Tusványosi panel: van még önálló erdélyi magyar kultúra, de Budapesten döntenek róla

A Jakabffy Elemér-sátorban megtartott „Partneri viszonyban az erdélyi kultúráért” című beszélgetésen Závogyán Magdolna, a magyar kormány kultúráért felelős államtitkára, Kelemen László, az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány elnöke, Karácsonyi Zsolt, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, valamint Gergely Balázs, az EMKE elnöke beszélgettek Brendus Réka, a magyar Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezetőjének moderálásával.

Azért voltam kíváncsi a beszélgetésre, mert Karácsonyi Zsoltnak, amióta az RMDSZ kultúráért felelős alelnöke, nem igazán volt olyan kiállása, amiből kiderül, mit is gondol erről a témáról. A Maszolon jelent meg egy vicces villáminterjú 2023 őszén amiből kiderült, hogy dehogyis vannak elképzelései, bár a kinevezés már megvan, azóta pedig többnyire a régi hálózatait működteti az EMIL-en keresztül az Iskola Alapítvány hathatós anyagi támogatásával. Spoiler következik: ezen a beszélgetésen sem derült ki sokkal több arról, hogy mit gondol az RMDSZ kulturális alelnöke bármiről is.

Gergely Balázs is érdekelt, mert az EMKE sok évnyi lepusztítása után vette át az erdélyi történelmi művelődési szervezet vezetését, amelyik szinte kiadta lelkét az előző vezetőség nagy nemzetépítő buzgalmában. Második spoiler: Gergely részéről igenis hangzottak el konkrétumok, fontos gondolatok.

Azt szomorúan konstatáltam, hogy miközben a tusványosi kulturális panel résztvevői közösségépítésről és az együttműködésről beszéltek, valójában egy központosított rendszer körvonalazódott: az erdélyi magyar kultúra intézményeit, tartalmait és pénzügyeit egyre inkább magyarországi programok és döntéshozók formálják. A Géniusz-, a Csoóri-, a Déryné programok egységes mintát követnek, és bár helyi arcokat, intézményeket is bevonnak, a valódi kezdeményezés tere egyre szűkebb. A panelbeszélgetés épp azt mutatta meg, mi hiányzik ma leginkább: az autonóm gondolkodás és a vitakultúra.

Závogyán Magdolna elsősorban a támogatáspolitikai hálózatépítés sikerességét méltatta, miközben az „egységes nemzet” diskurzusa mögött eltűntek a helyi problémák. Kelemen László kizárólag a hagyományos népi kultúra keretein belül értelmezte az erdélyi kulturális kihívásokat, az oktatás és tudásátadás hiányosságait emelve ki. Karácsonyi Zsolt – aki az RMDSZ-ben ugyan a teljes kulturális portfólióért felelős – de eddig elsősorban irodalmi programjairól tudunk, amiket az EMIL-lel (korábban elnöke is volt) és az Iskola Alapítvánnyal (az RMDSZ magyarországi forrásainak becsatornázója) közösen bonyolított le, és lényegében a magyarországi minták erdélyi másolatai. A panel egyetlen résztvevője, aki valódi, önálló helyi stratégiát próbált meg körvonalazni, Gergely Balázs volt: ő konkrét problémákat vetett fel a fenntarthatóságtól az intézményi átfedéseken át a civil közösségek belső erőforrásainak mozgósításáig.

Van-e olyan, hogy erdélyi magyar kultúra?

A beszélgetés első kérdése meglepően alapvető volt: egyáltalán létezik-e erdélyi magyar kultúra? A válaszok inkább a megszólalók intézményi kötöttségeit, mintsem az erdélyi kulturális valóság sokszínűségét tükrözték.

Kelemen László, az Erdélyi Hagyományok Háza hálózatának vezetője szerint a 20. század olyan globális kultúrát zúdított ránk, „amit nem értünk”, és amivel „nem tudunk mit kezdeni”. Ő azokhoz szól, „akik itt maradtak, és nem mentek ki Londonba dolgozni”, és elsősorban a népzene-néptánc világán keresztül kívánja megőrizni a helyi kultúrát. A hagyományőrzés értékét nem kérdőjelezte meg senki, de Kelemen hozzászólásaiból teljesen hiányzott bármiféle reflektáltság a kortárs kulturális igényekre vagy az oktatási rendszer szerepére.

