Jordáky Lajos bebizonyította: az erdélyi magyarságért baloldaliként is ki lehet állni

A Kriterion Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesületnek a 20. század sorozatában jelent meg tizedik kötetként Antal Róbert-István „A nemzetét szerető szocialista” című monográfiája. A történészi munka rámutat: Jordáky politikai szerepvállalása ellentmondásokkal teli, de jelentős, hiszen kulcsszereplője volt a második világháború utáni korszakban az erdélyi magyar közösségi újrakezdésének és érdekérvényesítésének.

Antal Róbert-István könyve az első olyan átfogó és hiteles portré, amely Jordákyt bemutatja: közvélemény-formáló publicistaként, irodalomtörténészként, munkások ügyének elkötelezett képviselőjeként. A kötet különlegessége, hogy részleteiben tárja fel Jordáky életének ellentmondásos fordulatait, az általa átélt történelmi eseményeket, és azokat az ambivalens kapcsolatokat, amelyek alakították sorsát. A 375 oldalas monográfia gazdag jegyzetanyagával és pontos történelmi elemzéseivel segít újraértelmezni az erdélyi magyar 20. század egyik legösszetettebb alakját, rávilágítva Jordáky kettős kötődésére, elvhűségére és a közössége iránti elkötelezettségére.

Jordáky Lajos (1913–1974) kolozsvári munkáscsaládban született, apja ismert szociáldemokrata és nyomdász volt. A családi hatásokra ő is korán bekapcsolódott a baloldali politikába, 1940-től, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Budapesten is szélesítette kapcsolatait az antifasiszta körökkel. A háború végével, csatlakozott a Román Kommunista Párthoz (RKP), de 1946-ban kizárták a pártból és politikai szerepvállalása megszűnt. Az 1952-es letartóztatása és az 1954-es koncepciós perben kiszabott börtönbüntetés (tizenkét év) mélyen megrendítette; végül 1955-ben szabadult. Szabadulása után hosszú éveken keresztül marginális szerepben maradt, 1972-ben visszatért az RKP-ba, ahol Nicolae Ceaușescu reformtörekvéseiben bízott. 1974-ben hirtelen halt meg. Jordáky életútja a politikai üldöztetés és a kompromisszumok története, amelyben mindig próbálta érvényesíteni baloldali elveit az erdélyi magyarság javára.

Előző munkáid baloldali mozgalmak történetének feltáráshoz kötődtek, így került Jordáky is a képbe?

A történet valamikor 2015-ben, vagy 2014-ben kezdődött. Még kolozsvári egyetemista koromban, egy éjszakai séta alkalmával Bárdi Nándorral beszélgettem hosszasan. Aki nem tudná, ő az a történész, aki módszeresen irányítja a fiatal pályatársakat, hogy az erdélyi közelmúlt feltáratlan részeit kutatva, közösen kialakítsunk az elmúlt százvalahány évről egy összefüggő narratívát. Én a mesteri dolgozatomat a Csík megyei kommunista szervezkedésekből írtam, tehát már akkor ilyen baloldali dolgokkal foglalkoztam. Bárdi Nándorral Vasile Luca, vagyis Luka Lászlóról beszélgettünk, aki a román kommunista párton belül a legmagasabb pozícióba jutott magyar volt, ugyanis a főtitkár-helyettesi posztig vitte, de aztán természetesen kizárták, letartóztatták, következett a börtön, és a többi.

Akkor én felvetettem Nándornak, hogy én szeretném mélyebben beleásni magam Vasile Luca történetébe. Bajos lesz, mondta, mert neki van négy év moszkvai tartózkodása, én pedig nem tudok oroszul, nem tudok moszkvai forrásokat hasznosítani. De van egy másik izgalmas fickó, ajánlotta, akinek Kolozsváron megmaradt a hagyatéka, rengeteget írt, ott vannak a naplói is. Jordáky Lajosnak hívják. Valamicskét már tudtam Jordákyról, hogy ő szocdem volt, de én akkor nagyon bele voltam a kommunistákba bolondulva. Kicsit vonakodtam, hogy á, szocdem, nem elég forradalmi nekem, de végül is kikötöttem Jordákynál, és nem bántam meg, mert fantasztikus élmény volt a naplóit végigolvasni, meg az összes ügyén végigmenni.

