Kolozsvár-regény, húsz interjúban elbeszélve – Korpa Tamás verseskötete után beszélgetőkönyvben közelít a városhoz

A szendrői származású, jelenleg Debrecen mellett élő költő, irodalmár külső szemszögből, de a két évtizednyi rendszeres Kolozsvárra látogatás, az erdélyi életművek alapos kutatása és a kiterjedt erdélyi kapcsolathálója miatt mégis bennfenntesként kérdezi Kolozsvár-élményeikről a K-Terminál – Húsz dosszié Kolozsvárról című beszélgetőkönyve szereplőit. A Könczey Csillával és a Tibori Szabó Zoltánnal készített interjúi már ismerősek lehetnek a Transtelexről, a kötetben pedig további 18 beszélgetés olvasható különböző generációkhoz tartozó emberekkel. A szerzőt, akinek a Kolozsvár-dialógusok tanulmánykötet szerkesztése és a Házsongárd-live verseskötet megjelentetése után ez a harmadik Kolozsvárhoz köthető munkája, saját városélményéről, „Kolozsvár-dossziéjáról” kérdeztük, amikor az új kötetét elkísérte a kolozsvári könyvhétre.

Eredetileg mi vezetett el Kolozsvárhoz?

Mondhatnám azt is, hogy a véletlen, de ez nem volna fair a véletlennel szemben. Középiskolás koromban az Országos Tudományos Diákköri Konferencián Szilágyi Domokos művészete volt az egyik témalehetőség. Akkoriban különböző folyóiratokból volt egy minimális fogalmam az erdélyi szerzők munkáiról, így Szilágyi Domokos neve sem csengett ismeretlenül. Őt választottam. Kezdetét vette a hosszú délutánokon, estéken átívelő olvasási maraton. Némileg kitisztult a kontextus körülötte, láthatóvá váltak a nemzedéktársai, az előzményei és azok az alkotók, akik belőle (is) táplálkoztak. Izgalmas kapcsolati háló, amiből valamicskét történelem-német szakos középiskolásként be tudtam fogadni. Ez egy szép út kezdete volt.

A rákövetkező évben Kallós Zoltán válaszúti táborába kerültem, elsősorban outsiderként, még pontosabban a miskolci kollégiumunkban működő Kösöntyű néptáncegyüttes „irodalmi referenseként”. A feladatom egyszerű volt: felkészülni az erdélyi művelődéstörténetből, és pár izgalmas részletet megosztani diáktársaimmal… Amíg a többiek a táborban otthonra találtak, én elutaztam egy elég futurisztikus, emeletes, de viseltes vonattal Kolozsvárra. Megkaptam az egyik néptáncoktató lánytól a Lászlóffy-család bástyaközi címét, aztán elhúztam a reteszt az utcaajtón, mintha ez volna a világ egyik legtermészetesebb dolga. Új időszámítás kezdődött.

Ez mikor történt, hányas éveket írunk?

2006-ban volt. A város még Funar disztópikus uralmának negatív örökségét nyögte. Viszont ez az én Kolozsvár-élményemnek a voltaképpeni kulcsa. Nem a napjainkra nagyon modern, high-tech, nyugat-európai, kissé elsablonosodó várost láttam első találkozásunkkor, hanem a védtelent, a rongyosat, a megtépázottat, a reménytelit, az öntudatra ébredőt. Mintha egy román újhullámos film díszletei között járnék. Azóta, ha figyelmes leszek egy-egy patinás, de beesett arcú, mondjuk műanyag nyílászáróval, klímával, vezetékkötegekkel plasztikázott épületre, ezeket a korai élményeket idézik fel bennem, szimpátiát érzek irántuk, ellentmondásos otthonosság kerít hatalmába általuk.

Hogyan ismerkedtél a várossal?

