A vers túlél minden pusztítást és háborút – Radu Vancu, Radnóti és André Ferenc párbeszéde

Vagy két hónappal azután

hogy kiemeltél engem a sírból már vissza is tértél Budapestre
a Pozsonyi úti ágyunkra Elővetted a noteszt amiből

elpárologtam & magad mellé fektetted az ágyra &
kinyitottad Dalolni kezdett mint egy zenedoboz Ott

maradtál & fekve hallgattad figyelted ahogy dalol töretlenül
1946 júniusától egészen 2014 februárjáig amikor

fölkeltél az ágyból & becsuktad a noteszt & lejöttél ide
mellém Átkaroltál & elkezdtünk egymásba folyni

némán itattuk át egymást mint a földet Mint a papírt
Ekkor dalra fakadt az egész tömegsír mint egy

zenedoboz

Radu Vancu, a kortárs román irodalom egyik legizgalmasabb költője, nemcsak olvasta Radnóti Miklós verseit, hanem újraírt egy elképzelt dialógust a halállal – így született meg a Kaddis című kötete, amely nem csupán főhajtás egy mártír költő előtt, hanem egy erős kiállás a háború borzalmai ellen. A kötetnek nagyon jó fogadtatása volt: szerették a román olvasók és a kritika is, 2023-ban az év verseskötetévé választották. A Kaddis most André Ferenc fordításában magyarul is olvasható, a Prae Kiadó gondozásában jelent meg.

A két költővel való beszélgetés során arra kerestem a választ, mi fogta meg Vancut Radnóti történetében, és mi késztette André Ferencet arra, hogy lefordítsa a művet magyarra. Vancu válasza egyszerű volt:

Radnóti versei élő bizonyítéka annak, hogy a szavak túlélik a gyilkosokat.

André Ferenc saját Radnóti képéről beszélt, amelyet felismerni vélt a román költőtárs verseiben.

Vancu kaddisa nem siratóének, nem temetési szertartás, hanem a költészet makacs túlélésének manifesztuma. A költői képzeletben Gyarmati Fanni kiszárítja a sárban ázott noteszt, a lapokról előtűnnek Radnóti sorai – azok, amelyeken nem fog a golyó. A kötet egyszerre Radnóti testamentuma és Vancu reflexiója a huszadik és huszonegyedik század tragédiáira. A pusztítás nem az utolsó szó – ezt üzeni minden sor.

Mit jelent ma Radnóti? Hogyan rezonálnak versei egy olyan korban, ahol a háborúk és az erőszak újra és újra visszatérnek? És mit üzen nekünk egy költő, aki már régen nem él, mégis kultúrák között ingázik magabiztosan? Ezek a kérdések is felmerültek, és közösen kerestük rá a válaszokat Vancuval és André Ferenccel – hogy megértsük, miért nem lehet elnémítani a költészetet még akkor sem, ha tömegsírok mélyére próbálják száműzni pusztító hatalmak.

Egy antológiától a tanúskodásig

Radu Vancu emlékei szerint először a 2000-es évek elején, vagy talán még a kilencvenes évek végén találkozott Radnóti Miklós nevével. Egy román nyelvre fordított, négykötetes magyar irodalmi antológiában olvasott tőle néhány verset. A gyűjtemény a kommunizmus idején jelent meg, igényesen volt összeállítva, ám Radnóti versei mindenféle életrajzi információ nélkül szerepeltek benne. Így nehéz volt megérteni, hogy milyen történet húzódik meg e versek mögött, különösen a végsőkig megrázó utolsó költemények titkát szerette volna jobban megismerni, amelyekről annyit tudott meg, hogy a költő zsebében találtak rájuk, miután exhumálták őt Abda mellett.

Vancu már akkor is érezte, hogy Radnóti erőteljes hangon szólal meg, és a költészete mély benyomást tett rá, de még nem kezdte tudatosan követni a munkásságát. Pár évvel később azonban egy jóval átfogóbb kontextusban találkozott vele, Carolyn Forché legendás antológiájában, az Against Forgetting (A felejtés ellen) című kötetben, amelynek alcíme Poetry as Witness (A költészet mint tanúságtétel). Ebben a huszadik század különböző történelmi borzalmait megélt mintegy 140 költő szerepel, akik verseikkel tanúságot tettek az őket ért iszonyatokról.

