Ez a rész a kommunista rendszer mindennapi életre gyakorolt hatását mutatja be. A szabadidő, a szórakozás, az utazás, az olvasás és a média világán keresztül érzékelteti, hogyan próbálta az állam ellenőrzés alatt tartani az emberek életét, miközben a hétköznapi alkalmazkodás, a kiskapuk és a túlélési stratégiák is megjelentek. A forrásszövegek személyes emlékeken, párbeszédeken és korabeli példákon keresztül teszik kézzelfoghatóvá a korszak hangulatát.
Sorozatot indítottunk a romániai kommunizmus történetéről. Tankönyvszerű, leckékre osztott formában próbáljuk bemutatni a korszak legfontosabb eseményeit, fogalmait és szereplőit. A tantárgy hivatalos elnevezése „ a romániai kommunizmus története”, ezért mi is így használjuk. Ugyanakkor tudatában vagyunk annak, hogy a korszak rendszere inkább államszocializmusként vagy „létező szocializmusként” írható le, nem pedig a klasszikus értelemben vett kommunizmusként. A tantárgy már megjelent az iskolákban, de magyar tankönyv nincs hozzá – ezt a hiányt szeretnénk enyhíteni.
A kommunizmus nemcsak a társadalmi szerkezetet alakította át, hanem az emberek mindennapi életét is. A politikai és gazdasági hatalom megszerzése után a társadalom egésze, valamint az egyének élete feletti ellenőrzés következett. A munkahelyeken ez nem okozott nehézséget, mivel egyre többen, végül pedig szinte mindenki az államnál dolgozott. A hatalom – az állam, a párt és a Securitate együtt – igyekezett a felügyeletét a szabadidő eltöltésének módjára is kiterjeszteni. Ezt elsősorban szervezett programokkal valósították meg.
A munka önmagában is lekötötte az emberek idejét és energiáját, ráadásul a háború után anyagilag sem engedhettek meg maguknak sokat. A szabadidő eleve korlátozott volt, hiszen a munkahét hatnapos volt, és még a szabadnapot, a vasárnapot is igyekeztek szervezett tevékenységekkel kitölteni: gyűlésekkel, próbákkal, ünnepségekkel, hazafias munkával. Általános gyakorlat volt, hogy a szakszervezet – ha nem is védte az alkalmazottakat – legalább közös programokat szervezett: ünnepségeket, mulatságokat, kirándulásokat.
Mivel a társadalom minden korosztálya – a gyermekektől a nyugdíjasokig – tagja volt valamely, a párt ellenőrzése alatt álló tömegszervezetnek, számukra szervezett szabadidős programokról is gondoskodtak.
Az ünnepeket is átírták. A korábbi vallási ünnepeket – karácsony, húsvét, pünkösd – a kommunizmus vallásellenessége miatt tiltották, illetve új ünnepekkel próbálták felváltani őket. Húsvét helyett május elsejét ünnepelték, karácsony helyett a „télifaünnepélyt”, amelyet december 30-ra, a köztársaság ünnepére helyeztek át. A hagyományos anyák napja helyett a március 8-i nőnap vált hangsúlyossá. Teljesen új ünnep volt augusztus 23-a, valamint a szovjet mintára átvett november 7-e, amely a hatvanas évek közepéig piros betűs ünnepnek számított.
A kommunista jellegű ünnepeknek – mint május 1., augusztus 23. vagy november 7. – megvolt a maguk rituáléja és forgatókönyve: felvonulás a dísztribün előtt, beszédek, zászlók, tablóképek, hatalmas feliratok, a párt és a „nagy elődök” éltetése. Május elsején szokássá vált, hogy az ünnepi felvonulás után az emberek kimentek majálisozni, a zöldbe, ahol lehetett enni, inni, és a szabadban, kötetlenebbül szórakozni.
Ez a majálisozás, vagy egyszerűen a „kimenni a zöldbe”, főleg a városiak számára volt vonzó. Ha akkoriban ismerték volna a „piknikezés” szót, valószínűleg így nevezték volna. A nagy iparvárosok és tömbháznegyedek kialakulásával megjelent a „blokklakó” életforma is, minden kiszolgáltatottságával és hátrányával együtt.
A szabadidő eltöltésének különböző formáit választották az emberek, szokásaik, műveltségük, pénztárcájuk és igényeik függvényében.
Majális a kolozsvári Hója erdőben az 1980.as évek elején – Fotó: Minerva Fotóarchívum
Sokan jártak moziba, amely olcsó és tömeges szórakozásnak számított. Kezdetben sok volt a szovjet film, főként háborús témájúak. Később ezeket hazai, illetve más szocialista országok filmjei váltották fel, majd a hatvanas évek végén bekövetkező nyugati nyitás hatására – némi késéssel – a világ filmtermésének egy része is eljutott a hazai mozikba. Közben fellendült a romániai filmgyártás is: a történelmi, mítoszteremtő filmek mellett (például A dákok, Traianus oszlopa) kortárs témákat feldolgozó alkotások is készültek. Ezek közül egyesek nyíltan propagandacélokat szolgáltak, mások viszont valós problémákat feszegettek (Liceenii – Középiskolások, Bukaresti személyi igazolvány).
A futballmérkőzések és más sportrendezvények szintén nagy népszerűségnek örvendtek, különösen hétvégenként. Lehetett szurkolni a kedvenc csapatnak, ünnepelni a győzelmet, szidni az ellenfelet vagy a játékvezetőt. Kiabálni, levezetni a feszültséget, majd a meccs után a barátokkal kibeszélni a történteket. A következő mérkőzésig megvolt a beszédtéma, és a rendszer sem bánta, ha az indulatok nem ellene irányultak.
Mások kocsmába jártak, lehetett sörözni mozi vagy meccs után is. Az igényesebbek színházba, koncertekre jártak. Nemcsak szimfonikus, hanem könnyűzenei és népzenei koncertek is voltak.
Megülték a családi ünnepeket, esküvőket tartottak, szilvesztereztek. Ezeket általában családi körben szervezték, vendéglőbe inkább csak szilveszterkor vagy nőnapi mulatságok alkalmával mentek.