Említetted, Bárdi Nándor azzal csábított, hogy milyen gazdag, feldolgozatlan, forrásokban bővelkedő hagyatékról van szó. Mekkora anyagon kellett átrágnod magad?

Kutatásomnak egyik legfontosabb publikálatlan forráscsoportját az Erdélyi Múzeum Egyesület Kézirattárában őrzött Jordáky-hagyaték képezte, amit Bárdi Nándor rendezett a kétezres évek elején. A hagyatékban találhatók Jordáky Lajos naplói, amelyek az 1933–44, 1947–1957 és 1971–74 közötti időszakot ölelik fel. Érdekesség, hogy ezek nem tekinthetők teljesen autentikus naplóknak: az egyik füzetben, például, feljegyzés található arról, hogy maga Jordáky több bejegyzést újraírt és kihagyott bizonyos részeket, így egyfajta „szelektív emlékezetként” használta őket. Ezeket a naplókat én digitalizáltam, és tervezem a jegyzetelt kiadásukat is.

Ezen túlmenően ott voltak Jordáky különféle más ego-dokumentumai – önéletrajzai, levelei és szakszervezeti beszédei –, amik szintén rendkívül fontosak voltak. Az egyik legérdekesebb dokumentum egy 115 oldalas önéletírás 1952-ből, amelyet Jordáky maga is manipulált, hogy megfeleljen a párt és a Securitate elvárásainak. Az önéletrajz fejlécéhez Jordáky később saját kezűleg hozzáírta: „Ez az önéletrajz a Párt Ellenőrző Bizottsága és a Securitate kívánságára készült. Ezért maximálisan önbíráló a hangja. Túl sok koncessziót tettem, de akkor az életemet próbáltam megmenteni.” Ez a megjegyzés arra utal, hogy Jordáky tudatosan próbált alkalmazkodni a diktatúra elvárásaihoz, miközben dokumentumait kordokumentumként is megőrizte.

Milyen titkosszolgálati anyagokat és sajtóforrásokat dolgoztál fel, és milyen új megvilágításba helyezték ezek a Jordáky-életutat?

Elég nagy hangsúlyt fektettem a titkosszolgálati anyagokra, különösen a Securitate Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) több mint egy tucat dossziéjára. Ezek között található a 12 kötetnyi 1952-es kihallgatási jegyzőkönyv és perirat, valamint Jordáky megfigyelésének dokumentációja. A CNSAS anyagai nemcsak Jordáky politikai üldöztetésének részleteit tárták fel, hanem bemutatták a román kommunista párt belső működését is. Például az egyik 1955-ös PB-ülés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy Gheorghiu-Dej, a pártvezető, sajátos cinizmussal javasolta Jordáky és társai szabadon bocsátását, mondván, hogy „nem voltak hazaárulók, hanem magyar patriótaként viselkedtek 1944 nyarán-őszén.” Ez a jegyzőkönyv rávilágít arra, hogy a pártvezetés hogyan próbálta utólagosan manipulálni az igazságot és átírni a történelmi eseményeket saját politikai érdekeinek megfelelően.

A korszak sajtója is fontos forrás volt. Jordáky Lajos szinte naponta szerepelt az 1944-45-ös átmeneti időszakban a Világosság című lap címlapján, amely részletesen beszámolt különböző tömeggyűléseken elmondott beszédeiről és politikai szerepvállalásáról. Igyekeztem nem csak az újságcikkek nyilvánvaló tartalmára, hanem a mögöttes történetekre is figyelni. Így például érdekes következtetéseket tudtam levonni arról, hogy Jordáky miért beszélt magyarul egy román tömeggyűlésen 1945-ben, ami miatt Gheorghiu-Dej is felelősségre vonta. Ez az eset jól mutatja Jordáky ambivalens helyzetét: egyszerre próbált megfelelni a pártnak és megőrizni nemzeti identitását.

