Zágoni Balázs: Az empátia a legfontosabb eszköz, amivel a szélsőségek ellen fel tudunk lépni

Dávid és Péter budapesti tizenéves kiskamaszok, amióta eszüket tudják jóbarátok. Egy cserkészkirándulásra tartanak, amikor Budapestre bevonulnak a német csapatok. 1944. március 19-e van. Dávid zsidó, Péter keresztény. Ekkor indul Zágoni Balázs A csillag és a százados című ifjúsági regényének cselekménye, a sodró lendületű történelmi kaland, amely az 1944-es magyarországi holokauszt idején játszódik. A történet középpontjában a két fiú barátsága áll, amelyet az egyre szigorodó zsidótörvények, a háborús fenyegetettség, valamint a mindennapok korlátozásai próbára tesznek. Dávid zsidó származású családja egyre nagyobb megpróbáltatásokon megy keresztül: először a társadalmi kirekesztettséget, majd az otthonuk elvesztését, végül a bujkálás és menekülés feszültségét élik át.

Zágoni regénye különösen fontos, mert a tizenéveseknek kínál egy olyan hiteles történetet a holokausztról, ami túllép a leegyszerűsített, sablonos ábrázolásokon. Miközben a Herczog és Nagy családok kitaláltak, a cselekmény mögött gondosan megmunkált történelmi háttér húzódik, amelyet a szerző több száz visszaemlékezés feldolgozásával épített fel. Ez a részletgazdag megközelítés Zágoni regényét különlegessé teszi a kortárs ifjúsági irodalomban: a fiatalabb generációk is megismerhetik a korszak valóságát, és szembesülhetnek a múlt súlyával empatikus, átérezhető módon.

A rendkívüli történelmi hűséggel felépített cselekmény során megjelennek a döntéshelyzetek, amikbe belesodródnak a regény hősei, és ezzel együtt az erkölcsi dilemmák is, amikre mindegyik generációnak, nagyszülőknek, szülőknek, de a gyerekeknek is válaszolniuk kell: hogyan lehet embernek maradni egy embertelen világban? Milyen árat fizetünk a bátorságért és a szolidaritásért? Dávid családjának életét Ocskay László százados segítsége menti meg, aki több ezer budapesti zsidó életét próbálta megóvni a holokauszt legsötétebb hónapjaiban.

A könyv érzékenyen, de éleslátóan mutatja be, hogy mennyire megviseli a barátságot és az emberi kapcsolatokat a háború és üldöztetés, milyen nehéz kitartani valaki mellett, megérteni min megy keresztül, segíteni a nehézségek és a fenyegetettség ellenére is. Rámutat arra is, hogy a fiatalok számára miként válnak relevánssá a történelmi események, és hogyan alakíthatja az együttérzés, az empátia az ítélőképességüket egy polarizált világban. Zágoni Balázzsal beszélgettem erről, miután elolvastam regényét.

– Hogyan tudtad egy regényben összebékíteni azt, hogy tinédzsereknek írsz, miközben olyan súlyos témát választottál, mint a holokauszt? El lehet kerülni a leselkedő veszélyeket: a didaktikusságot, a túlzott érzelmességet, vagy azt, hogy kinő a regény az ifjúsági keretből? Mi járt a fejedben, amikor belevágtál egy fiataloknak szóló holokauszt-történetbe?

– Ezt én is sokszor megkérdeztem magamtól: mi járt a fejemben, amikor eldöntöttem, hogy egy ilyen súlyos témáról írok fiataloknak? Tulajdonképpen belecsúsztam ebbe a témába, menthetetlenül. Az egész onnan indult, hogy Budapesten gyakran megszálltam egy vendégházban, ami szemben van a Radnóti gimnáziummal. Naponta elmentem az iskola falán látható Ocskay László emléktábla előtt, akiről kezdetben azt sem tudtam, hogy kicsoda. Később rádöbbentem, hogy csak nagyon kevesen tudják. Ocskay László, saját életét is kockáztatva, több mint kétezer zsidót mentett meg a második világháború utolsó évében.