A szórakozáshoz zene is kellett. Kezdetben ezt lemezjátszó biztosította, fekete műanyag, úgynevezett bakelitlemezekről. Később, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján kezdett elterjedni a jóval drágább magnetofon, majd egy évtizeddel később a kazettás magnó, amelynek már elemmel működő, hordozható változatai is megjelentek.
A fiatalok számára a hetvenes évektől a diszkó jelentette az egyik legfontosabb szórakozási formát. Szombat vagy vasárnap esténként ott hallgattak zenét, táncoltak, ismerkedtek. A diszkók fénykora a hetvenes és nyolcvanas évek fordulójára esett.
A televízió és a rádió
A szabadidő eltöltésének fontos eszköze, egyben szórakozási, tájékoztatási és propagandaeszköz volt a televízió. Az első tévéadás Romániában 1956. december 31-én volt, és a következő évtől kezdve a Román Televízió rendszeresen sugárzott műsort. Eleinte heti három napon, később már egész héten volt adás. A hírműsorok mellett koncerteket, filmeket, majd idővel népszerű filmsorozatokat is sugároztak. Ezek a sorozatok gyakran egész hétre beszédtémát adtak. A gyerekek akkor is rajongtak a rajzfilmekért, a nagyobbak pedig a kalandfilmeket kedvelték. Sportközvetítések is voltak, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek. Ezzel párhuzamosan egyre több családi házban jelent meg a televíziókészülék. Akiknek nem volt tévéjük, szomszédokhoz, barátokhoz vagy rokonokhoz jártak közös tévénézésre.
Tipikus tévéasztal a 70-es, 80-as években – Fotó: Szombatfalvi László / Azopan Fotóarchívum
A nyolcvanas években a takarékossági megszorítások, a személyi kultusz túlhajtása és a diktatúra keményedése együtt oda vezetett, hogy a televíziós műsoridő jelentősen lerövidült, és a tartalom gyakorlatilag élvezhetetlenné vált. Ebben az időszakban a határ menti térségekben élők egyre inkább a szomszédos országok televízióadásait nézték, különösen a sportközvetítések és futballmérkőzések miatt.
A rádiózás már a kommunizmus előtti időkből is ismert volt, és sokan igyekeztek külföldi rádióállomásokat hallgatni, ha a hazai műsorok nem feleltek meg nekik. Erdélyben a magyarok a Kossuth és a Petőfi rádió adásait hallgatták, de sokan követték a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja műsorait is. A hetvenes–nyolcvanas években a Luxemburgi Rádió zenei közvetítései különösen népszerűek lettek a fiatalok körében, ahogyan az Újvidéki Rádió magyar nyelvű zenei műsorai is.
A nyolcvanas években kezdett elterjedni a képmagnó, valamint a videókamera, amelyekkel családi eseményeket lehetett megörökíteni. Mivel ezeket külföldről hozták be, rendkívül drágák voltak, és a szintén külföldről származó videókazetták sem számítottak olcsónak. Nem mindenki engedhette meg magának, ezért elterjedt szokássá vált a csoportos videónézés, hasonlóan a televíziózás kezdeti időszakához.
Utazások, turizmus, nyaralás
A kommunizmus első évtizedében leginkább a párt- és állami vezetők, illetve az úgynevezett élmunkások nyaralhattak, mivel a turisztikai infrastruktúra alig létezett. Az 1960-as évek körül javult a gazdasági helyzet, és megkezdődött a hegyvidéki, valamint a tengerparti üdülőközpontok fejlesztése. Ezekbe elsősorban a városi munkások juthattak el kedvezményes, szakszervezeti nyaralójegyekkel.
A gyermekek és fiatalok nyaraltatására pionír- és ifjúsági táborokat hoztak létre, ahová a dolgozók gyermekei mehettek. A tengerparton a hetvenes évek elejétől a legfelkapottabb ifjúsági üdülőközpont Costinești lett.
Megyei turisztikai irodák, később ifjúsági turisztikai irodák is létrejöttek. Ezek egynapos vagy kétnapos, autóbuszos, tematikus kirándulásokat szerveztek belföldön. Ezeken már nemcsak a városiak, hanem a falusiak is részt vehettek. Elvitték őket a fejlődő, épülő nagyvárosokba, illetve történelmi nevezetességekhez.
A hetvenes években jelentősen fellendült az idegenforgalom. A román tengerpartra csehszlovák, lengyel és keletnémet turisták érkeztek, olykor nyugatiak is, akik az igen vágyott valutát hozták az országba.
A hetvenes években a turisztikai hivatalokon keresztül a román állampolgárok is utazhattak külföldre, elsősorban más szocialista országokba, és sokan éltek is ezzel a lehetőséggel. A hetvenes évek végétől, különösen a nyolcvanas évektől azonban egyre szigorúbbá vált a külföldre utazás szabályozása.
Buszos kirándulás 1977-ben – Fotó: Orbán Imre / Azopan Fotóarchívum
Külföldi utazások szabályozása
A külföldi kiutazás a szocialista országokba a hatvanas évektől elméletileg kétévente volt lehetséges, az útlevél megszerzése azonban komoly ügyintézést igényelt. Szükség volt munkahelyi ajánlásra – szakszervezeti, párttagsági vagy KISZ-ajánlásra –, ezenkívül belügyi átvilágításra, többszöri szűrésre, hivatali sorban állásra, kihallgatásokra. Mindez azt a célt is szolgálta, hogy elbátortalanítsák az esetleges külföldre utazókat. Ha valaki a 2–4 hónapig tartó procedúra után mégis megszerezte a vágyott zöld útlevelet, újabb nehézséget jelentett a külföldi valuta beszerzése.
A viszonylag nyugodtabb hetvenes években még volt esély arra, hogy a kérelmezők megkapják az útlevelet, de a jóváhagyott kiutazások száma folyamatosan csökkent. A nyolcvanas évek második felében egyre gyakoribbá vált, hogy mindenféle indoklás nélkül egyeseket már a határállomáson leszállítottak a vonatról, hiába volt érvényes útlevelük és kiutazási engedélyük. A hatóságok ezt rendszerint nem indokolták meg.
