Tompa Andrea: Azt akartam megmutatni Janovics Jenőről, amit ő is szeretett volna, hogy róla lássanak

Tompa Andrea új tanulmánykötete, Meghalni szabad – Janovics Jenő történetei 1919–1945 között, első pillantásra kizárólag szakmai, az erdélyi magyar színháztörténet egy szeletét bemutató kiadványnak tűnik. Azonban a kolozsvári könyvbemutatón kiderült, hogy ennél többről van szó a kötetben: egy olyan történet rajzolódik ki a tanulmányokból, amiben egy ember – történetesen Janovics Jenő – próbál eligazodni olyan korokban és körülményekben, ahol a kapaszkodók rendre eltűnnek a kezéből.

Lovassy Cseh Tamás dramaturg és Biró Annamária, a kötet szerkesztője, a könyv keletkezéséről, módszertanáról és Janovics Jenő alakjának értelmezési lehetőségeiről is kérdezték Tompa Andreát. Arról a Janovicsról, aki kétszer került kisebbségi helyzetbe: magyarként 1919-től, és zsidóként 1940-től. A kettő között azonban jelentős különbség húzódik. Janovics magyarságával mélyen azonosult, saját kulturális és közösségi szerepének alapjaként tekintett rá, zsidóságáról azonban ezt nem tudta elmondani, 17 évesen ki is keresztelkedett. Janovics többször is úgy fogalmazott, hogy ő nem zsidó, csupán a törvény szemében „zsidónak tekintendő”. A kötet írásai e két korszak köré szerveződnek.

Tompa Andrea 2008-ban kutatott először az EME archívumában, ahol Janovics hagyatéka is található. Azért emlékszik a dátumra pontosan, mert éppen egy posztdoktori ösztöndíjra készült, később azonban mégsem kezdte el az egyetemi-kutatói munkáját, inkább a fikciót vette célkeresztbe. Arról is mesélt, hogy „bonyolult mutatványnak” számít egyszerre fikciót írni és kutatást végezni: olyan, mint a „kötéltánc, ahol közben ebédet is főz az ember”. Ezért szokott általában egy dologra összpontosítani, de természetesen ha regényt ír, akkor is szokott, vagy éppenséggel kell kutatómunkát végezni, de az egyáltalán nem olyan, mintha tudományos kutatást csinálna.

A Janovics-történetben főleg az a momentum foglalkoztatta, amikor 1919 tavaszán a színházigazgató huzakodik az új, Kolozsváron berendezkedő államhatalommal, és felmerül a kérdés, hogyan és mikor adja át a Nemzeti Színházat, hogyan próbál ellenállni az új hatalomnak. Ez bekerült a Fejtől s lábtól című regényébe is. Azonban mikor megjelent ez a könyve, akkor nem az történt, ami általában szokott, hogy feledésbe merülnek a regényhez végzett kutatások, ugyanis Janovics megmaradt neki, látott benne valami megoldatlanságot. Például azt, hogy miért nem tudjuk a zsidó üldözéstől való „megmenekülésének”, túlélésének történetét. Tompa Andrea többször is újraolvasott Janovics-szövegeket, amikről újabb és újabb ötletei támadtak, „de annak ellenére, hogy minden író-olvasó találkozón megkérdezték, mikor írok Janovicsról regényt, teljesen világos volt számomra, hogy nem fogok regényt írni Janovics Jenőről. Mondanám azt, hogy nem lehet, de lehet, csak én nem tudok.”

Megjegyezte valaki, hogy az új könyvének „már megint meghalós címe van”, de mint kiderült, a Meghalni szabad egy idézet a Janovics-naplóból. 1919 őszén, Janovics a kolozsvári főcenzorral egyeztetett arról, hogyan is lehet megrendezni a Nemzeti Színház utolsó előadását, a Hamletet. A teljes drámát nem lehetett eljátszani, így Janovics számára is világos lett, hogy a híres monológot sem lehet teljesen elmondani azon a mondaton túl, hogy „Lenni vagy nem lenni?”. Janovics megkérdezte a cenzortól, Hamlet meghalhat-e a színpadon, és erre az volt a nagyon szép válasz, hogy: „meghalni, azt szabad maguknak”. És tulajdonképpen – teszi hozzá Tompa Andrea – ez rúgta be a motort a kisebbségi létben.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) által kiadott kötet három témát jár körül, de van egy „kisebb eszmefuttatás” is arról, hogy egyáltalán naplónak tekinthető-e a Janovics-napló. A három nagy szöveg közül az első az 1919-es történetet és a Hamlet-szerep Janovics általi magára vételének értelmezését járja körül. Tompa Andrea ezt írta meg utoljára, mert számára evidencia volt, hogy amikor Janovics 1919-ben a színházért és a társulat megmaradásáért küzdött, akkor nem volt kész szerepminta, amire hagyatkozhatott volna, nem volt, miből merítenie. A szöveg tudományosan és módszertanilag is kockázatos állítása – Tompa Andrea szerint –, hogy Janovics ebben a helyzetben Hamlet alakját tekintette irányadónak: ahogyan Hamlet is egy olyan feladatot kapott, amelyet nem kért, úgy került Janovics is egy olyan szerepbe, amit ő nem kért, és amiben nem tudja, hogyan cselekedjen tovább.