A kutatásban használt források tehát nem csupán dokumentumok összességeként, hanem Jordáky életútjának komplex összefüggéseit feltáró eszközként is szolgáltak, megvilágítva azt a politikai és társadalmi kontextust, amelyben Jordáky tevékenykedett.

Említetted, hogy a naplóit magad digitalizáltad. Ez a fajta munka mit adott hozzá konkrétan a Jordákyról való tudásodhoz?

Összesen 10-11 kézírásos füzetről beszélünk, és nekem a legelső dolgom az az volt, hogy ezeket a füzeteket begépeltem. Tehát úgy közelítettem Jordákynak személyiségének a megismeréséhez, hogy gépeltem a naplót, és ezáltal közelebb kerültem az ő gondolkodásához. Egészen elképesztő volt számomra, hogy a legvéresebb sztálini korszakban, tehát a negyvenes években képes rajongással beszélni a Szovjetunióról, meg magáról Sztálinról. Ezekkel párhuzamosan pedig rajongva írt arról, hogy épp olvasta Széchenyi Istvánnak a Hitelét vagy a naplóját, Kossuthnak az iratait, és mennyire büszke arra, hogy ennek a kultúrnemzetnek a része, hogy ő magyarnak született. Ekkor ismertem fel a könyvemnek egyik legfontosabb állítását, hogy Jordáky életében végigmegy ez a kettősség: a naplóiban teljesen őszintén írja, hogy szereti a Szovjetuniót, és azt is, hogy szereti nemzetét, a magyar nemzetet, és szereti az itt élő románokat. Ezek így folyamatosan benne vannak.

A naplói azonban nemcsak a politikai és ideológiai átalakulásairól szólnak. Részletesen ír a hétköznapokról is, különös érzékenységgel ábrázolva a kolozsvári mindennapokat. Például, amikor az ötvenes évek elején a kolozsvári színházban dolgozott, sok színészt közelről megismert, és aprólékos portrékat festett róluk. Poór Lilivel például nagyon jó kapcsolatot ápolt, és megemlítette, hogy Lili „már megint nem olvasta el a kötelező Sztálin-cikket”. A naplói ilyen kis történetekkel telnek meg, amelyek élettel töltik meg a politikai és történelmi események kontextusát. Ugyanilyen részletességgel ír arról is, hogy a kolozsvári utcákon mi történik, vagy hogy milyen volt az élet a Jókai utcai vendéglőben, ahol gyakran találkozott ismerőseivel.

Különösen érdekes az is, amikor a hatvanas években először engedték ki külföldre, és Budapestre utazott. Az öccsének autóját könyvekkel pakolták meg, és az út során többször lerobbantak, mert a könyvek súlya miatt a kocsi gyakran meghibásodott. Ezek a részletek nagyon jól mutatják, hogy Jordáky naplója nem csak politikai dokumentum, hanem valósággal életre kelti a kort és annak mindennapi mozzanatait is.

Nemrég Márki Sándor, a kolozsvári egyetem történészprofesszorának a naplójáról beszélgettem Erdész Ádám levéltárossal, történésszel, aki óriási munkával gondozta ennek az elképesztő méretű emlékiratnak a kiadását. Te tervezed-e a Jordáky-naplók önálló kiadását?

Igen, mindenképpen szeretnénk a naplókat kiadni. Jordáky naplója nemcsak a politikai nézeteiről ad képet, hanem rendkívül gazdag társadalmi hálózatáról is. Kapcsolatban állt például Mikó Imrével, Venczel Józseffel, de Márton Áronnal is, aki a katolikus egyház jelentős alakja volt. Amikor Jordáky és Márton Áron találkoztak a börtön után, az ölelésüket érzékenyen írja le, de már nem részletezi, hogy pontosan miről beszélgettek másfél órán keresztül.

