Bocsárdi László: Megadom az esélyt magamnak, hogy más nézőpontból, szabadabb helyről lássam a világot

Fél füllel hallottam egy beszélgetését, ahol azt mondta, hogy „könyves ember lettem”. Ezt arra értette, hogy a felszabadult idejében, váratlanul kiadott egy kötetet?

Nem, nem, visszakaptam a hajtási igazolványomat. Elvették két hónapra, bepereltem őket és visszaadták.

Mi történt?

Á, itt a város szélén szembementem a rendőrkocsival, azt állították, hogy levágtam a kanyart.

2011-ben, amikor tisztségéből le akarták váltani még úgy érezte, az éhségsztrájk lehetőségét is kilátásba helyezve a végsőkig el kell mennie, hogy ezt megakadályozza. Mi változott azóta?

Hát, azóta több mint egy évtized telt el, egy színház vezetői tisztségében ez hosszú idő, ezalatt sok minden történt. Azért is döntöttem a távozásról, mert jövőre szervezzük meg a REFLEX Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadását, ami engem, mint a fesztivál igazgatóját, rendkívüli módon igénybe vesz. Az pedig már előbb megfogalmazódott bennem, hogy 2023 októbere után nem szeretném igazgatóként folytatni. Ez a két dolog tehát összetalálkozott, és úgy döntöttem, hogy egy évig szabadabbá teszem magam a REFLEX miatt, és kihasználom a lehetőséget arra, hogy a színházat – ameddig lehetőségem van rá – biztonságos mederben tartsam.

A város vezetőségével egyeztetve azt szerettük volna, ha a váltás nem robbanásszerűen megy végbe, hogy megpróbáljuk elkerülni egy szerencsétlenebb folytatás után a társulat szétverődését, mert ebben a pillanatban a Tamási Áron Színház társulata Romániában – és nemcsak magyar vonatkozásban – szerintem az egyik legerősebb. Ez a társulat még műhelyként, laboratóriumként tud működni, és hosszú távon azt szeretném remélni, hogy élvonalbeli marad, persze majd a saját új útját járva.

Szeretném elengedni ennek a színháznak a sorsát. Akárcsak a szülő, aki megérzi azt a pillanatot, amikor elengedheti a gyereke kezét, én is úgy érzem most, a Tamási Áron Színházzal kapcsolatban, hogy elérkezett ennek az ideje. Nagyon szoros a kapcsolatom az emberekkel, a városvezetéssel, és úgy érzem, hogy a színház már meg tudja tenni a következő lépéseit nélkülem is.

Melyek ennek a személyes vonatkozásai?

Szeretnék szabaddá válni, és nem úgy rendezni, létezni mint igazgató. Akár a Tamási Áron Színház színészeivel való közös munka is izgalmasabbnak tűnik számomra, ha újra rendezőként, nem pedig igazgatóként találkozom velük. De a további munkáim szempontjából is fontos, hogy rendezőként találkozzak a világ mostani állapotával, és ne intézményvezetőként szemléljem. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy lélekben szeretnék újra kamasz lenni, másképpen rácsodálkozni erre a mostani világra, nyitottabb lenni, mint amennyire egy igazgató lehet, aki folyamatosan a felelőssége terhét hordozva kevésbé tud belevegyülni a hétköznapok eseményeibe, az emberi kapcsolatokba. 28 éve vezetem a színházat, tizenegy évig művészeti vezetője voltam, 17 évig igazgatója is, és ez hosszú idő: nekem se jó már, és a társulatnak is jobb lenne, ha változna, frissülne a helyzet. A színház napi ügyeinek intézését már teherként élem meg. Az intézmény jó ideje minden szempontból (a műszakra és az adminisztrációra is gondolok) olajozottan működik. Amennyiben olyan vezető kerül a helyemre, aki nem osztja meg a társulatot, a színház nem fog tönkremenni.

Manapság mi mozgatja önt a kreatív munkájában?

Rendezőként a legfontosabb kihívás az lenne, hogy megtaláljam azokat a színházi formákat, amelyekkel kifejezésre tudom juttatni azt, amit a világ mostani állapotával kapcsolatban érzek. Ehhez szükségem van a szabadságra. Reményeim szerint az előttem álló rendezéseket ez pozitívan fogja befolyásolni. Persze ezt előre nem lehet tudni, nem akarat kérdése, de mindenképp megadom az esélyt magamnak, hogy más nézőpontból, szabadabb helyről lássam a világot.