Nem sokkal később megkeresett a Móra Kiadó, hogy egy hat éven felülieknek szóló mese kellene, és a felkínált témák között ott volt a „történelmi alakok, események gyerekszemmel” is. Ekkor ajánlottam Ocskay történetét. Tetszett nekik, meg is írtam a 6 pluszos mesét, a szerkesztőm elolvasta, és azt mondta: „Ez nem rossz, de ebben több van, sokkal több.” Felvetette, hogy nem akarnék-e inkább egy nagyobb ívű ifjúsági regényt írni. Eleinte nem volt kedvem hozzá, úgy éreztem, hogy amit megírtam, az épp elég. De közben nem hagyott nyugodni, hogy ebben talán tényleg több van. És akkor ne csak arról beszéljünk, hogy volt egy ember, aki hőstettet hajtott végre, hanem arról is, hogy nagyon sokan voltak, akik nem, illetve akik azt se tették meg, ami elvárható volna, sőt, voltak, akik visszaéltek a helyzettel. És persze léteztek az emberségesség, a szolidaritás a bátorság apró, de jelentős gesztusai is. Beszéljünk tehát az egész 1944-es évről!

Ekkor találtam ki azt, hogy két család legyen, de csak az egyikük legyen érintett a zsidótörvények és márciusi rendeletek által. A Dávid szűk családja ráadásul nem is tartotta magát igazából zsidónak, de a törvényalkotót ez cseppet sem érdekelte. Péterék meg keresztények, nekik nincs félnivalójuk, csak a barátaikat félthetik. A regényben nemcsak Dávid és Péter jóbarátok, de a szüleik is összejárnak. Dávidnak van egy kisebb húga is, Noémi, de ő még nincs választási helyzetben. Így valójában egy kétszer három szereplős konstrukciót találtam ki. A regény elsősorban arról szól, hogy e két család tagjai, ez a féltucat ember, az egymást követő, egyre forróbb helyzetben mennyire áll ki egymás mellett, mikor nem áll ki, hogyan változik a barátság, a szolidaritás dinamikája.

Úgyhogy belecsöppentem ebbe, és azt éreztem, hogy ezt most már végig kell csinálni, nem lehet abbahagyni. Eddig ez volt a legnehezebb munkám. De attól még nagyon izgalmas volt, és örültem annak, amikor sikerült egy-egy részt jól megírni.

– A szélsőséges diskurzusokkal tele van a nyilvános tér, rengeteg holokauszttagadó vagy relativizáló megnyilvánulással találkozunk. Ilyen körülmények között egy holokausztregény megírása politikai tett is.

– Nekem nem voltak politikai szándékaim, mégis, miközben írtam a regényt, és figyeltem a külvilág eseményeit, egyre inkább rádöbbentem, hogy ez fontos. Amikor elolvasol 300-400 visszaemlékezést, akkor egy adott ponton átérzed, hogy ez valóság volt, hogy tényleg megtörtént. Elméleti szinten eddig is tudtam, tanultam történelem órán, de ez más. Találkozom a visszaemlékezővel a vívódásaiban, a nehéz pillanatokban, az élet-halál döntési helyzetekben, s noha nem voltam ott, az elmondás révén átélem vele együtt, és meggyőződöm arról, hogy ez a valóság. Ha most ezer holokauszttagadó megcáfolhatatlan bizonyítékokkal állna elém, hogy né, ez tényleg nem történt meg, számomra a túlélők hangja akkor is, összehasonlíthatatlanul nagyobb meggyőző erővel bírna. De ezek a történetek ma nem igazán kapnak hangot, nincsenek jelen a közbeszédben. Pedig ott vannak az interneten, a Magyar Elektronikus Könyvtárban vagy a csillagoshazak.hu-n, ahol rengeteg visszaemlékezés elérhető. Mégis, valahogy nem részei a mai társadalmi diskurzusnak. Maguk a túlélők is sokszor a hallgatást választották, különféle okokból. Ezért is éreztem, hogy ennek hangot kell adni.

