Izrael sokkolta a legnagyobb ellenségét

Haszán Naszrallah 32 évig volt Izrael egyik fő ellenfele: 2000-ben az általa vezetett és számos terrortámadásért felelős Hezbollah presztízsgyőzelmet aratott, amikor a zsidó állam kivonta csapatait Libanon megszállt déli területeiről, vagy amikor 2004-ben négy izraeli túsz fejében több száz fogoly szabadon engedését tudta kizsarolni, de még akkor is, amikor 2006-ban képes volt súlyos veszteségek árán kibekkelni a libanoni terrorszervezet/árnyékállam/politikai párt megtörésére irányuló izraeli inváziót.

A bejrúti zöldséges kilencedik gyerekeként született síita vallási-politikai vezető Izrael főgonoszává vált, akinek turbános árnyéka – ikonikus fekete turbánja jelezte, hogy származását Mohamed prófétáig vezette vissza – évtizedeken keresztül Galilea dombjaira vetült. Naszrallah barátai és ellenségei is elhitték róla, hogy tökéletesen kiismeri és kihasználja az izraeli politika mély törésvonalait, az izraeli társadalmat átható félelmeket. Daniel Ajalon izraeli diplomata, volt ENSZ-nagykövet úgy jellemezte őt, hogy

a legravaszabb vezető az arab világban – és egyben a legveszélyesebb is.

Naszrallah egyszerre volt fanatikus, aki soha nem tévesztette szem elől a Hezbollah végső célját, azaz Izrael elpusztítását, egyszerre volt politikus, aki képes volt gerillamozgalmát integrálni a libanoni parlamentarizmusba, egyszerre volt hadúr, aki az országot uraló milíciák közül egyedüliként tudta megőrizni katonai erejét, egyszerre volt diplomata, aki a legforróbb helyzetekben is képes volt átgondolt döntéseket hozni. Befolyását egy európai olvasónak nehéz visszaadni, de sokat elmond, hogy beszédeit DVD-n árusítják, és sok libanoni telefonja az ő hangján jelzi a bejövő hívásokat.

Pénteki meggyilkolása a Hezbollahot az elmúlt két hétben padlóra küldő villámháborúval együtt visszaállította az izraeli hírszerző szervek és a hadsereg október 7-én megtépázott hírnevét. Naszrallahot védelmező atyaként és a síita teológiában központi szerepet játszó mártírként gyászolták a síita közösségekben, Izraelben viszont a strandokon és klubokban ujjongtak az emberek, de a Hezbollah módszereit testközelből ismerő szíriai szunnita arabok is az utcákra tódulva ünnepeltek. Ahogy egy törökországi szír menekült fogalmazott:

„Még akkor is ünnepeltük volna Naszrallah halálát, ha maga az Ördög ölte volna őt meg.”

Nem vette észre, hogy már nem olyan elrettentő

Naszrallah már 2006-ban is csúnyán elkalkulálta magát, amikor a második libanoni háborúhoz vezető túszejtő akció tervezésénél alábecsülte Izrael eltökéltségét a Hezbollahhal szembeni erőfölénye demonstrálására.

És ugyanígy elkalkulálta magát, amikor 2023. október 7-e után úgy gondolta, komoly kockázat nélkül is bevállalhatja az Izrael ellen véres terrortámadást elkövető Hamász támogatását. A Hezbollah beavatkozása a gázai háborúba a szervezet arzenáljához és ideológiai alapállásához képest igen visszafogott volt: napi néhány tucat, többségében kivédett rakéta egy észak-izraeli település, egy izraeli megfigyelőállás felé. Hónapokig az izraeli válasz sem volt épp pusztító: szórványos tüzérségi tűz, néhány légicsapás a rakétaindítókra vagy az északi Beka-völgyben található raktárakra. Az izraeli oldalon néhány tucat, libanoni oldalon néhány száz halálos áldozattal járó fékezett konfliktus azonban abba az illúzióba vihette Naszrallahot, hogy a Hezbollah képes elrettenteni Izraelt a valódi háborútól.

A vezető többször hangoztatott érve az volt, hogy a birtokában lévő több tízezer – többségében persze Katyusa-színvonalú – ballisztikus rakétát olyan gyorsan és olyan tömegben tudja elindítani az izraeli légtér felé, hogy az túlterhelné az izraeli légvédelmet, és a társadalom tűrőképességét meghaladó pusztítást képes okozni. A Hezbollah elrettentő képességébe vetett hitét erősítette az is, hogy október 7-e után Izrael az első rakétacsapásokat követően 67 ezer határ menti lakost telepített ki a libanoni határ környékéről, őket 30 ezer önként távozó követte.

Naszrallah ott számolta el magát, amikor azt gondolta, hogy ez a Sitzkrieg maga a háború. Izrael viszont október 7-éből azt a tanulságot vonta le, hogy a terrorszervezetekkel önbecsapás a status quo fenntartására törekedni, és ha a háború elkerülhetetlen, akkor érdemes azt a legkedvezőbb időpontban és feltételekkel megvívni, és be kell vállalni a rakétafenyegetés kockázatát is (mely azért a Vaskupola egyre szofisztikáltabb rendszerének hadba állításával már sokkal mérsékeltebb, mint 2006-ban).

Ez a stratégiai megfontolás valószínűleg elkerülte a Hezbollah vezetésének figyelmét. A tisztánlátást nehezítette, hogy a politikai túlélését a gázai háború megvívására feltevő Benjámin Netanjahu szemében hónapokon keresztül a Hamász elleni harc élvezte az elsőbbséget. Felmerülhetett az a nem észszerűtlen érv is, hogy a gázai front és a ciszjordániai erőszakspirál mellett az izraeli hadseregnek, az IDF-nek nincs meg a kellő kapacitása egy harmadik fronton való harchoz.