Bekerültem a Lászlóffy-családba, kilenc éven át szinte minden nap váltottunk levelet, 2-3 havonta személyesen is találkoztunk. Akkoriban elsősorban Lászlóffy Csaba költő, műfordító, polgár és örök ellenzéki kapcsolati hálóján keresztül érzékeltem Kolozsvárt. Betoppantunk a Helikon szerkesztőségébe, ahol még Király László és Mózes Attila, tehát a legendák szerkesztettek, jártuk a Phoenix és Gaudeamus könyvüzleteket, Röser bácsi antikváriumát, a Szabadság szerkesztőségét a Tetőn című szépirodalmi rovat korrektúrázott papírlapjait lobogtatva. „Itt-és-most ott és akkor” keletkeztek a nagy, valószínűleg élethosszig elkísérő élmények, a későbbi alapvető emlékek. Csaba – aki idén tíz éve, hogy nincs velünk – következetesen a rövidítő útvonalakat, az őshonos ösvényeket, a gyorsító sikátorokat használta a városban, amikor közlekedett. Nekem meg, aki vele tartottam, sehogyan sem tudott összeállni a tér, fogalmam sem volt, hol vagyunk, csak élveztem a közös áramlást. Sorozatban jelentek meg a könyvei, engem pedig, a fiatal pályakezdőt, megtisztelt azzal, hogy közreműködhettem a bemutatókon olyan nagyhatású irodalmárok oldalán, mint Egyed Emese, Kántor Lajos és Balázs Imre József. A szakmai út és az érzelmi út jókor, jó helyen találkozott.

A Kolozsvárral való találkozásod szerepet játszott abban, hogy irodalom szakos egyetemistaként továbbra is Szilágyi Domokossal foglalkoztál?

Jelentős szerepet játszott benne, belőle is diplomáztam, és aztán a doktori kutatásaim során is Szilágyi Domokossal és Kovács András Ferenccel, kettejük kapcsolatával foglalkoztam.

Szerkesztettél egy tanulmánykötetet, a Kolozsvár-dialógusokat, aztán megjelent a versesköteted, a Házsongárd live, legutóbb pedig ez a beszélgetőkönyv, a K-terminál. Húsz dosszié Kolozsvárról. Mennyire tekinted ezt hármas egységnek?

Nem indult hármas egységnek, de ahogy a filmek egy részénél is szokás, trilógiává bővült az anyag menet közben. A tanulmánykötetet két olyan kolozsvári konferencia szerkesztett előadásaiból rostáltam össze, amelyeket a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a Fiatal Írók Szövetsége és az E-MIL védnöksége alatt szerveztünk 2017-ben és 2019-ben. A FISZ társelnökeként fontos feladatomnak tartottam, hogy a Kárpát-medence különböző térségeiben szárnyukat bontogató fiatal szerzőket összekössük egy izgalmas irodalmi-intellektuális netwörkben. E cél igézetében rendeztünk konferenciákat Szabadkán, Pozsonyban, Kolozsváron. Ezekre a városokra nem rendezvényhelyszínként tekintettünk, hanem mint helyi értékekkel bíró, izgalmas, aktív és produktív közegekre. A Lector Kiadó gondozásában publikált Kolozsvár-dialógusok Valentin Lustig festményével a borítóján (ami Kolozsvárt pagodákkal teli, tengerparti kikötővárosként képzelteti újra) ennek a törekvésnek az egyik lenyomata.

A verseken régóta dolgoztam, a Házsongárd live egy 18 éves idő- és élményintervallum sűrítménye.

Meg kellett írnom az abszurd városverseket, a groteszk portréverseket, a szeku esti iskolának szánt lírai tananyagokat, a kötetbe rejtett hibrid sétaútvonalakat ahhoz, hogy Kolozsvár (pontosabban kolozsváriak) sorsaihoz is eljussak.

Ott van a város rizomatikus térszerkezete, ontológiai bonyodalma, és ott van a nyelv gyakran aporetikus „működése” – ezzel mit kezdhetek? Előállíthat-e a líra esztétikailag és filológiailag eseménygazdag szövegeket kolozsvári kontextussal? Ez például egy releváns dilemma volt a versekkel kapcsolatban. Igaz, hogy Kolozsvár poétikai átalakulások, átváltozások médiuma és elszenvedője, de hát súlyos kortárs sorsok sokaságának is a tárhelye. És ez igazán a Házsongárd live után tűnt fel nekem.

