tartomány választási eredménye kifejezésre juttatja a nemzeti kisebbségek dolgozó tömegeinek mélységes háláját a népi demokratikus rendszer iránt, a Párt iránt, amely lenini-sztálini szellemben megoldotta a nemzeti kérdést, határozottsággal felszámolta a nemzeti kisebbségek vad elnyomatásának rendszerét, egyenlő jogokat biztosított a nemzeti kisebbségeknek és a legkedvezőbb feltételeket teremtette meg sokoldalú fejlődésük számára.”
(Gheorghe Gheorghiu-Dej, A népi demokratikus rendszer további erősödése a Román Népköztársaságban, Igazság, 1953, január 29. részlet)

3. A Bolyai Egyetem dossziéját újból előveszi a Securitate

„A régi, reakciós és kozmopolita tanárok rendszeresen megakadályozzák, hogy demokratikus elemek bekerülhessenek a tanszemélyzet és adminisztratív személyzet soraiba, ellenben felvesznek a hortista rendszerben magatartásukban kompromittált fasisztákat, mint amilyen volt Iordaki Ludovic tanár, aki jelenleg le van tartóztatva, Csűrös Stefan tanár, akinek szoros kapcsolata van a római katolikus, klerikális reakcióval, dr. Ehrlinger Josif docens, Ungvari Alex., Ventzel Iosif adjunktus, jelenleg letartóztatásban, és sokan mások, akiket eltávolítottak a tanügyből, Balog Edgar, Nagyy Geza, Veres Pall, és még sok más gyanús személy ebből az objektumból, mint Balog Anton, Bledy Geza, Varga Eugen, Fey Lorand, Csehi Iuliu, Kalman Ilona és sok más burzsoá, kulák elemek...”
(Részletek a Belügyminisztérium Kolozsvár tartományi Igazgatóságának 1954. II. 3-i/372. sz. határozatából)
(A neveket így írták az eredeti román nyelvű szövegben.)

4. Egy kolozsvári értelmiségi feljegyzései 1956-ból

„Augusztus 6. Demeter János keresett fel. Vidéki tapasztalatairól beszélt. Korrupció, lopás és kibírhatatlan nacionalizmus – ez a mai falu. Az állapotok gazdasági, társadalmi és nemzetiségi viszonylatban rosszabbak, mint bármikor… Az Egyetemen egyes karokra egyáltalán nem vesznek fel hallgatót, másokra tíz, legfeljebb húsz diákot. Tűrhetetlen ez is. Mit kérkedünk a kultúrával, a magas színvonallal, a nemzetiségek szabad érvényesülésével, amikor a tények napról napra az ellenkezőjét bizonyítják!

Augusztus 22. Felvételi vizsgák. Történelemhamisítás minden vonalon. Tönkretett ifjúság. Jelszavakat és hazugságokat szajkóznak. Legalább az Egyetem válna az igazságok hirdetőjévé…

Augusztus 26. Jancsó Elemér megy Pestre. Tanácsokkal láttuk el. Remélhetőleg egyszer majd lesz bátorsága, s informálni fogja a magyar írókat és tudósokat az itteni helyzetről.

Szabédiék. A Székelyföldön ugyanaz a helyzet, mint a többi részen. Az autonómia légvár és illúzió. A nemzeti lenyomás állandó és fokozódik. Mindenütt iskolamegszüntetések. A minisztériumban még a statisztikákat is meghamisítják. Kolozsváron az elemi iskolákba beiratkozottak 30 százaléka magyar…”
(Jordáky Lajos naplójegyzeteiből, 1956-ból)

5. Három rövidhír az Igazság kolozsvári napilap első oldaláról (1956. augusztus 7.)

A háziasszonyok panaszolják, hogy az Aprozar (zöldség- és gyümölcsbolt, román kölcsönszó) elárusító helyein az utóbbi időben alig van, vagy csak nagyon kevés gyümölcs. (Holott a tél folyamán a vállalat a legkitűnőbb almával látta el a várost, igen olcsó áron.) Ennek következtében a magánárusítók dús választékához kell fordulnia a vevőnek, ahol az árak meglehetősen magasak. Az Aprozarnak sürgősen oda kell hatnia, hogy jó és olcsó gyümölccsel lássa el a várost.

