A HIV árnyéka a vasfüggöny mögött: a kelet-európai országok első válaszai az AIDS-járványra

1985. szeptember 13-án a napilapok először számoltak be Magyarországon azonosított HIV-pozitív személyekről, 1986-ban pedig már az első magyar AIDS-esetekről szóltak a tudósítások. Bár a vírusról szóló híreket egyik sajtóorgánum sem hozta címlapon, az első eset detektálásával egy olyan kórokozó jelent meg, amely addigra már minden kontinensen feltűnt összesen több mint húszezer igazolt fertőzést okozva, és hordozóinak száma évente több mint kétszeresére nőtt. A fertőzés, amely ekkor még egyet jelentett a néhány éven belül bekövetkező biztos halállal, komoly kihívás elé állította a 20. század során jelentősen fejlődő járvány védelem és mikrobiológia szakértőit.

Az első AIDS-ként azonosított esetek 1981-es amerikai bejelentése és az első Magyarországon detektált HIV-fertőzések beazonosítása között eltelt négy évet a magyar járványvédelmi szakemberek igyekeztek a külföldi minták megfigyelésével, a nemzetközi kutatásokba való bekapcsolódással, a diagnosztikai módszerek elsajátításával és a lakosság informálásával tölteni. Az első tájékoztató cikkek már 1983-ban – még a betegség kórokozójának minden kétséget kizáró felfedezése előtt – megjelentek például az Orvosi Hetilapban vagy a KISZ ismeretterjesztő lapjában, a Deltában. Ezek a szövegek nem pusztán az 1981-ben az Amerikai Egyesült Államokban felfedezett első AIDS-esetekről tájékoztattak, hanem retorikájuk a kialakuló járvány morális értelmezésében is segíteni kívánták az olvasót: az Egyesült Államok nagy városaiban (San Franciscóban, New Yorkban és Los Angelesben), amelyek eszerint a szocialista normákkal nehezen összeegyeztethető kicsapongó viselkedésformák elsődleges színterei voltak, a tüdőgyulladás egy ritkább fajtájától szenvedő és a rák szintén ritka, de agresszív formájával, Kaposi-szarkómával küzdő férfi betegek súlyos állapotban kerültek kórházba. A cikkek hangsúlyozzák, hogy az amerikai orvosok is a korábban egészséges páciensek teljesen legyengült immunrendszerében, valamint homoszexualitásában fedezték fel a kezdetben egyaránt függetlennek tűnő, földrajzilag is távol eső esetek közös pontját – amelyet így az első magyar ismertetésekben (és 1982 előtt sokszor az angol nyelvű szakirodalomban is) gay related immune deficiency syndrome-nak neveztek.

A cikkek elsősorban mégsem a homoszexualitást jelölték meg a retorikájukban „a nyugatot” sújtó járvány okaként, hanem a promiszkuitást, amelyet az említett városokkal kapcsolatban általános és nem a szexuális orientációtól függő viselkedésnek tekintettek. Ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon a homoszexualitást számos nyugat-európai országnál hamarabb, 1961-ben dekriminalizálták – még ha ez nem jelentette is teljes társadalmi elfogadását. Az érvelés annyiban mégis hasonlított a reagani republikánus kormányzat jobboldali támogatóinak gondolkodásmódjához, amennyiben a monogámia hiányát tekintette az egyre elterjedtebb betegség fő okának. Az amerikai esetben azonban ez a viselkedés hangsúlyosan az 1960-as évek szexuális forradalmának következtében vonzalmukat immár szabadon megélő homoszexuális férfiak kapcsán merült fel, és így a velük kapcsolatos morális aggodalmak biológiai megalapozását jelentette.

Az AIDS-ről szóló hírek beillesztése a szocialista országok morális fölényét hangoztató retorikába ugyanakkor inkább jelentette a tények sajátos interpretációját, mint teljes elferdítését: a magyar esethez hasonlóan a vírus jelenlétét Csehszlovákiában és Lengyelországban is csak viszonylag későn, 1985-ben azonosították először. Ez azonban sokkal inkább geopolitikai okokkal, mintsem a szocialista társadalmak „morális felsőbbrendűségével” magyarázható: a vasfüggöny, a kapitalista és a szocialista országok közötti utazás korlátozása nemcsak a „káros eszmék fertőzésétől védte meg” a lakosságot, hanem egyfajta indirekt cordon sanitaire-ként is működött. Az erősebben fertőzött országok lakóival való korlátozott számú érintkezés ugyanakkor kizárni nem, csak késleltetni tudta a kórokozó Magyarországra kerülését, hiszen az első két, 1985-ben azonosított magyar HIV-pozitív személy is hosszabb angliai és amerikai útja során találkozhatott a fertőzéssel.