Rájöttem arra, hogy nem érdemes abbahagynom a Kolozsvárról való beszédet úgy, hogy a komoly példaértékkel és tanúság-tétekkel bíró emberi utakról megfeledkezem. Ezért adtam arra a fejem, hogy a már korábban meglévő, szinte kizárólag Házsongárd fókuszú interjúim mellé elkészítsek még néhányat. Végül húsz lett belőlük. Tehát Kolozsvár továbbra sem mérsékelhető rejtélyességét más műnemben, mások segítségével próbáltam megközelíteni: ezúttal a K-terminál című beszélgetőkönyv formájában. Hogy mire voltam kíváncsi a dialógustársak primer Kolozsvár-élményein kívül? Természetesen életművük, tevékenységük kolozsvári hátterére, Kolozsvár (szöveg)alakító, performatív potenciáljára. A beszélgetéseink ezért tartalmaznak számos műelemző epizódot is. A beszélgetés-szituáció pikantériája, hogy én csak képzelt erdélyi vagyok, tehát egy külső (vagy külsős) nézőpontból kérdezek.

Szerencsés helyzet, hogy külső szemlélő voltál ugyan, de azért volt már egy kapcsolati hálód...

Meg rengeteg olvasmányom, életműveknek a folyamatos monitorozása.

Hogy fogadták a beszélgetőtársaid azt, hogy te nem erdélyiként dolgozol egy ilyen Kolozsvár-sorozaton?

Nem jelentett problémát, legalábbis nagyvonalúan nem vetette senki a szememre. Támogató odafordulást, csendes drukkot kaptam. Valószínűleg azért, mert tényleg őszintén és érdek nélkül érdekel az, ami nálatok történik. Persze számít a hosszú jelenlét, az erdélyi publikációs múlt, a különböző nemzedékekkel való kapcsolattartás, szerelmek, barátok, a közös és közösségi élmények. Meg ott van az outsider-lét bája: máshonnan hozom a rácsodálkozás szempontjait, másként listázok, pozícióm a kívülállóé, más típusú summázatokat vonok le.

Dossziéknak nevezed ezeket a beszélgetéseket, ami felidézi a titkosszolgálati megfigyelést is, amire a verseidben is reflektálsz, de az egyszerű információgyűjtést is. Mióta Kolozsvárra jársz és érdekel ez a közeg, milyen jellegű információkat gyűjtöttél róla és hogyan rendszerezted ezeket? Van a laptopodon Kolozsvár-dosszié?

Jelenleg nincs a laptopomon Kolozsvár-mappa. Ennek azonban prózai okai is vannak: nemcsak az információgyűjtés, hanem az információvesztés korát is éljük. Vagyis: számos izgalmas tartalom, amit beszereztem, fényképek, cikkek, dokumentumok, szkennelt levelek, forró vallomások – elvesztek az idők során. Amikor benne voltam a sűrűjében, akkor törekedtem egy print könyves és autográf kéziratos archívum létrehozására: megpróbáltam a számomra fontos szerzőktől dedikált, aláírt, kézjeggyel szentesített könyveket beszerezni (Janovics Jenőtől Kali Ágnesig).

Megkértem továbbá néhány irodalmár barátomat, hogy írják le nekem a saját Kolozsvár-verseiket kézzel. Ez a gyűjtemény sem törekszik semmiféle teljességre. Egyszerűen nyugalommal tölt el, hogy a közelemben vannak és – bizonyos értelemben – tanúskodnak arról, hogy „megtörtént” velünk a trilógia.

Na jó, a lista mámorában egy konkrét relikviát megemlítek: Janovics Jenő direktor úr Kristóf Gyula professzor úr számára dedikált A Farkas utcai színház című monográfiáját. A Farkas utcai volt az első magyar kőszínház, elég szép épület lehetett, és a társulatra, munkatársi körre sem panaszkodhatott a néhai közönség: Déryné, Egressy Gábor, Erkel Ferenc… A színházépületet ma hiába keressük, lebontották, és felhúzták helyére a bauhaus Egyetemiek Házát. Szerencse, hogy Janovics Jenő – akinek a munkássága és élete szintúgy hullámhegyekben- és völgyekben gazdag volt – feldolgozta a történetét.

Voltak-e olyan emberek, akikkel szívesen beszélgettél volna, de valamiért nem volt rá mód, és törekedtél-e arra, hogy valahogy mégis behozd őket az interjúkba?