Závogyán Magdolna államtitkár a magyar kormány kultúrstratégiájának metanyelvén válaszolt, amikor azt mondta: „mindaz, ami összeköt, az a nyelv”, és a tájegységek közötti különbségek ellenére „mi együtt vagyunk magyarok, és jön belőlünk az együttgondolkodás”. Hangsúlyozta, hogy nem csak a népművészet számít kultúrának, hanem „a popkultúra, a régészet és a levéltárak is”. Hozzászólásaiban ugyanakkor nem érződött, hogy mélyebb rálátása volna az erdélyi kulturális ökoszisztéma sokféleségére.

Karácsonyi Zsolt, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, volt EMIL-elnök azt hangsúlyozta, hogy az erdélyi magyar kultúra „egy összefüggő rendszer, amelynek rétegei nem létezhetnek egymás nélkül”. Felvetette, hogy fontos lenne tudni: „a régiók mennyire tudnak kommunikálni egymással, a művészeti ágak mennyire ismerik egymást”. Bár ezzel elvileg a komplexitás irányába nyitott, konkrétumok helyett főként a korábban is általa gondozott, magyarországi mintaprogramok „erdélyiesítését” említette.

Gergely Balázs, az EMKE elnöke ugyanakkor árnyaltabban közelített: „nem kérdőjelezhető meg, hogy az erdélyi magyar kultúra a magyar kultúra része, de más történelmi, társadalmi kontextusban született”. Szerinte az is kihívás, hogy „kikkel és milyen célból kötünk szerződéseket, vállalunk közösséget”. Példái – Mikszáth és Kós, Tamási és Kosztolányi – érzékeltették, milyen mélyen különböző világokból táplálkozik a két kulturális tér.

Már a bevezető kör jól mutatta, hogy bár mindenki megerősítette az erdélyi magyar kultúra létét, a válaszok elsősorban saját intézményi buborékok realitását tükrözték – vagyis azt, amit ebből a kultúrából maguk látnak, vagy láttatni szeretnének.

Digitális kihívások, kultúravesztés és a nemzet oltára

A panel második részében az is előkerült, hogy miként viszonyulnak a résztvevők az erdélyi kulturális tér aktuális kihívásaihoz – legyen szó digitalizációról, tudásátadásról, oktatásról vagy forrásbevonásról. A válaszokból ugyanakkor az is kiderült: a „partneri viszony” kifejezést itt is alapvetően a budapesti forráshoz való lojalitás keretezi, nem pedig a közös stratégiaalkotás vagy a kulturális autonómia logikája.

Závogyán Magdolna államtitkár a Kárpát-medencei egység diskurzusából kiindulva úgy fogalmazott, „a kormány megalkotta a nemzeti hálózatot – mi együtt vagyunk magyarok, és jön belőlünk az együttgondolkodás.” Példaként a 11 kiemelt programot, köztük a Géniusz programot hozta fel. Szerinte minden ágazatban másképp jelenik meg ez a logika, de az irány világos: „hálózatban kell gondolkodni, mindenki a saját egyediségével”. Emellett külön kiemelte a digitális tér fontosságát: a közgyűjtemények, levéltárak, múzeumok online hozzáférhetőségének bővítését sürgette.

Kelemen László – ahogy az első körben is – a népi kultúrára fókuszált: „együtt könnyebb” – mondta a hálózatos működésről, majd hozzátette: „szó sincs arról, hogy egymásnak osztogatnánk pénzt.” Ugyanakkor felvetett egy jellegzetesen anakronisztikus nézőpontból megfogalmazott problémát is: „a pedagógiai szakokon nincs készségfelvételi, az óvónénik nem tudnak énekelni” – mondta, majd hozzátette, hogy ez a hagyományos tudás elvesztéséhez vezethet Erdélyben. A megoldást abban látná, ha a népzene és a néptánc visszakerülne az oktatásba, méghozzá rendszeres foglalkozásként – amit szerinte az RMDSZ-nek is fel kellene vállalnia. A javaslat jól mutatja, hogy a kulturális alapkompetenciák újragondolása még mindig elsősorban hagyományközpontúan történik, miközben a pedagógusképzés problémái jóval összetettebb, korszerűbb válaszokat is igényelnének.

