Egyház és diktatúra – A vallás felszámolásának és ellenőrzésének korszaka Romániában

A kommunizmus és a vallás viszonya

Mivel a kommunista ideológia maga is egyfajta „vallás”, ezért nem volt összeegyeztethető a hagyományos vallásokkal. A kommunista vallásellenesség és vallásüldözés elméleti alapját a két klasszikus ideológus felfogása adta.

Karl Marx már 1843-ban megfogalmazta, hogy „a vallás a nép ópiuma”.
Lenin ezt 1905-ben továbbfejlesztette és kiegészítette, jóval a kommunizmus oroszországi hatalomra kerülése előtt: „A vallás ópium a nép számára. A vallás a szellemi pálinka egy neme, amelybe a tőkés rabszolgái belefojtják emberi mivoltukat…”

Gyakorlati, szemléletes példaként és követendő mintaként a román kommunisták számára a kommunizmus és a vallás viszonyára ott volt Sztálin és a Szovjetunió, ahol hivatalos, államilag szervezett és erőszakos vallásüldözés, valamint ateista propaganda folyt.

Romániában már az átmeneti, koalíciós időszakban (1945–1947) is igyekezett az állam beavatkozni az egyházak életébe. A földreform révén elvették az egyházak, valamint az egyházi jellegű egyesületek és alapítványok birtokait. Az intézmények és a társadalom „fasiszta elemektől való megtisztítása” során előszeretettel internáltak egyházi személyeket. Erdélyben a kisebbségeket és a kisebbségi egyházakat – a történelmi egyházakat: római katolikus, református, unitárius és evangélikus felekezeteket – ez a tisztogatás különösen súlyosan érintette.

Az állam úgy is beleszólt az egyházak működésébe, hogy a háború után az egyházi vezetők kinevezését megerősítette vagy megtagadta, illetve az egyházak szervezetében erőszakos módosításokat hajtott végre, például összevonásokat, felosztásokat vagy megszüntetéseket.

Az állam egyházakkal szembeni politikája hármas célt követett:

• Az egyházak gazdasági erejének megsemmisítése az egyházi ingatlanok államosításával és a földek elkobzásával.
• Az egyházak társadalmi, közéleti, kulturális és politikai tevékenységének leszűkítése, felszámolása. Mivel az egyházak népszerűek voltak és jelentős tömegbázissal rendelkeztek, a kommunisták számára veszélyt jelentettek.
• Az egyházak oktató-nevelő tevékenységének megszüntetése. Különösen Erdélyben az iskolák nagy részét évszázadokon át a felekezetek működtették és tartották fenn.

E célok elérése érdekében adminisztratív, korlátozó, sőt törvénytelen eszközöket is alkalmaztak. Ide tartoztak a koncepciós perek, a jogtalan és túlzó internálások, az időleges őrizetbe vételek, az elhurcolások, sőt gyilkosságok is. A főpapok tiltakozásai, panaszlevelei és kérvényei nem vezettek eredményre.

A kommunisták az egyházpolitikában is a jól bevált szalámitaktikát alkalmazták. Nem az egyházakat, és nem mindegyiket egyszerre támadták, hanem egyes személyeket, akiket „reakciós elemeknek” kiáltottak ki.

Az állami szeletelés egyik első példája az 1945 októberében Bukarestben megtartott Demokratikus Lelkészek Szövetségének kongresszusa volt. Ezen nyolc romániai felekezet vett részt, a római katolikusok kivételével a magyar történelmi egyházak is. A kongresszus nemzetközi jellegét erősítette, hogy a Szovjetunióból, Jugoszláviából, Bulgáriából és Albániából is érkeztek résztvevők. A rendezvény jellegét jól mutatja, hogy a román kormány kultuszminisztere – aki maga is lelkész volt – üdvözölte a jelenlévőket, és kijelölte az irányvonalat: „Az egyház szolgái őszinte tevékenységükben csak a nép érdekeit képviselhetik, és az egyház útja csak a demokrácia útja lehet.”

A romániai vallásfelekezetekkel szembeni állami fellépés, illetve az egyházak vezetőségének viszonyulása az állami elvárásokhoz eltérő volt. A többségi ortodox egyház rendszerint kiszolgálta a mindenkori hatalmat. Ebben szerepet játszott az is, hogy 1948-ban Justinian Marina lett a pátriárka, a hazai ortodox egyházfő, aki a történelembe „vörös pátriárkaként” vonult be. Gheorghiu-Dej védence volt, mivel 1944-ben elbújtatta a szökésben lévő kommunista vezetőt.

Ezzel szemben a katolikus egyház – mind a római katolikus, mind a görögkatolikus – igyekezett megtartani saját szabályait, és nem feladni intézményi önállóságát. Emiatt mindkét felekezet szálka volt a hatalom szemében, amely azonban eltérő módon kezelte őket.

A romániai görögkatolikus egyház felszámolása (1948)

A görögkatolikus egyház Erdélyben nagyságrendileg a második legnépesebb felekezet volt, 1930-ban csaknem 1,4 millió hívővel. A román görögkatolikus egyházat 1698-ban jezsuita szerzetesek hozták létre osztrák megbízásból az erdélyi ortodoxok egy részéből, azzal a céllal, hogy a görögkeleti románságot a katolikus egyházba tereljék.