20 beszélgetés készült el. De ha e szám mögé helyezünk egy nullát, és 200-ban egyeztünk volna ki, azt sem éreztem volna túlzásnak, tudva és sejtve az itteni sorsgazdagságot. Vannak olyan személyek, akikkel szívesen dialogizáltam volna, de már nem nyílt rá mód sajnos. Például Szilágyi Istvánnal, Kányádi Sándorral, Tamás Gáspár Miklóssal. Utóbbinak küldtem is kérdéseket, olvasta is őket, dolgozott is rajtuk, de a mindig váratlan halál elragadta közülünk. Rájuk például folyamatosan utalunk a beszélgetésekben, mozgásban tartjuk az emléküket a könyvben. Feltett szándékomban állt, hogy Röser Ferencet, a híres antikváriust is szóra bírom. De miután megkapta négy oldalon keresztül kígyózó kérdéseimet, végül úgy döntött, hogy legyen a merevlemezemen egy olyan dokumentum is, amely csak a kérdéseket tartalmazza, a válaszokat nem. Ez a visszautasítás-tapasztalat valahogy passzolt Röser sármjához, rejtélyességéhez. Nagyon érdekes lehetett volna a hozzám hasonlóan magyarországi, ráadásul zalai származású költő, Szálinger Balázs dossziéja. A neki szánt dokumentumban is csak a kérdések csörögnek. Kár. Esetében az izgatott, hogy miért jött a '90-es évek közepén, 2000-es évek elején egy fiatal zalai költő Kolozsvárra, miért itt találta meg az inspirációs közegét, melyek voltak azok a poétikai megoldások, versírással kapcsolatos felvetések, amelyek akkor érdekességgel és szétsugárzó erővel bírtak számára.

Megpróbáltál minél több korszakot, minél hosszabb időintervallumot lefedni Kolozsvárból és aszerint választottad ki a beszélgetőpartnereidet?

Néhány dolog volt, amire mindenképpen rá szerettem volna kérdezni: a szekusdossziék világa, a '89-es fordulat, a kolozsvári '56, a zsidó Kolozsvár, a Házsongárd (vajon a Házsongárd Kolozsvár városmagja? Vagy Kolozsvár a Házsongárd metropoliszövezete?).

A beszélgetés fonalaiból idővel szövésminták jöttek létre, szükségszerűen kirajzoltak bizonyos tematikus csomópontokat. A kötetegészet illetően a „közös nevező”, az új „nagytörténet” a pandémia érzékelés-felforgató és életátszabó tapasztalata lett. Ehhez, nemzedékektől függetlenül, mindenki tud kapcsolódni, viszonyulni, hiszen átéltük. André Ferenccel tematizáltuk direkte a vírusjárta várost és létezést. A dialógusokat a szerzői betűrend szerint helyeztük el a kötetben, a Feri fémjelezte szöveggel nyitunk tehát. Vagyis: az olvasó először a kollektív pandémiatapasztalat ismerősségével szembesül, ez a startkő, innen olvashatja magát tovább, és olvashatja szét, össze, vissza a Kolozsvár-textet. A könyv írásának kezdetén elgondolkodtam azon, hogy diszciplinárisan széttartóbb legyen a K-terminál: különböző tudományterületek és művészetek képviselőit kérdezhetném meg afféle „reprezentatívabb mintavétel” céljából. Lehetne egy régész, fotóművész, jelképkutató, egyházfi például. De úgy éreztem, hogy a projekt szélesítése elvitte volna a könyvet egy formálisabb attitűd, udvariasabb és szárazabb társalgás irányába, miközben

nekem a személyesség, a történet, a „városregény, interjúk formájában elbeszélve” műfaja, és a valós dialógus lehetősége volt fontos.

Valós dialógus alatt azt is értem, hogy magam is kérdezhessek például poétikusan, engedve, hogy elöntsön a téma iránti szenvedély, felkérhessem a másik felet kreatívabb hozzájárulásokra, atipikus válaszokra, akár szépirodalmi igényű rögtönzésekre.

Ha írásban küldtél kérdéseket, meg tudott valósulni ez a párbeszéd?

