Olvassuk Harsányi Zimrát, hogy „A téboly hétköznapjai”-t ne nyeljék el a felejtés évtizedei

Harsányi Zimra könyvével 2022. októberében kerültem közeli viszonyba. Elutaztam Izraelbe, és ott laktam Beer-Shevabán Roth Irén barátomnál egy hónapig. Nem ez a könyv volt az egyetlen, amit akkor olvastam, sok mindennel végeztem, ami a Canivàle filmemhez kellett, vagy aminek lett a tárgy szempontjából jelentősége. Ez a film lett az én egyszemélyes nagyváradi holokauszt megemlékezésemnek a terméke. Ezúton is köszönöm mindazon barátaim közreműködését, akik segítettek ennek elkészítésében, majd részleteinek közlésében, rádiókban történt megszólalásaimban.

A Zimra utónév – egy internetes keresés után megtudjuk – ezt jelentheti: dicséret tárgya, választható gyümölcs, dicsőítő ének és nem lepődünk meg, ez egy héber szó.

Harsányi Zimra (tudjuk, Désen született) Nagyváradon járt iskolába. Nekem innen lett érdekes. Hogy hogyan került a család ide és aztán Zimra hogyan vette fel a Novák Anna majd az Ana Novac és a Zimra Miko neveket, ez – reményem szerint – egy hosszabb kutatás célja/része lesz.

Párizsban halt meg 2010. március 31-én.

„Az én formám a napló. Nyelvtan. Voltak az életemben hosszú időszakok, amikor kizárólag a naplómnak éltem. Nem is említettem még: tizenkét éves korom óta vezetek naplót. Hat vastag füzetet hagytam a házmesternénél, egy aktatáskában. Csak megőrizné!” (Harsányi Zimra, A téboly hétköznapjai, részlet)

Harsányi Zimra kamaszként került Auschwitzba. Az itt szerzett élmények és a haláltábor mindennapjainak brutalitása formálták azt a cinikus és groteszk humort, amely művében is megjelenik. Miután túlélte a holokausztot, Franciaországba emigrált, ahol többek között Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre is felfigyelt rá. Sartre-t is meglepte a humor, amellyel a rendkívüli megfigyelőképességgel és kiváló memóriával megáldott fiatal nő a humor groteszk oldalát felhasználva rögzítette és jegyezte le az átélt megpróbáltatásokat.

A napló szövegét Harsányi Zimra többször is átdolgozta, az időbeli visszaemlékezéseket összefűzve, így alkotva meg azt a különleges szövegfolyamot, amely az időn és térbeli változásokon átívelve mutatja be a szörnyűségeket. Ezzel az eljárással sikerült olyan mélységet és komplexitást adnia művének, ami nemcsak dokumentumértékkel bír, hanem maradandó művészi alkotássá állt össze.

És máris itt vagyunk ma, alig két év elteltével a 2022-es találkozásom óta, és kezünkben ez az árva, de ránk talált könyv! Köszönöm, elsősorban Szűcs Lászlónak és a többi összes kollegájának, munkatársának, magyarán köszönöm nagyváradi barátaimnak! Olvassuk Harsányi Zimrát!

„Hát igen, szeszélyes jegyző vagyok, vagy mondjuk inkább: hiányos. De lehetnék-e más, ha ép ésszel akarok menekülni ebből a krónikából? Itt csak részletekről, morzsákról lehet szó. A lágert kimeríteni nem kevésbé bolond igény, mint kikanalazni a tengert. Dante csak elgondolta a poklot, és milyen három vaskos kötet lett belőle! Hát még ha benne lakott volna, nem jelképesen, hanem valóságosan, szőröstül-bőröstül, heteken át?” (Harsányi Zimra, A téboly hétköznapjai, részlet)

Miért van az, hogy Gáspárik Attila, Szűcs László és én, Sall László, akik ma este találkozunk e könyv kiadása kapcsán, mindhárman az Alexandru Moghioroș líceumba jártunk? Vagy hogy még pontosabban fogalmazzam meg a kérdésem, hogy pont mi – a holokauszt utáni talán második nemzedék – kezd el ezzel foglalkozni, újabb másik, két nemzedéknyi idő elteltével?