Mivel a Szovjetunióban is erőszakkal visszakényszerítették a görögkatolikusokat az ortodoxiába, a román kommunisták is ezt tették, a román ortodox egyház segítségével és annak javára.

– 1948 tavaszától kezdték az ortodoxia kebelére csalogatni a görögkatolikusokat. Mivel azonban nem siettek az „átlépéssel”, szeptembertől erőteljesebben kezdték őket győzködni, sőt egyenesen kényszeríteni a görögkatolikus lelkészeket, hogy híveikkel együtt vegyenek részt a tervezett „visszatérési kongresszuson”.

– Október 1-jén Kolozsváron 38 meggyőzött görögkatolikus lelkész aláírta az ortodoxiával való egyesülést. A szám szimbolikus volt, hiszen 1698-ban is 38 aláíró csatlakozott a katolicizmushoz. Az erdélyi görögkatolikus egyház kitagadta a csatlakozókat, akiket a sajtó és a hatalom népszerűsített. Közben a romániai görögkatolikus egyház fejét, Iuliu Hossut, házi őrizetben tartották, majd letartóztatták valamennyi püspökkel és számos jeles egyházi személyiséggel, teológussal együtt.

– December 1-jén a Nagy Nemzetgyűlés Állandó Elnöksége kiadta a 358/1948. számú rendeletet, amely elrendelte a görögkatolikus egyház megszüntetését és teljes vagyonának kisajátítását. Az elkobzott ingatlanokat és épületeket az ortodox egyháznak adományozták.

Mivel a híveket és a lelkészeket nem lehetett úgy terelni, mint a nyájat, sokan megtagadták az ortodox egyházba való belépést. Inkább titokban gyűltek össze. Közülük sokakat, főként a lelkészeket, bebörtönöztek. A görögkatolikus egyház azonban illegalitásban, szórványosan egészen 1989-ig működött. Körülbelül 800 görögkatolikus lelkészt börtönöztek be hosszabb-rövidebb időre.

Márton Áron római katolikus püspök nem köt kompromisszumot a kommunistákkal

A gyulafehérvári római katolikus püspöki tisztséget 1938 óta betöltő Márton Áron már 1945–1946 fordulóján felismerte, hogy a kommunisták minden szervezetet fel fognak számolni, és hogy a Magyar Népi Szövetség nem képvisel minden erdélyi magyart. Mivel ennek nyilvánosan is hangot adott, megkezdődtek a Márton Áron környezetét és egyházát érő támadások.

1947 márciusában Venczel Józsefet őrizetbe vették és internálótáborban tartották. Ezt követően a sajtó támadni kezdte a Római Katolikus Egyházmegyei Tanács vezetőjét, majd magát a püspököt is.

Az államhatalom 1948. március 2-án kiadott rendeletben kötelezte a romániai vallásfelekezeteket, hogy három hónapon belül készítsék el és nyújtsák be új, az állami elvárásoknak megfelelő működési szabályzataikat.

Márton Áron a támadások ellenére folytatta munkáját. Amikor az 1948 tavaszán közzétett alkotmánytervezetből kiderült, hogy a jövőben kizárólag az állam működtethet oktatási intézményeket, valamennyi római katolikus és görögkatolikus püspökkel együtt tiltakozó emlékiratot küldtek a vallásügyi minisztériumba, kérve, hogy ne szüntessék meg a felekezeti iskolákat. Tiltakozásuk süket fülekre talált, mert az 1948-as tanügyi reform államosította a felekezeti és magániskolákat.

Még júliusban a kormány felmondta az 1927-es megállapodást a Vatikánnal, amely a katolikus egyház romániai működését és intézményi autonómiáját szabályozta.

Augusztus 4-én megjelent az úgynevezett kultusztörvény, az egyházak működését szabályozó vallásügyi törvény. Bár a lelkiismereti és vallásszabadság jelszavával népszerűsítették, valójában alárendelte a felekezeteket az államnak.

Az oktatási reform és a vallásügyi törvény következtében az állam megfosztotta az egyházakat ingatlanaik döntő többségétől, felszámolta a vallási egyesületeket, és az egyházak szigorú állami ellenőrzés alá kerültek. A korábban Erdélyben működő négy római katolikus püspökségből a törvény csak a gyulafehérvárit hagyta meg, a szatmári, váradi és temesvári püspökségeket főesperességi rangra fokozta le. Hasonlóképpen a négy erdélyi görögkatolikus egyházmegyéből egyet hoztak létre, majd azt is rövidesen megszüntették a görögkatolikus vallás betiltásával együtt.

A katolikusok működési szabályzata később készült el, és nem az állami elvárások szerint fogalmazták meg, mert az ellentmondott volna az egyházi törvényeknek és hagyományoknak. Emiatt tovább erősödött a Márton Áron elleni sajtókampány, amelyet nemcsak kommunista lapok, hanem a Magyar Népi Szövetség országos lapja is folytatott.

Egy példa a számos rágalom közül, amely a püspök ellen irányult. 1949. június 1-jén a Romániai Magyar Szó első oldalán két támadó cikk is megjelent. Az egyik így fogalmazott:

„Vissza kell utasítanunk soviniszta uszításaikat, amelyekkel meg akarják bontani a román nép és az együtt lakó nemzetiségek testvéri együttélését. Torkukra kell forrasztani a rágalmakat, amelyeket nagy barátunk, szabadságunk és függetlenségünk megteremtője, a Szovjetunió ellen szórnak.” (A papi palást nem nyújthat menlevelet a népellenes tevékenységre, 1949. VI. 1.)

