Bodor Ádám Erdélye: határvidék

Nem kétséges, a kilencvenedik életévét ma töltő Bodor Ádám műveit olvassák, némelyek közülük a kortárs magyar próza irányadó regényei, de érdemes figyelnünk történelmi látleleteire és valós helyzetünkre alapozott üzeneteire is. S ezek megfogalmazásához éppen egy nagyinterjú teremtett jó alkalmat, amelyet Balla Zsófia készített az íróval jó negyed századdal ezelőtt (A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Budapest, 2001).

A beszélgetés során arra a felvetésre, hogy Bodor novellisztikájában kerüli például a vele történtek megírását vagy családja „krónikájának” elbeszélését, az író hangsúlyozta: „mindig csak olyasmit írok meg, amit magam ötlöttem ki. Soha nem foglalkozom magammal, családtagjaimmal vagy barátaimmal, és ismerősöket sem próbáltam megjeleníteni, még ha alakjaim mutatnak is olykor némi hasonlóságot egy-egy baráttal, ismerőssel.”

Ezt a fajta írói alapállást tekintetbe véve még inkább örülhet az olvasó, hogy Bodor beszélt egy vele történt életre szóló eseményről ebben a könyvnyi terjedelmű interjúban: a kolozsvári középiskolás diákok és ifjak rendszerellenes szervezkedéséről és akcióiról, amiért a tizenhetedik évében járó ifjút például öt év börtönbüntetésre ítélték az 1950-es évek elején, s amelyből kettőt le is töltött a hírhedt szamosújvári börtönben. Nem lehet észre nem venni azonban, hogy amikor közvetlenül mesél börtönélményeiről Bodor, az is magán viseli írói habitusát. Börtönregényt viszont mégsem ír – mondta az interjúban –, mert még mindig annyira erőteljes az élmény, hogy nem bírja, úgymond költői mását kitalálni.

Érezheti az olvasó, a börtön „szaga” belengi Bodor műveinek teremtett világát. Erdélyi és kelet-európai létélmény lehet ez, s ennek hiteles érzékeltetéséhez választott igen erőteljes kisugárzású helyszíneket, perem- és határvidékeket, valamint titokzatos, sokféle nemzetiségű szereplőket. Egyfajta börtönélményt keltenek az ábrázolt világnak ezek az elemei, lévén, hogy a mi térségünkben nem összeköt a határ, hanem elválaszt embereket és népeket...

Bodor pályája kezdetétől szakított tehát egy idillikus szülőföld-képpel, az egész Erdélyt is egyfajta határvidéknek tekintette. „Erdélyt keresztül-kasul falak vagy láthatatlan gyepük szabdalták – mondta –, mégis ennek a történelmi adottságnak néhány évtizeddel ezelőtt, leszámítva a kommunizmus intézményét, némi derűlátással még volt némi pozitív perspektívája. Ma ez már merő illúzióként hangzanék: hogy ez a térség, amint arról álmodoztunk, egyszer talán tényleg a viszonylagos türelem, a békesség földjévé válik, olyan értelemben, hogy a [második világ]háború után kialakul valamiféle egyensúly, stabilitás, és ha a status quo nem is változik, de megmaradásunk esélyei sem romlanak.”