A színház, már tudjuk, hogyan folytatja tovább, önről is, hogy rövid távon aligazgató lesz, viszont ezen kívül mit tervez? Arról értesültem, hogy létrehoztak egy másik vezetői tisztséget is. Művészeti igazgatóként folytatja tovább az egy év lejárta után?

Hogy egy év után mi lesz, ezt még nem tudom. Erre az évre, amelybe beleesik a REFLEX fesztivál is, úgy gondoltam – és ezzel a városvezetés is egyetértett –, hogy létrehozunk egy olyan posztot, ami a hierarchiában a menedzser után következik, ezt fogom én betölteni. Ez, a státuszból kifolyólag, lehetővé teszi, hogy a REFLEX fesztivál levezénylését is könnyebben meg tudjam valósítani, és ugyanakkor a következő időszakra kinevezett főigazgató tevékenységét is hatékonyabban tudjam segíteni.

Hogyan képzelik el a TASZ további működtetését? Hogyan zajlik majd a közös munka Pál-Ferenczi Gyöngyi megbízott igazgatóval? Ő színész marad?

Pál-Ferenczi Gyöngyinek megvannak azok a tulajdonságai, képességei, amelyek az intézmény vezetéséhez szükségesek, ezért gondoltam rá, mint utódomra. Ő a színházunk nagyon jó formában lévő színésznője, és számára is rendkívül fontos, hogy játsszon. Tehát játszani fog, különben nem is vállalta volna el a feladatot. Ebben az évben szeretném segíteni Gyöngyit, hogy beletanuljon az igazgatásba. Majd ő eldönti azt, hogy egy év múlva, vagy amikor kiírják a főigazgatói posztra a versenyvizsgát, megpályázza vagy sem.

Mindössze hat év egyetemi színjátszói gyakorlattal alapította meg a Figurát, ami akkor még az egyetlen magyar nyelvű romániai kísérleti színház volt Gyergyószentmiklóson. Ez még 1984-ben történt, azaz öt évvel Ceaușescu bukása előtt. Avantgárd stílusú előadásait már akkor sem a visszafogottság jellemezte, pedig abban az időben a rendszer kevés mozgásteret engedélyezett. Mi motiválta akkor abban, hogy a Ceaușescu-rezsimre jellemző világnézettel dacoljon?

Fiatal értelmiségiként sok más társammal együtt kerestem a lehetőségét annak, hogy szabadnak érezzem magam, és a színházban találtuk meg ehhez a lehetőséget. A mai napig sem tudom, hogy kerültem színházközelbe, vagy hogy mitől lettem én színházi ember. Temesvári egyetemi éveim alatt játszottam a Thália egyetemista színjátszó csapatban, de a színház megalapításához az is hozzájárult, hogy erőteljes vágyat éreztem arra, hogy a hozzám hasonló fiatalokkal kommunikálni tudjak, és a szabadságról beszéljek.

És most mi mozgatja meg?

Akárcsak a '80-as években, most is a szabadság kérdése izgat. Az egyén és a társadalom összefüggésében az egyén szabadsága, és ennek mélyebb vonatkozása. A szabadságvágy, úgy érzem, a szerelem és a halál élményével rokon. Ezáltal az egyén és a társadalom közötti konfliktus archetipikus. Az egyén nem tud szabad lenni a társadalomban: megpróbál a játékszabályokkal együtt élni, és eközben megtartani a szabadságát is. Majdnem mindenik fontos szöveg ennek kapcsán fogalmazza meg a mondanivalóját – és én is úgy érzem, hogy alapvetően nem változtam: mások az általam használt művészi eszközök, más az előadásaim hangulata, de alapvetően az olyan szövegek izgatnak ma is, amelyek az ember létezésével, szabadságvágyával állnak összefüggésben.

A kortárs színház is az emberi szabadság körül mozog. Amiatt kényszerül megújulni, mert a társadalom folyamatosan változik, és az új összefüggések, amelyek egy-egy új egyensúlyi helyzetben létrejönnek, az egyént új körülmények közé kényszerítik, a kiszolgáltatottságnak egy-egy új formájába. Tökéletes társadalomról mindeddig nem hallottunk.

Színházi alkotói munkájában mennyire foglalkoztatja az aktuálpolitika, mennyire tartja fontosnak erre reflektálni a TASZ keretében, és az ön által rendezett darabokon keresztül?

Én mindig reflektáltam, de nem az aktuálpolitikai összefüggésekre, hanem a számomra tetten érhető társadalmi közérzetre. Ez ezután sem fog változni, abban reménykedem, hogy alkotói eszköztáram felfrissül.

Mit ért ezalatt?

Hogy milyen a zeneisége (hangulata) egy előadásnak, a szereplő milyen színházművészeti eszközökkel, hogyan fogalmazódik meg, minden színházi előadás sajátja. A hiteles színház folyamatosan arra van kárhoztatva, hogy megújuljon. Jól látható, hogy mennyit változott az elmúlt tíz évben. Én is erre vágyom. Ilyen értelemben fontos, hogy megszabadulva a mindennapi adminisztratív teendőktől több időm és energiám maradjon utazni, látni, elmélyülni... élni.

Tudathasadásos állapot, amikor az ember rendező és intézményvezető is egyben. Az egyik a szabadságot feltételezi, a másik pedig egy szabályrendszeren belül való működést. Ez két fajta embert jelent. Szkizoid állapot egy több órás próba után az íróasztalomon levő, aláírásra váró papírokkal, dokumentumokkal foglalkozni, és olyan összefüggésekben dönteni, amelyeknek semmi közük az alkotáshoz. Ezért reménykedem abban, hogy újra szabad leszek. Nem politikai értelemben. Politikai értelemben úgy érzem, hogy mindig szabad voltam, még a Ceaușescu-rendszerben is. Azért csináltam Übü királyt, azért csináltam Vérnászt, azért rendeztem meg olyan szövegeket, amelyek az emberi szabadságról szólnak, arról, hogy az ember nem tudja elviselni az emberhez nem méltó helyzeteket, és ez ellen fellázad.

A mostani, határon inneni és túli politikai helyzetben lát olyan darabot, amit szívesen megrendezne?

Hát persze. Még mindig van egy sor fontos szöveg, amit nem rendeztem meg, és a kortárs szövegekkel való megismerkedésre is több időt szeretnék szánni.

Például melyik lenne az a darab, amely a jelenlegi magyarországi helyzetre reflektálhatna?

Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam. Az erdélyi valóságban létezem, nem a magyarországiban. Az itteni körülményeket élem meg, és ezek mentén próbálok általános érvényű dolgokat megfogalmazni.

Magyarországon most az Átrium független színház került megszűnés közeli állapotba az állami támogatások megvonása miatt. De kőszínházak is kongattak már vészharangot, több színházi műhely is megszűnt, az SZFE-n történtekről nem is beszélve. Erdélyben mennyire kell megfelelni különféle íratlan elvárásoknak a közpénzből származó finanszírozásért cserébe?

Én csak a sepsiszentgyörgyi színház helyzetéről tudok beszélni, és azt mondhatom, hogy jó ideje ideális körülmények között dolgozhatok. Igazgatásom első éveiben, amíg a városvezetéssel „tanultuk egymást”, voltak ugyan konfliktusaim, de ezek feloldódtak. Nem akarnak a munkámba, döntéseimbe beleszólni, a művészi irányvonalat nem akarják befolyásolni. Nem voltak olyan elvárások, mint a múlt rendszerben, amelyben „szerencsém” volt részt venni (nem színházvezetőként, hanem mint a Figura kísérleti színházat létrehozó művésznek a színházcsinálásban). Akkoriban az embernek ügyelnie kellett arra, hogy milyen előadást csinál, milyen szöveggel dolgozik. Azóta ilyet nem éreztem. Helyette a mindenkori színházvezetők problémájával szembesültem, hogy a „nagyközönség” mit vár el a színháztól, és ezzel szemben a színházcsinálóknak mi a vágya, hogy miről és milyen formában beszéljenek.

Visszatérve a kérdés társadalmi összefüggéseihez, még egyszer megerősítem, hogy a színház irányvonalát, amióta igazgató vagyok, én választhattam meg, és ebben partner volt a város vezetősége. Olyan bizalmi helyzet alakult ki közöttünk, amely lehetővé tette, hogy ez a színház ellássa feladatát, fejlődjön, és remélem, a jövőben is így lesz, akkor is, amikor nem én vagyok az igazgató.

Említette, hogy a színház művészi irányvonalát ön szabhatta meg, viszont mi a helyzet a finanszírozással, amibe gazdasági okoknál fogva beleszólhat a politika?

A művész az átlagnál érzékenyebb ember, aki könnyebben észreveszi az ellentmondásokat, érzelmi csapdákat, lelki összetevőket, amelyek, a hétköznapok politikai összefüggéséből adódnak. Ezeket kifejezésre juttatva segíti az embereket abban, hogy jobban megértsék a nagyobb összefüggéseket, hogy tisztábban lássák a maguk helyzetét. Ezáltal kiegyensúlyozottabbak, kreatívabbak lesznek. Egy egészségesen működő, színházat fenntartó intézmény – akár a minisztérium, akár a városi, vagy megyei önkormányzat –, hitem szerint, azt akarja, hogy a művészeti intézmény szabad legyen. A művészet csak akkor szolgálja a társadalmat, a közösségét, ha szabad. Ellenkező esetben, ha valamilyen ideológia szócsövévé silányul, csak egy adott réteg pillanatnyi érdekeit fogja szolgálni. Egy politikai berendezkedésről sok mindent elárul az, ahogyan a művészethez, az azt művelőkhöz viszonyul.

Most is tartja azt az állítását, hogy Romániában jobban működnek a fékek és ellensúlyok, így a színházi közegnek is nagyobb lehetőségek állnak a rendezésre?

Összetett ez a kérdés, mert Romániában a színházak helyzete sok mindentől függ. A nem hivatásos színházak helyzete például nagyon nehéz, mert anyagilag folyamatosan kiszolgáltatott helyzetben működnek. A kőszínházak viszont anyagi szempontból többé-kevésbé biztonságban vannak, vagy inkább voltak eddig. A pandémia és a kialakulóban lévő gazdasági krízis veszélyeztetheti a továbbiakban nem csak a színházakat, hanem összességében a kultúrát, mert a gyakorlat, a történelem azt mutatja, hogy megszorítások esetén a politika elsőként a kultúrának szánt pénzekhez nyúl. Ugyanakkor az érvényben lévő, színházak működését szabályozó törvények garantálják az intézmények szellemi szabadságát.

Mennyire van hatással a magyarországi politika az erdélyi magyar színházakra?

Megint csak a Tamási Áron Színházról tudok beszélni, ahol eszmei síkon nem érzem, hogy befolyásolná az intézmény működését az, ami Bukarestben vagy Budapesten történik. Eddig a pillanatig nem érzékeltették velünk, hogy anyagi megszorítások következnének. Az elmúlt három év alatt az adott körülmények között biztonságban voltunk. Lehetőségünk volt annyi előadást csinálni, amennyit beterveztünk, a társulat kapacitását ki tudtuk használni. Újabb REFLEX kiadást tudunk szervezni, és a fesztiválra azokat az előadásokat hívhatjuk meg, amelyeket szeretnénk, nyilván figyelembe véve a számunkra elérhető játszóhelyek technikai lehetőségeit és a rendelkezésünkre álló anyagi keretet.

Hogyan látja, miként alakult át az elmúlt tíz év távlatában a kultúrpolitika?

Az erdélyi magyar színházak, annak ellenére, hogy mindenik története más, az elmúlt 10 évben nyitottabbá váltak. Azelőtt voltak olyan időszakok, amikor úgy éreztem, hogy egyik-másik színház főleg a nagyközönséget szeretné kielégíteni. Több helyen is volt ilyen. De egy ideje majdnem minden erdélyi magyar színház a keresgélés, a kortárs színház felé mozdult el, és nem érzem azt, hogy valamilyen ideológia mentén fogalmaznának az előadások, tehát a színházak művészeti intézményként próbálnak működni. Kolozsváron már nagyon régóta, Sepsiszentgyörgyön a 90-es évektől kezdve ezt csinálja a színház, a megalakulásától a gyergyói Figura Stúdió is, de ugyanezt tapasztalom Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen, és Temesváron is. Székelyudvarhely és Csíkszereda is jó ideje ebbe az irányba mozdult el. Azt tapasztalom tehát, hogy színházaink működését ideológiailag nem befolyásolják.