Közben a felekezeteket sújtó korlátozások tovább folytatódtak. Számottevő ellenkezés főként katolikus részről mutatkozott, békés ellenállás formájában, amit a hatalom megtorolt. Mivel a katolikus szerzetesrendek nem voltak hajlandók feloszlani, tagjaikat elhurcolták és internálták. Évek múltán kényszerlakhelyre kötelezték őket, és 1989-ig megfigyelés alatt tartották. A női szerzeteseket is kitelepítették: egy részük a tanügyben helyezkedett el, mások kórházi ápolónők lettek. A szerzetesrendek épületeit és vagyonát az állam kisajátította.

Márton Áron, számítva arra, hogy a diktatúra lefejezi az egyházi vezetést, titokban megbízható helyetteseket, ordináriusokat nevezett ki, hogy ha őt bebörtönzik vagy ellehetetlenítik, legyen, aki folytatja az egyház irányítását.

1949 májusában és júniusában még megtartotta szokásos bérmakörútját, és június 4-én részt vett a csíksomlyói búcsún. Ez volt az utolsó nagy tömegeket megmozgató somlyói búcsú 1989 előtt.

A búcsú ellensúlyozására az MNSZ és a kommunista hatalom Székelyföldön kulturális és más tömegrendezvényeket szervezett, amelyeken nyíltan gyalázták és rágalmazták a püspököt. A sajtó tovább erősítette a lejárató kampányt. A katolikusok elleni támadások letartóztatások sorozatával folytatódtak.

Márton Áront előbb Bukarestbe rendelték, de útközben a hatóságok elfogták és őrizetbe vették.

„Június 21-én letartóztatták Márton püspököt, őt követte 1950 júliusában Pacha Ágoston temesvári, majd 1952 márciusában Scheffler János szatmárnémeti püspök. 1949 nyara és 1951 nyara között sorra letartóztatták a még Márton Áron által kinevezett titkos püspököket, ordináriusokat, akik közül többen a börtönben haltak meg. 1951 márciusában letartóztatták a temesvári egyházmegye összes esperesét. Július 30. és augusztus 7. között folyt Márton Áron és a vele együtt elítélt Kurkó Gyárfás, Venczel József, gróf Teleki Ádám, Lakatos István, Szász Pál, Korparich Ede és Bodor Bertalan pere. A püspököt hazaárulásért életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szeptember 10–17. között folyt a másik kirakatper, az úgynevezett vatikáni kémper, ahol Pacha Ágoston és Boros Béla temesvári püspökök 18 év, illetve életfogytiglani kényszermunkát kaptak.” (Vincze Gábor: Magyar egyházak a „népi demokrácia” éveiben 1945–1955.)

A békepapok mozgalma

Az 1945-ben, állami segédlettel indított „demokratikus lelkészek” kezdeményezése nem vált be, ezért 1950-ben a „békepapok mozgalmával” próbálták megtörni a római katolikus felekezet ellenállását. A békepapi mozgalmakat a Béke Világtanács keretében szervezték meg, amelyet 1950-ben hoztak létre egy varsói kongresszust követően. Fő céljuk a kommunista országokban működő római katolikus egyházak Vatikántól való „függetlenítése” volt. (Ez is egyfajta szalámitaktika több lépésben: leválasztás, meggyengítés vagy felmorzsolás, majd beolvasztás.)

A romániai békepapság első ülését Marosvásárhelyen szervezték meg 1950. április 27-én. Ennek nyomán felállították a Katolikus Akcióbizottságot (KA). Vezetőjévé a nyárádselyei esperes-plébánost nevezték ki. A bizottságnak további egyházi és világi tagjai is voltak, még az MNSZ elnöke is.

A KA határozatait elfogadó papok hűségnyilatkozatot tettek a Román Népköztársaság mellett, és megtagadták a Vatikán fennhatóságát. A KA elnöke a következőt tűzte ki célul a békepapok számára:

„Népköztársaságunk alkotmánya biztosítja a lelkiismereti és vallásszabadságot. Úgy véljük, hogy egyházunk és hazánk iránti kötelességünket teljesítjük, amikor a jelenlegi áldatlan viszony megszüntetését óhajtjuk, és kifejezésre juttatjuk azt a kívánságunkat, hogy katolikus egyházunk is kapcsolódjon be a békéért vívott magasztos harcba.”

Voltak más, hasonló megnyilvánulások is: „Hű fiai vagyunk hazánknak, a Román Népköztársaságnak, és teljes mértékben részt akarunk venni a dolgozók építő munkájában, a társadalmi igazságosság és a béke útján.”

A marosvásárhelyi gyűlés hűségnyilatkozatot fogalmazott meg a Román Népköztársasággal szemben, amelyet a jelenlévők aláírtak. Később további katolikus lelkészek is csatlakoztak a nyilatkozathoz, bár az erdélyi katolikus egyház Márton Áron által kinevezett vezetése tiltotta a kezdeményezést. (Hogyan lehet valaki katolikus lelkész, ha a Vatikánnal szemben előnyben részesíti a kommunista államot?)