Forché antológiája kronológiailag halad előre, az örmény népirtással kezdődik, majd folytatja a polgárháborúk, világháborúk, a Gulág és a Holokauszt eseményeivel, végül eljut a jugoszláv háborúkig és a Tiananmen téri vérengzésig. Az antológia olyan költőket mutat be, akik vagy életükkel fizettek a tanúságtételért, vagy túlélték a borzalmakat, de mindannyian a költészet erejével mondtak ellen az embertelenségnek. Vancu szerint az egész kötet egyik legerőteljesebb, legmegrázóbb, hipnotikus hatású alakja éppen Radnóti Miklós.

Az ukrajnai tömegsírok és Radnóti visszatérő hangja

Amikor két évtizeddel később az orosz-ukrán háború közvetlen közelsége ismét mindennapossá tette a háborús híreket, és az orosz hadsereg által elkövetett ukrajnai mészárlásokról, a tömegsírokról olvasott, azonnal eszébe jutott Radnóti abdai tömegsírja, ahonnan versei „visszatértek”, hogy tanúságot tegyenek az emberi gonoszságról. Akkor már el is kezdett dolgozni egy versesköteten, bár még nem volt teljesen világos számára a koncepció. Radnóti emlékének felidézése azonban letisztította az elképzelését: megértette, hogy a könyve egyfajta kaddist fog alkotni abban a formában, ahogyan végül megszületett.

Arra a kérdésre, hogy miért éppen a kaddis mellett döntött, Vancu azt felelte, egyrészt azért, mert a román irodalomban ez a műfaj szinte teljesen hiányzik, és azért is, mert két másik irodalmi kaddis járt a fejében: az egyik Allen Ginsberg Kaddish című verse, amelyet anyjának, Naomi Ginsbergnek írt, a másik pedig Leon Wieseltier prózakötete, amelyben a szerző egy éven át végzi apja emlékére a hagyományos zsidó gyászszertartást, miközben ezt az élményt emlékezésekkel, vallási és történelmi reflexiókkal ötvözi. Wieseltier különösen érzékletesen mutatta be, hogy a kaddis nem defetista és nem kétségbeesett ima: nem a halottak feletti siránkozás, hanem egy kívánság, hogy folytassák életüket erővel és örömmel az új világban, ahová megérkeztek.

Vancu ezt az elképzelést rendkívül megrázónak találta, és azt szerette volna, ha az ő verseiben is visszatükröződik ez az erő és méltóság. Radnótira gondolt, aki 35 évesen került a szerbiai kényszermunkatáborokba, majd a halálmenetek során Magyarország felé hajszolták. El tudta képzelni, mit élhetett át abban a tudatban, hogy az élete végéhez közeledik. Mégis írt – noha tudta, hogy a verseit talán soha nem fogja senki elolvasni. Ez a gesztus számára azt mutatja, mondta el az interjúban, hogy

az emberiség két típusból áll: azokból, akik borzalmat teremtenek, és azokból, akik szépséget alkotnak. És Radnóti minden áron az utóbbiak közé tartozott.

Vancu megemlítette, hogy mások is Radnótihoz hasonlóan cselekedtek: voltak, akik zenét komponáltak, rajzoltak vagy szobrokat készítettek a koncentrációs táborokban. Néhány alkotás fennmaradt, néhány alkotó túlélte. Példaként hozta fel Bruno Apitzot, aki Buchenwaldban raboskodott, ahol az úgynevezett „Goethe-tölgy” állt – az a fa, amely alatt maga Goethe tartott beszédeket. A nácik ezt a fát használták kivégzésekhez és kínzásokhoz, míg végül 1944-ben a szövetséges bombázások elpusztították. Bruno Apitz mentette meg Goethe tölgyfájának egy darabját, és egy halotti maszkot faragott belőle, amelyet „Das letzte Gesicht”-nek, vagyis „az utolsó arc”-nak nevezett el. Apitz szerint ez a maszk a koncentrációs táborokban meggyilkolt milliók arca volt, ugyanakkor az európai humanista kultúra halotti maszkja is, amelyet a nácik el akartak pusztítani. De egyúttal kifejezte azt a hitet is, hogy ez a kultúra túl fog élni, legyőzhetetlen marad.

Vancu ezt a gondolatot Radnóti Miklós költészetével hozta párhuzamba:

Radnóti is azt az üzenetet hordozza, hogy az embert meg lehet ölni, de legyőzni nem lehet.

