Egy polcnyi visszatérés: Sall László és a nagyváradi zsidó könyvtár születése

Sall László ma Göteborgban él. Innen kezdett el leveleket írni a fél világnak, hogy létrehozzon egy zsidó könyvtárat a szülővárosában, amely visszaad valamit abból a szellemi jelenlétből, amit a háború és a felejtés együtt tüntetett el.

Az egykori nagyváradi zsidó jelenlétet már nem lehet visszaépíteni – de az emlékéhez, annak, ami volt, jobban kellene ragaszkodni. Sall erre tette fel az idejét és energiáját. Partnereket keresett az ügyhöz kitartóan levelezett olyan intézményekkel, emberekkel, akiknek szerinte, volna lehetőségük és kompetenciájuk az ügyet támogatni. Újra és újra megírt megkeresésekkel. Nem adta fel, ha nem válaszoltak. Türelmesen építette a kapcsolatokat, míg lassan az ötlet kezdett formát ölteni, és tulajdonképpen pár nap múlva máris elkezdi működését a nagyváradi zsidó könyvtár.

Könyvekből visszaépíteni Nagyvárad emlékezetét

Sall László 1980-ban érettségizett. Már középiskolásként írt, első versei 1979-ben a Diákszó című diáklapban jelentek meg, később a Fáklya, az Ifjúmunkás közölte írásait. Tagja, majd vezetőségi tagja volt a nagyváradi Ady Endre Irodalmi Körnek, a Kortárs szinpad ´71 színjátszócsoportba két darabot is rendezett, a Plánétát majd a Palocsay Zsigmond verseiből összeállított színpadi játékot Őszi monológ címmel. Svédországba kerülve sem szakadt meg a kapcsolata a magyar kulturális élettel: alapító tagja lett a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Körnek, írásai, filmkrónikái rendszeresen jelentek meg a magyar sajtóban. Társszerkesztője az Ady Endre Kör történetét bemutató kötetnek (Péntek esti szabadságunk, Nagyvárad, 1997), szövegeit pedig a Várad, Újvárad folyóiratok közölték.

Költő, író, szervező és irodalomtörténeti emlékezetmentő – és, ahogy mondja: „kisebbségi ember, aki a kisebbségek történetét próbálja összegyűjteni.” Amikor a zsidó könyvtár ötlete kapcsán arról kérdeztem, hogy vajon sorsszerűnek érzi-e, hogy egyre többet foglakozik a nagyváradi zsidó emlékezet megmentésével, azt válaszolta, „a sors szerintem ennél lustább – nem ő választott ki, én választottam magamat”.

Ma alig kétszáz–háromszáz zsidó él Nagyváradon, ahol a második világháború előtt még közel 28 ezres közösség működött, 18 zsinagógával, amelyekből mára mindössze hét maradt meg. A két világháború között a zsidó polgárság határozta meg a város kulturális és gazdasági életét: ők építették a szecessziós paloták nagy részét, zenei és irodalmi életet szerveztek, boltokat vezettek, kereskedtek, jelenlétük nélkül Nagyvárad ma nem így nézne ki. 1944 tavaszán gettóba zárták őket, majd Auschwitzba deportálták, a legtöbben soha nem tértek vissza.

„Tavaly volt a deportálás nyolcvanadik évfordulója, én Göteborgból próbáltam felvenni a kapcsolatot a váradi barátaimmal, hogy csináljunk valamit. Maradjon nyoma ennek az évfordulónak. Volt, aki csak lehülyézett, volt, aki azt mondta, nem vagyok normális, és volt, aki hátba veregetett, de nem bátorításként. A zsidók és a nem zsidók is azt mondták: ezt nem kell csinálni. Senki sem akarta, hogy ezzel foglalkozzunk.”

