Újranyílik Erdély legjelentősebb középkori és kora újkori kőfaragvány-gyűjteménye

Bár a kőtárat hivatalosan sosem zárták be, 1994 óta lakat alatt áll, legfeljebb kutatókat, művészettörténészeket engedtek be ide. Amikor a kőtárért felelős muzeológussal, Mihály Melindával belépünk a kapualjból nyíló épületszárnyba, két férfi épp az utolsó simításokat végzi a falon és a faragványok talapzatán. Mint megtudjuk, ezzel párhuzamosan a világítás beállításán dolgoznak a szakemberek, illetve a feliratok elhelyezése van még hátra a nyitásig.

Hosszú idő után lesz ismét lehetősége a kolozsvári iskolásoknak és egyetemistáknak úgy tanulni építészet- és művészettörténetet, hogy közelről megnézhetnek egy-egy jelentős szemöldökgerendát vagy zárókövet, élőben láthatják, hogy milyenek voltak például a reneszánsz Wolphard–Kakas-ház főtérre néző ablakai, mielőtt elbontották volna őket a 19. század végén.

Mihály Melinda szerint a kőtár azért nem volt sokáig látogatható, mert 1994-ben az érdeklődés hiánya és a faragványok rossz állapota miatt bezárt, majd az akkori vezetőség előbb az Asclepyios Egyesületnek engedett át néhány termet, hogy itt hátrányos helyzetűeknek osszon gyógyszereket, aztán a farestaurátor műhely költözött át a kőtár hátsó részébe. A közelmúltig a kőtár termeit bútorraktárnak is használták. A kiállítás újragondolásához a múzeum épületének felújítása szolgáltatta az apropót, a faragványok restaurálása végül 2016-ban kezdődött el. „Ez évekig húzódott, mert a múzeum saját bevételekből fedezte. Az épület szerkezetének megerősítését és a termek felújítását támogatta a kulturális minisztérium, a faragványok restaurálását azonban nem, így több tételben, a rendelkezésre álló források függvényében haladt a múzeum ezzel a munkával” – magyarázta a művészettörténész.

A kőfaragványokat az intézmény elődje, az Erdélyi Múzeum Egyesület kezdte gyűjteni 1859-től, eleinte inkább római koriakat, a huszadik század eleji építkezésekkel és bontásokkal aztán egyre több középkori és reneszánsz emlék került a gyűjteménybe. 1913-ban, az Érem- és Régiségtár akkori igazgatója, Pósta Béla helyezte el a ezeket a Bástya utcai épület földszinti termeibe, ahol most, száz évvel később is láthatóak, rajtuk a ma már patinásnak ható eredeti leltári számokkal. A középkori és kora újkori kőtár teljes gyűjteménye több mint 600 tárgyat számlál, ebből korábban kétszáz volt kiállítva, de az új kiállításban számos kevésbé jelentős darabról lemondtak, hogy szellősebb, áttekinthetőbb legyen, tudtuk meg Mihály Melindától.

Az egymásba nyíló termekből álló kiállítótérbe lépve elsőként Sükösd György 1632-es díszes szarkofágja ragadja meg a tekintetünket, a harmadik teremben pedig szinte mellbe vág az elénk táruló perspektíva: a termeket ajtók helyett a felállított kapuzatok kötik össze, ezeken áthaladva járhatjuk be a kiállítást. A faragványokat súlyuk miatt csak indokolt esetben mozgatták meg, megpróbálták a nehezebben mozdíthatóak köré csoportosítani a többit témák szerint, a tematikus csoportokon belül pedig kronológiai sorrendben helyezték el a tárgyakat, magyarázta a művészettörténész. Az első két terem a síremlékeké, a harmadik teremtől pedig az építészeti emlékek következnek a román kortól a barokkig, úgy, hogy külön csoportban láthatóak például a kolozsvári városfalból származó építési feliratok. A kiállítást a Pósta Béla által rendelt gipszmásolatok gyűjteménye zárja.

„A kolozsvári kőfaragó műhely számos jelentős emlékével fogunk itt találkozni, ez az a kőfaragó céh, amelyet 1525-től említenek először az írott forrásokban, és amely a 16. és 17. században Erdély-szerte a legjelentősebb reneszánsz fejedelmi építkezéseken is aktívan részt vett. Az építészeti részleteket nagyon precízen és szépen ki tudták faragni, de nem voltak szobrászok, ezért a figuratív ábrázolások esetében egyértelműen látszik a szobrászati képzés hiánya” – mondta Mihály Melinda.