Mivel főként a nyugati utazások esetében előfordult, hogy egyesek külföldön maradtak, nem adtak útlevelet teljes családoknak. Gyakori megoldás volt, hogy a család egy része itthon maradt, egyfajta túszként.
Nyaralás – Fotó: Minerva Fotóarchívum
Olvasás, könyvtárak, lapok
Az emberek jóval többet olvastak, mint manapság. A kommunizmus kezdetén igyekeztek minden falusi művelődési házban könyvtárat működtetni. Ezek állománya főként orosz nyelvből fordított művekből, valamint hazai szerzők klasszikusnak számító vagy a rendszert támogató írásaiból állt. Az állami könyvkiadók nagy mennyiségben jelentették meg az ideológiailag megfelelő könyveket. Az 1968-as ideológiai nyitást követően több új könyvkiadó is létrejött, közülük a legjelentősebb a Kriterion volt.
A sajtó nemcsak tájékoztatott és a pártpropaganda eszközeként „agymosást” végzett, hanem műveltséget is közvetített, és bizonyos mértékig szórakoztatott is. Az 1989-es romániai sajtójegyzék szerint közel ötszáz kiadvány jelent meg: napilapok, hetilapok, kéthetenkénti, havi vagy ritkább megjelenésű folyóiratok. Ezek között szerepeltek országos és megyei pártlapok, amelyeket a pártbizottságok adtak ki. A legismertebb román nyelvű lap a Scînteia volt, valamint ifjúsági változata, a Scînteia Tineretului. Mindkettőnek volt magyar megfelelője: az Előre és az Ifjúmunkás. Utóbbi azonban csak hetilapként jelent meg, míg az előbbiek napilapok voltak.
Léteztek tematikus lapok is, amelyek irodalommal, zenével, művészetekkel, sporttal vagy más területekkel foglalkoztak.
A szocializmusban a sajtó elsődleges feladata nem az olvasók tárgyilagos tájékoztatása volt, hanem „nevelésük” az új világnézet szerint, pontosabban a hatalom által megszabott feladatok ellátása: propaganda, a tömegek egyben tartása, szükség esetén mozgósítása.
A romániai sajtóban magyar nyelvű lapok is megjelentek. Ezek napilapok voltak, amelyek hetente hatszor jelentek meg, hétvégenként művelődési mellékletekkel. Ezek a mellékletek gyakran tartalmasabb, igényesebb olvasnivalót kínáltak. A magyar nyelvű napilapok közül egy volt országos jellegű: az Előre (1953–1990). Emellett működtek helyi lapok is a nagyobb magyar lakossággal rendelkező megyékben. Maros megyében a Vörös Zászló, Kolozsváron az Igazság, Nagyváradon a Fáklya, Aradon a Vörös Lobogó jelent meg. Ezek a lapok már 1968, az új megyerendszer létrehozása előtt is léteztek. A két székely megyében 1968-ban hoztak létre megyei napilapokat: Hargita megyében a Hargita, Kovászna megyében a Megyei Tükör című lapot. A helyi újságok igyekeztek a központi elvárások és pártfeladatok mellett valamennyi helyi színt is becsempészni az olvasók számára. Külföldi lapok megrendelése még a „szabadabb” hetvenes években is nehéz volt, később pedig gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Réteglapok és tematikus kiadványok
A kimondottan politikai újságok mellett – amelyek kiadói a párt vagy valamely állami szerv voltak – léteztek úgynevezett réteglapok is. Ezek célja az volt, hogy a lakosság egy-egy jól körülhatárolható csoportját életkor, nem, foglalkozás vagy iskolai végzettség szerint tájékoztassák, „neveljék” és befolyásolják.
Dolgozó Nőt olvasó pár, reklámfotó – Fotó: Minerva Fotóarchívum
A Dolgozó Nő (1954–1990) havi női magazin volt. A kötelező politikai és ünnepi témák mellett helyet kaptak benne irodalmi írások, háztartási tanácsok, divattal, neveléssel kapcsolatos cikkek, levelezési és társkereső rovatok, sőt olykor egy kevés humor is.
A Hét (1970–2006) a fejléc szerint politikai-művelődési hetilapként működött. A politikai tárgyú cikkek mellett számos közéleti és tudományos kérdéssel foglalkozott.
Az Új Élet (1958–1990) Marosvásárhelyen megjelenő, kéthetente kiadott képeslap volt.
Az Ifjúmunkás (1957–1989) a KISZ Központi Bizottságának hetilapjaként jelent meg.
A Korunk (1957–) Kolozsváron megjelenő művelődési folyóirat volt.
Az Igaz Szó (1953–1989) marosvásárhelyi irodalmi folyóiratként működött, utóda a Látó.
Az Utunk (1946–1989) kolozsvári irodalmi, művészeti és kritikai hetilap volt, amelynek utódja a Helikon.
A lapcímek beszédesek voltak, és szoros összefüggésben álltak a tartalommal. A Vörös Zászló a kommunizmus egyik szent jelképére utalt, az Igazság és a Fáklya a „helyes út” megmutatásának igényét fejezte ki. Az Igaz Szó cím azt sugallta, hogy nincs manipuláció, csak a „teljes igazság”. Az Előre mozgósító jellegű volt, azt az üzenetet közvetítette, hogy a párt és lapja mutatja az irányt. A Dolgozó Nő címe egyértelműen a szocializmust építő, dolgozó nőkhöz szólt, nem az úgynevezett „élősködőkhöz”. Az Új Élet az új rendszerben élő „új ember” világát hirdette. Az Ifjúmunkás pedig az ifjú kommunistát állította középpontba, bár a lap a munkásfiatalok mellett a középiskolás és egyetemista olvasókhoz is szólt.
A politikai megkötések ellenére a szerkesztőségek igyekeztek olvashatóvá és „emészthetővé” tenni a lapokat. A kötelező termelési riportok és politikai beszámolók mellett próbáltak értelmezhető, érdekes tartalmakat is közölni. Nehézséget elsősorban az évfordulós és ünnepi lapszámok jelentettek, amikor elárasztotta az újságokat a propaganda és a Vezér dicsőítése. Később már a feleségét is ünnepelni kellett.