Ugyanígy említi, hogy 1956 októberében, a magyar forradalom előestéjén Tamási Áron is Kolozsváron járt nála, de a naplójában csak egy fél mondat szerepel arról, hogy „a magyar irodalom kérdéseiről beszélgettünk”, holott valószínűleg az erdélyi magyarság helyzetéről is esett szó közöttük. A naplók gazdag forrást jelentenek, de sokszor éppen az a legérdekesebb, amit nem mondanak ki egyértelműen, hanem csak sejtetnek.

A napló kiadására már pályáztunk is, de sajnos nem kaptunk támogatást. Most újabb lehetőségeket keresünk, és már elkezdtük a lábjegyzetelést, hogy pontos, történetileg hiteles kiadást készíthessünk.

Jordáky élete rendkívül sok hullámvölgyet tartalmazott. Hogyan osztanád fel az ő pályafutását, melyek voltak a legfontosabb periódusai?

Életének legjelentősebb időszaka az 1944 ősze és 1945 tavasza közötti interregnum volt, amikor Észak-Erdélyben, a magyar és román közigazgatás közötti vákuumban ő és társai gyakorlatilag irányították a közigazgatást, és próbáltak egy baloldali egységet létrehozni. Ez az időszak azért is fontos, mert ő lett a helyi magyar közösség egyik vezető alakja. Például 1945 márciusában, a 60 ezres kolozsvári népgyűlésen, ahol Groza miniszterelnök és Visinszkij szovjet teljhatalmú megbízott is részt vett, Jordáky beszédet mondott magyarul. Emiatt azonban Gheorghiu-Dej, a kommunista párt vezetője dühös lett, és kérdőre vonta kolozsvári embereit, hogyan merészeltek ilyesmit megengedni. Ez a helyzet is mutatja, hogy Jordáky már ekkor is a hatalom szélén egyensúlyozott.

Az 1944-45-ös időszak volt karrierjének csúcspontja, de ezt gyors hanyatlás követte. 1946 tavaszán kizárták a Román Kommunista Pártból, mert „erdélyi autonomistának” és „magyar nacionalistának” tartották, és azzal vádolták, hogy nem nyilvánult meg egyértelműen Bukarest mellett Észak-Erdély jövőjét illetően. Ezt követően Jordáky visszavonult a közélettől, és egy ideig a kolozsvári színház irodalmi titkáraként, gyakorlatilag cenzorként tevékenykedett. A színház bolsevizálásával próbálkozott, de hamarosan újabb bukás következett: 1952-ben letartóztatták, és több erdélyi magyar kommunista értelmiségivel együtt – például Balogh Edgárral, Csőgör Lajossal és Demeter Jánossal – egy konstruált perben hazaárulással vádolták.

Ez a börtönélet volt élete legnagyobb mélypontja. Jordáky-t 12 év kényszermunkára ítélték, amiből három évet töltött le, 1955-ben szabadult elnöki rendelettel. A börtönévek alatt szembesült a rendszer kegyetlenségével és azzal, hogy sok régi barátja és harcostársa elárulta. A kihallgatási jegyzőkönyvekből látszik, hogy fizikailag valószínűleg nem bántalmazták, de pszichológiai terrornak – például alvásmegvonásnak és zsarolásnak – kitették. Még a saját párttársai is elhatárolódtak tőle; barátai, mint Balogh Edgár és Nagy István, a párt nagygyűlésén ellene vallottak. Ez a fajta megalázás mély sebeket hagyott benne.

Jordáky börtönbe kerülése jelentős fordulópontot hozott a gondolkodásában. Hogyan változtak a szocializmusról alkotott nézetei ebben az időszakban, mit árul el erről a naplója?

