Judith State, az R.M.N. film főszereplője: az elfogadás csak a szótárunkban létezik, viselkedéskultúránkból hiányzik

2022. május 27. – 15:04

Judith State, az R.M.N. film főszereplője: az elfogadás csak a szótárunkban létezik, viselkedéskultúránkból hiányzik
Judith State – Fotó: Julie Sebadelha / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

A színész szerint brutális lehet a sokk, amit akkor érezhetünk, amikor szembesülünk saját magunkkal. A film viszont empátiával segíthet hozzá ahhoz, hogy fölébredjünk és perspektívát váltsunk.

Még nem tudni, hogy a versenyszekcióba beválasztott legújabb Cristian Mungiu-film, az R.M.N. is aranypálmás lesz vagy sem, de az már biztos, hogy a romániai kulturális közbeszédet sikerült leuralnia. Amint már megírtuk, a romániai filmes újhullám neves rendezője híres arról, hogy a romániai valóság kibeszéletlen, feldolgozatlan problémáit, a tabutémákat járja körül filmjeiben. A most versenybe szálló film, az R.M.N. a „ditrói pékek” esetéből indul ki. A filmrendező magyar színészekkel, erdélyi környezetben forgatta filmjét, hogy minél hitelesebb képet nyújtson a történtekről.

A két Srí Lanka-i származású péket a Ditrói Pékség sütőipari vállalat alkalmazta, de megjelenésükre a Facebookon külön, „Migránsmentes Ditrót akarunk” elnevezésű csoport alakult, ahol a vendégmunkások elűzését szorgalmazták. A két szakmunkást az őket alkalmazó cégnek el kellett költöztetnie a településről, a szomszédos Gyergyószárhegyen béreltek nekik lakást. Az 5000 fős, Hargita megyei magyarok lakta településen – melynek több lakója is dolgozott vendégmunkásként valamilyen nyugati országban – felmerült az is, hogy helyi népszavazáson kellene megtiltani a helyi cégeknek a vendégmunkások alkalmazását. Nemcsak a romániai és magyarországi, hanem a nemzetközi médiát is körbejárta a vendégmunkások esete, akik miatt a község RMDSZ-es polgármestere falugyűlést hívott össze, és megpróbált közvetíteni a pékség és a lakosok között.

A heteken keresztül gyűrűző vitában a helyi politikusok, az RMDSZ központi vezetősége és az egyház is részt vett. Volt, aki csitított, volt aki uszított, legtöbben azonban a község identitását féltették a távol-keleti pékektől: szerintük a Srí Lanka-i vendégmunkások csak az elsők, akiket majd további munkások követnek, ez pedig átalakítja a közösséget. A pékek ügyét végül az Országos Diszkriminációellenes Tanács és a rendőrség is kivizsgálta.

Az esetet feldolgozó filmben Matthias karácsony előestéjén németországi munkából tér vissza erdélyi szülőfalujába, aggódva a nélküle felnövő gyermek (Rudi), a titokban szeretett nő (Csilla) és a magára maradt apa (Ottó) miatt. Megpróbál jobban bekapcsolódni az anyja (Anna) gondjaira bízott fiának a nevelésébe, és megszabadítani őt azoktól a félelmektől, amelyek eluralkodtak rajta. Amikor néhány új munkást vesznek fel a Csilla által vezetett kenyérgyárba, a falu békéje megzavarodik, a látszólagos megértés és nyugalom helyét átveszik a konfliktusok. Interjúalanyunk a film női főszereplője, Judith State, aki a pékség vezetőjének szerepét játssza a filmben.