A diktatúra utolsó éveiben egyre kevesebb volt a normálisnak mondható lapszám. Gyakran előfordult, hogy román szerzők írásait fordították le magyarra, és az újságírók inkább fordítókká váltak. Az 1980-as évektől, a magyarellenes román propagandaháború erősödésével, rendszeresen előfordult, hogy egy-egy dühödt magyarellenes írást kellett átvenni valamely román lapból. Pártkongresszusok vagy országos események idején, amikor Nicolae Ceaușescu beszédet mondott, minden lap köteles volt azt teljes terjedelemben közölni.
A honvédelmi felkészítés
A mindenkori iskolai oktatás feladatai közé tartozott a hazafias nevelés is. Ebben szerepet kaptak a történelem-, irodalom- és osztályfőnöki órák, valamint az ifjúság honvédelmi felkészítése nevű tantárgy is, román betűszóval PTAP (Pregătirea tineretului pentru apărarea patriei). Az ifjúság honvédelmi felkészítéséről szóló törvényt 1968 novemberében fogadták el (1968/33. számú törvény). Ugyanebben az évben szervezték meg a hazafias gárdát is, mivel Ceaușescu attól tartott, hogy Csehszlovákia lerohanása után Románia lehet a Szovjetunió következő célpontja.
A törvény és későbbi kiegészítései nyomán előbb a középiskolákban és az egyetemeken vezették be az ifjúság honvédelmi felkészítését, majd az 1980-as évektől már az általános iskolák VII–VIII. osztályaiban is. Eleinte havi, később heti rendszerességgel került be az órarendbe. A tantárgyat többnyire tornatanárok oktatták, de gyakran hivatásos tisztek és altisztek tartották az elméleti és gyakorlati foglalkozásokat.
Az oktatás része volt a fegyverismeret, a gyalogsági fegyverek bemutatása, valamint a tömegpusztító fegyverek elleni védekezés, különös tekintettel a vegyi fegyverekre. Tanítottak önvédelmi módszereket, közelharcot, katonai alakzatokat, menetelést, díszlépést, elsősegélynyújtást, felderítést, katonai rendfokozatokat, a távközlési ábécét, és időnként lövészetet is. Az általános iskolások légpuskával lőttek, a középiskolások és egyetemisták pedig világháborús fegyverekkel. A lövészet volt a legizgalmasabb része a képzésnek.
Az ifjúság honvédelmi felkészítéséhez egyenruha is tartozott: világoskék nadrág és zubbony, karszalaggal és sapkával. Voltak iskolák, ahol kötelezték a tanulókat az egyenruha megvásárlására, és előírták annak viselését az IHF-órákon és a lövészeteken. A vakációk idején ingyenes IHF-táborokat is szerveztek, ahová az osztag- vagy csoportparancsnokok jelölték ki a diákokat. Ezekben a táborokban szabályos katonai program szerint éltek és kaptak kiképzést, gyakorlatilag úgy, mint egy kaszárnyában.
Az egyetemisták esetében az I–III. éves diáklányok számára volt kötelező a katonai felkészítés, tényleges tisztek és altisztek irányításával. Ez azt jelentette, hogy hetente egy teljes nap, hat óra időtartamban nem hagyományos egyetemi óráik voltak, hanem katonai kiképzés. Rendes katonai egyenruhát kellett viselniük, és csak komoly egészségügyi okból lehetett felmentést kapni. A kiképzés elméleti részből, alaki gyakorlatokból és lövészetből állt. Az első és a harmadik tanév végén a nyári vakációt megrövidítették, a lánykollégiumokat kaszárnyává alakították, és a hallgatókat két-három hétig tényleges katonaságnak megfelelő fegyelem alá vonták. Az egyetem vagy főiskola elvégzése után katonakönyvet és katonai rendfokozatot kaptak, tartalékos tisztté váltak.
Az ifjúság honvédelmi felkészítésének további szerepe volt az is, hogy az ünnepi felvonulásokra és a vezér ünneplésére biztosítsa a résztvevők egy részét. Ezek a fiatalok egyenruhában, fegyverrel, fegyelmezetten masíroztak, dagadó kebellel és gyakran korgó gyomorral.
Családi csoportkép az 1980-as évekből a bevonuló fiatalemberrel – Fotó: Minerva Fotóarchívum
A kötelező katonai szolgálat
1989 előtt a 19–20. életévüket betöltött férfiak számára kötelező volt a katonai szolgálat. Ennek időtartama általában 16 hónap volt. Azok számára, akik bejutottak az egyetemre, a szolgálat rövidebb ideig tartott: vagy az egyetem megkezdése előtt 9 hónapot, vagy a tanulmányok befejezése után 6 hónapot kellett letölteniük. A fiatalembereket 18 éves korukban sorozták be, nyilvántartásba vették, és megállapították, alkalmasak-e katonai szolgálatra. A katonai szolgálat megtagadása legalább három év börtönbüntetéssel járt.
A besorozott fiatalokat rendszerint az ország másik végébe vitték katonának. Ez egyfajta életiskolának is számított, hiszen idegen környezetben kellett helytállniuk. A laktanyába civil ruhában érkező újoncokat kopaszra nyírták – innen ered egyik gúnynevük, a „kopasz” –, majd egyenruhába öltöztették őket. Az egyenruha többnyire rossz minőségű volt, a bakancs pedig gyakran több számmal nagyobb. Később, amikor már ismerték a rendszert, némi pénzért a raktárostól jobb minőségű és megfelelő méretű ruhát, illetve bakancsot is lehetett szerezni. Egy-egy hálóteremben 30–40 katonát, vagyis egy szakaszt szállásoltak el, emeletes vaságyakon. Az újoncokra általában 3–4 őrvezető vagy káplár felügyelt, és parancsolt nekik.
A napi program reggel hat órakor ébresztővel kezdődött, majd reggeli torna és hideg vizes mosdás következett, hacsak nem volt éjszakai riasztás. A reggeli hét órakor volt, nyolctól délig kiképzési gyakorlat zajlott. Délután egytől háromig ebédszünet volt, amelyet az újoncok számára gyakran további „pótfeladatokkal” egészítettek ki. Délután is folytatódott a kiképzés, főként elméleti órák formájában, emellett újságolvasás és politikai „nevelés” szerepelt a programban. Este vacsora, majd fürdés következett, szerencsés esetben tévénézéssel, végül tíz órakor villanyoltás volt.