A börtönévek alatt Jordáky nem szakított teljesen a szocializmussal, de komolyan szembekerült a sztálini úttal. A börtön után elkezdett nyugati társadalomtudományos irodalmat olvasni, például Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir műveit, hogy alternatív szocialista modelleket találjon. Rájött, hogy a szocializmusnak más úton kell haladnia, mint amit a szovjet típusú, totalitárius rendszer kínált. Megpróbált egy demokratikusabb, emberközpontú szocializmus felé orientálódni. Ez az intellektuális fordulat szorosan kapcsolódott a börtönélményeihez, ahol megfigyelhette a rendszer kegyetlenségét és ellentmondásait.

A fogság évei ráébresztették, hogy a szovjet típusú szocializmus sok tekintetben ellentmond annak, amit ő egykor hitelesnek és igazságosnak gondolt. A börtönévek után ismételten szembekerült a hatalommal, különösen 1956-ban, amikor kiállt a magyar forradalom mellett.

Szabadulása után ugyanis, 1955-ben, egy rövid időre visszatérhetett az egyetemre, de 1956-ban ismét letartóztatták, mert a magyar forradalom ügyét támogatta, és nem volt hajlandó aláírni a forradalom elítélését. Újabb hat hónap vizsgálati fogság után végül szabadon engedték, de ezúttal is megalázó helyzetekben kellett részt vennie. Például nyilvános önkritikát kellett gyakorolnia a párt nagygyűlése előtt, és meg kellett alázkodnia korábbi barátai és harcostársai előtt, akik szintén ellene fordultak. Ez az élmény tovább mélyítette a rendszerrel szembeni kritikus attitűdjét, ugyanakkor megmutatta a kitartását és az elvei melletti hűségét.

A börtönévek után a kolozsvári Történeti Intézetben dolgozott kutatóként, ahol még inkább a perifériára szorult. Bár a kutatói munkában próbált új területeken is érvényesülni, mint a korai kolozsvári színház- és filmtörténet, mégis érezhető volt, hogy a hivatalos tudományos életben mellőzött figura maradt. Ennek ellenére Jordáky továbbra is aktívan részt vett a helyi kulturális életben: előadásokat tartott, publikált, és próbált hidat építeni különböző ideológiai és politikai csoportok között.

Hogyan alakult Jordáky kapcsolata a hivatalos tudományos körökkel, és milyen szerepe volt a kapcsolati hálójának a későbbi években?

Mindig is ambivalensek voltak ezek a kapcsolatok. Bár próbált érvényesülni a tudományos életben, a hivatalos tudományos közeg – például olyan ismert kutatók, mint Jakó Zsigmond és Benkő Samu – nem fogadta be teljesen. Egy autodidakta tudósnak tartották, aki sokféle, egymástól teljesen különböző területen, például szociológiában és színkritikában is próbálta magát megvetni, emiatt nem vették komolyan, és gyakran a partvonalra szorult. Ezért Jordáky időről időre visszatért a gyökereihez, és külvárosi szociográfiával, valamint munkásművelődési estek szervezésével foglalkozott.

Kapcsolati hálója széles volt, de a hivatalos tudományos közegben nem igazán tudott érvényesülni. Ugyanakkor a nyugati folyóiratok, például a Le Monde és más lapok beszerzése miatt sokan felkeresték, és fontos információforrásnak számított a helyi értelmiségi körök számára. Mindenki hozzá járt olvasni, mert a legújabb nyugati irodalmi és politikai híreket tartalmazó sajtót járatta, és ez a fajta kapcsolattartás segítette őt abban, hogy továbbra is releváns maradjon a kolozsvári intellektuális közösségben, annak ellenére, hogy hivatalosan sokszor mellőzték.