Még a pokol közepén is voltak olyanok, akik hittek a szépségben, akik úgy gondolták, hogy az emberi faj lényege nem az öldöklés, hanem a szépség megteremtése. Azok, akik az iszonyatot hozzák létre, csak kivételek, akiket a történelem majd meghalad. Radnóti hangja az egyik legfontosabb költői tanúságtétel a huszadik századból, mondta, és ezt bizonyítja, hogy bár a nácik eltűntek a történelem süllyesztőjében, azoknak a szavai, akiket el akartak hallgattatni, még ma is világítanak az emberek szívében és elméjében.

Az ukrán költők, akik Radnóti nyomaiba léptek

Szó esett arról is, hogy a háborúkban, például az Ukrajna elleni orosz invázió során megölt írók és költők szavai új erővel szólalnak meg. Vancu kiemelte Volodimir Vakulenko ukrán írót, aki már előre sejtette, hogy az oroszok meg fogják ölni, és ezért elásta a naplóját, hogy ha valami történne vele, a fia és az apja megtalálhassa és kiadhassa. Ez így is történt: Vakulenkót meggyilkolták, de a naplója a világhoz eljutott, és mára az egyik legfontosabb kortárs irodalmi dokumentummá vált. Franciaországban el is nyerte a Voltaire-díjat.

Vancu szóba hozta Makszim Krivcovot is, egy másik ukrán költőt, aki katonaként szolgált, és néhány nappal a halála előtt egy verset írt a saját elkerülhetetlen végzetéről. Facebookra posztolta, és azóta ez a vers az egyik legmegrázóbb háborús tanúságtétel lett. Vancu szerint Vakulenko és Krivcov éppúgy tanúságot tesznek a történelemben, mint Radnóti vagy más nagy költők, akik az emberi faj megsemmisítésével szemben a szépség és az igazság erejével küzdöttek.

Személy szerint erősen hisz abban, mondta Vancu, hogy a költők, művészek akkor hitelesek, ha az alkotásokon túl is kiállnak a társadalmi igazságosságért. Flaubert híres „elefántcsonttorony”-metaforáját idézte.

Ha a gondolkodók és írók nem szólalnak meg, akkor a világban lévő rossz, az a „mocsok”, amelyről Flaubert beszélt, egyre csak nő, mígnem eléri az elefántcsonttornyot és elárasztja azt.

Ha az ember nem mondja ki az igazságát, akkor a rossz elhatalmasodik, és visszafordíthatatlanná válik. Ezért, mondja Vancu, mindenkinek meg kell mondania a maga kis igazságát, mert ezek az apró igazságok együtt alkotják azt a nagy igazságot, amely megakadályozza, hogy a történelem démonivá váljon.

Az izraeli író, Amos Oz gondolatát idézve elmesélte az evőkanál metaforáját. Oz szerint egy hatalmas tűzvész esetén háromféle ember létezik: az első elmenekül, hogy mentse az életét, a második levelet ír a hatóságoknak, követelve, hogy tegyenek valamit, a harmadik pedig kézbe vesz egy vödröt, egy edényt, vagy ha nincs más, akár egy evőkanalat, és vizet merítve próbálja oltani a tüzet. Oz azt mondta, hogy bár egyetlen evőkanálnyi víz semmire sem elég, ha több millió ember hordja a vizet, akkor együtt el tudják oltani a lángokat. Ezért Vancu szerint mindenkinek meg kell találnia a saját „evőkanalát” – azt a kis módot, ahogyan hozzájárulhat a világ jobbá tételéhez. És éppen ezért fontos a véleménynyilvánítás, a közéleti szerepvállalás: ha mindenki kiveszi a maga részét, akkor a rossz nem uralkodhat el.

Radnóti visszaindul a magyar irodalomba

Arról is mesélt Radu Vancu, hogyan alakult ki a kapcsolata André Ferenccel és hogyan született meg a Kaddis magyar fordítása. A történet egy törökországi irodalmi fesztiválon kezdődött, ahol először találkoztak. Bár korábban is figyelte André munkásságát, Isztambulban, amikor több napot is együtt töltöttek, megerősödött benne az érzés, hogy egy intelligens, nyitott és kíváncsi alkotóról van szó, akivel nemcsak az irodalomról gondolkodnak hasonlóan. A találkozás után hosszú idő telt el, majd egy nap André Ferenc azzal a kéréssel kereste meg, hogy szeretné lefordítani a Kaddist magyarra.