A második történet 1941-hez kapcsolódik, az újabb impériumváltás utáni időszakhoz. Ekkor újítják fel a Kolozsvári Nemzeti Színházat, és Janovics Jenőt – aki a hatalom szemében ekkor már zsidónak számított – gyakorlatilag kiradírozták a térből, a jelenből és az emlékezetből. A színházat ünnepélyesen a Hamlet előadásával nyitották meg, azzal a darabbal, amellyel 1919-ben bezárt a Nemzeti Színház, a korábbi színházigazgatót pedig az utolsó sorba ültették. Egyedül az erdélyi Helikon írt arról, hogy talán rossz helyre ültették Janovics Jenőt – jegyezte meg Tompa Andrea.

A harmadik téma egy dokumentumgyűjtemény feldolgozása: Janovics hosszú időn át próbálta meggyőzni a hatalmat, hogy mentesítést kapjon, és ne hurcolják el a zsidókkal együtt. Habár a levelezései Kolozsvárt jelölnek, valójában Budapesten bújdosott.

A kötet körülbelül 250 oldal, de sok minden nem került bele a kötetbe. Tompa Andrea felsorolt olyan témákat is, amik nincsenek feldolgozva, de érdekes és izgalmas lehet, hogy még közelebbről megismerjük a Janovics-életművet. Ilyen például a szabadkőművességhez való kapcsolódása, politikai karrierje vagy a politikai pártokhoz való viszonya. 1920-ban, amikor a román állam egyáltalán nem támogatta a magyar színházat – de egyébként sok román színházat sem –, nincs teljesen tisztázva, milyen útvonalakon érkeztek Erdélybe a magyarországi erőforrások: „Lehet, hogy valaki a vonaton egy barna papírzacskóban hozta a pénzeket” – szemléltette a lehetőségeket Tompa Andrea, de ezek kutatása természetesen nem ilyen egyszerű.

A levéltárban egyébként nincsenek magánlevelek, nincs nyoma szerelmeknek, barátoknak, és Janovics nem vitatkozik senkivel

– hívta fel a figyelmet a tanulmánykötet szerzője. Azt is megjegyzte, hogy az EME levéltárában található Janovics-anyagokat Jordáky Lajos adta át, aki addig valamilyen értelemben gondozta a hagyatékot. Az is elképzelhető, mivel Jordákyt börtönbe is zárták, és tartottak nála házkutatásokat is, hogy a Securitate elvitt olyan dokumentumokat Jordáky lakásából, amik egyébként Janovicshoz tartoztak. Ez részben megmagyarázhatná, miért nem maradt fenn a magánlevelezése.

Mindemellett Janovics nagyon tudatosan alakította közszereplői arcát, persona publicáját: odafigyelt, hogy mit lehessen tudni róla, és mi őrződjön meg az utókor számára. Ami nem tartozott ide, amiről nem akarta, hogy látható legyen, arról nem maradtak dokumentumok.

Az 1900-as évek elején hetente öt színházi lap is megjelent Kolozsváron. Ezzel arra akart rámutatni Tompa Andrea, hogy iszonyatosan sok és gyorsan terjedő pletyka volt a színfalak mögött, ráadásul Janovics kortársainak hagyatékából is lehetne információkat megtudni a kolozsvári színészről. Azonban Tompa nem akart más forrásokat bevonni, például Janovics barátait vagy ellenségeit: szerette volna úgy bemutatni Janovicsot, ahogy Janovics szerette volna, hogy őt lássák.

Minta- és fogódzókereső attitűdről is beszélgettek a Planetariumban. Tompa Andrea azt mondta, mint regényíró, tud azonosulni ezzel, és ezt vélte felfedezni Janovics Jenőben, de megemlítette Cs. Gyimesi Évát is. Ők is sötét korban éltek, most is sötét idők vannak, így tud ma is aktuális lenni Janovics Jenő életműve. Hogyan lehet egyenes gerinccel megmaradni, amikor a történelmi helyzet rendkívül bizonytalan, és könnyű lenne behódolni az új hatalomnak, vagy lemondani az értékeinkről? „Az én szememben Janovics Jenő és Cs. Gyimesi Éva is jelesen vizsgázott ebből” – válaszolta meg a saját kérdését a kötet szerzője.