Munkásságának jelentősége inkább abban rejlik, hogy valamilyen módon folyamatosan jelen volt a kolozsvári közéletben, és próbálta előmozdítani az erdélyi magyarok jogait és érdekeit. Jordáky neve mára valamiféle legendás atmoszférát kapott Kolozsváron, ezért is nehéz elhinnünk azt, hogy annak idején, nem vették komolyan. Azt hihetnénk ugyanis, hogy mindennapos jelenléte az utcán, a közösség életében, és az, hogy egy szocialista rendszerben is képes volt szembemenni a hatalommal, különleges figurává tette őt a kolozsvári magyarok szemében, és mellé álltak. Nem így volt.

Fura, hogy közismertsége ellenére ennyire mellőzött figura maradt, nem tudta áttörni azt a marginalizációt, amiről beszélsz. Kinek a hibája ez, miért sodródott ki a mainstreamből?

Jordáky hatása kettős volt. Egyrészt folyamatos jelenlétével és társadalmi aktivitásával fontos szereplője volt a kolozsvári magyar közösségnek. Rendszeresen részt vett közösségi eseményeken, előadásokat tartott, és igyekezett a helyi munkásmozgalmat támogatni. Nevéhez fűződik például több színházi és irodalmi rendezvény megszervezése is. Az ő személyes kapcsolatai révén sokan megismerték a baloldali mozgalom céljait és értékeit, és próbálták összeegyeztetni azokat a helyi közösség érdekeivel.

Másrészt azonban marginális figura maradt, mert munkássága gyakran nem haladta meg a szociáldemokrata brosúrák színvonalát. Bár voltak komolyabb történettudományi munkái is, például a román nemzeti mozgalomról vagy a korai kolozsvári filmgyártásról szóló kutatásai, ezek ismeretlenek maradtak a szélesebb közönség előtt. Ennek oka részben az lehetett, hogy Jordáky sokszor szembement a hivatalos pártirányvonallal, ami miatt munkáit nem igazán népszerűsítették, és a történelmi kánonban sem kaptak helyet.

Milyen új irányokat látsz Jordáky életének további feldolgozásában?

További kutatási irány lehet az ötvenes évek koncepciós pereinek részletesebb feltárása, különös tekintettel az erdélyi magyar értelmiségiekre. A cél egy olyan tipológia létrehozása, amely bemutatja, milyen volt a magyar közösséget érintő koncepciós perek jellege. Ide tartozna nemcsak Jordáky pere, hanem például Márton Áron esete is. Emellett a pártvezetésen belüli tisztogatásokat is érdemes lenne vizsgálni, például Vasile Luca esetét, akit szintén magyar nacionalizmussal vádoltak. Ezek az ügyek segíthetnek megérteni a korszak összetettségét és a romániai magyar közösség kihívásait.

Hogyan ítéled meg Jordáky hozzájárulását az erdélyi magyarság történetéhez és kulturális emlékezetéhez?

Jordáky a baloldali gondolkodás és a kisebbségi jogvédelem különleges ötvözetét testesítette meg, és munkássága, bár sokszor a szélre szorították, hozzájárult ahhoz, hogy legalább most elkezdjük az erdélyi magyar kulturális emlékezetbe beemelni azokat a baloldali figurákat és mozgalmakat, amelyek eddig kevésbé voltak elismertek. Jordáky neve emlékeztet arra, hogy Erdély története nem csak a jobboldali vagy nemzeti irányultságú szereplőké, hanem egy sokszínű paletta, ahol helyet kell adni minden politikai irányzatnak.

Jordáky megpróbálta felhívni a figyelmet arra, hogy az erdélyi magyarság jogait és érdekeit nemcsak jobboldali politikai eszközökkel lehet képviselni, hanem egy baloldali, szocialista keretben is. Bár sok illúziója volt a szocializmus és a nemzetiségi kérdések megoldhatóságával kapcsolatban, próbálkozásai arra emlékeztetnek, hogy minden politikai és ideológiai irányzat hozzájárulhat az erdélyi magyarság történetének és kulturális örökségének gazdagításához.