Mivel nem igazán talált társakra, egyedül emlékezett meg. Eredetileg egy színházi szöveget írt, amelyet elküldött a nagyváradi színháznak és a bukaresti zsidó színháznak is – de sehol nem mutattak érdeklődést. „A nagyváradi és a bukaresti színháznak is elküldtem, de senkit nem érdekelt. Akkor értettem meg, hogy ha valamit akarok, nem várhatok senkire. Ezt nekem kell végigcsinálnom.” A darabból végül egy 25 perces film született, Canivàle címmel, amelyet tavaly, a deportálások évfordulóján tett közzé a YouTube-on. „Ez egy kutyákról szóló történet. Arról, hogy amikor a gazdáikat elhurcolták, ők a gettó falain kívül maradtak. A filmben a kutyák beszélgetnek egymással arról, mi lett az embereikkel.”

A szövegeket a világ különböző pontjain élő barátai olvasták fel, mindenki a saját telefonjára rögzítette a hangját, majd Sall összevágta az anyagot.

A Canivàle elkészítése után Sall László mélyebben kezdett el foglalkozni a nagyváradi zsidóság történetével. Miközben a levéltári anyagokat böngészte, egy név keltette fel az érdeklődését: Harsányi Zimra, aki később Ana Novac néven vált nemzetközileg ismertté. Sall László így emlékszik erre a momentumra: „A film után elkezdtem kutatni, hogy kik voltak azok az írók, akiknek története eltűnt a városból. Így találtam meg Harsányi Zimrát. Ő írta A téboly hétköznapjai című könyvet, amit 1966-ban a Móra Ferenc Kiadó adott ki, de azóta gyakorlatilag senki sem tud róla. Romániában sem.” Zimra története sok szempontból hasonlított Sall saját élményeihez: nagyváradi diákévek, majd kényszerű költözések, és egy olyan élet, amelyben az identitás folyamatosan új neveket visel. „Zimra is váradi volt, néhány évig élt ott, aztán Kolozsvárra, Bukarestbe, Budapestre, később Németországon át Franciaországba került. Az ő történetében benne volt minden, amit a város elfelejtett: a kiszolgáltatottság, a szellemi bátorság, a menekülés. Olyan volt, mintha Nagyvárad lelke írt volna rajta keresztül.”

Innen indult el az a gyűjtőmunka, amely ma már egy polcra való könyvet jelent, és lassan egy egész könyvtárrá növi ki magát. Sall úgy döntött, ha a városban nincs emlékhely, legalább legyenek könyvek, amelyek megőrzik a neveket. „Egy polccal kezdődik minden. A többit majd rárakják mások.”

Zimrától a könyvtárig

Sall számára Harsányi Zimra életútja annak bizonyítéka volt, hogy a huszadik századi történelem miként válhat személyes tapasztalattá: az üldöztetés, a menekülés, az újrakezdés és az identitásvesztés egyetlen élet történetébe sűrűsödött. „Négy-öt néven élt és alkotott. Harsányi Zimraként született, volt Novák Anna, Ana Novák, végül Ana Novac néven lett író. Franciaországban ismerte meg Elie Wieselt, a könyvét előbb németül, aztán franciául is kiadták. De mindenhol kicsit máshogy szerepelt: volt, ahol magyar, máshol román, máshol zsidó írónőként emlegették. Senki sem tudta pontosan, ki is ő valójában. És ez a többes identitás engem nagyon érdekelt.”

Sall hónapokon át levelezett azokkal, akik még ismerték Zimrát vagy írtak róla. „Írtam Eliza Macadannak, aki a ’90-es években Párizsban találkozott vele, és fordította is a műveit. Aztán megkerestem Corina L. Petrescut, aki az Egyesült Államokban, a Mississippi Egyetemen tanít, és Zimra életművével foglalkozik. Ők ketten rengeteget segítettek. Tulajdonképpen tőlük értettem meg, milyen hihetetlen sors ez: valaki, aki túléli Auschwitzot, író lesz, bejárja a világot, és végül teljesen eltűnik a köztudatból.”