Nem csak írásban küldtem, embere válogatta. Volt, akiért háromszor is utaztam, volt, akivel 30-40 levelet váltottunk, amíg kialakult a bizalom. Általában egy-egy beszélgetésre nettó egy hónapig tartott az intenzív felkészülés, filológiai búvárkodás. Főként azokkal a szépírókkal, akikkel évek, évtizedek óta barátságban voltam, „írásban is félszavakból” megértettük egymást, működött a kémia. A szóbeli interjúknál sohasem hagytuk ki, hogy tudósítsunk a körülményekről, aktualitásokról, arról a térről, ahol a felvétel készül. A kiszólogatásoknak, miliő-bemutatásoknak narratív értékük volt számomra: a regényesítés effektusaiként is működtek. A könnyebb bevonódás, a cinkos többlettudás érzését kelthetik az olvasóban, aki talán így könnyebben bevonódhat, „ott lehet” a könyv világában. Hozok is két példát: miközben Boros Lóránddal a város keleti kötődéseiről értekeztünk, a Pyramid teázóban üldögéltünk. Ő a Tutanhamon piramisa fantázianevű teát kortyolgatta, figyelmeztetve engem, hogy a név lépre csal, hiszen Tutanhamon nem piramisban, hanem a Királyok Völgyében nyugszik. Én az Aladdin lámpása fantázianevű teát kavargattam. Tőkés Erzsébettel a föld alól előbukkant sírszövegeket, régi kifejezéseket, sajátos szerkezeteket, elfelejtett szavakat, szövegemlékeket vettünk számba, amikor egyszer csak megosztott velem egy titkot: a fotel, amiben ülök, a lakás korábbi lakójáé, Berde Amál festőművészé volt, és tulajdonképpen ebben a kényelmes ülőalkalmatosságban töltötte élete utolsó éveit Amál néni. Az ilyen típusú információk számomra aranyat érnek, bízom benne, hogy az olvasók is értékelik őket. Ki kellett gondolni a felütéseket, indításokat, hogy legyen íve, svungja, kompozíciója a beszélgetéseknek, ne legyenek túlságosan leszabályozottak. Keltsék az itt és most keletkezés érzését – ez volt a lényeg.

Ami még izgalmas, hogy minden beszélgetésben felmerülnek helyszínek, érzékelhetővé válik mindenkinek a mentális térképe Kolozsvárról. Gondolom, neked is van ilyen. Változott a mentális térképed a beszélgetések hatására? Mi számodra a legfontosabb elem rajta?

Fontos volt, hogy különböző generációkból érkező „idegenvezetők” is szerepeljenek a könyvben. Idegenvezető alatt nem turisztikai szakembert értek, hanem olyan személyiségeket, akik folyamatosan járják a várost, feldolgozzák, művekben közvetítik. Érdekelt, hogy Tőkés Erzsébet, Gaal György, Újvári Dorottya és Boros Lóránd milyen intellektuális tanösvényeket, kitüntetett, szimbolikus, allegorikus objektumokat ajánlanak az olvasók figyelmébe, a nagy közösbe. Változnak az idők, alakulnak az életterek, szimbolizációs paradigmák jönnek és mennek. Mára már a 70-es, 80-as években épült tömbháznegyedeknek is van egyfajta historikus patinája. Értelmezési processzusra szorulnak. Muszáj kezdeni velük valamit. Persze a legérdekesebb a Házsongárdban megtapasztalható kánonok sokasága. Személyes, belső kánon, közösségi kánon, rokonsági kánon, eszmei kánon, művelődéstörténeti kánon stb. A saját mentális térképemről egy kicsinységet emelnék ki: megható olvasni a hóstáti mezőgazdászok síremlékein a poétikus „földész és polgár” feliratokat. Kötődöm hozzájuk ismeretlenül is. E véset elképzelteti a Széchenyi téri piaci forgatagot, a növényi bőséget, zöldség- és gyümölcsorgiát, illatos almagúlákat, hosszan kígyózó, szinte földre rogyó szőlőfürtöket. És emlékeztetnek a társadalmi mobilitásra, a parasztpolgárságra, na meg arra, hogy később eltörölték őket, házaikat és életformájukat, a föld színéről.

A könyv borítóján egy torony szerepel, ennek mi a története?