A betegségről szóló hírekkel egy időben az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) bekapcsolódott a vírus izolálására tett kísérletekbe is. Az OKI szakemberei a londoni Beatty Laboratories kutatóival együttműködve a leukémia egyik fajtájának kialakulásában igazoltan szerepet játszó vírus ellenanyagának megjelenését vizsgálták. Ennek okai között szerepelt, hogy az új betegség kutatásától az orvosok és mikrobiológusok az egyik régebbi sejtésük megerősítését is várták, mely szerint a daganatos betegségeket – így az AIDS tüneteként megjelenő Kaposi-szarkómát– vírusok okozzák. Bár az angol és magyar kutatóknak nem sikerült igazolniuk, hogy az általuk vizsgált kórokozó lenne felelős az AIDS-ért, azonban ugyanannak a vírustípusnak egy frissen felfedezett törzsére a francia Luc Montagniernek 1983-ban és Robert Gallónak 1984-ben ezt sikerült bebizonyítani.

A vírus felfedezésének legfontosabb gyakorlati eredménye az volt, hogy lehetővé tette olcsó és egyre megbízhatóbb tesztek létrehozását. Az OKI-ban és a Debreceni Orvostudományi Egyetem Mikrobiológiai Intézetében 1984 őszétől, szinte az első, még kezdetleges vértesztek megjelenésétől lehetőség volt a veszélyeztetett csoportok, elsősorban homoszexuálisok szűrésére. 1986-tól pedig ingyenessé és egyre több rendelőintézetben elérhetővé vált a szűrés. Így a HIV-fertőzöttség még az AIDS-betegség tüneteinek kialakulása előtt megállapíthatóvá vált, a fertőzöttek informálásával pedig a továbbadás és egy súlyos járvány kialakulásának esélyét is csökkenteni lehetett.

Az új fertőzöttek száma az 1985-ben kiszűrt 16 főnek a többszöröse volt minden évben, a járvány megjelenését követő első évtizedben összesen 482 vírushordozót azonosítottak: ez a szám kb. megfelelt a Romániában, Lengyelországban és – a Magyarországgal hozzávetőlegesen megegyező lélekszámú – Görögországban csak 1994-ben detektált esetek számának, az Egyesült Államokban pedig ebben az évben válik a 25 és 44 év közötti korosztályban az AIDS a vezető halálokká, amikor is 45 017 fő vesztette életét a betegség következtében.

A statisztikai adatok alapján a pozitív teszttel rendelkezők többségét a nyugat-európai és észak-amerikai tendenciákhoz hasonlóan a homoszexuális férfiak adták – egyértelműen ők tűntek a legveszélyeztetettebbeknek, rajtuk kívül 1994-ig csak a vírussal szennyezett vérkészítményekkel kezelt hemofíliás betegek között észleltek évi tíz főnél több fertőzést még 1984–1985-ben. Ezekkel az adatokkal Magyarország az alacsonyan fertőzött területek közé tartozott és e státuszát napjainkig megtartotta, ugyanakkor – mivel sem teljes gyógyulást lehetővé tevő gyógyszer, sem oltás nem állt rendelkezésre – a járvány súlyosbodását más módszerek alkalmazásával kellett elkerülni. A teszt eljárások fejlődésével és az egyre több országban megszervezett szűrési programok beindulásával az 1990-es évekre nyilvánvalóvá vált, hogy mind a HIV-fertőzés, mind az AIDS-betegség leginkább Afrikát, különösen annak szubszaharai övezetét sújtja – olyannyira, hogy az AIDS az évtized végére a vezető halálokká vált a kontinensen. Ráadásul a járvány természetrajza itt jelentősen eltért az európai és észak-amerikai mintázatoktól, ami a sikeres intervenciót is megnehezítette: míg utóbbi területeken alapvetően a nagyvárosi életformából adódó problémaként tűnt fel a HIV, addig az afrikai országokban a szegénység kísérő jelenségei (prostitúció, az oktatás és egészségügyi ellátás erős hiányosságai, rossz életkörülmények) segítették elő a vírus gyors terjedését és a betegség pusztítását.