AZ ÁLLAMI POLITIKAI Könyvkiadó gondozásában megjelent: Az RMP KV Politbürójának határozata a főiskolai hallgatók körében végzett politikai-nevelőmunka megjavításáról című brosúra. 32 oldal, 20 bani

Fiatal írók irodalmi estje Kutyfalván
Szombaton este a kolozsvári fiatal írók és költők egy csoportja Kutyfalván irodalmi felolvasó estet tartott. Az irodalmi est, amelyet a szép marosmenti szocialista faluban nagy várakozás előzött meg, nagyszámú kollektivistát vonzott a kultúrházba. Ez alkalommal írásaiból olvasott fel Jánky Béla, Tamás Mária, Panek Zoltán, Székely János, Gömöri György (fiatal magyarországi költő, aki tanulmányúton jelenleg hazánkban tartózkodik) és Kányádi Sándor.

6. Kolozsvárról jelentik: Telefonos helyzetjelentés az országos pártvezetésnek

November 4-én ünnepelték a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 39. évfordulóját a tartomány községeiben és falvaiban, jó körülmények között.

A ludasi rajonhoz tartozó Szentpál községben Győri Árpád pap terjesztette a község polgárai körében, hogy a jelenlegi forradalmi munkás-paraszt kormány nem jó Magyarországon. Ennek a hatásnak köszönhetően egyes polgárok sajnálják, hogy Nagy Imre kormánya megbukott. A fent említett személy a rádióban hallgatta az „Amerika Hangja” című műsorát. A párttagok ellenezték ezt a viszonyulást.

A szintén ebben a járásban található Kiscserged faluban a Nagycserged község néptanácsának elnökét megtámadták néhányan, miközben szekérrel hazafelé tartott. Nem tudni, kik voltak, az ügyet még vizsgálják. A tartományi pártbizottság utasította a rajoni és városi pártbizottságokat, hogy hívják össze a pártvezetőségek tagjait, és dolgozzák fel nekik a Magyarország Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányának Nyilatkozatát.

Kolozsvár, 1956. november 5.
(A Kolozsvár Tartomány Pártbizottságának telefonos jelentése)

7. Kolozsvári egyetemisták programtervezete 1956-ból

A történelem-bölcsész kar keretében működő Diákszövetség legyen önálló, ne álljon az Ifjúmunkás Szövetség (IMSZ) irányítása alatt.

Legyen kapcsolatban a külfölddel, valamennyi országgal, a felettes szervek ellenőrzése nélkül.

Az állami és pártszervek vegyék figyelembe a Bolyai egyetem történelem-bölcsész karának keretében működő Diákszövetség véleményét és álláspontját minden olyan kérdésben, ahol határozatot kívánnak hozni a diákságot és általában az ifjúságot érintő kérdésekben.

Előirányozták azt is, hogy 1957 februárjáig az Oktatási Minisztérium hajtson végre egyetemi reformot.

Az egyetemi reformmal kapcsolatban, amelynek gondolatát gyakorlatilag az Oktatási Minisztériumra akarták erőszakolni, a többi közt a következőket irányozták elő:
Autonóm Bolyai egyetemet.
A rektort ne a Minisztérium nevezze ki, hanem a tudományos tanács és az ifjúság képviselői válasszák meg.
Parlamenti immunitást kértek a rektorok és a Bolyai egyetem tudományos tanácsa részére.
Az oktató személyzet számára előírt tudományos normák eltörlését.
Az előadások szabad látogatását.
Az ösztöndíjak odaítélésében egy új rendszert dolgozzanak ki…
A diákotthonok átalakítását, népi kollégiumok létrehozását…

(A tervezet szerzője Várhegyi István, őt 7 évre ítélték, és társai, akik terjesztették: Koczka György – 3 évet, Kelemen Kálmán – 3 évet és Nagy Benedek – 5 év fogházat kaptak.)