Az újoncok gyakorlatilag állandó felügyelet alatt álltak, és csak csoportosan közlekedhettek a laktanyában, még az étkezésekre és a fürdőbe is. Igyekeztek minden percüket kitölteni, és minél inkább megtörni, megalázni őket. Az élelem mennyisége ritkán volt elegendő, a minősége pedig gyakran csapnivaló, ezért különösen jól jött az otthonról küldött csomag.
Az első három hónap kemény kiképzéssel telt. Előfordultak 30–40 kilométeres erőltetett menetek teljes felszereléssel, amelynek súlya elérte a 25–30 kilogrammot. De az átlagos napokon is komoly fizikai megterhelésnek voltak kitéve a katonák, időjárástól függetlenül: esőben, hóban, sárban vagy kánikulában. Megtanulták a gázálarc használatát, a hason csúszást, a rohanás, kúszás és ugrás különféle formáit, valamint a lövészgödör ásását.
A katonai élet szerves része volt a folyamatos takarítás: a hálótermek, folyosók, fürdők, vécék, az udvar és a konyha rendben tartása. Emellett saját egyenruhájukat és fegyverzetüket is tisztán kellett tartaniuk, az idősebb katonák felszerelését pedig gyakran a fiatalabbak, az úgynevezett csicskák gondozták.
Amikor a katona eltávozást kapott, rendszerint kocsmába vagy moziba ment, ha pedig közel lakott, hazautazott. A katonai szolgálat ideje sokak számára fele részben időpocsékolás, fele részben megaláztatás volt. A leszerelés nagy megkönnyebbülést jelentett, igazi felszabadulásként élték meg.
A nyolcvanas évek
A nyolcvanas években az eladósodás miatti takarékoskodás következtében Románia lakosságának addigi szerény, de viszonylagos jóléte jelentősen romlott. Csökkent az életszínvonal, romlott az ellátás, visszaesett a lakások komfortfoka, és beszűkültek az utazási és szórakozási lehetőségek is. Mindezt sorban állás, fagyoskodás, általános gyanakvás és nélkülözés kísérte. Gyakorivá váltak az áremelések és a feketekereskedelem, felértékelődtek a kapcsolatok, az ismeretségek és a beszerzési források.
A takarékossági intézkedések következtében még a kocsmák és vendéglők is korábban zártak, ami tovább szűkítette a szórakozás lehetőségeit.
Forrásszövegek
1. Női szerep a szocialista családban
„Látszólag a szocialista család partneri jellegű volt… A szocialista patriarchátus a családban az apai dominanciát biztosította (az apának fizették a gyermekpénzt, és az anyára hárult a gyermeknevelés felelőssége), a védelmi politikát az ‘anya és gyermek’ jelszóval szentesítette, s nem a szülői felelősség jegyében, hogy a ‘szülő és gyermek’…
A nők valójában kettős kizsákmányolásban éltek: a termelésben a patriarchális állam zsákmányolta ki őket, míg a családi szférában a férfiak.
Jellemző megnyilvánulása mindannak, aminek nem volt közvetlen politikai jelentősége, az volt, hogy az állam nem avatkozott bele, éppen a nők és gyermekek elleni erőszakos cselekményekbe sem. Sem a családi veréseket, sem a visszaéléseket, sem a házasságon belüli szexuális erőszakot, sem pedig a szexuális zaklatást nem tiltotta a törvény.” (Mihaela Miroiu: Út az autonómia felé, részlet)
2. Reggeli szülő–gyerek párbeszéd
Így telik napról napra
Reggel van
Anya: Tamás, kelj fel! Tamás, kelj fel, mert hat óra!
Én: Kelek mindjárt, még csak egy percet.
Anya: Apád elment, ő is elkésett, még enni sem evett.
Én: Miért tett nekem új inget?
Anya: Azért, mert a másik ingnek a nyaka mocskos!
Én: Annak az ingnek a nyaka nem volt mocskos!
Anya: Tamás, esment ne kezdd az ellentmondásokat, jó-é?
Én: Jó, jó, jó.
Anya: Én megyek, a disznóknak adok enni. Te nehogy macskamosdást csinálj, mint ahogy szoktál! Hanem mosakodj meg és moss fogat! Mert ha nem, mikor béjövök, megvizsgálom!
Én: (esment csak a fogmosás!)
(Anya béjövetele után)
Anya: Tamás, a mosógépet meg kéne hordd! Legalább annyit csinálj, mielőtt elemennél.
Én: Ez a veder nem elég, adjon még egy vedret.
Anya: Nem! Elég!
Én: (esment csak okoskodnak)
(A mosógépet meghordom vízzel, és bemegyek a házba.)
Anya: Gyere, moss kezet, és ülj le enni!
Én: Én egyszer megmostam, most nem mosom meg.
Anya: Mosd meg, mert ha nem, eléveszem a nádpálcát, mert már úgy el vagy menve, nem lehet neked parancsolni…
(Bíró Zoltán: Hát ide figyelj, édes fiam…, részlet)
3. Felvágós mérnök
„A kommunizmus különleges jelentést adott a társadalmi érvényesülés fogalmának. Minden, ami tiltott vagy nehezen volt megszerezhető, a társadalmi érvényesülés kritériumává vált. Egy különleges hely egy kávézóban, étteremben, üzletben, vagy az ezeken a helyeken elhelyezkedő emberek közelsége irigységet és csodálatot keltett, mert ez szem előtt volt.
Amikor valaki egy viszonylag átlátszó zacskóval sétált az utcán, amelyből narancs, banán, szalámi vagy valami más látszott, azonnal felmerült a gondolat: honnan szerezte ezeket?