Szentes Zágon fotója, amit jelképesen a 21. dossziénak nevezünk a könyv beköszönő oldalán. Sokak szerint a vasútállomás mellett álló víztoronyról van szó. Szerintem inkább víztoronynak álcázott világítótorony. Kiköpött fárosz. Jelez a befutó vonatnak, leálló busznak, megfeneklett csónaknak, csak nem vesszük észre. A környezetében elvész, nem különül ki annyira, úgy van jelen méretei ellenére, hogy a szemnek csaknem láthatatlan, mert a tekintetet másféle látványok csábítják. Csak a bennfentesek tudnak róla, illetve azok, akiknek a bennfentesek megmutatják. Utóbbiak közé tartozom. Különben érdekesen montírozza egybe a borító kompozíciója a régi épületeket az újakkal (polgári szegényházat a lakóparkkal), és az ilyen rejtélyes, apokrif épülettel, mint amilyen ez a torony.

Mennyire kerültél kapcsolatba a kolozsvári román kulturális közeggel, amíg dolgoztál ezeken az interjúkon, a megfigyelésed szerint mennyire szövődnek egybe ezek a közösségek?

Kár lett volna azt az illúziót keltenem az olvasóban, hogy én, aki Debrecenből jövök és nem beszélek románul, Kolozsvár egyébként izgalmasnak feltételezett román kulturális közegével is bensőséges kapcsolatot ápolok. Nem tartottam volna etikusnak e látszatkeltést. Komoly nyelvi, kulturális, vallási és infrastrukturális hiányosságaim vannak. A könyvem is csak egy szubjektív értelmezés, egyetlen közelítés a sok közül. Ezt mindenképpen érdemes tisztáznunk.

Szeretnéd valamilyen formában folytatni Kolozsvár szemlélését?

Megvan bennem a protestáns aszketizmusnak egy változata: akkor válhatok hitelessé önmagam számára, ha munkálkodom valamin. Írok, olvasok, ötletelek, bevonódom egy projektbe, túráztatom az elmémet. Az életet nem akkor élvezem, ha teher- és sallangmentes; olyankor inkább lelkiismeret-furdalás gyötör. Van például egy tíz évvel ezelőtt félbehagyott négykezes verselemzés-sorozatom, amiről csaknem megfeledkeztem. Szilágyi Domokos verseket értelmezünk szabadon Balázs Imre Józseffel, Demény Péterrel, Lapis Józseffel és Marno Jánossal. Szép volna és talán recepciós tanulságokkal is járna, ha a négy elkészült verselemzést követné még pár. A tíz, mondjuk, okos szám. Sok szó elférne benne.

Most a kislányoddal jöttél Kolozsvárra, és ő először jár itt, mit mutattál meg neki a városból?

Ó, ez minőségileg teljesen más érzés. A lányom először van velem a legkedvesebb helyemen, ami – különféle mesélések, történetek, kitalációk révén – számára is kedves, igaz imagináriusan kedves. Vajon a valósággal való frontális találkozás igazolja a képzeletet, vagy inflálja mindazt, amit felépítettem benne, sőt, egy idő után közösen építettünk fel egymásban? Ez volt a fő dilemmám, az őrlő kételyem. De ő sokkal bölcsebb nálam. Megajándékoztam azzal, hogy itt lehet, ám valójában az ő ajándéka sokkal nagyobb és érvényesebb: itt lehetünk. Magánszertartásokkal készültünk a nagy, közös útra. Előre átbeszéltük, hol fogunk lakni. Megnéztük az épületet kívülről. Google Earth segítségével bejártuk a Csipike sétatéri tavához az útvonalat. Írtunk levelet neki, elolvastuk többször Fodor Sándor meseregényét. Miután landoltunk, első utunk a tóhoz vezetett, aztán a könyvhétre a Bánffy-palotába. A Carpați-fagyizóban ettünk egy olyan ízű fagyit (grapefruit), amilyet még egyikünk sem próbált ki soha. Este felkaptattunk a Fellegvárra, hogy ő láthassa, én pedig emlékezhessek arra a nagy távlatú világra, aminek az érdekessége nem kopik és nem is törik (el) bennünk, remélem, soha.