Van erről egy történetem. Már kész volt a regény első változata, amikor találkoztam Gáspár Zsuzsával, szerkesztővel, dramaturggal, aki maga is holokauszt-túlélő. Kétéves volt, amikor jött a nyilas razzia, és az édesanyja betette őt a ruhás szekrénybe, hogy hátha nem veszik ott észre. Nem vették észre, megmenekült. Az édesanyja viszont nem.

Zsuzsa először vonakodva vállalta el, hogy szakmai lektora legyen a könyvnek, mondván, hogy ő túl kicsi volt ahhoz, hogy emlékezzen bármi konkrétumra. Én viszont szerettem volna, ha elvállalja. Ő egy budapesti, asszimilált zsidó családban nőtt fel, magába szívta ezt a miliőt. Számomra nagyon fontos volt, hogy ne csengjen hamisan az, amit írok, amit a szereplők mondanak. Elkezdtünk együtt dolgozni, és nagyon talált a szó. Sokat jelentettek az észrevételei, javaslatai, vágtunk, átírtunk együtt. Közben láttam, hogy neki is egyre fontosabbá vált a könyv. A vége felé egyszer azt mondta: „Ez a Noémi, aki a regényedben kétéves, akár én is lehettem volna.” A bemutató után aztán a közös barátunk, aki összehozott minket, megjegyezte, hogy Zsuzsa egy kicsit a saját történetét is el tudta mondani ezzel a regénnyel.

– Mi volt az elképzelésed? Hogy gondoltad, honnan kell elkezdeni elmagyarázni a mai tizenéveseknek a holokausztot?

– Ez egy nagyon jó kérdés! Eddig senki nem kérdezte meg tőlem, úgyhogy köszönöm, hogy felvetetted. Az én módszerem általában az, hogy belehelyezem az olvasót egy szituációba, és úgy találkoznak a történelmi eseményekkel, ahogyan egy akkori szereplő, gyerek is találkozhatott vele. Például, ha valaki felmázolja a házad falára, hogy „Aki zsidótól vásárol, az hülye!”, a szereplők ezt látják, és ezzel valamit kezdeniük kell. Például le kell mosniuk a feliratot. Aztán jönnek a napi rendeletek: először csak arról van szó, hogy vannak zsidótörvények, amik miatt például a nagyobbik unokatestvér nem mehet egyetemre. De aztán egyre több a megszorítás a mindennapi életben is: le kell adni a rádiót, nem lehet többet telefonálni, be kell szolgáltatni a motorbiciklit, nem szabad felszállni a villamosra. Lehet ezen szörnyülködni, de ha benne vagy, erre nem sok időd van. Minden héten újra kell tervezni az életet, a szűkülő lehetőségek között, lehetőleg anélkül, hogy az ember végképp elvesztené a reményt. Ez volt a megközelítési módom.

Azért érzem fontosnak, hogy mertél ilyen témájú regényt írni, mert egy dolog az elméleti tudás, más dolog az a fajta tapasztalás, amit egy irodalmi munka nyújthat. Bár Romániában már kötelező tantárgy lett a holokauszt, még mindig nem érzékelem azt, hogy a társadalom készen állna szembenézni valójában azzal, ami történt, nem tudom, hogy sikerül-e ezzel érzékenyebbé tenni a fiatalokat.

Én úgy látom, hogy a szembenézés nem gyengíti, hanem erősebbé tenné a társadalmat. A német társadalom példája is ezt mutatja: ők a második világháborút követően próbáltak szembenézni a borzalommal, és benne saját szerepükkel. Magyarországon ez a folyamat azonban nem történt meg, vagy csak részlegesen. A kortárs magyar irodalomban is alig van szépirodalmi mű a holokausztról. Persze, van néhány kivétel, például Zoltán Gábor vagy Tompa Andrea művei, de ezek mellett leginkább dokumentumirodalmat vagy memoárokat találunk.