Még egy vicc is született: egy taxisofőr hazavitt egy részeg férfit. A felesége fizetett neki, borravalót is adott, ami azonban nem elégítette ki a taxisofőrt. A taxis szemrehányást tett a feleségnek, mondván, hogy többet várt egy üzletvezetőtől. Ezekre a szavakra a feleség így válaszolt: Dehogy, üzletvezető uram! A férjem mérnök. Amikor berúg, üzletvezetőnek mondja magát. Erről álmodott a szegény mérnök, hogy élvezhesse az üzletvezető hatalmát és alkalmi presztízsét.” (Aurora Liiceanu: A kommunista hétköznapok, 2004)
4. Barátok közt…
„Minden barátom mérnök volt, építész, agronómus vagy orvos. Barátoknak nevezem őket, mert együtt töltöttük az éjszakákat a vendéglőkben. Borbarátok voltak, ivócimborák, de nem olyan barátok, akikre lehetett számítani.
Mi nem beszéltünk politikáról, amikor találkoztunk, még kerültük is az ilyen témákat. Semmiségekről beszéltünk, marháskodtunk, énekeltünk, vicceket meséltünk, vidámak voltunk. Ha valamelyikünk politikai célzást tett, azonnal gyanússá vált a szemünkben, úgy néztünk rá, mintha be akarna ugratni bennünket.” (Adrian Nicolau: A kommunista hétköznapok, 2004)
5. Még a pártaktivisták is meghalnak…
„Volt egy buzgó pártaktivista, aki semmiért nem lépett volna be a templomba. A felesége viszont járt templomba. Csendes volt, diszkréten viselkedett. A férfi szigorúan meghagyta a gyermekeinek, hogy ő nem akar papot a temetésén.
Amikor meghalt, az asszony eljött hozzánk tanácsot kérni, hogy segítsünk megoldani a problémát. Meg volt keresztelve, tehát keresztényi módon kellett eltemetni. Köztes megoldáshoz folyamodtunk: a temető kapujáig az elvtársak hozták, ott mi vettük át. Mindent szabályosan csináltunk. Mostanában, ha találkozom a gyermekeivel, megköszönik, hogy nem tartottuk be az apai utasítást.” (Adrian Nicolau: A kommunista hétköznapok, 2004)
6. Diszkóban…
„Hétkor kellett volna kezdődjön a diszkó, de még nagyon világos volt, így nyolckor is kevesen lézengtek a teremben. Bár a zene szólt, a fényárban úszó terem nemigen vonzotta az érdeklődőket. Még sétálunk egy kicsit, bekapunk egy-két sört, s visszatérünk.
Háromnegyed kilenc körül kialszik a fény, marad a hangulatvilágítás, kezdődhet a diszkó. Néhány ismerőssel váltunk egy-két szót, már amennyire a hangerőtől ez sikerül, aztán két mellettem ülő fiúval beállok én is a táncolók közé. A zene mindenkire hatással van, egyre többen járják… A hangulat emelkedett.
Jól megfér egymás mellett a licista és az egyetemista, a munkás és a szabadságos katona, sőt még az általános iskolás is. Helybeliek és más vidékről valók járják egymás mellett – zene van, füst van, hangulat van… szinte semmi sem hiányzik…” (Ifjúmunkás, 1982, részlet)
7. Diákélet a kommunizmusban
1951 és 1989 között Zilahon érettségizett hajdani diákok emlékezései
„Tánciskolába jártunk… Az iskolában, szombatonként pedig… táncoltunk… hogy mondjam… na… táncoltunk fiúk, lányok… de a lányok is felöltöztek fiúknak… mert nem voltak fiúk… lányiskola volt, és nem voltak fiúk, na…” (1951-ben érettségizett)
„Jó volt, hát igen, igen – volt mindenkinek barátnője… meg barátja. Nekem is volt egy barátnőm, az ott lakott Zilahon. Többször meghívott vasárnaponként vasárnapi ebédre, egy kicsit kikapcsolódni. Jó viszony volt a diákok között. Szerették egymást a leánykák is, a fiúk nem voltak olyan vadócok. Azok is olyan közvetlenek voltak.” (1960)
„Hát a szórakozási lehetőség az nem a mai volt, minden esetre. Amit lehetett szórakozni… minden vasárnap elvittek bennünket reggel, aki akart menni moziba, és néha-néha, ha az alagsorban ott rendeztek egy ilyen táncestet, ahol a diákok összegyűltek, és akkor lehetett táncolni. Körülbelül erre korlátozódott a szórakozás. Nem volt ilyen nagy szórakozásmánia, mint most. Nem volt ilyen…” (1965)
„Persze, voltak hetente szervezett zenés, kulturális rendezvények. Amin részt vett a szervező osztály, az osztályfőnök is, amennyiben egy osztály szervezte. Természetesen a szolgálatos tanárnak is ott kellett lennie, valamint a bentlakás szolgálatos nevelőinek. Nyilván a hetvenes évek zenéit hallgattuk. Olyan zenét, amely tetszik a mai fiataloknak is. Azon kívül szervezetten jártunk moziba, amelyeket a Szabadság Moziban vetítettek. Az volt az egyetlen mozi a városban. Később lett a Scala mozi. Ugyancsak szervezetten, mi, a bentlakók televíziót is néztünk, meg efféléket. Nem volt valami különös szórakozás, de számunkra nagyon sokat jelentett. Biztos, a mai diákoknak nehéz elfogadni, mennyire korlátozottak és szerények voltak a mi szórakozási lehetőségeink. De azokban az években, amikor diák voltam, amennyire lehetett, belekóstoltunk az akkori szórakozási lehetőségekbe, boldogok voltunk, és örültünk, hogy annyit is megtehettünk.” (1969)
„Sok kirándulás, találkozók, osztálytalálkozók is voltak. Például a kolozsvári iskolával találkoztunk, aztán mi mentünk el hozzájuk, meglátogattuk Kolozsvár nevezetességeit, majd egy másik kirándulás alkalmával Kalotaszeget, a Tordai-hasadékot. Aztán kirándultunk az erdőkben, a zilahi erdőben, a szőlősben. Táncmulatság, beszélgetés, ekképpen.” (1972)
