Erőteljes társadalmi üzenetekkel jelentkezett a 2024-es Velencei Biennálé

Április 20-án nyitotta meg kapuit, és november 24-éig látogatható a 2024-es Velencei Biennálé. A rendezvénynek két fő helyszíne van, a Giardini és az Arsenale egy-egy nagyszabású, önálló, de egymást kiegészítő központi kiállítással. Ezeket veszi körül a nemzeti pavilonok legnagyobb része, néhány ország azonban ezeken kívül, a város különböző pontjain rendezte meg tárlatát. Bár a struktúra a régi, a tartalom nagyon is új, sőt, korszakalkotó, és megpróbálom összefoglalni, hogy miért.

Velence Első Nemzetközi Művészeti Kiállítását 1895-ben, I. Umbertó olasz király és felesége, Savoyai Margit olasz királyné tiszteletére rendezték. Az azóta eltelt 129 évben a rendezvény talán soha nem volt nem politikai: Mussolini miniszterelnökségének idején például a fasiszta kormány propagandaeszköze lett, 1934-ben Hitler is meglátogatta a Biennálét, majd 1993-ban, Hans Haacke német konceptuális művész Meghiúsult remény című installációjában feltörte és összezúzta országa pavilonjának burkolatát, melyen egykor a náci vezető is állt. Történetéből nem hiányoznak a tüntetések, a korszakalkotó állásfoglalások, és nagyon úgy tűnik, hogy az idei, 60. Nemzetközi Művészeti Kiállítás bekerül a különösen jelentős kiadások sorába, és bár vannak, akik kritizálják a tárlatok és a nemzeti pavilonok 19. századi struktúráját, az alapján, amit az idei megnyitón, illetve az azt követő néhány napban láthattunk, a legtöbb ország számára a résztvétel ezúttal nemcsak reprezentáció, hanem lehetőség az önvizsgálatra, szembenézésre beismerésre, felelősségvállalásra, jóvátételre. Lehetőség az új ígéretekre. A reményre, hogy ezen a világon mégiscsak mindenkinek egyformán van hely.

Az idei Velencei Biennálé címe Idegenek mindenhol (Foreigners Everywhere/Stranieri Ovunque), ami a kurátor, a brazíliai Adriano Pedrosa szerint legalább kétféleképpen értelmezhető: egyfelől bárhová is megyünk, bárhol vagyunk, mindig találkozunk idegenekkel: ők – bár mondhatnánk azt is, hogy mi – mindenhol ott vannak; másfelől bárhol is lennénk, legbelül valójában mindannyian mindig idegenek vagyunk. A kifejezés a rendezvénynek otthont adó városban egy speciális jelentésréteget is nyer: Velence eredeti lakosságát a római városok menekültjei képezték, a település idővel a közlekedés és a kereskedelem egyik legfontosabb központjává vált a Földközi-tengeren, ma pedig a helyi lakosság száma eltörpül a városba látogatóké mellett. Velencében mindenhol idegenek vannak.

A szókapcsolat ugyanakkor értelmezhető mottóként, szlogenként, mozgósító felhívásként, izgatottságból, örömből vagy akár félelemből fakadó felkiáltásként: Idegenek mindenhol! Legalább ennyire fontos azonban, hogy ez ma kritikai jelentőséggel is bír a Földközi-tenger térségében, Európában és a világban, hiszen az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint az erőszakkal kitelepítettek száma 2022-ben az eddigi legmagasabb, 108,4 millió volt, és ez 2023-ban valószínűleg még tovább nőtt.

Az ember természetes állapota a vándorlás, ez alól a művészek sem kivételek, sőt! A Biennale Arte 2024 tehát elsősorban olyan művészekre összpontosít, akik maguk is idegenek: bevándorlók, kivándorlók, diaszpórában élők, emigránsok, száműzöttek vagy menekültek – különösen azok, akik a globális dél és a globális észak között vándoroltak. A migráció és a dekolonizáció kulcsfontosságú témák – szögezte le Adriano Pedrosa, aki a rendezvény első latin-amerikai kurátora, mi több az első, aki a déli féltekén él.

És valóban! A Giardini és az Arsenale központi kiállításaiban a 2022-es kiadás példáját követve hangsúlyos a női jelenlét, ám ezúttal annyi latin-amerikai, őslakos, afrikai, közel-keleti, ázsiai művész szerepel, amennyi még soha a Biennálé történetében! Művészek, pontosabban műalkotások, melyek végre elmondhatják a másik narratívát, vagyis a többit, ami mind legalább annyira érvényes, mint az az egy, amit mi itt a nyugati civilizációnak nevezett kultúrkörben ismerünk. Végre elmondhatják, ám ezúttal nem a lakónegyedi kocsmákban, civil szervezetek közösségi tereiben vagy közlekedési táblákra ragasztott matricákon, hanem hangosan, a művészeti világ legnagyobb biennáléján. Ez azért is nagyon fontos, mert ezek után meglehetősen nehéz lesz érvényes és jó dolgot csinálni a művészetek, kiállítások terén a mindenkori másik szempont bevonása nélkül. Idővel talán még nálunk is.