Remélem, hogy a fiatalok részben azért veszik majd le a könyvemet a polcról, mert érdekli őket a téma. De ha nem, akkor legalább azért, mert érdekesnek találják a borítót. Müller Péter nagyon szép munkát végzett, és többen visszajelezték, hogy a borító önmagában felkelti az érdeklődést. A kép fiatalokat ábrázol, akik egy háztetőről néznek le egy városra, Budapestre, egy szövetséges szőnyegbombázás alatt. Egyszerre szép és szörnyű. Bízom benne, meg akarják majd tudni, mi történt ott, és elkezdik olvasni a könyvet. Azt szeretném, ha nem csak úgy tekintenének rá, mint egy holokausztregényre, hanem kalandregényként is olvasnák. A fordulatok, a próbatételek, ahogy a valóságban is történt, sokszor elég váratlanul jönnek. És hát eg biztos: kaland volt élni 1944-ben.

– Még mindig az átélhetőségnél, átérezhetőségnél maradva, említsük meg, amiről már meséltél különböző interjúkban: mennyire fontos volt számodra, hogy a regény környezete, a történelmi részletek hitelesek legyenek. Hogy ne díszletek között mozogjanak szereplőid, hanem az 1944-es Budapest létező utcáin, házaiban, ne kitalált bonyodalmak alakítsák a sorsukat, hanem az akkori valós események.

– Azért tartottam fontosnak, mert nem vagyok budapesti, de vigyáznom kellett arra, hogy a mai budapestiek is hitelesnek érezzék a könyvben ábrázolt városképet. A második világháborús Budapest hitelessége alapvető volt számomra, például a távolságok, a látvány, a helyszínek pontos leírása mind hozzátartozott a könyv hitelességéhez. Azon túl, hogy ehhez kaptam segítséget budapesti, szakértő barátaimtól, én magam be is jártam ezeket a tereket, utakat. Miközben a visszaemlékezéseket olvastam, nem egyszer voltam úgy, hogy na, ezt mindenképp bele kell írni! Nagyon sok valós történetet, történetdarabkát is beleszőttem a regénybe. Ezeket gyűjtöttem, rendszereztem, kihagytam, amik kizárták egymást, és megnéztem, hogy mennyit bír el a történet. Az volt a célom, hogy ezek a valóságtöredékek úgy olvadjanak bele a fiktív cselekménybe, mint a magok a kenyérbe: láthatók legyenek, de mégse váljanak el a regény anyagától.

Más tekintetben is vigyáznom kellett arra, hogy mi az, amit a regény elbír. Több valós történetet nem tudtam beleírni, mert túl kegyetlenek lett volna a végeredmény, és a fiataloknak szóló próza esetében, azért van egy határ. Az emberek motivációival akartam foglalkozni, nem pedig a kegyetlenségek részletes bemutatásával. Nem attól lesz egy könyv hiteles, hogy borzasztó jeleneteket tartalmaz, hanem attól, hogy elhisszük, hogy egy karakterről megtesz valamit, és tudni véljük az indítékait is. Egyébként Zoltán Gábor mesélte egy interjúban, hogy mindent még ő maga sem tudott beleírni az Orgiába, holott arról a regényről igazán nem mondható el, hogy kesztyűs kézzel bánna az olvasóval. Vannak az emberi kegyetlenségnek olyan szintjei, amit – azt gondolom – nem kell realista, naturalista módon bemutatni.
Én alapvetően olyanokkal foglalkoztam, akik Budapesten maradtak. De azért az én regényemből is kiderül, hogy az október 15. utáni három napon elszabadult a pokol. És karácsony és újév között, amikor már a nyilasok számára is világos volt, hogy napokon belül elveszítik Pestet, majd Budát is, akkor megint elkezdődött egy olyan szintű gyilkolás, és kegyetlenkedés, amit nehéz felfogni.

– A regényedben minden főszereplő túléli a holokausztot, ami a valóságban ritka volt. Miért döntöttél úgy, hogy nálad mindenki életben marad? Egyik előző regényedben, a Gömbben meghalt a főszereplőd, és nem féltél attól, hogy ezzel megbántod a tinédzser olvasókat, most pedig a történelmi regényed esetében mégsem lépted ezt meg.