Egészen pontos adatok nincsenek, de becslések szerint a mintegy 700 katolikus lelkészből talán 200 csatlakozott a békepapok mozgalmához. (Főként azért, mert az állam anyagi támogatást biztosított számukra.)

Márton Áront 1955-ben szabadlábra helyezték. A püspök a békepapok közül (akik egyfajta kollaboránsok) többet felfüggesztett, emiatt pedig 1956-ban házi őrizetbe került, és 1967-ig ott is maradt.

Időközben a békepapok mozgalma, amely nem eresztett igazi mély gyökeret, lassan szertefoszlott.

További vonatkozások az egyház és az állam viszonyában

Az 1948-as vallástörvény alapján 14 engedélyezett vallási felekezet működhetett Romániában. A felszámolt görögkatolikus egyházon kívül az állam több, főként neoprotestáns vallási közösség működését sem engedélyezte, például Jehova Tanúiét, a nazarénusokét, a reformista adventistákét stb.

A törvény megerősítette a Kultuszminisztérium (később vallásügyi államtitkárság) ellenőrzési és beleszólási jogkörét. Ennek alárendeltségében vallásügyi meghatalmazottak, megbízottak jártak a megyékben és a parókiákon, mintegy ellenőrökként, és gyakorlatilag mindenbe beleszóltak.

Korábban a felekezetek saját nyomdákkal és sajtóval rendelkeztek, de a kommunista korszak kezdetétől előbb közvetett módon akadályozták a nyomtatványok megjelenését (például a papírkiutalás korlátozásával), később pedig közvetlen tiltásokkal érték el, hogy például a magyar történelmi egyházaknak alig-alig maradjon kiadványa. A Református Szemle 1100 példányban jelenhetett meg, évente körülbelül 80 oldalon, az unitáriusok Keresztény Magvető című negyedéves folyóirata pedig 500 példányban. A katolikusok évente csak falinaptárt adhattak ki. Énekeskönyvet a szocializmus éveiben gyakorlatilag nem lehetett kiadni, talán csak egyszer. Egyetlen magyar felekezet sem adhatott ki bibliát 45 év alatt.

A nyolcvanas évek közepén többször is előfordult, hogy a külföldről Romániába juttatott bibliák tízezreit a hatóságok elkobozták, majd hulladékpapírként újrahasznosították. (1985-ben a Református Világszövetség 20 000 magyar nyelvű bibliát küldött Romániába, de azok nem jutottak el a hívekhez: elkobozták és bezúzták őket, majd vécépapírt készítettek belőlük.)

Az egyházak ellehetetlenítésének egyik eszköze a lelkészhiány előidézése volt: nem az egyházak határozták meg, hány teológust vehetnek fel, hanem az állam. Így a katolikus teológiára 1977-ben még 40 jelöltet vettek fel, 1983-ban már csak 25-öt, 1985-ben pedig csupán 16-ot. A református egyház esetében 1979-ig évente 23 lelkész végzett, ezt a számot azonban 1980-ban 10-re csökkentette az állam, így az 1980-as évek végén legalább 140 református gyülekezet maradt lelkész nélkül.

Az ateista nevelésről

A fogalom az ateizmusra vezethető vissza, amely istentagadást jelent.

Az ateista nevelés fogalmát egy 1976-os pedagógiai lexikon a következőképpen határozta meg: „meggyőzés a vallási ideológia tudománytalanságáról, a tudományos világnézet és minden vallás összeférhetetlenségéről”. Ugyanez a forrás azt is megjegyzi, hogy az ateista nevelés a szülők és nagyszülők ellenállásába ütközik.

A vallásos világnézettel és életfelfogással szemben az államszocialista (kommunista, illetve szocialista) korszakban a „tudományos materialista” (ateista) világnézetet állították szembe. Ezt igyekeztek már óvodáskortól „beverni” az emberek fejébe. Ennek érdekében akadályozták a templomba járást, az egyházi ünnepségeken való részvételt is, miközben az alkotmány névleg szavatolta a lelkiismereti szabadságot.

A hagyományos keresztelőket „névadó ünnepségnek” nevezték, a bérmálást, konfirmációt és az egyházi esküvőket ellenezték.

Az osztályfőnöki órákon, de bármely más tanórán is gyakori téma volt az ateista nevelés. Sokszor a politikai alapon kinevezett iskolaigazgatók arra kényszerítették a tanítókat vagy osztályfőnököket, hogy istentisztelet előtt a templomkapukban álljanak, és onnan „tereljék” a tanulókat iskolai tevékenységekre. Az iskolákban szombat délután (amikor a konfirmációs előkészítőket tartották) vagy vasárnap délelőtt kötelező jellegű programokat szerveztek, hogy ezzel is távol tartsák a diákokat a templomlátogatástól.

Ha tanárok vagy valamilyen vezető tisztséget betöltő személyek részt vettek istentiszteleten, egyházi esküvőn vagy keresztelőn, ezért megdorgálták vagy tisztségükből leváltották őket. Hasonlóan, ha ilyen helyzetben lévő személyek saját gyermekeik számára templomi keresztelőt vagy egyházi esküvőt szerveztek, szintén megtorlásban részesültek. Emiatt gyakorlattá vált, hogy a keresztelőket, konfirmálást, bérmálást és az egyházi esküvőket nem a lakóhelyen tartották, hanem a nagyszülők falujában, eldugottabb helyen.