Judith State nevére a Sieranevada című, Cristi Puiu filmjében játszott szerepe kapcsán figyelt fel a szakma, amely 2016-ban, Cannes-ban a hivatalos versenyben mérkőzött meg az Arany Pálmáért. Ez volt a játékfilmes debütálása, mivel valójában hivatásos táncos és koreográfus. Ezt követően 2019-ben Marius Olteanu Monștri (Szörnyetegek) című filmjének főszerepében tért vissza, amely a Berlinálén aratott sikert. Filmes projektjei mellett Judith még mindig a táncnak, a mozgásszínháznak szenteli legtöbb energiáját, amelyet még gyermekkorában fedezett fel. Az évek során táncolt a Surprize, Surprize tévéműsorban, a Queen Mary óceánjáró fedélzetén, Răzvan Mazilu társaságában a bukaresti Nemzeti Színház és az Operettszínház, valamint független színházak előadásaiban. Tavaly sikerült megvalósítania egy álmát: színházzal és zenével kombinált első táncelőadását, az Emléket, amelyet saját és családja történetei ihlettek, és amelyben magyar származására reflektál. Interjúnk során is elsősorban erről a kettősségről, a másság elfogadásáról vagy elutasításáról, a multikulturalitás esélyeiről beszélgettünk.

Hogyan szereztél tudomást erről a projektről, hogy kezdődött a kapcsolatod a filmmel?

Érdekes volt, úgy éreztem, mintha én váltottam volna ki ezt dolgot. Nagyon szerettem volna Cristian Mungiuval dolgozni, mert tetszenek a filmjei, és rengeteg érdekes dolgot is hallottam tőle kollégáktól, kritikusoktól. És épp el is mondtam ezt itthon a páromnak, hogy de jó volna, ha bekerülhetnék Mungiunak valamelyik projektjébe. Nem telt el két hónap és elhívtak a castingra. Addig sosem találkoztunk személyesen, nem ismertük egymást, de sok mindent tudtam róla, és persze, ismertem a filmjeit, és kollégáimtól nagyon sok kulisszatitkot tudtam, amelyek felcsigázták az érdeklődésemet. Cătălin Dordea hívott fel, a casting igazgató, hogy vajon elő tudnék-e készíteni egy kétnyelvű szöveget, mert nemcsak románul, magyarul is meg kellene szólalni. A szereplőválogatásnak ebben a fázisában Mungiu meg sem jelent, csak én voltam ott Dordeával, aki lefilmezett, de nem osztott meg velem semmiféle plusz infót a filmről. A szövegemhez is elég kevés utasítást kaptam, ráadásul egy része eléggé szakszövegnek tűnt, mert arról szól, hogy mit kell tennem, hogy lehívjak valami EU-s támogatást, úgyhogy ez is kicsit furának tűnt, nem sokat értettem meg belőle. Szóval nem volt sok kapaszkodóm, nem tudtam, hogy építsem fel a karaktert, meg voltam győződve, hogy egy kisebb, mellékszerepről lesz szó amúgy is. Amikor véget ért a felvétel, megköszönte nekem, és elváltunk.

Szóval egy mellékszereppel is megelégedtél volna?

Egyrészt a mellékszerepekben is lehet nagyot alakítani, másrészt egy Mungiu-filmben játszani, azt hiszem, minden romániai színésznek presztízskérdés, harmadszor, de nem utolsósorban annak örültem, hogy esetleg egy olyan filmben játszhatok, amelyben magyarul is megszólalhatok. Szóval két hónap telt el az első felvételtől, mindeközben semmi visszajelzés nem érkezett. Éppen Budapesten voltam, egy másik forgatáson, amikor ismét fölhívott a casting igazgató, hogy Mungiu szeretne egy zoomos találkozót, amely során még átvennénk egy szövegrészt. Nagyon jól emlékszem erre a mondatára, mert ennek hallatán azt hittem, egy ugyanolyan kisebb szövegről lesz szó, mint az első alkalommal. Hát nem éppen így volt: egy 64 oldalas dokumentumot küldtek át nekem még aznap este, ami kimondottan csak annak a szereplőnek, azaz Csillának a szövege volt. Szükségem volt egy kis időre, amíg sikerült feldolgoznom, hogy ez nem egy kis szerep, ahogy kezdetben hittem, és egyszerre kezdtem el bepánikolni és örülni is ugyanakkor. Hagytak nekem pár napot, hogy a szöveget tudjam átolvasni, értelmezni, aztán következett a Mungiuval való zoomos beszélgetés, amely mintegy két és fél órát tartott. Ezt követte egy újabb online találkozás, amelyen már nemcsak a rendező vett részt, hanem a film férfifőszereplője, Marin is, és a két találkozót követően hívott fel a film producere, Tudor Rău, akkor már tudtam, hogy beválogattak, és az enyém a Csilla szerepe.

És amikor úgymond „megérkeztél” és kiderült számodra is, hogy miről szól a film, milyen volt a hozzáállásod, milyen volt a témával kapcsolatban a meglátásod?

Be kell vallanom őszintén, hogy azelőtt nem tudtam, mi történt Ditróban. Nálunk a házban nincs tévé, a híreket igyekszem kizárni az életemből, hogy csak a számomra fontos történésekre koncentráljak. Kicsit rosszul is éreztem magam, mert úgy tűnt, hogy körülöttem mindenki tudta, miről van szó, de én nem. És beleborzongtam, amikor megértettem, hogy mi történt. Nemcsak az volt megdöbbentő számomra, hogy megtörtént, hanem az is, hogy hol történt meg. Erdélyben. Akkor már rájöttem, hogy súlyos témáról van szó, és örültem, hogy része lehetek a projektnek. Igaz, a teljes forgatókönyvet a mai napig nem olvastam. Cristian Mungiunak van egy sajátos technikája, mindenki csak annyit tud, amennyi épp rá vonatkozik, szóval a teljes sztorit nem látta át senki, legalábbis a színészek közül, azt hiszem, senki nem olvasta a teljes forgatókönyvet. Tehát végig csak azt tudtam, amit Csillának tudnia kellett, és a teljes filmet csak most láttam, a fesztiválon.

Akkor hogyan, mi alapján építetted fel a karakteredet? Hogyan látod Csillát?

Nem érzem úgy, hogy felépítettem egy karaktert, inkább közelebb hoztam magamhoz egy élethelyzetet. A forgatás első napján mindenki kézhez kapott egy nagyon részletes életrajzot, amelyből megismerhette az általa előadott szereplő élettörténetét. Minden benne volt. A születési évszámtó el egészen részletes beszámolókig életének különböző pillanataiig. És nagyon koherens volt ez a háttér, pillanatig sem éreztem azt, hogy ez össze van dobva, ez fikció. Egy hús-vér emberről olvastam, és miközben a CV-t böngésztem egyre inkább úgy éreztem, hogy Csilla én vagyok. Mert ez is, az is megtörtént vagy megtörténhetett volna velem. Kicsit magamra ismertem benne, de azt hiszem ez is volt a cél, hogy egy olyan szereplőt osszanak rám, akivel azonosulni tudok. És Cristian Mungiu nagyon jól tudott irányítani ebben, amíg a forgatás zajlott, mindig odajött hozzám, és suttogva mondta el az utasításokat. Egyébként ez az ő technikája, nem mindenki füle hallatára osztja meg a meglátásait egyik vagy másik színész munkáját illetően, hanem nagyon diszkréten, csak annak az embernek mondja el, hogy látja azt a bizonyos jelentet, vagy a továbblépést a történetben.

Többek között azért esett rád a választás, mert magyarul is beszélsz, erdélyi vagy, nem vagy idegen attól a közegtől, ahol a film cselekménye lejátszódik. Mungiu végülis azt mondta a cannes-i bemutatón, hogy a helyszín lehetne bárhol, de nem tudunk mégsem eltekinteni attól, hogy a multikulturális kikiáltott Erdélyben történt meg ez.

A filmnek szüksége volt egy térre, egy időre, konkrét szereplőkre, úgyhogy igen, nem lehetett kikerülni, hogy ha a migránsellenességet, a rasszizmust, a kirekesztést akarta a középpontba állítani, ez egy megfelelő eseménysorozat, egy megfelelő helyszín volt. Egyébként teljesen egyetértek vele abban, hogy ez a történet, annak ellenére, hogy itt játszódik le Erdélyben, egyetemes. Bárhol, bármikor, bárkikkel megtörténhet. Mungiu ettől nagy rendező, hogy ezt a történetet, amely egy erdélyi faluban játszódott le eredetileg, úgy tudta megcsinálni, hogy Cannes-ban megértették: mindenkinek szól ez. A történet tökéletes tükre a körülöttünk lévő világnak.