Tompa Andrea felhozta az 1940-es impériumváltást is, amikor Észak-Erdély „visszakerült” Magyarországhoz, és elkezdődött az „új üldözés”: aki korábban a román hatalom szemében magyar volt, az a magyar hatalom szemében zsidóvá vált. „Az, hogy valakit az emlékezetből ki lehet radírozni, egészen hátborzongató.” Példaként megemlítette az 1941-es kolozsvári színháztörténeti kiállítást az egyetemi könyvtárban: Janovics személyesen adott kölcsön több mint kétszáz tételt a kiállításhoz, ami az 1918 és 1940 közötti erdélyi színjátszást dokumentálta.

Azonban a kiállítás ideológiai elvárásai miatt Janovics és az egész magyar színháztörténet szinte teljesen kimaradt a katalógusból: úgy alakították a narratívát, hogy az azt sugallja, a magyar felszabadító hadsereg „visszaadta” a magyar nyelvű színházcsinálás lehetőségét, mintha azelőtt csend lett volna az erdélyi magyar színpadokon.

Arra a kérdésre, hogy mi is a tanulság, azt válaszolta: „Hogy hogyan lehet a szőnyeget kihúzni az önrendelkezés lába alól. És hát abszolút erőpolitikával. Azért ez lehet, hogy ismerős valahonnan, nem? Nem? Akkor lehet, hogy csak” – tette hozzá ironikusan.

Bolondok háza

Sok izgalmas részlet és történet megjelenik a kötetben, viszont nem szeretett volna minden poént lelőni Tompa Andrea a könyvbemutatón. Az első tanulmányról azonban megosztott pár izgalmas és hihetetlen sztorit. Janovics már korán elkezdett foglalkozni a Hamlettel: kutatta a művet, volt szakirodalma hozzá, el is játszotta, és többször meg is rendezte. A Shakespeare-darab mellett a másik nagy mániája pedig a Bánk bán volt. Ezek gyakorlatilag nemzeti művek: a Bánk bán egyértelműen, a Hamlet pedig Arany János fordítása révén a magyar nemzeti kánon része lett. „Ezt a szöveget magunkévá tettük, és úgy szól, mint egy magyar szöveg.”

1919-ben, amikor Janovics huzakodik a román hatalommal, Tompa Andrea szerint nem volt szerepmodellje. A párhuzam Hamlettel az apátlanság és az elárvulás élményéből indult: ahogyan Hamlet is ilyen helyzetbe került, Janovics is hasonló kihívásokkal szembesült. Az erős politikai kontextus is ráerősített erre: „A Hamlet mindig politikai mű volt, sosem egy ártatlan történet. A színháztörténet során mindig úgy vitték színpadra, hogy az adott történelmi, társadalmi és politikai kontextushoz szólt” – jegyezte meg a szerző.

A napló olvasásakor Tompa Andrea azt vette észre, hogy a hamleti motívumok egyre sűrűbben jelentek meg Janovics életében: 1919-ben, amikor a román rendőrség majdnem elviszi őt renitens viselkedése miatt,

azt tanácsolják neki, hogy a bolondok házában bújjon el.

A bolondok házába a temetőn keresztül megy – vázolja Tompa Andrea –, ami nem mellesleg fontos hamleti helyszín. Öt hétre vonult el, és magával vitte a Shakespeare-szövegeket is, ott írja meg a Shakespeare-tanulmányát, ami később meg is jelenik. „Izgalmas, hogy a bolondok házában írja a tanulmányt, mert Shakespeare híres művében is a bolondság és a megjátszás jelenik meg” – tette hozzá Tompa Andrea.

Janovics Jenő a bolondok házában ünnepelte a 25. éves színészi jubileumát, és a kollégái ott köszöntötték fel őt. Az intézetben azonban nem volt mindenki beavatva, ezért sok orvos és ápoló nem értette „mi ez az óriási csődület és kik ezek a figurák”.

Ráadásul ott volt Poór Lili, aki pár éven belül feleségül ment Janovicshoz, ráadásul később ő alakította Opheliát a Hamletben. Vakbélműtét miatt volt ott, így a bolondok háza kertjében találkoztak, ami tovább erősíti a hamleti motívumokat.

Tompa Andrea egyébként igyekezett más forrásból is megerősíteni azt, hogy ez a bolondok háza történet igaz-e. Talált egy feljegyzést Pap Antal, a kolozsvári Nemzeti Bank igazgatójának hagyatékában, így biztos, hogy Janovics az elmegyógyintézetben bújdosott. A kötetben még sok más hamleti motívum szerepel, ráadásul vannak olyanok is, amiket Tompa Andrea kihagyott a tanulmányból. Mindenesetre levonta a következtetést, hogy a Hamlet szövege és Janovics naplójának szövege gyakran keresztezi egymást.

A beszélgetés végén Tompa Andrea beszélt két új projektjéről is. Több emberrel éppen egy olyan kötetterven dolgoznak, amibe az erdélyi holokauszt-drámákat gyűjtik össze, de egy újabb fikciós könyvön is dolgozik.