A regény vége kapcsán éppen ez volt az egyik legnagyobb dilemmám. Beszéltem erről Gáspár Zsuzsával is. Azt kérdeztem tőle, hogy vajon nem hamisítjuk meg a történelmet azzal, hogy a regényben legalábbis a szűk család tagjai mind túlélik? A bővebb család a regényemben nagynénikből, nagybácsikból, nagyszülőkből és unokatestvérekből áll, és közülük szinte senki nem tér vissza. De azok, akik a legközelebb állnak az olvasó szívéhez, mégis túlélnek. Az egyik érvem az volt, hogy Zsuzsa is elvesztette az édesanyját. Zsuzsa kért egy kis időt, hogy ezt átgondolja. Végül azt mondta: „Van elég halál ebben a regényben. Mi lenne, ha inkább azt mutatnánk meg, hogy mit jelent a várakozás?” Így hát megmutattuk a remény reménytelenségét, a túlélők keresésének hullámvasútját.

Én is úgy éreztem, hogy nem szívesen ölöm meg a főszereplőimet. A másik szakmai lektorom, Zeitler Ádám, aki a judaisztikával foglalkozik, azt mondta, nagyon drukkolt, hogy a főszereplők túléljék. És hát, hála Istennek, a budapesti zsidóság jelentős része tényleg megmaradt, szemben a vidékivel, ideértve sajnos az erdélyit is.

Fontosnak tartottam, hogy megmutassam: van élet a halál után is. Persze, vannak, akik Izraelbe mentek, és lehetett volna még olyan szereplő is, aki Amerikába költözik, de nem akartam túl sok szálat. Az volt a fontos, hogy vannak, akik Magyarországon próbálnak új életet kezdeni, annak ellenére, hogy a nagytatára nyilasokat ráhívó házmester a háború után is ott volt, és sokszor házmester is maradt.

– Milyen visszajelzéseket kaptál az olvasói célcsoportodtól? Tapasztalatom szerint egy érzékeny, igazságszerető generációról van szó, ez a könyved recepcióját is meghatározhatja.

A mai fiatalok sokkal érzékenyebbek a társadalmi igazságtalanságokra. Érdekli őket, mi történik a világban, és szeretnének egy jobb világban élni. Ugyanakkor nem mindig tudják, hogyan adjanak hangot ennek az érdeklődésnek vagy akár felháborodásnak. De azt látom, hogy ezek a kérdések valóban foglalkoztatják őket, és nemcsak a jövő, hanem a múlt is. Egy szegedi rendhagyó irodalomórán mondta egy diák, hogy a tankönyvek csak a „felszínt kapargatják”, ezért fontos neki például az Anne Frank naplója, és a személyes visszaemlékezések. Ezekből érti meg igazán, hogy milyen lehetett akkor élni.

Azt gondolom, hogy az empátia az egyik legfontosabb eszköz, amivel a szélsőségek ellen fel tudunk lépni. Annak a felismerése, hogy a másik embernek van egy másik története, egy másik igazsága, ami nem azonos az enyémmel. És próbáljam megérteni, miért gondolkodik másképp. Próbáljak meg találkozni vele emberségében. Ne tárgyiasítsam, nem faragjak belőle ellenségképet, csak azért, mert nem ismerem, vagy nem értem őt. Ez nem jelenti azt, hogy mindenképp egyet is kell értenem vele, de ha legalább empátiával tudok viszonyulni hozzá, az már hatalmas dolog. Azt látom, hogy ma roppant rövid ideig vagyunk kíváncsiak egymásra, ha egyáltalán, és nagyon hamar leírjuk egymást, mint reménytelen esetet, vagy még rosszabb, mint nemkívánatost. Ha ennek a forgatókönyvnek a felülírásában segítenek egy kicsit a regényeim, akkor már boldog vagyok.