A kőtár leggazdagabb anyaga a kolozsvári polgári építészetből származik, többnyire a Főtér környékéről. Egy teljes termet kapott például Kolozsvár egyik legfontosabb reneszánsz emléke, a Főtér keleti során található Wolphard–Kakas-ház: megőrződött az épület elbontott főhomlokzatát díszítő három 16. századi kő ablakkeret, több kapuzat és az egyik tulajdonos-építtető, Wolphard István címerét viselő zárókő is. Egy másik teremben a ház egykori hatalmas reneszánsz kandallójának a párkánya is látható. Ezek az elemek nemcsak látványosak, de értékes információkat is őriznek, melyekről leolvasható, hogy ezen a házon hat évtizedeken át több kőfaragó műhely dolgozott, három különböző építési szakaszban és eltérő minőségben.

Az eredetileg gótikus házat Wolphard Adorján, a város reformáció előtti utolsó katolikus plébánosa kezdte átépíttetni reneszánsz stílusban 1534 és 1541 között. A munkálatokat unokaöccse, Wolphard István neves matematikus-csillagász folytatta, aki az udvar irányába bővítette az épületet, és azt a zodiákus-termet is kitalálta, amelyben a gyámköveket a különböző csillagjegyek díszítik – ezek a most ott működő könyvesboltban is láthatóak. Hirtelen halála után az özvegye új férje, Kakas István diplomata fejezte be az építkezést, így a Wolphard István címerét viselő zárókő már nem került a boltozatra, de megmaradt, most pedig a kőtár gyűjteményének része, az egyik olyan faragvány, amelyen még jól láthatóak a korabeli festés nyomai.

A kőtár gyűjteményének restaurálását Kiss Zoltán és csapata végezte, a fő szempont pedig a faragványok megerősítésén és megtisztításán túl az volt, hogy a korábbi és új kiegészítéseket úgy dolgozzák egybe színben és felületben az eredeti részekkel, hogy a kép egységes legyen, a szakavatott szem azonban mégis lássa közöttük a különbséget, így nyomon követhető legyen a beavatkozás. Míg néhány ablak- vagy ajtókeret viszonylag nagy darabokból áll össze, van olyan is, amelyet annak idején darabokra törve hoztak be a múzeumba, most pedig szét kellett szedni és újra összerakni őket, mint egy puzzle-t, mondta el Mihály Melinda. A Wolphard-Kakas-ház két ablakkerete is ezek közé tartozott, nagyon rossz állapotban voltak, meg voltak ereszkedve, ezért darabjaikra kellett szedni és acélrudakkal összecsapolni őket. „Ekkor jött az ötlet, hogy egészítsük ki őket az eredeti ablakosztókat imitáló gerendákkal, amelyek utalnak az eredeti formára, de a szerkezeti megerősítésben is fontos szerepük van” – részletezte a művészettörténész.

„Kihelyezünk egy-egy pannót a különböző épületekre vonatkozó, kiegészítő információkkal, archív felvételekkel, felmérési rajzokkal, és helyenként térképen is megmutatjuk majd, hogy az illető épület, amelynek egy-egy részlete a kiállításon látható, hol állt eredetileg, főleg az olyan kolozsvári lakóházak esetében, amelyeket már lebontottak, és ma már nem közismert az eredeti elhelyezkedésük” – beszélt a kiállítás végső formájáról Mihály Melinda. A műtárgyak alatt magyar, román és angol nyelvű felirat lesz, a pannók egyelőre csak román nyelvűek lesznek, de a tervek szerint később elérhetővé teszik a szövegeket magyar és angol nyelven is, emellett dolgoznak a kiállításvezető és gyűjteményi katalógus elkészítésén, mondta.

Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum az országos helyreállítási terv keretében új épületet tervez a Kolozsvár melletti Szászfenesre, a középkori és kora újkori kőtár azonban a tervek szerint a Bástya utcai épületben marad, akárcsak a még felújításra váró, szintén nagyon jelentős emlékanyagot tartalmazó római kőtár. Ezek mellett néhány klasszikusabb, Erdély vagy Kolozsvár történetével foglalkozó kiállítást rendeznének még be a központi épületben. Szintén ehhez az intézményhez tartozik a Gyógyszerészeti Múzeum, amely a főtéri, nagyrészt már felújított Hintz-házban működik, és több év szünet után hamarosan szintén újranyit. Bár korábban júniusra ígérték, a nyitás időpontja végül októberben várható.