Az iskola mellett a sajtó (folyóiratok, rádió, televízió) is fontos szerepet játszott az ateista nevelés folyamatában, ahogyan általában a kommunista propagandában, az „agymosásban” is. (Kislexikon alapján)

Összegzés, záró megjegyzések

Az 1944–1989 közötti időszakban az állam folyamatosan igyekezett befolyásolni, lehetőleg pedig ellenőrizni a romániai felekezetek működését. Becslések szerint hozzávetőleg 1700 és 4000 közé tehető azon lelkészek száma, akiket letartóztattak, deportáltak vagy koncepciós perekben elítéltek, és halálos ítéletek is születtek. Ebben a kisebbségi egyházak magasan felülreprezentáltak voltak. A börtönviszonyok miatt sokan rabságban haltak meg. Számos nem egyházi, „csupán” vallásos embert is meghurcoltak a hitéért.

A hatóságok minden felekezet soraiban találtak kollaboránsokat: olyanokat, akik előnyökért, gyengeségből, vagy azért, mert zsarolhatók voltak, hajlandók voltak elárulni hitüket és közösségüket, és kiszolgálták a rendszert. Volt, aki még a Securitatéval is együttműködött. 1989 után egyes felekezetek megpróbálták átvilágítani saját papságukat, mások elzárkóztak ettől.

A szocialista román állam egyház- és vallásellenes tevékenysége némileg szelektíven működött: a kisebbségi történelmi egyházakat fokozottan korlátozták, és igyekeztek ellenőrizni a Securitate, a milícia, az egyházügyi államtitkárság vagy más állami intézmények révén. A többségi ortodox egyházzal szemben, amely hűen együttműködött a rendszerrel, esetenként engedményeket tettek, vagy elnézőbbek voltak.

Rövid életrajzok

Iuliu Hossu (1885–1970)

Görögkatolikus püspök. 1885-ben született Nagynyulas faluban (Beszterce megyében), lelkészi családban. Iskoláit szülőfalujában kezdte, majd Régenben, Marosvásárhelyen és Balázsfalván folytatta. Teológiai tanulmányait Rómában, a Pápai Propaganda Fide Kollégiumban végezte. 1910-ben szentelték pappá. Lugoson tanár és püspöki titkár volt, majd segédpüspök, 1917-ben pedig szamosújvári görögkatolikus püspök.

Az 1918-as gyulafehérvári naggyűlés egyik fontos szereplője volt, később a Kolozsvár–Szamosújvári püspökség élén állt mindaddig, amíg a kommunisták fel nem függesztették tisztségéből, a görögkatolikus egyház felszámolása után. 1948-tól szinte élete végéig börtönben volt: Máramarosszigeten, Curtea de Argeș-en, illetve internálásban a căldărușani kolostorban. Közben a pápa bíborossá nevezte ki. A Colentina kórházban halt meg.

Márton Áron (1896–1980)

Márton Áron Csíkszentdomokoson született, földműves családban. Tanulmányait falujában kezdte, majd Csíksomlyón és Csíkszeredában folytatta, 1915-ben Gyulafehérváron érettségizett. A világháború alatt behívták katonának: több frontot megjárt, háromszor megsebesült. Tisztiiskolába küldték, és hadnagyi rangban szerelt le. 1919-ben a székely hadosztályban is harcolt, fogságba esett, majd szabadulása után egy időre hazatért.

1920-ban jelentkezett teológiára, 1924-ben szentelték pappá. Lelkészként szolgált Ditróban, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen és Nagyszebenben. Közben Gyergyóban tanított is. 1930-ban Gyulafehérvárra került, majd Kolozsvárra. Egyházi pályája is felfelé ívelt: püspöki titkár, címzetes kanonok, főesperes lett, 1938-ban pedig gyulafehérvári püspökké nevezték ki. Egyházi és oktatói tevékenysége mellett közéleti szerepet is vállalt: többek között az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség országos igazgatója (1934), valamint az Erdélyi Fiatalok folyóirat alapító szerkesztője (1933) volt.

Az 1940-es második bécsi döntés után Dél-Erdélyben maradt, tehát Romániában. Sokat tett az erdélyi magyar felekezetek érdekében, és a zsidóüldözések ellen is felemelte a szavát.

Az 1944-es szovjet megszállás után is végezte kötelességét: védte a nyáját, a hitét, az egyházát, a magyar kisebbséget és az emberi jogokat. Tette ezt szóban, írásban és cselekedeteivel. Emiatt hamar szálka lett a kommunisták szemében. 1949-ben egy lejárató kampány (sajtólincselés) után letartóztatták, majd 1951-ben koncepciós perben, hazaárulás vádjával életfogytiglanra ítélték. Megjárta a jilavai, nagyenyedi és máramarosszigeti börtönöket.

1955-ben büntetését felfüggesztették és szabadon engedték. Visszatért püspökként Gyulafehérvárra, de két év múlva szigorú házi őrizetbe helyezték, és 1957–1967 között ott tartották. 1967-ben nemzetközi nyomásra kiszabadult a házi őrizetből, és megsemmisítették az elmarasztaló ítéletét.