8. Varga László 1956-os elítélt visszaemlékezéseiből

„Az ’56-os forradalom ifjú lelkészként Budapesten ért. A doktorátusomra készülve két hónapos turistaútlevelet kaptam. Szeptember 4-étől november 3-áig voltam Budapesten, s a forradalom idején mindenhová elmentem, hogy lássak, halljak, és itthon majd meséljek. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az utcai harcokban részt vettem, mert papként nem tehettem ilyesmit. Aztán kiderült, hogy itthon túl sokat meséltem, ezért 1957. március 21-én letartóztattak. A híres-hírhedt Dobai-per másodrendű vádlottjaként még ’57 októberében életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Hazaárulással vádoltak, mondván, hogy utasításokkal érkeztem haza. Holott én csak véleményekkel jöttem. – A nyugati nyomásra meghirdetett általános amnesztiára kellett várnia, hogy visszanyerje szabadságát…

Mivel életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltként nem vihettek dolgozni, s a cellában kellett töltenem hét és fél évet, abba a kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy gyakorolhattam a hivatásomat. Bármilyen furán is hangzik, én értékesnek tartom a Kolozsváron, Szamosújváron, Piteșten, Désen és Zsiláván eltöltött esztendőket. Igét hirdettem, pásztorációt gyakoroltam, kórust vezettem, hitetleneket próbáltam megtéríteni. Mikor, mit lehetett tenni. Utólag sem tekintettem az életemből elrabolt éveknek ezeket az esztendőket, felfogtam, hogy akkor és ott nagy szükség volt rám. Függetlenül a nemzetiségemtől vagy a vallásomtól. Merthogy együtt imádkoztunk románok és magyarok, katolikusok, reformátusok és más vallásúak. Másrészt rengeteget tanultam. Ott, ahol az élet sallangjai lehullnak, ott látszik meg igazán, hogy milyen fontos a hit. Megtanultam például a nem szoros egyházi életben felnőtt emberekkel kommunikálni a hitről, megtanultam, miként kell nekik igét hirdetni. Soha nem hittem volna, hogy ennyi értelmes és értékes emberrel lehetek együtt. Elvégre a politikai foglyok között volt az ország krémje.”

9. Márton Áron római katolikus püspököt lejárató körlevél a MAT-ból

„Míg az ország különféle felekezetű papságának többsége részt vesz a nép oldalán az építőmunkában, a béke fenntartásáért és megszilárdításáért folyó harcban, néhány pap és főpap saját egyházuk érdekeivel ellentétben népellenes tevékenységet fejt ki. Ezek közé tartozik Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök.
A nép érdekeit és a népi államot aláaknázó tevékenységéért a népi igazságszolgáltatás 1949-ben 25 évi nehéz börtönre ítélte Márton Áron püspököt…”
(Levél a Magyar Autonóm Tartomány összes pártszervezetéhez Márton Áron római katolikus püspök népellenes tevékenységével kapcsolatban, Marosvásárhely, 1957, részlet)

10. A magyarok is támogatják a MAT átszervezését

„Eleve kijelentem, hogy mindenben egyetértek az ország területi-közigazgatási beosztásának megjavítására hozott intézkedésekkel: A törvénytervezet többek között előirányozza, hogy Sepsi és Kézdi rajonok átkerüljenek Brassó tartományba, Ludas, Sármás és Dicső rajonok átkerüljenek a Maros-Magyar Autonóm Tartományba… Helyeslem a javaslatot, hogy tartományunkat ezentúl Maros-Magyar Autonóm Tartománynak nevezzék. Lakosságunk számára a Maros elnevezés hagyományos, megszokott. Meggyőződésem, hogy valamennyi intézkedést örömmel, megelégedéssel fogad majd mindenki, egész tartományunkban…”
(Kovács György képviselő a Nagy Nemzetgyűlésben támogatja Magyar Autonóm Tartomány közigazgatási átalakítását, 1960-ban, részlet a képviselő beszédéből)

Korabeli vicc

„Népnevelő Székelyföldön
Egy népnevelő megy ki falura Brassóból, hogy felvilágosítsa az embereket a szocializmusról.