Ezt egyébként nemcsak én mondom, hanem például a The Art Newspaper podcastjének házigazdája, Ben Luke és a Velencei Biennáléról szóló különkiadás vendégei, Louisa Buck és Jane Morris kritikusok is, akik szerint az idei kiadás egy kánonváltó kiáltvány.

Romániát Șerban Savu kolozsvári festő és a szintén Kolozsváron élő és alkotó Ciprian Mureșan mint kurátor képviseli, hozzájuk csatlakozott az Atelier Brenda (Nana Esi, Sophie Keij), egy brüsszeli székhelyű grafikai tervezőiroda. A román pavilon címe What Work Is, mely nem kérdésként, sokkal inkább a munka változó természetére, viszonylagosságára való rámutatásként értelmezhető. Az alkotók a tárlattal értő és érzékeny válaszokat adtak a biennálé kurátorának felvetéseire. Șerban Savu Románia történeti-kulturális örökségét, illetve a kortárs társadalmi problémákat egyaránt figyelembe véve a munka és a pihenés között húzódó képlékeny határ ikonográfiáját festette meg, ám az életképeket nézve óhatatlanul eszünkbe jutnak a külföldi román – és magyar – munkavállalók, valamint a közelmúltban Romániába érkezett vendégmunkások is. A művész-kurátor páros egy szárnyasoltár- vagy sokkal inkább egy ikonosztáz-szerű installációba építette be a festményeket, mely újabb távlatokat nyit az értelmezés számára. Nem mellékes, hogy a román pavilont mind az Euronews, mind a Forbes ajánlja.

Az önvizsgálatnak, az új hangoknak, az identitáskereséseknek ebben az együtthangzásában a magyar pavilon lesújtóan semmitmondó. Nemes Márton Techno Zen című kiállítása egyébként is kissé erőtlen lenne, de tekintetbe véve a biennálé teremtette kontextust, meghökkentő a disszonancia. Rikító színű képtárgyak, reflektorok, hangok. A tárlat hivatalos leírása szerint egy multiszenzoriális összművészeti alkotás, hipnotikus térdinamika, transzcendens élmény, mely a techno szubkultúra és az éjszakai klubok világát idézi. A szöveg a következő gondolattal zárul: „A kiállítás három fő részre tagolódik, amelyeket a látogató akkor fogadhat be, tapasztalhat és érthet meg teljes mértékben, amikor a tér közepén, a pavilon tereit összekapcsoló átriumban áll. Ez a pozíció – a középen állás – egyszerre hordoz fizikai, ontológiai, ugyanakkor szimbolikus jelentést is. E szélsőségesen polarizált, árnyalatokat nélkülöző vagy teljes mértékben kizáró társadalmi jelenségek által jellemzett korban ez a projekt egy emberségre, nyitottságra, toleranciára biztató humanista üzenetet kíván közvetíteni.” Egy kifejezett, szépen artikulált középen állás egyébként rendben is lett volna, de én úgy érzékeltem, hogy a magyar pavilonban valójában semmi ilyesmiről nincs szó. Ez a leíráshoz mintha szükségből hozzácsatolt értelmezés annyira erőltetettnek hat, hogy már-már azt mondanám, hogy cinikus. A Techno Zen című vállalkozás ennek ellenére mindenképpen egy pozíció, de legalábbis egy gesztus. Az én interpretációm szerint azonban ez nem tartózkodás, hanem sokkal inkább elfordulás.

A központi kiállítások mellett lehengerlő az afrikai jelenlét: a nigériai pavilon frissessége pillanatok alatt mintha egy másik világba repítene. A közelmúlt műtárgy-visszaszolgáltatásainak köszönhetően Beninben is fellendült a kulturális élet, ennek részeként az ország idén a Velencei Biennálén is debütált. A benini pavilon fő témái a nyugatiak által amazonoknak nevezett agojie nők, a rabszolga-kereskedelem, a Gelede-filozófia, melynek központi aktusa a nők ünneplése, illetve a vodun vallás. Mindez több szálon kapcsolódik mind a rendezvény kurátorának, Adriano Pedrosanak a felvetéseihez, mind Benin kortárs identitáskereséséhez. Példa erre a vodun vallás rehabilitálása, mely a gyarmatosítás óta tabunak számított, idén januárban viszont már az első vodun fesztiválon vehettek részt a beniniek. Benin mellett Etiópia, Szenegál és Tanzánia is idén debütált Velencében.

Több nemzeti pavilon esetében is őslakos művész(ek) képviseli(k) az adott országot. Ezt láthatjuk az Amerikai Egyesült Államok, Brazília és Ausztrália Pavilonjában is. Ez utóbbi, melyben Archie Moore munkáit láthatjuk, megkapta idén az Arany Oroszlánt a legjobb nemzeti részvételért. Ezt láthatjuk az Amerikai Egyesült Államok és Brazília Pavilonjában is. Az Adriano Pedrosa által felvetett centrális témákat feldolgozó nemzeti pavilonok közül az egyik leggyakrabban emlegetett pedig a Spanyolországé. A perui származású, Madridban élő Sandra Gamarra Heshiki ugyanis a kurátorral, Agustin Perez-Rubioval együttműködve a klasszikus művészeti múzeumok, képtárak mintájára létrehozta a Pinacoteca Migrantet, melyben a spanyol kulturális örökség részét képező műalkotások újraértelmezése által vizsgálja Spanyolország gyarmati múltját és annak máig tartó hatásait.