Püspöki szolgálatát 1974-es lebetegedéséig gyakorolta. Ezután többször beadta lemondását, de a pápa ezt nem fogadta el, csak 1980-ban. Közben címzetes érsekké nevezték ki. 1980-ban hunyt el.

Forrásszövegek

1. A romániai egyházak demokrata lelkészeinek kongresszusa (1945)

„A napokban ült össze Bukarestben a demokratikus lelkészek szövetségének kongresszusa, a görögkeleti, a görögkatolikus, unitárius, református, evangélikus, lutheránus, muzulmán és a zsidó hitfelekezetek kiküldötteivel. Képviselve voltak a szomszédos országok egyházai is: kiküldöttek érkeztek a Szovjetunióból, Bulgáriából, Jugoszláviából és Albániából. Ez a kongresszus jelentős lépés az ország együtt élő népei és felekezetei békés együttműködésének irányában. Országunk történetében először találkoztak az összes egyházak képviselői, hogy megtárgyalják a romániai népek békés együttélésének módozatait. Először nyújtanak egymásnak baráti kezet a különböző egyházak képviselői, hogy véget vessenek a felekezeti torzsalkodásnak, és a felekezetek közötti béke megteremtésével hozzájáruljanak az ország újjáépítéséhez.

Burducea lelkész, kultuszminiszter megnyitó beszédében rámutatott arra, hogy ez a kongresszus jelentőségében országunk határait is túllépi. Európa vallási története – mondotta –, nem ismer még olyan szinódust, mint ez, ahol a régi és új Testamentum, a Korán és a reformáció képviselői együtt tanácskoznak. Ez a kongresszus ismét bebizonyította, hogy az Egyház szolgái őszinte tevékenységükben csak a nép érdekeit képviselhetik, és az Egyház útja csak a demokrácia útja lehet.” (Igazság, 1945. október 23., részlet)

2. Az állam viszonyulása a felekezetekhez

„Különösen erőszakosak voltak az egyházakkal szembeni megtorló intézkedések: az ortodoxiát teljesen kiszolgáltatták az államnak azzal, hogy egy kommunista szimpatizánst neveztek ki pátriárkának, majd az egyház vagyonának államosításával és a nemkívánatos elemek eltávolításával a papság soraiból. Egyébként az ortodox lelkészek alkotják majd a politikai elítéltek egyik legnépesebb csoportját.

A többi egyháznak és felekezetnek hasonló, olykor még tragikusabb sorsban volt része. Például az egyesült egyházat (a görögkatolikust) kötelezték, hogy egyesüljön az ortodoxszal; mind az öt püspökét letartóztatták — közülük négyen a börtönben halnak meg —, együtt körülbelül 600 lelkésszel. 1927 júliusában megsemmisítették a Vatikánnal kötött konkordátumot, ami lehetővé tette az állam számára, hogy lecsökkentse a katolikus püspökségek számát kettőre, s a két utolsó püspököt is letartóztatták. A zsidó közösség egyházi vezetői is börtönben végezték vagy száműzetésben, s 1948-ban engedelmes elemekkel cserélték le őket…”
(Vlad Georgescu: A románok története)

3. A miniszterelnök az egyházak ellenőrzésének szükségességéről

„Rendkívül nagy figyelmet kell szentelni az egyházak működésére. A kulturális-nevelői tevékenységet úgy kell irányítani, hogy azokkal szemben általános ellenszenv alakuljon ki. Megfigyelés alá kell helyezni az egyházi nyomdákat, levéltárakat, a prédikációk tartalmát, az énekeket, a hitoktatást, de még a temetési szertartásokat is…” (Petru Groza)

4. Titkosszolgálati jelentés a görögkatolikus egyházról

„Politikai szempontból a görögkatolikus egyházat a reakció egyik fellegvárának lehet tekinteni. A népi demokratikus rendszer bevezetése óta ennek az egyháznak a képviselői merészen szembeszegültek a kormánnyal, cselekedeteikkel fajgyűlöletre uszítva, szovjetellenes propagandával és engedetlenséggel a kormány egyes gazdasági és társadalmi intézkedéseivel szemben…”
(Securitate-jelentés, 1948)

5. Görögkatolikus panaszok (1948)

„1948 szeptemberében egyszerre jött hozzám három megrémült lelkész, olyan emberek, akik rendszerint vidám hangulatúak, jókedvűek szoktak lenni. … Hogy volt náluk a Siguranța, a Párt (a kommunista), a Néptanács, hogy térjenek át az ortodoxiára, mert ha nem, akkor Szibéria vár rájuk. És hogy nagyon durván beszéltek velük, megrémítve feleségeiket és gyerekeiket, ahogy beszéltek…”
(Alexandru Todea görögkatolikus érsek visszaemlékezéseiből)

6. Justinian pátriárka 1948-as újévi üzenetéből

„Egyesek úgy vélik, hogy a materializmus a kereszténység ellensége. Mégis, mi az embereket tetteik és megvalósításaik alapján ítéljük meg. Az elméletet az alapján ítéljük meg, hogy milyen társadalmi rendszert eredményez. Lehetséges nem észrevenni, hogy a jelen társadalmi rendszerben éppen az Evangélium legszentebb elveit ültetik gyakorlatba? Nem jobb most a javak elosztása, amikor elszedik azokat a kizsákmányolóktól? … Éppen ezért gyerünk, legyünk őszinték, és ismerjük el, hogy a jelenlegi állami vezetés nyugalmat hozott az embereknek, és lehetővé tette, hogy becsületes munkájuk gyümölcséből éljenek…”
(Idézi Dennis Deletant: A kommunista terror Romániában, 2001.)
(materializmus = dialektikus és történelmi materializmus a marxista társadalomtörténeti felfogásban)