Áron bá – kérdezi egy öregtől –, emlékszik a múltra? Maga egész életében csak gürcölt, s a munkája eredményét a gróf egy éjszaka elkártyázta... Magának mi erről a véleménye?

Hát bizony van az úgy, hogy nem megy a lap!”

Tanári melléklet – kérdések, feladatok

Beszéljétek, vitassátok meg: Összegezve a Magyar Népi Szövetség történelmi szerepét, a kép inkább pozitív, inkább negatív, vagy inkább vegyes? (Érveljetek a véleményetek mellett!)

Képzeld magad a következő helyzetek egyikébe:

Benne vagy abban a csoportban, amely az 1956-os tervezetet készítette az egyetemi reformról és a diákszövetségről. S meg kell védenetek a tervezetet:
a) Az IMSZ-gyűlésen
b) Az egyetem vezetése előtt. (Mint a 7-es szövegben)

Képviselő vagy a Nagy Nemzetgyűlésben (akkori parlament), és hozzászólásoddal kell támogatnod a Magyar Autonóm Tartomány megcsonkítását. (10-es szöveg)

Az egykori 56-os elítélt lelkész, Varga László helyébe képzeled magad, aki még a fogságban is a hivatását gyakorolta. (8-as szöveg)

Forráselemzés: A 2-es szövegben mennyi lehet a valóság és mennyi a propaganda, milyen a szöveg stílusa?

Rendezzetek vitát a Magyar Autonóm Tartomány szerepéről, 3 csoportot alkotva:

A MAT-ban élők szemszögéből nézve.

A többi erdélyi magyar szemszögéből.

A románok oldaláról nézve.

Értelmezési-értékelési kísérlet:
Hasonlítsátok össze az 1-es és a 3-as szövegeket. (Keressetek legalább 2 különbséget és minél több hasonlóságot.) Vannak-e bennük esetleges klisék (1), előítéletek (2) vagy túlzások (3). Ha találtok ilyeneket, akkor emeljétek ki őket.

Az 1-es szöveg első állítása: „A Biztonsági Rendőrségnek (Poliţia de Siguranţă) a feladata az együtt élő nemzetiségek ellenőrzése” valóban rendőri (belbiztonsági) feladat, vagy inkább rendőri túlkapás, hatalommal való visszaélés? (Magyarázat.)

Kreativitás: Fogalmazzatok meg történelmileg és irodalmilag is helyes, elfogadható metaforákat, amelyek tömören jellemzik az erdélyi magyarság helyzetét, mint a következő példa: Luka László volt az MNSZ sírásója.

Szóbeli történelem:
Kérdezzétek meg idősebb ismerőseiteket, rokonaitokat, hogy a családjukban valaha beszéltek-e az 1956-os magyar forradalomról. (Ha igen, akkor mire emlékeznek?) Jegyezzétek fel, és az osztályban mutassátok be az érdekesebb történeteket.

Oknyomozás, rejtélyfejtés:

Nézzetek utána, hogy egykor valóban annyira jártak-e a falusiak, különösen a kollektivisták irodalmi estekre, miként a kutyfalvi beszámoló közli 1956-ból? (5-ös forrás, 3. szövege.)

Tényleg kirakat volt az MNSZ?

Nézzetek utána a csángók (moldvai magyarok) magyar nyelvű iskoláinak az 1940-es és 1950-es években.

Vajon minek köszönhető, hogy Luka László a Székely Hadosztály egykori katonájából eljutott a Román Népköztársaság kormányáig és a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetéséig?