Parti Nagy Lajos: A nacionálimperializmus, yachtos-kacagányos kisgömböcéria után jönni fog a vízözön

Parti Nagy Lajos baromságnak tartja, hogy költőfejedelem lenne, mint azt ráaggatták az idők során, azonban sepsiszentgyörgyi találkozásunkkor elmondta, a NER által kialakított rendszerről úgy gondolja, csak veszíteni lehet Magyarországon, de Erdélyben is, ráadásul hosszú távú negatív következményei vannak annak, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök olyan történelmi mintákat másol le, illetve követ, hogy „az embernek a háta borsódzik”. Közéletről pedig már azért sem tartja érdemesnek írni, értekezni, mert ezt a romlást, cinizmust meglehetősen nehéz érzékeltetni. Az Orbán által vezetett rezsimnek viszont szerinte Magyarországon komoly kihívója nincs, nem is lehet, így viszont szépen, tempósan épül ki egy diktatúra, egy eurokonform fasizmus, amiben nem jönnek a fekete autók, és nem viszik el a másként gondolkodókat, amíg nyeregben érzik magukat. A kialakult helyzetet úgy írta le, hogy lovak és tankok mennek el egymás mellett, s a választók nagyobb része a tankokat hallja meg.

Régóta nem járt Sepsiszentgyörgyön. Hogyan érzi magát a megújult város új stadionjában, illetve egyáltalán Erdélyben?

Ahogy mindig, itt is, másutt is, Erdélyben mindig otthonosan érzem magam. Nézem ezt a stadiont, a kavargást, a rengeteg gyereket, és látom, hogy egy ilyen könyvfesztiválból, mint a SepsiBook, mennyi mindent ki lehetett és ki lehet még hozni. Azért is fogadtam el Szonda Szabolcs kedves invitálását, mert jó jelen lenni egy tradíció születésénél. Márpedig itt tradíció születik, ez a mostani már egy sorozat második darabja, és a nyüzsgést nézve, a fesztivál sikerét, jövőre lesz harmadik is, az pedig komoly hagyománynak számít. Hogy vagyok jelen Erdélyben? Ez változó, 15-20 éve többet jártam, az utóbbi pár évben kevesebbet. Legutóbb tíz éve voltam Sepsin Karácsonyi Zsolt, illetve Szonda Szabolcs meghívására, azóta nem.

Az jó rég volt. Mi ennek az oka?

Nem volt különösebb oka, így jött össze. Közben voltak a mindenféle munkáim, más meghívások, meg persze a Covid, ami máig hatóan kettévágta az időt, nagyobb senkiföldjét vágott belőle, mint bárki gondolta volna.

Amikor egy alkalommal ránéztem a programra, szellemesnek tartottam, hogy egy ideig-óráig nem csak egy napon, de a SepsiBook programjában is egy oldalon szerepeltek Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel és Bayer Zsolt Fidesz alapítóval, mert Semjén bemutatta a Vadászat választott engem című könyvet a vadászati múzeumban, aminek társszerzője volt. Végül Semjénék könyvbemutatóját kivették a programból, ennek ellenére ön nem furcsállta, hogy egy helyen szerepeltek a Fidesz élvonalával?

Nem ugyanazon a rendezvényen vagyunk, nem ugyanazok a szervezők, a meghívók. Budapesten is tartózkodunk egy városban, egy időben.

Ön például mit gondol a vadászatról? Itt ugye Erdélyben a medvék miatt újabban nagyon-nagyon éles viták vannak a vadászok, a politikusok és az állatvédők között. Tudományos felmérés még nem született az állományról, de a medvék állítólagos elszaporodása miatt már 426 medve kilövését kilátásba helyezték.

Igen, ezt én is hallottam, hogy a medvék majdnem lehetetlenné teszik a kirándulást és a városon kívüli sétát, vagyis kihatnak az itt élők mindennapjaira. Magyarországról, pláne Budapestről nézve ez különös, hogy a medve kilép a könyvek, a mesekönyvek lapjai közül. Hogy helyet követel magának az ember élőhelyén, miközben ezt teszi az ember is a medve élőhelyével. Az a gyanúm, e játszmában a medvék fogják a rövidebbet húzni most is, később is, ha fölösleg képződik. Én a vadászathoz nem értek, soha nem gyakoroltam, és soha nem fogom. Tőlem eléggé idegen a dolog, főleg a mindenkori elit urizációs és státuszvadászata, de erről sem a medvék, sem a valódi vadászok nem tehetnek.

Olvastam egy interjút önnel, amiben arról beszélt, hogy már nem igazán olvas közéleti, politikai cikkeket, mert elment tőlük a kedve.

Elment, de ez azért ennél bonyolultabb. Természetesen nézek portálokat, olvasok cikkeket, de az igazi érdeklődés, valóban kiment belőlem. A közéletről való írást, persze, gyakorolom, ha ritkábban is, mint valaha, de a hasznáról nem vagyok meggyőződve – buborék küldi buboréknak szívesen –, örömét pedig nem érzem. Immár több, mint harminc éve kezdtem rendszeresen ilyesmit írni a hajdani Magyar Naplóban, lényegében ezt az ilyesmizést folytatom, nem sok kedvem van hozzá. Most egy Az én hetem című sorozatot írok négy író-kollégámmal együtt a Hvg360-ban. Ennek már lassan négy éve. Ebből nem akarnék kiszállni.

A politika milyenségétől ment el a kedve?

Igen.

Az erdélyi politika azért még foglalkoztatja? Érdeklik-e az itteni történések ilyen szempontból?

Hogy követném, az erős túlzás, olykor persze beleakadok, hogy mi történik az erdélyi vagy a román politikában. De ennek alapján még véleményt formálni is nehéz, nemhogy megítélni.

De a Fidesz és az RMDSZ összefonódásának hatását biztosan látja, érzékeli.

Hogyne. Ezt nehéz nem látni. Nem tudom, a rövid távú előnyök kompenzálják-e a hosszú távú hátrányokat, igaz, előbbiek kézzelfoghatóak, utóbbiak meg lehetségesek, majdaniak. Ezzel az összefonódással biztos, hogy a NER nyeri a többet, ez a nacionálimperializmus, yachtos-kacagányos kisgömböcéria finoman szólva nem önzetlen, legalábbis amíg van pénz. Utánuk pedig így vagy úgy a vízözön, de hát valamirevaló erdélyi politikus ezt jobban látja, mint én és be is kalkulálja.

A SepsiBook könyvfesztiválon is elhangzott, hogy Parti Nagy Lajos bekerült a tananyagba, diákok az írásaiból érettségiznek. Nyilván nekünk sem mindegy, hogy kik, mire és mennyiért tanítják a diákokat. A diákoknak és a tanároknak sem mindegy, ezért beszélgetésünk idején Magyarországon és Romániában is tüntetnek a tanárok, nálunk sztrájkolnak is. Hogyan látja a két ország tanügyi alkalmazottainak tárgyalóhelyzetét a két ország kormányával szemben? Mennyire különböznek egymástól?

Hogy Romániában mennyire akar a tanügyi kormányzat a tanárokkal tárgyalni, meddig akar és tud elmenni, arról fogalmam sincs. Azt viszont, hogy Magyarországon a kormány se nem tud, se nem akar tárgyalni, azt eléggé látom. Minden a NER-elit kezében van, a nyilvánosság, mint agymosoda, az államigazgatás, a pénz, a gazdaság szereplőinek nem kis része, mért tárgyalnának? A köz, a plebs nem érdekli őket, hogy a többség tanulatlan marad, hogy gyógyítatlan marad, nem vág elevenükbe, hisz az elit taníttatása, gyógyítása megoldott, ahogy a szavazóik folytonos átverése is. Hazudnak, ahogy a szájukon kifér és lepattintják a tanárokat éppúgy, ahogy minden más társadalmi réteget. Az érdemi tárgyalás egyszerűen nem fér bele abba az imidzsbe, amit magukról a híveikben keltenek, tehát nem fognak engedni a pozíciójukból.

Erre ugye megkreálták a hivatalos magyarázatot, hogy az ellenzék (értsd baloldal, értsd „Soros”) aknamunkája miatt nem jön Brüsszelből a pénz, ergo az ellenzék miatt nem kapnak több pénzt, fizetésemelést a tanárok. Ezt lehet jól sikerült kommunikációs stiklinek tekinteni, pedig cinizmus, gazemberség. Dehát ez folyamatosan, hosszú évek óta tart.

Magyarországon az egész tanügy rettenetes helyzetben van, sokkal rosszabb helyzetben, mint amilyenben volt az elmúlt 30-40 évben. Szerintem most kifejezetten szándékos lepusztítás zajlik, parlagon tartják az oktatást, hisz ennek a rendszernek nincs szüksége másra, mint alattvalókra. Ezt minden egyes gesztusukból látjuk, ahogy erőből, bosszúból, sértett gőgből politizálnak. Itt nemcsak a fizetésekről van szó, hanem egy értelmiségi réteg megbecsüléséről és önbecsüléséről, az iskola és a tanár függetlenségéről. Előbb-utóbb, de inkább előbb, nem lesznek tanárok, nem lesz, aki tanítson, mert nem lesznek tanár szakos egyetemisták, egyszerűen nem jelentkeznek tanár szakra, ami katasztrófa. A tudás, a tanulás rangját, presztizsét sikerült teljesen lerombolni az egész társadalomban, például azzal az ígérvénnyel, hogy két év múlva kéne a tanári fizetéseknek elérni az értelmiségi bérek nyolcvan százalékát. Ez nem színtiszta cinizmus? Ha majd jók lesztek és meg lesztek fizetve, akkor is csak nyolcvan százalékot értek. Ehhez a magyar infláció momentán 21 százalékos.

A NER-elitet és holdudvarát különösképpen nem érdekli a kialakult helyzet: egyrészt már régen jóllakott mindenféle földi jóval, másrészt arra figyel, hogy ha vége lesz egyszer Budán a kutyavásárnak, megmaradjon a vagyona és itthon vagy külföldön azt felemelt fejű demokrataként élvezhesse. Ennek a rezsimnek itthon komoly kihívója nincs, szépen, tempósan épül ki egy diktatúra, egy eurokomform fasizmus, amiben nem jönnek a fekete autók, és nem viszik el a másként gondolkodókat és ez így lesz, amíg nyeregben érzik magukat. Hogy meddig éri meg fenntartani – és ki hiszi el – a viruló demokrácia látszatát, és mikor lesz szükség komolyabb mennyiségű könnygázra a sok „Brüsszel” ellen, ezt nem tudom.

Ebből a szempontból viszont Romániában mégiscsak jobban állnak a tanárok. Nálunk érdemtelen és a tanügyi alkalmazottakra nézve megalázó ajánlatokat legalább tettek, még ha közben a román kormány igyekezett a közvéleményt úgy manipulálni, hogy a sztrájk fenntartásáért a tanárok a hibások, akik nem gondolnak az éppen vizsga előtt álló diákokra. A tanárok azonban nem fogadják el az alamizsnát, és érződik, hogy a kormányt megizzasztják. A kormányfőváltást például a sztrájk utánra halasztották.

Igen, és ez a politikai manipuláció nagyon hasonló, csak talán a céljai mások. Itt a dolognak van egy szakmai része, Magyarországon hovatovább ilyen része nincs is: lenyomni, eltüntetni, megosztani, vazallizálni – erről szól az egész közélet. Ezt próbálták az orvosokkal, és ha ez nem ment, akkor ezt próbálják a tanárokkal, mindenkivel. A választói többség pedig még mindig nem ért el oda, hogy elege legyen ebből az egészből.

Miközben ugye látjuk, hogy ez jelen van az említett oktatás és orvostudományon kívül a színházban és az irodalomban is…

A független színházak arcpirítóan kevés pénzt kapnak, és egyik pillanatról a másikra még abból is levettek egy csomót. Ezek jelzések, nem számíttok, nem vagytok fontosak. Jelzés arra, hogy „csak az számíthat pénzre, aki nyalja a seggünket”, „aki befekszik nekünk”, „aki lojális hozzánk, nekünk köpködi a mi szotyolánkat”. A rezsim kultúrpolitikája egyszerű, mint az ötvenes éveké, aki nincs velünk, az ellenünk van, éljen meg a piacról, amit nagy erőkkel hálózunk és kebelezünk be. Ebből a szempontból azt hiszem, hogy az irodalom a művészeteken belül még nincs is olyan nagyon rossz helyzetben, egyszerűen amiatt, hogy a könyvkiadók jelentős része magánkézben van, tehát nehezebben alakul ki egy ilyen közvetlen befolyásolás, és ahhoz meg szerintem túl kicsi a könyvipar, hogy érdemes legyen frontálisan támadni rá, annyi pénz nincs benne.

Nyáry Krisztián szavaival élve, hogyha már annyi szó esett az előadás alatt a kánonról, az irodalmi kánont nehéz, talán lehetetlen megváltoztatni politikai eszközökkel.

Persze, minden egyes diktatórikus, vagy afelé hajló rendszer beleszalad ebbe a problémába. Csakhogy van, amit meg lehet változtatni, adott esetben egy sportegyesületet, egy futballöltözőt meg lehet venni, de a művészetekkel ez bonyolultabb, igaz, kisebb is a propaganda-értékük. Szóval kánont nem lehet venni, egyes embereket igen, kánont nem. Már csak azért sem, mert abból nem egy van. Azon kívül itt van egy alapvetés, hogy a művészet az rendszerkritikus, és, teszem hozzá, meglehetősen liberális, mert ez a lényegéből fakad. Tehát egy lojalitást elváró, magát illiberálisnak nevező államban, az állam által agyontámogatott művészet hitelessége eléggé kérdőjeles.

Azt is érzékeli, hogy Erdélyre milyen hatást gyakorol irodalmi téren a magyarországi illiberális berendezkedés? Mintha az Erdélyben is joggal népszerű magyarországi irodalmárok kiszorulnának irodalmi rendezvényekről, mert „ellenzékinek” tartják őket, amíg a kormányközeli írók, költők nagyobb teret kapnak. Azt hiszem, nem árulok el műhelytitkot azzal, ha megemlítem, hogy pár éve ezért is szervezett a Transindex alternatív könyvhetet, mert akár kolozsvári származású irodalmárok sem kaptak meghívást, hogy bemutassák friss könyveiket. Ebben az évben pedig Tompa Andrea könyvbemutatóját szervezte meg a Transtelex.

Pedig az RMDSZ büszke lehetne arra, hogyha ezek a nagyszerű írók elfogadnák a meghívást és eljönnének. Nehéz elhinnem, hogy az RMDSZ szerez egy jó pontot azzal, ha, mondjuk, nem hívja meg Tompa Andreát. Ezt akkor is abszurdnak gondolom, ha létezik ilyen, hisz létezik, Magyarországon is, előzetes teljesítési kényszernek hívják...

Igen, azt az RMDSZ helyi székházában felvett Pertu nevű műsorból is láthattuk, hogy az RMDSZ odafigyel arra, hogy a független találkozási pontok látszatát fenntartsa. A Pertuban például több elismert beszélgetőtárs, köztük Durica Katarina is megjelent, hogy a műsort hitelesítsék, majd a fideszes Zsigmond Barna Pál lépett színre, egy unalmas beszélgetés erejéig. Persze mondhatjuk, hogy szólaljon meg minden oldal, de ha minden más a politikai díszlet fenntartásához, a rejtett üzenetek célba juttatásához kell, az régen rossz.

A kit hívnak-kit nem hívnak mindig érzékeny kérdés, mindenhol, s ezen a nagytájon, ezekben a tradíciókban valóban könnyen válnak a találgatások politikaivá. Persze, minden politikai szervezet jól teszi, ha szakemberekre hallgat, De az ilyesmi, hogy ki igen, ki nem, hamar érzelmi-indulati kérdéssé válik. Ezeket a lassan gyülemlő indulatokat és ellen-indulatokat nehéz a helyükön kezelni. Gondoljon bele, Magyarországon egy nagyon jelentős értelmiségi réteg, még ha nem politizál is direktben, úgy érzi magát, és nem ok nélkül, hogy ellenszélben van. És ez hosszú évek óta így van… Úgy érzik, s nem ok nélkül, hogy azok pedig, akik a kormányhoz lojálisak, mindent megkapnak.

Közben e „lojálisok” elég sértetten úgy élik meg, hogy még mindig nem történt meg a „kulturális rendszerváltás”. Hát, mondjuk így, a megbecsültség kérdése nem a ráció terepe. Mindez egy rosszkedvű, elég reménytelen közegben, foszladozó szürkülő jövőkép mellett, s egy véres háború hónaljában, ahol Magyarország kormánya rendre az agresszort támogatja. S utáltatja meg a magyarokat Európával. Nem egy rezsimet, egy nemzetvezetőt, mert a nyugat-európai hírfogyasztó se mérlegel különösképpen, hanem „a magyarokat”. Ha Orbán egy sötét gazember, a magyarok is megérik a pénzüket – s innentől fogva jön a hátrafelé nyilazás és minden sztereotípia. És ez a NER bukása után is csak nagyon lassan fog megváltozni. Soha nem gondoltam volna, hogy '89 után Magyarország lesz a Kárpát-medencében az az ország, amelyik legközelebb jut egy új diktatúrához, ahol a legsiralmasabb dolgok történnek. Vacak érzés.

Rendszeresen járok Varsóba, én azt nem gondoltam volna, hogy dacára a Visegrádi 4-eknek, az orosz-ukrán háborúval párhuzamosan a magyar-lengyel kapcsolatok így megromlanak. Stefano Bottoni és lengyelek hívták fel a figyelmem anno, hogy a lengyeleknek sokkal súlyosabb történelmi sérülései vannak az ukránokkal szemben, mint a magyaroknak. Ennek ellenére a lengyelek képesek voltak túllépni valós és vélt sérelmeiken, mert megértették, hogy az ukránok már bajban vannak, ők pedig bajban lehetnek majd az Orosz agresszió miatt. A magyar kormány azonban épp, hogy rájátszott ezekre a sérülésekre, és az orosz propaganda trójai falova lett, Erdélyben is.

Igen, az lett, elég felfoghatatlan, hogy az oroszokhoz, a Putyinhoz való viszony ilyen gyorsan felülírta két konzervatív rezsim közös értékeit. Dehát az is felfoghatatlan, hogyan tudja, legalábbis ideiglenesen a magyar propaganda felszítani a fidesz-szavazókban az orosz-barátságot. Miközben hajdan a NER egész retorikáját meghatározta az oroszellenesség. Az embernek az az érzése, mintha valami propagandista mestervizsga terepe lenne az ország: most erre tereld alattvalóidat, most ellenkező irányba. Hogy Orbánnak miért volt létállítóan fontos ez a pálfordulás, ez a Putyin mellé állás, ezt még mindig csak találgatják a politológusok. Már kiderült, mekkora tévedés volt, az oka is ki fog derülni egyszer.

Ha a történelem sorsfordító eseményeire gondolunk, akkor magyar szempontból nem az első eset, úgy tűnik, hogy sorozatban követjük el ugyanazt a hibát. Mármint, hogy valamiért az úgynevezett „rossz” oldalra állunk, aminek évtizedekig isszuk a levét, akár konkrétan alkoholizmus formájában is. Most itt egy újabb, miközben az eddigi történelmi tragédiákat se tudtuk kibeszélni, feldolgozni.

Orbán olyan történelmi mintákat másol most le, illetve követ, hogy az embernek a háta borsódzik: mintha Csehszlovákia német lerohanása vagy a müncheni szerződés idején élnénk. Ezt a romlást, cinizmust meglehetősen nehéz érzékeltetni, ezt a nagyon jelentésesnek tűnő, de valójában hátborzongató pávatáncot a külpolitikában.

Stefano Bottoni új Orbán-könyvében azért mégis megpróbálta, miután dekódolta, hogy Orbán átvette többek között a Kádár-rendszer sajátosságait. Viszont Parti Nagy Lajos pamfletekkel nem tudná görbe tükörben megmutatni az embereknek, hogy mi történik körülöttük?

Én, azt hiszem, elég sokat próbálkoztam, különféle görbeségű tükrökkel, írtam egy csomó tárcát, ha tetszik, pamfletet, például 2010 és 2013 közt, hetente írtam Magyar meséket az Élet és Irodalomba. És hát, volt erről szó az interjú elején, írok ilyesmit azóta is, ha nem is nagy örömmel. Amitől a rendszerkritikus publicisztika, a közírás továbbra is fontos, hogy fenntart egy beszédmódot, fenntartja a párbeszédet azokkal a sokakkal, akiknek elegük van Orbánból. Igaz, ezzel fenntartja a látszatot is, hogy sajtószabadság van. Az pedig nincs, nem lehet egy olyan nyilvánosságban, mint Magyarországé, ahol a média nyolcvan százalékban a Fidesz és közeli vazallusai kezén van. Azt is mondhatnám, az előbbi lengyel példa mentén, hogy lovak mennek a tankok ellen. De ez így nem pontos, pontosabb, hogy lovak és tankok mennek el egymás mellett, s a választók nagyobb része a tankokat hallja meg.