7. Márton Áron püspök 1949-es csíksomlyói beszédéből

„Május 12-én indultam főpásztori utamra, rendesen megszervezett munkaprogrammal. Amelyet a világ minden püspöke megtesz, és kötelessége, hogy megtegye. Ezért előbb kérvényt nyújtottam be a közoktatásügyi minisztériumhoz, amelyben kértem, hogy a felcsíki körutam alkalmával az iskolás gyermekeket mentsék fel az iskolalátogatás alól. Erre azt a választ kaptam, hogy még szigorúbban adtak utasítást a tanulóknak, hogy ne vehessenek részt a templomokban, ahol megjelentem, és még kísérletet tettek, hogy abban az időben a felnőtteket is eltérítsék a templomoktól. Ez a vallásszabadság megsértése. Vajon kit feszélyez az isteni törvény, és mi a célja ezzel, hogy akadályozza az egyház püspökét abban, hogy azt a jogát, amelyet semmikor senki nem akadályozott évszázadok óta, korlátozzák. Amikor elkészítettük a búcsú programját, hasonló intézkedéseket tettek, hogy ezt ne lehessen a katolikusok jogaihoz méltóan véghez vinni…”
(1949. június 4-i beszéd részlete)

8. Ügynöki feladat 1968-ból

„…Valeriu informátor azt a feladatot kapta, hogy szerezze meg a rabbiktól a diákok listáit, meg hogy azok gyűléseit olyan irányba befolyásolja, hogy haladó szellemű témákat vagy jiddis irodalmat dolgozzanak fel. Ez az első eset, hogy a rabbi olyan jellegű tevékenységet kezdeményezett, mely során a diákokat hittel felvértezze…”
(Carmen Chivu-Duță: A romániai felekezetek az üldözés és kollaborálás között, 2007.)

9. Az elnyomás és az ellenőrzés mechanizmusai. A vallásügyi meghatalmazott

„Az országban tevékenykedő vallásügyi meghatalmazottak a Kultuszminisztériumot szervező törvényben ”különleges küldöttek„ néven szerepelnek. 1948 második felétől kezdődően ezek a tisztviselők, akárcsak a többi alkalmazott, már nem annyira a minisztériumot vezető minisztertől vagy a miniszterelnöktől függenek, mint inkább a RMP vezetésétől, a Párt Központi Bizottságától. A RMP KB Titkárságának 1948. november 25-i ülésének jegyzőkönyve egyértelműen jelzi az új alárendeltséget, mivel beszédében Gh. Gheorghiu-Dej azt javasolta, hogy pártvonalon a Kultuszminisztériumban hozzanak létre egy olyan testületet, amely naponta foglalkozik a papság körében tapasztalható megnyilvánulásokkal, és állandó kapcsolatban áll a Titkársággal. ”Minden megyében kell lennie valakinek, aki tudja, mi történik a templomokban, és tájékoztatni tudja a pártot„ – zárta Dej. A Vallásügyi Minisztérium a RMP Központi Bizottságának, pontosabban annak Közigazgatási-Politikai Osztályának volt alárendelve, és Petru Groza miniszterelnök meglehetősen másodlagos szerepet játszott a rezsim különböző vallásokkal kapcsolatos álláspontjának megtervezésében.”
(Tismăneanu-jelentés)

10. A görögkatolikus lelkészek sorsáról

„Valószínűleg 400 és 600 görögkatolikus lelkész járta meg a kommunista koncentrációs táborokat, de itt meg kell jegyezni, hogy egyes, az egyesült felekezethez tartozó lelkészek két vagy akár több letartóztatást és fogvatartást is elszenvedtek különböző időszakokban. Ezenkívül a REE (Rómával Egyesült Egyház) volt az egyetlen egyház, amelyet a kommunista hatóságok az 1948. december 1-jei 358. számú rendelettel felszámoltak, és szinte a teljes egyházi elit (püspökök, kanonokok, pap-tanítók és diakónusok) a kommunista börtönrendszerbe került. 1948 szeptemberétől–októberéig pokoli nyomást gyakoroltak az egyesült felekezethez tartozó papokra, hogy áttérjenek az ortodoxiára, követve a szovjetek által két évvel korábban Ukrajnában alkalmazott modellt. Valószínűleg jelentős számban csatlakoztak a ROE-hoz, de az ”ellenállásban„ részt vevő lelkészek száma jelentős volt. Ezenkívül a visszatért papok közül néhányan később visszavonták az ortodoxiára való áttérésbe beleegyező aláírásukat…”
(Tismăneanu-jelentés)

11. Titkosszolgálati jelentés 1950. március 12-én Boga Alajos vikáriusról (aki börtönben halt meg)

„Boga Alajos általános püspöki helynök a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökségen. Született 1886. február 18-án, Alajos és Katalin földművesek fia. Jelenlegi lakhelye a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökségen.