A Kaddis fordításának ötlete részben abból fakadt, egészítette ki Vancut André Ferenc, hogy felfedezte Vancu költészetében azt az életigenlést, azt a kapaszkodót kereső attitűdöt, ami Radnóti munkásságában is jelen van. A nagyszebeni költő nem pusztán idézte Radnótit, hanem újraértelmezte és beépítette saját lírájába. Ugyanakkor nem egy utánzat született, hanem egy önálló mű, amely megőrizte Vancu eredeti hangját. Ez volt az egyik legnagyobb kihívás André Ferenc számára a fordítás során: hogyan lehet úgy visszahonosítani ezt a költészetet a magyar irodalomba, hogy egyszerre őrizze meg Radnóti szellemét és Vancu egyéni látásmódját?

André Ferenc: A könnyedség és súlyosság, a játékosság és komolyság ötvözetét kellett megteremtenem

A kötet fordítása nem pusztán egy technikai feladat volt, hanem egy érzelmi utazás is, amely során a jelenkori borzalmak ugyanúgy beszűrődtek a költészetbe, mint ahogyan Radnóti korában a második világháború eseményei, magyarázta André. A fordító úgy véli, hogy az irodalom nem lehet független a környező valóságtól, és minden történelmi pillanat sajátos kontextust ad egy versnek. Ahogyan Radnóti versei is újabb rétegeket kapnak az idő múlásával, úgy Vancu kötete is egy univerzálisabb üzenetté válik, amelyben a múlt és a jelen tragédiái egymásra rímelnek.

A költészet szerepéről André úgy gondolja, hogy bár egyetlen vers sem képes megváltoztatni a világot, mégis fontos, mert képes árnyalni az emberek gondolkodását, empátiát kelteni és új perspektívákat nyitni. A Kaddis pontosan ezt teszi: nem hagyja, hogy a pusztításé legyen az utolsó szó, és megmutatja, hogy a költészet képes mindent túlélni.

A projekt egyedülállóságát tovább fokozza az, hogy a román és magyar kultúra párbeszédbe lépett egymással. Radnóti szövegei Amerikából érkeztek vissza Romániába, ahol Vancu újraírta őket, majd André Ferenc révén visszatértek a magyar irodalomba. A kultúrák közötti átjárás és a költészet időtlensége lenyűgöző módon jelenik meg ebben a folyamatban.

Radnóti költészete áthatol irodalmakon és kultúrákon, új jelentéseket nyerve minden fordításban

André Ferenc azt reméli, hogy a magyar olvasók számára is ugyanolyan erőteljes és inspiráló lesz a kötet magyar változata mint számára a fordítás folyamata volt.

Egy könyv önmagában talán nem változtatja meg a világot, de ha akár egyetlen ember gondolkodását is képes árnyalni vagy formálni, már elérte a célját, mondta.

Kötetének fordítása és Radnóti kultúrák közötti utazása kapcsán Vancu elmondta, az utóbbi időben egyre erősebben érzi: mennyire fájó, hogy Erdély különböző kultúrái – a román, a magyar, a német és a roma – egymás mellett léteznek, de alig találkoznak. Ezért is tartja olyan fontosnak azokat az embereket, akik áthidalják ezeket a szakadékokat: André Ferencet, Andrei Doșát, Mihók Tamást. Ők azok, akik hidakat építenek, akik összekötik a nyelveket és kultúrákat. Ezért különlegesen hálás volt, amikor látta, hogy André nemcsak elvégezte a fordítást, hanem valóban megértette Kaddis mélységeit.

Abban bízik, hogy egyre több Radnóti versnek lesz friss román fordítása. Szeretné, ha Gyarmati Fanni naplójából is készülne egy válogatás, mert úgy érzi, ez is hozzájárulna a kultúrák közötti áramláshoz. David Damrosch irodalomtudós elméletére hivatkozva azt mondta, hogy az irodalom akkor válik világirodalommá, ha nemzetközi kontextusban is olvasható, és minden egyes fordítás új jelentésekkel gazdagítja. Ahogy Paul Celan versei visszatértek a román irodalomba a németből való fordításokon keresztül, úgy történik most valami hasonló Radnóti esetében is. A költő a magyar nyelvből egy pillanatra a románba költözött, és onnan André Ferenc segítségével visszatért, és minden egyes új fordításban új értelmet nyer.

Vancu számára ez a valódi irodalmi örökség: a szavak nem maradnak egyetlen nyelv foglyai, hanem átkelnek határokon, időn és kultúrákon, hogy mindenhol megtalálják azokat, akik érteni és érezni akarják őket.