Egyik alkotásának alapja például Frans Hals 1640-ből származó hatalmas remekműve, a Család a tájban, mely a madridi Museo Thyssen-Bornemisza gyűjteményének egyik jelképes darabja. A jó hangulatot idéző csoportképen szinte elrejtve egy kicsinyített afrikai szolga is szerepel, akinek fekete arca beleolvad a fák lombjába. Gamarra Heshiki megfordította a festmény hatását azáltal, hogy az európaiakat egyszínűvé festette át, így ezúttal ők vesznek bele a háttérbe, a szolgájuk fekete bőre pedig kitűnik abból. A sarkokban újságokból és magazinokból kivágott, a napjainkban kitelepített afrikaiakat ábrázoló, kollázsszerű kiegészítések láthatóak. A kortárs festmény emellett egy fémes termál takaró által a térbe is kiemelkedik. Ez a felterített, belógatott tárgy egy védőfelszerelés, melyet a tengerből mentett bevándorlók és menekültek kapnak. A művész tervezi egy Ghánából származó textília hozzáadását is a munkához, utalva azokra a kutatásokra, melyek szerint a Hals festményén szereplő szolgát onnan hozhatták holland földre – közölte nemrég a The Art Newspaper egy télen készült interjúra is hivatkozva. Sandra Gamarra Heshiki kiterjedt kutatásra épülő munkája során egyébként nemcsak az emberek, hanem a természet, az állatok és a növények sorsát is feldolgozta ebben az új narratívában.

A spanyol pavilon ez utóbbi tekintetben azonban nem az egyetlen. A cseh és szlovák művészek továbbgondolták a biennálé központi témáit, ráirányítva a figyelmet az állatok gyakran önkényes és erőszakos vándoroltatásának tragikus következményeire. Csehország tárlata egy zsiráf, Lenka történetét beszéli el. Lenkát 1954-ben fogták be Kenyában, és a prágai állatkertbe szállították, hogy ő legyen az első csehszlovák zsiráf. Csak két évet élt túl a fogságban, majd testét a prágai Nemzeti Múzeumnak adományozták, ahol 2000-ig múzeumi tárgyként volt kiállítva. A vállalkozás bátor, mégis játékos. A látogatók besétálhatnak, beülhetnek Lenka testébe, miközben a zsiráf hangját hallgatják, aki arról mesél, hogyan érezte magát, amikor elszakították a családjától, illetve az utazás során.

Ukrajna természetesen a társadalma jelentős részét érintő problémára, a menekült létre fókuszált. Az ukrán tárlaton látható munkák szelíden, humorosan szívfájdítóak. Egy több képernyőből álló installáción például színészek játsszák el a befogadó országok által kimondatlanul elvárt, elfogadható, egyáltalán a megfelelő vagy akár ideális menekült-típusokat. A játékosságot mindössze egy, a térbe diszkréten beillesztett videó helyezi perspektívába: a háború első napjaiban és kezdeti időszakában készített, amatőr felvételekből álló képsor. Itt kell megemlíteni, hogy Oroszország 2022 után idén sem vesz részt a biennálén.

Végezetül nem lehet szó nélkül hagyni azt, hogy a palesztin néppel való szolidaritás hangjai az egész rendezvényt áthatják. Helyenként bátortalanul, alig hallhatóan, helyenként azonban nagyon is határozottan bukkannak fel. Idén februárban többezer művész, kurátor, író és kulturális dolgozó nyílt levélben kérte Izrael kizárását a biennáléról, Olaszország kultuszminisztere azonban elítélte és szégyenletesnek nevezte az akciót. A feszültség, illetve az izraeli pavilon bojkottja fokozódott, míg végül a művész, Ruth Patir és a kurátorok, Mira Lapidot, valamint Tamar Margalit úgy döntöttek, hogy az elkészült kiállítást zárva tartják, és akkor nyitják meg, amikor tűzszüneti- és túszszabadítási megállapodás születik. Döntésüket – melyről állítólag az izraeli kormányt előzetesen nem értesítették – egy, a pavilon zárt ajtajára ragasztott rövid üzenetben tudatták az érdeklődőkkel.

Valójában nagyon nehéz összefoglalni, hogy milyen sok szempontból fontos az idei Velencei Biennálé. Az elmúlt napokban számos összefoglaló, elemzés, toplista jelent meg főleg a nemzetközi szaklapokban, magazinokban, és bár a vélemények nem mindig egyeznek, az kétségtelen, hogy amit láttunk, az provokatív, inspiráló, gondolkodásra és átgondolásra késztet. A történelemnek nincs vége. Láthattuk ezt ebben a hatalmas hömpölygésben, ami lázba hozta a művészeti világot – és nemcsak.