A marosvásárhelyi színház esetében viszont láttuk, hogy a romániai és a magyarországi támogatások is könnyen megcsappanhatnak.

A marosvásárhelyi színház támogatása jóval gyengébb a többi romániai nemzeti színházénál. A romániai művelődési minisztérium számomra érthetetlen okokból kevesebb pénzt ad ennek az intézménynek, mint a többi nemzeti színháznak. Úgy gondolom, hogy az állami költségvetésből származó finanszírozás egy normatív támogatás kellene, hogy legyen, emiatt nem értem a fennálló helyzetet.

Magyarországi pénzt pedig a marosvásárhelyi színház tudtommal – a többitől eltérően – nem nagyon kapott.

Ön lát e mögött személyhez köthető viszonyulást? Például, hogy a marosvásárhelyinek Gáspárik Attila a vezetője, a sok támogatást kapó kolozsvárinak pedig Tompa Gábor.

Hogy a döntésnek van-e ilyen háttere? Ezt jó lenne azoktól megkérdezni, akik a pénzt osztják. Tőlük kellene megkérdezni, hogy miért van az, hogy az egyik színház kap pénzt, a másik nem kap, vagy kevesebbet kap – miközben mindenik színház erdélyi magyar színház, és az erdélyi magyar kultúrát támogatja, képviseli, gazdagítja. Azáltal, hogy valamelyik intézmény tevékenységét gyengítik, tulajdonképpen az adott magyar közösséget büntetik, és nem hiszem, hogy ez volna a szándék. Szóval nem nagyon értem...

Remélhetőleg egyszer majd érdemi választ kaphatunk tőlük, viszont addig is tovább mennék, de nem túl messze, mert mintha a REFLEX sem illett volna bele az évek során a kultúrpolitikákba. Az eredetileg kétévente megszervezendő Reflex a támogatások miatt három év alatt is nehezen gyűjtötte össze a megszervezéshez szükséges pénzösszegeket.

Az ötödik REFLEX megszervezését jövő májusra tervezzük. A közelmúltban derült ki, hogy a városi és a megyei önkormányzat újra nyújtani tud erre finanszírozást. Most még a szervezés elején vagyunk, nemrég indultam el előadásokat válogatni. Nem titok, hogy Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy nem tartozik a leggazdagabb romániai vidékek közé, ilyen értelemben nem hasonlítható össze sem Kolozsvárral, sem Szebennel, sem Bukaresttel. Háromszék kis megye, sokkal nehezebb így a fesztivál költségvetését előteremteni, mint például a művelődési minisztériumhoz tartozó Kolozsvári Állami Magyar Színháznak. Tehát ez egy szerencsétlen helyzet, főleg, hogy a Tamási Áron Színház régóta túlnőtt jelenlegi keretein. A város vezetősége régóta keresi annak a lehetőségét, hogy a színház támogatást kapjon a minisztériumtól is, de sajnos ez nem bizonyul egyszerű kérdésnek.

Milyen tematika köré épül a színházfesztivál?

A REFLEX, az első kiadásától kezdve nem nagy, de egyedi arcéllel rendelkező romániai fesztivál, amely a közép-európai régió legjobb előadásaiból válogat, azzal a céllal, hogy bemutassuk hogyan csapódnak le korunk eseményei a hasonló kulturális háttérrel és történelmi múlttal rendelkező országok színházi életében. A járvány utáni időszak picit bonyolultabb, mert kevesebb előadás született, és fesztiválok sem igazán voltak, így a következő kiadásban olyan kiemelkedő színházi jelenségekre fogok figyelni, amelyek számunkra újak, meglepetést tudnak okozni, illetve a színháznak, mint művészetnek a továbbfejlődését sejtetik, és nagyon fontos az is, hogy megrendítsék a nézőt.