Te nagyon konkrétan átérezted, hogy nem egyszerű ez a kultúrák közötti átjárás.

A magyar az anyanyelvem. De már egyre kevesebbet használom, így hozta az élet. A nagyszüleim mindig arra biztatnak, még ma is, hogy beszéljek többet magyarul, hogy ne felejtsem el, hogy ragaszkodjak hozzá. Ilyen szempontból az örömöm is kétszeres volt, nemcsak amiatt, hogy játszhattam a filmben, hanem azért is, hogy az anyanyelvemen szólalhattam meg benne, és a nagyszüleim majd láthatják ezt. És persze eszembe jutott, hogy nekem miként kellet megküzdenem hasonló jellegű kirekesztéssel. Amikor 11 éves voltam, és szülővárosomból, Dicsőszentmártonból Bukarestbe költöztem, hogy itt éljek édesanyámmal és testvéremmel, akkor nem volt egyszerű dolgom. Sokat szenvedtem: másképp beszéltem: erdélyi hangsúllyal, sok olyan kifejezéssel, amelyet itt a fővárosban nem használtak, sok dadogással, ha nem tudtam a megfelelő román kifejezést. És egyből én lettem a csodabogár, a másik, a kirekesztett, az idegen. Más, mint a „törzs többi tagja”, hogy Cristian Mungiu kifejezését használjam.

Macrina Bârlădeanu, Judith State és Moldován Orsolya Cannes-ban – Fotó: Mustafa Yalcin / 2022 Anadolu Agency via AFP
Macrina Bârlădeanu, Judith State és Moldován Orsolya Cannes-ban – Fotó: Mustafa Yalcin / 2022 Anadolu Agency via AFP

Mert igenis, ezek törzsi beidegződések. Volt egy esemény, amelyet az Emlék című mozgásszínházi előadásomban is feldolgoztam. A bukaresti metrón utaztam anyukámmal, én a széken ültem, ő előttem állt, és magyarul beszélgettünk egymás között, ez volt és ez maradt a család nyelve. Mellettünk egy magas, elegáns férfi állt. De lehet csak azért láttam magasnak, mert én ültem, és fölém tornyosult. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, hozzánk fordult, és azt mondta anyukámnak, hogy „Futu-zi morții mă-tii de bozgoroaică” (Dögölj meg, te hazátlan). Azonnal megkérdeztem édesanyámtól, hogy mit jelent, mert éreztem, abból, ahogy kimondta, a sok negatív energiából, ami felénk áramlott, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Anyukám abban a pillanatban, teljesen elveszett, csitított, nem válaszolt semmit, de a jelent annyira megmaradt bennem, hogy ebben az előadásomban, az Emlékben előhoztam. Semmivel sem másabb ez a helyzet, mint amivel a Srí Lankából érkezett pékek szembesültek Gyergyóditróban. Ezért is örültem annak, hogy részese lehettem ennek a filmnek.

Említetted, hogy csak Cannes-ban láttad a filmet, milyennek tűnt? Mindaz, ami benned volt akkor, amikor forgattatok, ott van a képkockákon?

Őszintén? Még mindig nem tudom, mert a cannes-i bemutató nagy izgalmak között telt. Muszáj látnom még egyszer, ahhoz, hogy véleményt tudjak formálni róla. Ha mégis most kellene véleményt mondani róla, akkor azt mondanám, hogy nagyon életszerű. Nincsenek benne pozitív és negatív figurák. Mindenki ragaszkodik a saját igazához, mert az igazságot csak azokon a szűrőkön keresztül tudja értelmezni, amelyek hozzá tartoznak. És ha kiemelnék valamit tanulságként mindebből, akkor azt emelném ki, amivel én is gyakran szembesülök, saját hibaként. Ha valamilyen igazság megvédéséhez annyira ragaszkodunk, hogy semmilyen más érvet nem akarunk meghallgatni, megfontolni, akkor eleve veszítünk. Kizárunk minden alternatívát, minden más lehetőséget. Bezáródunk egy olyan helyzetbe, amely bármikor felrobbanhat, bármikor ellenünk fordulhatnak a tények, és mivel nem vagyunk hajlandók mérlegelni az ellenérveket, rajtunk csattan az ostor. Kicsit saját magam is felismerem ebben, mert én is a végletekig el szoktam menni „az igazság megvédésében”. Holott a nyitottság az, ami ilyenkor eredményt hoz.