Az egyik eszközt erre azok a korábbi évszázadok során már bevetett módszerek jelentették, amelyek a társadalom védelmét a fertőzött tagjainak kiszűrésével, nyilvántartásával, kontaktjaik felkutatásával és a továbbfertőzés esélyének minimalizálásával tartották megvalósíthatónak. Magyarországon az 1988-ban érvénybe lépő „AIDS-rendelet” a fertőzöttek partnereit kötelező szűrésnek vetette alá, emellett más rizikócsoportokat is meghatározott, így az intravénás droghasználókat és más nemi betegségtől szenvedőket, büntetés-végrehajtási és javítóintézetek lakóit, illetve kötelező tesztelésnek vetette alá azokat, akik deviáns viselkedésükkel vagy marginalizáltságukkal a hatóságok látókörébe kerültek. Ráadásul – mind az önkéntes, mind a kötelező tesztek esetében – a teljes anonimitás sem volt biztosított. E gyakorlatok a HIV esetében nem voltak egyedülállók: az anonimitás hiánya például az USA több államát, Olaszországot és Dániát is jellemezte, tesztre kötelezésre pedig Svédországban vagy Csehszlovákiában is sor került. Azonban míg ezek a módszerek liberális demokráciákban az egyének önrendelkezési és személyiségi jogainak korlátozásaként váltak kritika tárgyává, addig a magyar esetben a konkrét járványvédelmet is akadályozó következmények voltak. Mivel az elvileg kötelező tesztelés olyan csoportokat is érintett, akik sem magukat, sem partnereiket nem szívesen fedték fel, így valójában a szűréssel szembeni általános bizalmatlansághoz, a potenciálisan fertőzött kontaktok eltitkolásához és az önkéntes teszteléssel kapcsolatos alacsony hajlandósághoz vezetett.

Mivel ezek a módszerek alapvetően a már fertőzöttek felkutatására koncentráltak, egy nem gyógyítható betegség esetében nem voltak alkalmasak a teljes társadalom védelmére. Épp ezért a megelőzésében a konkrét tiltások és kötelezettségek megfogalmazása helyett a népesség edukálása, valamint a rizikócsoportok körében az öngondoskodás és prevenció igénye hamar felmerült. Ezek a célkitűzések illeszkedtek az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1987-ben meghirdetett első világszintű HIV-prevenciós kezdeményezéséhez is. Bár a WHO programja a járvány globális kezelését elsősorban nemzeti programok kidolgozásával és teljesítésével kívánta megvalósítani, szerepe volt a helyi szintű jó gyakorlatok összegyűjtésében és más országokkal való megosztásában.

A szisztematikus prevenció egyik első színtere a kamaszokat megcélzó szexuális edukáció volt. Ez részben a nekik szóló sajtótermékekben, részben pedig az 1988-tól a Semmelweis Orvostudományi Egyetem két oktatója, Simon Tamás és Forrai Judit által koordinált középiskolai kampányokban valósult meg. Utóbbi lényege, hogy a diákokkal közel egykorú, de kiterjedtebb szakmai ismeretekkel bíró orvosegyetemi hallgatók minél nyíltabban beszélhessenek a szexualitás biztonságos formáiról, így elsősorban az óvszerhasználatról, valamint a nemi úton terjedő betegségek megelőzésének módjairól. A fiatalokat megcélzó programok mellett 1987-től olyan csoportos civil kezdeményezések indultak, amelyek célzott kampányokkal és a személyes ismeretség csatornáin keresztül, az állami intézményektől függetlenül igyekeztek rábírni a legveszélyeztetettebbeket az óvszerhasználatra és a szűrésre, a már megfertőződötteknek pedig igyekeztek megkönnyíteni a betegséggel való együttélést.

Az 1987-ben alakult Homoszexuálisok Országos Egyesülete és az 1989-ben már fertőzöttek kezdeményezéseként létrejött Plusz Magyarországi HIV-pozitívokat Segítő Egyesület a prevención túl – sokszor az egészségügyi hatóságoknál hamarabb értesülve– a legmodernebb kezelési módszerekről való tájékoztatásban is részt vett. Emellett a lobbizásban is jeleskedtek, amelynek hatására az 1990-es évek végére sikerrel tudtak fellépni többek között a teljesen anonim HIV-szűrés megvalósítása, valamint az érintettek társadalmi integrációjának elősegítése mellett. A HIV magyarországi megjelenését megelőző és követő első évek rámutatnak arra, hogy a 20. század végén hogyan alakult a tudományos megismerés, a nemzetközi és állami törekvések, valamint a társadalom mikroszintjeiről induló kezdeményezések szerepe egy, a fejlett nyugati államokhoz képest félperiférián elhelyezkedő társadalomban. Bár az új betegség a kapitalista országokban is felvetett morális kérdéseket, viszonylag kései megjelenése a szocialista országoknak alkalmat adott társadalmi fölényük hangoztatására a hidegháborús világrend utolsó évtizedében. Ennek hatására pedig a nemzetközi kutatásokba való bekapcsolódás, valamint a járvány megakadályozásának sikeressége társadalmi és politikai téttel is bírt a pártállam számára.

A gyorsan kiismert kórokozó ellen oltás és hatékony gyógyszer hiányában az államilag koordinált, a már fertőzöttek izolálására irányuló módszerek azonban csak kevéssé bizonyultak hatékonynak. Emiatt pedig a fertőzés elkerülését megcélzó civil kezdeményezések és a legveszélyeztetettebb csoportok öngondoskodása kaptak kiemelt szerepet a pártállam alkonyának bizonyuló években.