„Majdnem minden szombaton volt táncest az iskolában. Nem feltétlenül egyetlen osztály szervezésében. A zenét az iskola együttese szolgáltatta, amelyben kisebb vagy nagyobb iskolatársaink zenéltek és énekeltek. Kiváló alkalom volt arra, hogy az egyenruha helyett elegánsabb ruhákba öltözzünk. És persze, még ha ezek a tevékenységek az osztályfőnök vagy éppen az igazgató ellenőrzése alatt folytak is, mégsem fogtuk vissza magunkat. Ezek a tevékenységek rendszerint fél tizenegy–tizenegyig tartottak, ritkábban tizenegyig. Olyan rendezvények voltak, amelyeken minden osztályból részt vettek a diákok. A hangulat emelkedett és elegáns volt.” (1973)
„Mindenképpen inkább házibulik voltak… Nem nagyon voltunk diszkóban. Nem mentünk ilyen helyekre. Ennek lehetett oka… Hanem: mikor itt, mikor ott, valahol… Mikor valakinek a szülei kicsit fogékonyabbak voltak, vagy engedékenyebbek, akkor ott összegyűltünk, és olyankor buliztunk egy jót. Amúgy ez a… ez a… teadélután, táncest az iskolában volt, de nagyon ritkán. De előfordult. Szerintem egészen laza, jó hangulat volt. Én szerettem, én szerettem, na. Nem volt ez a sok hülyeség, hogy veszekedtek. A románokkal nem volt gond annak idején. Nekem olyan jó román haverjaim voltak, hogy le a kalappal. A mai napig is tartjuk a kapcsolatot.” (1979)
„Volt annak idején Zilahon az Ifjúsági Klub, emlékszem rá, itt volt fennebb, és ott rendeztek diszkót szombaton, ha jól emlékszem. Nem hiszem, hogy már pénteken is lett volna. Szóval jártunk diszkóba, meg a Fenyvesbe miccset ettünk a szülőkkel. Na meg találkoztunk az iskolaudvaron délutánonként egy-egy focira. Vagy elmentünk haza valamelyik osztálytársunkhoz. Lehetett szórakozni, bár én úgy vélem, hogy én és a barátaim többet foglalkoztunk a tanulással, nem annyira a szórakozással. Na meg elmentünk kirándulni, vagy csak ki a zöldbe. Igen, szerettünk a hegyekbe járni. De nem egy csomó piával, mint manapság. Sokkal nyugisabbak voltunk, csendesebbek. Megvolt az iskolai diszkó, esetleg a gólyabál, a nagykorúsítási bál (”mazsorát„). Voltak sportversenyek is, de távolról sem volt annyi szórakozás, mint manapság. Szóba sem jöhettek a bárok, kocsmák, vagy kimenni valahová szombatonként. Nem volt annyi születésnap sem, még a nagykorúsítást sem ünnepeltük meg annyira. Mi valahogy a családdal, és ritkábban a barátokkal nagykorúsodtunk.” (1986)
„A szórakozás többnyire a hétvégére koncentrálódott, hétközben nemigen volt időnk ilyesmire. A hétvégén részt vehettünk az iskola dísztermében rendezett táncesteken, az úgynevezett diszkókon, amelyeket egy-egy osztály szervezett, vagy el lehetett menni a városi fiatalok klubjába táncolni, de a mi iskolánk diákjai nemigen mentek ezekre a helyekre. Kirándulni lehetett hétvégeken, nagyon sokat kirándultunk, inkább osztálykirándulásokat tartottunk, illetve születésnapi bulik voltak.” (1989)
8. Bentlakási viszonyok és program egykor
„Bentlakó voltam. Körülbelül hatan lehettünk egy szobában. Minden hálóban volt mosdó, a folyosón pedig egy közös fürdő. Reggel a konviktuson ízes kenyér volt, ebédre leves, második fogás, vacsorára sokszor puliszka vagy ugyancsak ízes kenyér és tea. Tea volt reggel is, este is. Villanyoltás este tíz órakor volt. Általában a rendes programon kívül mi, bentlakók a tornaterembe mentünk, ahol vagy pingpongoztunk, vagy ”volléztünk„ (röplabdáztunk). A városba csak felügyelői engedéllyel mehettünk. A szilenciumi idő alatt nem lehetett kimenni, ezen kívül, ha nem voltál megbüntetve, akkor kimehettél. Vasárnap viszont mindig ki lehetett menni engedély nélkül is. Moziba is csak csoportosan tudtunk menni, egyénileg nem lehetett.” (1953-as)
A frissen épített kolozsvári egyetemi kampusz az 1960-as évek végén – Fotó: Minerva Fotóarchívum
„Én elég rövid ideig voltam bentlakó. Az életkörülmények? Hát úgy… elmentek. Egy picit, hogy is fogalmazzak… picit katonásak voltak. Picit parasztosak. Picit közönségesek. De volt hol aludni, volt hol tartsd a cuccaidat. Úgy-ahogy volt enni. Persze nem ott, hanem el kellett oda vonulni. Amikor ilyen hülyeséget ráerőltettek, sorba kellett állni, és úgy vonultunk a bentlakástól a kantinig, az akkora marhaság volt, hogy nem igaz. Aztán később talán ez eltűnt. Sok múlott azon, hogy milyen az a… nem tudom, hogy hívják… adminisztrátor? Vagy pedagógus, ez az! Vagyis aki vigyáz rád. Ez egy ilyen falusi ember volt, és akkor ő így próbálta megközelíteni a dolgokat. De rossz emlékeim onnan sincsenek, be kell valljam. Lehet azért, mert az ember fiatalon szebbnek látta a dolgokat, de nincs erről, amit rosszat mondjak.” (1979)
„Hát a középiskolás diák, én mint Sámsonból bekerült internátusban lakó diák, reggel nyolctól kettőig iskola, kettőkor a menzán ebéd, utána egy olyan másfél órás szünet, négy órától egészen hét óráig szilencium, tehát tanulás. Hét órakor vacsora, majd fél nyolctól egészen fél kilencig megint tanulás. Ezt ellenőrizték, utána pedig tíz órakor lefekvés.”