A romániai társadalom szerinted hogyan fog ezzel szembesülni? Az erdélyiek hogyan fognak ezzel szembesülni?

Nem tudom. Amit megfigyeltem eddig, és itt a múltbéli tapasztalataimra alapozok, az ilyen jellegű mondanivaló, üzenet megkérdőjelezése. Mert, ahogy mondani szokták, „mi szépek vagyunk, ezeréves, kultúránk van, mi szükség arra, hogy egy csúnya, visszautasító országot mutassunk be”? van egy olyan szelete a közönségnek, amely szemünkre fogja hányni, hogy a negatívumot, az árnyoldalt, „a szemetet” mutatjuk be. De hangsúlyoznom kell, itt nemcsak Romániáról van szól. Persze, jó, ha magunkkal kezdjük az önvizsgálatot, de a személyes történeten, ami itt, velünk történt meg, túlmutat a film. Olyan elemi, ösztönös megnyilvánulásokról, amelyek sokszor olyan mélyen gyökereznek, hogy nem tudjuk sem megmagyarázni, sem ellenőrizni őket, ha nem viszonyulunk nagyon tudatosan hozzájuk. Arról a bizonyos „élettérről” van szó, amelyről azt hisszük, hogy a mienk, a tulajdonunk, mi döntünk róla. Miközben az az érzésünk, hogy az idő múlásával ránk ragadt valami európaiság, megértettük a világ működését, megjártunk országokat, megértettük, hogyan kell viszonyulnunk embertársainkhoz, kiderül egy banális eset kapcsán, hogy minden lenullázódik. Semmit sem értünk, zsigerien viszonyulunk mindenhez, az elfogadás, megértés csak a szótárunkban van meg, de nem tudunk mit kezdeni a fogalmakkal. Miközben azt hisszük, hogy magunkat védjük, igazából agresszíven fordulunk bárki felé, aki tőlünk eltérő. Nyelvben, vallásban, viselkedésben. És nem védők vagyunk, hanem agresszorok.

Szóval nem tudom, hogy fogadja majd a romániai közönség, egészen biztosan megoszlanak majd a vélemények, és lesz egy vita. És ha már vita van, az jó. Hátha legalább egy részét a dolgainknak kibeszéljük.

Miközben a romániai fogadtatásról beszélünk, azért nem kéne megfeledkeznünk arról, hogy a filmet a rendező épp abban a közegben helyezte el, amely elméletileg Románia legmultikulturálisabb része. Ezzel is egy mítoszt szeretne lerombolni? Milyen az az Erdély, ahol ezek a szereplők élnek?

Egy olyan hely, ahol egy kisebbség diszkriminál egy másik kisebbséget. Persze, nem ebből fognak adódni a magyar kisebbség iránti előítéletek. Ami már megvan, azon nem lehet változtatni. Illetve lehetne, éppen ennek a filmnek a kapcsán, ha megértik az üzenetét. Hogy párbeszédre van szükség, és az nyitottságot feltételez. Mert ha mi azt hisszük mindig, hogy meglátásaink betonbiztosak, ha soha nem kérdőjelezzük meg saját állításainkat, nézőpontunkat, akkor soha nem jutunk előbbre.

Nem szeretünk tükörbe nézni, szembesülni gyengeségeinkkel, ez talán már evidencia.

Brutális lehet, ha valóban meglátjuk magunkat úgy, amilyenek vagyunk. De kell ez a sokk. Mert csak egy ilyen kíméletlen szembesítés képes arra, hogy fölébresszen, hogy perspektívát válthassunk. Bárki meg fogja nézni a filmet, úgy érzem, az empátia mégiscsak legyőzi az előítéleteket.