Zimra nyomán Sall eljutott az apa, Harsányi Jenő történetéhez is, aki ügyvédként dolgozott a két világháború között, de nagyon jelen volt a közéletben, újságbokban publikált, regényt is írt, és jogvédőként lépett fel. „Harsányi Jenő a királynak írt nyílt levélben szólalt fel az antiszemitizmus ellen, próbálta védeni a zsidó közösséget, ameddig lehetett. Mindenütt élt: Budapesten, Désen, Felsővisón, Temesvárott, Szalontán és Váradon. Az ő története is egy darab a mozaikból, amit ma már szinte lehetetlen összerakni.”

Ahogy Zimra és az apja életét kutatta, Sallban lassan megszületett a könyvtár ötlete. „Egyre több anyag gyűlt össze, de közben az is világossá vált, hogy ezek a történetek szétszóródnak, ha nincs, ami összefogja őket. Arra gondoltam, legyen egy hely, ahová mindez bekerülhet – nem archívum, hanem inkább egy polc, ami megőrzi, amit a város elfelejtett.”

Az áttörés pillanata egy budapesti utcasarkon jött el. „Egy könyvcsere-szekrényben megláttam Reviczky Ádám könyvét az apjáról, Reviczky Imre alezredesről, aki zsidókat mentett. Ott fogalmazódott meg bennem: ha máshogy nem lehet, akkor így kell elkezdeni. Egy polccal, néhány könyvvel, néhány névvel. A többit majd rárakják mások.”

A levelezés ekkor új lendületet kapott: Sall megkereste a Kertész Imre Intézetet, az izraeli nemzeti könyvtárat, román és magyar intézményeket, és próbált mindenkit összekapcsolni, aki segíthetett. „Aki válaszolt, annak megköszöntem, aki nem, annak írtam újra. Mert valahol el kellett kezdeni. És ha az ember elég sokáig ír, előbb-utóbb történik valami.”

Ma már nemcsak egy ötlet, hanem valóság: a nagyváradi zsidó könyvtár október 14-én megnyitja kapuit. Az első polcokon ott lesz A téboly hétköznapjai, az apa dr. Harsányi Jenő könyve, Zimra fordításai, levelek és kéziratok másolatai. „Nem tudom, hova vezet ez. De ha lesz egy hely, ahol ezek a nevek megmaradnak, akkor már megérte.”

Élő tér a párbeszédhez

Sall László számára a MaIZsiK – a Magyar Irodalmi Zsidó Könyvtár – nem intézmény, hanem egy kezdet, egy hely, ahol a város múltjának elfeledett részei újra összekapcsolódhatnak.

„Nem egy nagy könyvtárat akartam, hanem egy olyan helyet, ahová vissza lehet térni. Ahol ott lesznek azok a könyvek és nevek, amiket az elmúlt évtizedekben nem sokat emlegettek a nagyváradiak. Ez nem emlékmű, hanem valami, ami bárkié lehet, aki úgy dönt, hogy belép az ajtón: le lehet ülni, olvasni, beszélgetni.”

A MaIZsiK célja, hogy hidat teremtsen irodalom és történelem, személyes és közösségi emlékezet, múlt és jelen között.

„Nem akartam várni, mert gondolom, mi vagyunk az az utolsó kapocs ehhez a volt Váradhoz, akik még ezt az emlékezést elkezdhetik. Ezt most el lehet kezdeni, itt, így, ahogy van. Aki akar, hoz egy könyvet. Aki akar, beül olvasni. És talán lesz belőle valami.”

A könyvtár a nagyváradi Léda-ház kultúrtérben kap helyet, ahol Sall évtizedes barátja, Szűcs László, az Újvárad főszerkesztője segített otthont találni neki. A megnyitó október 14-én, kedden 18 órakor lesz a Fő utca (Republicii) 59. szám alatt. Az eseményt Szűcs László és Sall László nyitja meg, akik az első könyveket közösen helyezik el a polcon.