„Hát a bentlakásban ott rend volt. A nagyok, mikor a nagyok dirigáltak, a kicsik végrehajtották. Tehát ott akkor még volt a ”fika„ rendszer, úgyhogy a tizenegyedikeseknek minden munkát meg kellett csinálni. A cipőit kipucolni, a ruháját kivasalni, ilyesmiket. Tehát azt nem csinálták a nagy diákok, mind a kisdiákok csinálták meg számukra. Amikor a kicsik nagyok lettek, nekik is megcsinálták, de ez rend volt akkor. A pedagógusoknak komoly szerepük volt, ők fenntartották a rendet. Minden reggel pontosan keltünk, pontosan feküdtünk, tehát ott szabályszerűen ment a dolog.” (1965)
„Igen, az internátusban laktam végig a líceumi évek alatt. Természetesen a körülmények akkor a hatvanas–hetvenes évekre voltak jellemzőek. Nem panaszkodtunk sem én, sem a társaim ezekre a körülményekre. Természetesnek tartottuk őket. Az étel elég jó volt, talán a reggeli kivételével, amikor édeskés tea volt, rendszerint kenyérrel és marmeláddal. De a többi, az ebéd, sőt még a vacsora is elfogadható volt.
A négy líceumi évből háromban – vagyis X–XII. osztály között – a bentlakás elnöke is voltam. Ennek következtében, akarva-akaratlan, részt kellett vennem a bentlakás valamennyi tevékenységében. Szívesen emlékszem az általunk szervezett irodalmi estekre és egyéb szombat délutáni tevékenységekre, beleértve az adminisztratív programot is. (Adminisztratív program = fürdés, takarítás, rendcsinálás szervezetten és kötelezően.)
A bentlakók többsége falusi volt, és a két pedagógusnő, Székely Lenke és Bologa Victoria – nyugodjanak békében –, végtelen türelemmel és hozzáértéssel törődött velünk. Megtanítottak bennünket, főleg a falusiakat, arra, miként tartsuk rendben a környezetünket és a lakóhelyünket, mit jelent a tisztálkodás, hogyan szervezzük meg az időbeosztásunkat, és még rengeteg mindenre.
Akkoriban a bentlakás teljes vezetősége – beleértve jómagam is – minden évharmad végén megbeszéléseket és elemző gyűléseket tartott, ahol kielemeztük minden bentlakó diák tanulmányi és fegyelmi helyzetét. Úgy gondolom, ma ez aligha lenne megvalósítható.
A városba való kimenés kizárt volt kilépőcédula nélkül. Fel sem merült bennem, hogy engedély nélkül kimehetnék. Ha szülő vagy közeli rokon érkezett, és szükséges volt a jelenléted – például ruhavásárlás miatt –, akkor kilépőcédulát kértél az osztályfőnöktől egy órára vagy fél órára, délután pedig a bentlakási nevelőtől. Engedély nélkül soha. Nem is nagyon kívánkoztunk, pénzünk sem volt a városba járáshoz. Másrészt a hatvanas–hetvenes években Zilah minden bizonnyal kevesebb lehetőséget kínált, mint amennyit a mai fiataloknak.” (1969)
Korabeli vicc
„Hatalmas sor az utcán. Egy férfi közeledik, és megkérdezi a sorban az első embert: – Ne tessék haragudni, mit osztanak itt? – Fogalmam sincs. Rosszul éreztem magam, megálltam, hogy kifújjam magam, és rögtön elkezdtek az emberek felsorakozni mögém. Látja, már mennyien vannak? – Na jó, ha ez a helyzet, akkor miért nem megy el innen? – Most menjek el? Most, hogy végre én is első lehetek egy sorban?!”
Tanári melléklet – kérdések, feladatok
Beszéljétek meg, vitassátok meg:
– Mi volt az ifjúság honvédelmi felkészítésének a célja?
Képzeld magad a következő helyzetek egyikébe:
Bentlakó diák vagy a hetvenes években, és a városban összetalálkozol az osztályfőnököddel, miközben nincs engedélyed a bentlakás elhagyására. (Hogyan magyarázod meg?)
Képzeld magad az előző eset osztályfőnökének helyébe, aki a bentlakásból „lógó” diákjával fut össze a városban. Neked jelentenünk kell és büntetned a lógóst. Megteszed?
Szolgálatos rendőr (akkor milicista) vagy, és jön egy nő sírva, hogy a férje megverte. Mit fogsz tenni?
Forráselemzés:
– Előfordulhat-e ma a Tamásékéhoz hasonló párbeszéd egy családban? – Milyen a beszélők szóhasználata?
Vitassátok meg:
– Milyenek voltak a bentlakási viszonyok a kommunizmus éveiben?
Értelmezési–értékelési kísérlet:
Vajon miért voltak csupán „borbarátok” a 4-es szövegben szereplő fiatalok?
Hasonlítsd össze az 1965-ben és az 1969-ben végzett két személy véleményét a szórakozást illetően. (Keress 2–2 hasonlóságot és minél több különbséget.)
Kreativitás:
Alkossatok háromfős csapatokat, és adjátok elő az osztályban a Tamás és az anyukája közötti jelenetet, kiegészítve az apa szerepével is.
Alkossatok háromfős csapatokat, és írjatok a Tamáséknál lejátszódó párbeszédes jelenethez hasonlót.
Szóbeli történelem:
Kérdezzétek meg idősebb ismerőseiteket, akik a szocializmus idejében jártak iskolába, hogy miként szórakoztak, illetve milyen volt akkor a tanár–diák viszony.
Kérdezzétek meg idősebb ismerőseiteket vagy rokonaitokat, hogyan emlékeznek az egykori ünnepi felvonulásokra.
Idősebb rokont vagy ismerőst (férfit) kérdezzetek meg, meséljen a katonai szolgálatról.
Oknyomozás – rejtélyfejtés:
– Nézzetek utána, vajon miért nem akarta a pártaktivista, hogy pap temesse el.
A Transtelex ennek a kísérletnek az elindításával egy közös munkát javasol. Nem lezárt szövegként kezeljük a megjelent leckéket, hanem nyitott műhelyként: várjuk a tanárok, pedagógusok, történészek hozzászólásait és kiegészítéseit. A cél, hogy a korszak megítélése árnyaltabbá váljon, ismereteink róla bővüljenek, és mindez végül felhasználható legyen oktatási segédanyagként is.
A Transtelex minden nap hiteles, ellenőrzött erdélyi történeteket hoz — sokszor több munkával, több kérdéssel és több utánajárással, mint mások. Ha fontos neked, hogy legyen független forrás, ahol a kényelmetlen kérdéseket is felteszik, kérjük, támogasd a munkánkat!