Miért van az, hogy a Mogyorós Sándor, Alexandru Moghioroș (Nagyszalonta, 1911. október 23. – Bukarest, 1969. október 1.) emberről alig tudunk valamit, de legalább azt, hogy az 1950-es évek végén a minisztertanács elnökhelyettese volt és 1957-ben elrendelte, hogy a Romániában található összes lovat mészárolják le, mert azok „eleszik a takarmányt a szarvasmarhák elől”, és etessék meg őket a disznókkal. A rendeletnek körülbelül 800 000 ló esett áldozatul, ez pedig visszavetette a gazdaságot, mivel akkoriban a mezőgazdasági munkákat és a szállítás java részét lovakkal végezték.

Miért van az, hogy a bayeux-i kárpitról, Anglia normann meghódításának történelmi forrásaként is nyilvántartott hímzett „képregény”-ről többet tudunk, mint arról, mi történt Nagyváradon 80 évvel ezelőtt.

A 68 méter hosszú, fél méter széles hímzés 58 képben, magyarázó latin szövegekkel mutatja be Anglia normann meghódítását, az ahhoz vezető történelmi eseménysort és az 1066 októberében megvívott, normann győzelemmel végződött, hat évszázadnyi angolszász uralomnak véget vető hastingsi csatát, amely után két hónappal, 1066 karácsonyán Hódító Vilmost, Normandia hercegét Anglia királyává koronázták a londoni Westminster apátságban.

Ez meg azért van, mert tavaly, 2023. május 11-én elmentem e fa mellett San Franciscoban, amit 2019-ben Lawrence Ferlinghetti emlékére állítottak. Ez meg azért van, mert San Franciscoban lakik az egyik gyermekem.

De ez meg azért jut eszembe, mert nemrég a svéd közszolgálati tévében láttam egy filmet.

A sorozat olyan régiókat keres fel, amelyek gyökeres változásokon mentek keresztül és mennek most is. Egyes helyeken, ahol egykor kiirtották a növény- és állatvilágot, hogy helyet adjanak a mezőgazdaságnak, az iparnak és a nyersanyag-kitermelésnek, a természet most visszatér. A tájak újra felvirágoznak az élettől, ahogy az emberek kezdik felismerni a természet valódi értékét. A braziliai São Paulo, a világ negyedik legnagyobb városa. Mást is lehetett volna, de hogy -nekünk- könnyeb legyen megjegyezni a Parque Trianont választottam példaként.

A film szerint tizenöt év alatt, mert tudjuk mi ezt magyarok, várAdyak: az Élet él és élni akar, és a legrondább tenyérnyi föld is átalakul kertté, buja erdővé.

És ezt most azért mondom, mert az a vonat, hogy városunkban botlatókövek (németül: Stolpersteine) legyenek elment, hogy képben legyünk. De azt talán megtehetnénk, hogy a közelgő klímaváltozás árnyékában gondoljunk magunkra és gyermekeinkre, és elsőre – most – ültessünk fát Harsányi Zimra és Simon Magda majd lassacskán a többi váradi zsidó író emlékére is. Így 2044-re a 100. évfordulóra egy egész kis emlékligetet teremthetnénk!

Ez meg ezért van, mert azért vagyunk, hogy ne csak a feledés, de a feledés tárgyainak emléke, az emberek emléke is megmaradjon a magunk és gyermekeink javára.

És ha a faültetésnél többet is szeretnénk tenni, akkor kellene minden észak-erdélyi megyei vagy városi könyvtárba egy polc ahova összegyűjtenénk ezeket a könyveket hogy most csak ezt a három váradi női nevet említsem, vagy akár négyet is: Erdélyi (Glatter) Ágnes, Heyman Éva, Harsányi Zimra és Simon Magda művei. És egy olyan kutatóintézet, ahol a helyi adatokat, történéseket dolgoznák fel, szintén csak a gyermekeink jövője érdekében.

„Minden csak azért történt, hogy leírhassam. Valóságos létem szolgasorba süllyedt, és csak a nyersanyagszállító szerepét töltötte be a leírott mellett. És mondhatom, ez az úr igazán házsártos volt. Féltékeny, zsarnok. Alig tűrte, hogy éljek, félt, nehogy túlságosan lemaradjon a valóság mögött. A régi naplómmal majdnem készen vagyok.” (Harsányi Zimra, A téboly hétköznapjai, részlet)