A fentnevezettel kapcsolatos nyomozás és róla ismert információk alapján következik, hogy a népi demokratikus rendszerre nézve nagyon veszélyes, lévén, hogy az erdélyi római katolikus egyház egyik vezetője, akinek szoros kapcsolata volt Vatikánnal, ahonnan utasításokat és titkos parancsokat kapott az országunkban levő katolicizmus irányítására és politikai vezetésre. A fentnevezett, amikor Kolozsváron volt, baráti viszonyt tartott fenn román reakciósokkal; sokszor látták őt dr. Pop Ioan, a Nemzeti Parasztpárt Fehér megyei elnöke és Maniu társaságában…”
(Tamás Huba: Dr. Boga Alajos ordinarius substitutus élete és munkássága című diplomadolgozatból átvett részlet, amelyet a Szabadság napilap közölt.)

Korabeli vicc

Autóstop

Két milicista megy a szolgálati gépkocsival hazafelé, és a kocsiban ott a szerzeményük: egy malac, amit zsákba tettek. Az egyik faluban felvesznek egy stoppoló lelkészt, akivel szóba elegyednek. Hogy megtréfálják az utasukat, az egyik elárulja, mi az utazásuk célja: – A malacot visszük a városba, mert felvételizni fog a teológiára. A lelkész megdöbben, de kivágja magát: – És ha nem sikerül a felvételije, akkor továbbra is az önök kollégája marad?

Tanári melléklet – kérdések, feladatok

Beszéljétek meg, vitassátok meg!

Mi volt az ifjúság honvédelmi felkészítésének a célja?

Képzeld magad a következő helyzetek egyikébe!

Diák vagy a hetvenes években, és választanod kell a konfirmálást előkészítő kátéóra (ha református, esetleg unitárius vagy), a bérmálásra való felkészülés (ha katolikus vagy), illetve az iskolában szervezett szombat délutáni diszkó között. Melyiket választod, és miért?

Templomba járó fiatal vagy az ötvenes években, és a lelkész a prédikációban kritizálja a kommunista rendszert. Beidéznek a rendőrségre, mert van névsoruk azokról, akik a templomban voltak. Elmondod vagy sem, amit hallottál?

Vallásügyi meghatalmazott vagy (ahogy a 9-es szöveg bemutatja), és az egyik lelkészt már többször figyelmeztetted, de ő továbbra is külön vallásórákat tart iskolás gyermekeknek a templomban. Ha jelented, kirúgják. Ő megkér, és meg akar vesztegetni egy jelentős összeggel, ami neked két havi fizetésed. Mit csinálsz?
a) Elfogadod, de figyelmezteted, hogy ez volt az utolsó eset, hogy elnézed.
b) Nem fogadod el, jelented a vétséget és a megvesztegetési kísérletet.
c) Más megoldás.
(Akár a), b) vagy c), de indokolni kell.)

Forráselemzés

Olvassátok el a 6-os szöveget, és vizsgáljátok meg a szóhasználatát: mire hasonlít inkább, egy egyházfői üzenetre vagy propagandaszövegre?

Vitassátok meg!

Melyik az erkölcsileg elfogadhatóbb álláspont a felekezetek részéről a három közül?

a) Beleegyezni az állam által megkövetelt elvárásokba vallási ügyekben.
b) Teljesen elutasítani azokat.
c) Megpróbálni tárgyalni.

Kreativitás

• Alkossatok háromfős csapatokat, és fogalmazzatok meg még legalább 2–2 szempontot a fenti vita választási kritériumaihoz.
• Fogalmazzon meg mindenki a példának adott újságcikk címéhez hasonló, fantáziadús címet: „A Vatikán és az olasz kémközpont szolgálatában álló áruló, összeesküvő kémcsoport pere” (Igazság, 1951. szeptember 15.).
  Mindenki olvassa fel a sajátját, és a legjobb hármat mindenki írja le.

Értelmezési–értékelési kísérlet

A következő kijelentést, idézetet értelmezzétek:

„Torkukra kell forrasztani a rágalmakat, amelyeket nagy barátunk, szabadságunk és függetlenségünk megteremtője, a Szovjetunió ellen szórnak.”
(A papi palást nem nyújthat menlevelet a népellenes tevékenységre című cikkből, Romániai Magyar Szó, 1948. VI. 1.)

• Az akkor élő vallásos olvasó szemével.
• Az akkor élő hithű kommunista olvasatában.
• A ma élő ember szemével, gondolkodásával.

Szóbeli történelem

• Kérdezzétek meg idősebb ismerőseiteket, akik a szocializmus idején jártak iskolába: nekik is erőltették az ateista nevelést?
• Kérdezzétek meg idősebb ismerőseiteket vagy rokonaitokat: voltak-e kellemetlenségeik a munkahelyen, iskolában vallásosságuk miatt?

Oknyomozás, rejtélyfejtés

• Nézzetek utána, vajon miért nevezték Justinian pátriárkát „vörös pátriárkának”.
• Mennyire voltak demokraták a demokrata lelkészek? (1-es szöveg.)
• Próbáljatok utánajárni, hogy a Romániai Magyar Szó című lap (amelyet a Magyar Népi Szövetség adott ki) hogyan írhatott olyan dolgokat Márton Áronról.