Karácsonyi Zsolt az információs korszakhoz való alkalmazkodás fontosságát emelte ki, de megnyilatkozásai inkább elvont gondolatkísérletek maradtak. Azt mondta: „a TikTok utáni korszakra kell felkészülni”, majd az adatbázisok használatát és a személyes találkozások kombinációját hangsúlyozta mint kívánatos irányt. Ugyanakkor nem derült ki világosan, milyen konkrét elképzelései vannak az erdélyi magyar kultúra támogatásáról és fejlesztéséről ügyvezető alelnökként – sem az, hogy a kulturális ökoszisztémát mennyire látja egészében.

Gergely Balázs itt is a legkonkrétabb és legkritikusabb volt. Jelezte, hogy ő „két pályán játszik”, a magyar és a román kulturális térben is jelen van, és úgy fogalmazott, „ki kell használni az esetleges partneri viszonyokat, amiből építkezni lehet.” A személyes találkozások kapcsán azt kérdezte: „adottak-e azok a terek, ahol a 21. századi mércénk szerint érezzük jól magunkat?”, és klubhálózatot, regionális EMKE-táborokat vizionált. A finanszírozásról viszont egyenesen azt mondta: „nem kellene a nemzet oltárán feláldoznia magát senkinek.” Szerinte a saját „belső erőnk” – főként az erdélyi üzleti szféra erőforrásai – még mindig kihasználatlanok, holott az a kultúra, amiről szó van, éppúgy ezeknek a vállalkozóknak is a kultúrája, és ők is úgy részesülnek belőle, mint bárki más.

A digitális kihívásokra adott válaszok széttartóak voltak: míg a kormányzati oldal inkább infrastruktúrában és programlistákban gondolkodott, Gergely a közösségi terek újragondolását és a fiatalok bevonását hangsúlyozta. Karácsonyi nem tért ki a konkrét kihívásokra, Kelemen László pedig a digitális világban rejlő lehetőségek helyett inkább a „hiányzó pedagógiai kompetenciák” pótlását tartotta kulcsfontosságúnak.

A beszélgetés ezen pontján világossá vált: az erdélyi magyar kulturális tér jövője szempontjából a legégetőbb kérdés nem az, hogy van-e pénz, hanem hogy kinek milyen elképzelése van a kultúra szerepéről a 21. században – és hogy ezek az elképzelések mennyire képesek túllépni a központosított támogatási struktúrák jelenlegi keretein.

A tusványosi kulturális panelbeszélgetés zárószakasza a társadalmi részvétel, mecenatúra és kulturális felelősségvállalás kérdéseit helyezte fókuszba. A megszólalók közül Gergely Balázs és Závogyán Magdolna egyaránt hangsúlyozták: az erdélyi magyar közművelődés hagyománya nem állami forrásokra épült, hanem azokra a helyi egyletekre és elkötelezett magánszemélyekre, akik közösséget és intézményeket építettek, gyakran nehéz körülmények között.

Felvetődött, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben a vállalkozói réteg bevonása továbbra is lehetséges, de csak akkor, ha hiteles célokat és személyes kötődést tudnak felmutatni számukra. Gergely példaként említette a Kolozsvári Magyar Napok „sok kicsi sokra megy” támogatási modelljét, míg a Temesvári Magyar Ház újjáépítésének története azt példázta, hogyan válhat közösségi üggyé egy-egy projekt. A közönségből a Szakkör programot is említették, amely Székelyföld-szerte 260 közösséget fog össze kézműves és népművészeti tevékenységek mentén, amely a járvány idején kezdődött, de mára tartós közösségi élménnyé vált.

A beszélgetés végén szimbolikus gesztusként együttműködési szerződést írt alá az Erdélyi Hagyományok Háza és az EMKE – ezzel is jelezve, hogy a jövőbeli közös munka konkrét lépésekben is folytatódik.