A kormányzat azonban kezdett rádöbbenni, hogy az Iránt és a Hezbollahot megalázó látványos akciók politikailag kifizetődőbbek a robbanó csapdákkal teli gázai alagutakban történő végtelen araszolásnál, és az sem tartható állapot, hogy miközben Izrael idegen földön visel hadat, addig államhatárain belül eső területeken lemond saját szuverenitásának érvényesítéséről, évtizedekre kiható károkat okozva a háborús válságot eleve nyögő északi régiónak.

A kés végig ott pihent a Hezbollah nyakán

Szeptember 16-án az izraeli háborús kabinet a hadicélok közé emelte az északi területek elmenekült lakosságának visszatérését. Szeptember 17–18-án még az izraeli hírszerzés mércéjével mérve is elképesztő akcióval több ezer, a Hezbollah által használt low-tech kommunikációs eszköz, csipogó és walkie-talkie robbant fel, a veszteségeket és a zavart kihasználva pedig szeptember 19-én megindult az „Északi nyilak” légioffenzíva.

Az izraeli légierő több ezer bevetésben támadta Libanon déli határsávjának Hezbollah-állásait, rejtett rakétaindítóit és északabbra, a Beka-völgy logisztikai és kommunikációs központjait. A célpontok sokasága és a pusztítás mértéke azt mutatta, hogy az izraeli katonai hírszerzés évtizedes munkával tökéletesen feltérképezte a Hezbollahot. Az izraeli hírszerzés hónapok óta követte Haszán Naszrallah mozgását is, és amikor lehetőség nyílt rá, a vezérkar és a kormány egyaránt a vezető likvidálása mellett döntött.

Naszrallah lakóépületek közé kialakított rejtekhelyére az izraeli légierő 69. vadászbombázó-századának F–15-ösei összesen 85 darab 910 kilós amerikai bunkerromboló bombát dobtak le. A több lakóépületet is romba döntő támadás nemcsak a Hezbollah főtitkárával, de a vezetés még életben maradt tagjainak több jelentős figurájával is végzett.

Naszrallahék láthatóan nem tanultak a gázai példából; abból, hogy az IDF 2024-ben egy-egy értékesebb cél érdekében már bevállalja civilek tucatjainak feláldozását. A Hamász vezetői tudják, hogy az élő pajzs nem elég, a túléléshez szükség van a bunkerromboló bombáknál is mélyebbre fúródó rejtekhelyekre. A Hezbollah gerillaszervezetből intézménnyé válása ráadásul azzal járt, hogy egyre több a kiismerhető és kihasználható rutin, egyre több a statikus célpont. A szervezet emellett hiába épített ki impozáns katonai erőt, légvédelem híján tehetetlenül figyeli, ahogy évek alatt becsempészett, összeszerelt, kalibrált, elrejtett nehézfegyvereit sorra megsemmisítik.

Izraelnek a múltban is több lehetősége adódott Haszán Naszrallah likvidálására; az, hogy ezzel a lehetőséggel a vezetés pont most élt, azt jelenti, hogy nem akar politikai megegyezésre törekedni.

A Naszrallah likvidálása után folytatódó támadások, az egyre egyértelműbb jelzések egy esetleges szárazföldi offenzíváról arra utalnak, hogy Izrael, ha nem is egyszer s mindenkorra, de hosszú évekre le akar számolni a Hezbollahhal.

Az Irán által vezetett „ellenállás”-sal szembeni szigor fokozódását mutatja, hogy vasárnap több tucat izraeli gép intézett támadást az Izrael felé – rendszertelenül és eredménytelenül – nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákat indító jemeni húszik által használt kikötők és erőművek ellen.

Mindkét fél évtizedek óta erre a háborúra készül

A meredek eszkaláció arra is utal, hogy Izrael értékelése alapján a terrorszervezet rakétái nem jelentenek komoly fenyegetést az országra. Ezt az eddigi rakéta- és drónkilövések is alátámasztják; a Hezbollah a héten hiába küldte tucatjával robbanóeszközeit egyre mélyebben az izraeli határ mögé, ezek vagy nem jelentettek problémát a Vaskupolának, vagy célt tévesztve landoltak a senki földjén.

Azonban szakértők közül többen is arra figyelmeztettek, hogy az is lehet, hogy a Hezbollah lassan magához tér majd a sokkból, rendezi sorait, pótolja a parancsnokokat, miközben a szervezet komolyabb rakétaarzenálja is meglehet még. Ezért előállhat új helyzet az eddigiekhez képest.

Az eddigi mederben viszont az offenzíva igazán akkor válik kockázatossá, ha Izrael szárazföldi erők bevetésével akarja véglegesen megsemmisíteni a sok tízezer fegyveressel rendelkező Hezbollah határ menti állásait és egységeit. A libanoni szervezetet ugyanis a világ egyik legjobb gerillaerejének tartják, melynek felépítését, felszerelését és felkészítését pont egy izraeli invázió megakadályozására szabták. A Hezbollah a szíriai polgárháborúban óriási harci rutint szerzett, és komoly páncélelhárító eszközökkel – és ezek kezeléséhez értő egységekkel – rendelkezik. Libanon erdős-hegyes, vízmosásokkal szabdalt terepe is kedvez a kisebb csapatok rajtaütéseire alapozó hadviselésnek. A Hezbollah óriási előnye a Hamásszal szemben az is, hogy kiterjedt hátországgal rendelkezik, Szíria felől számíthat iráni utánpótlásra is.

Ugyanakkor minden előnye mellett nem lehet megmondani, a sorozatos csapások milyen hatással voltak a morálra, a vezetői kar és a kommunikációs rendszer megsemmisülése pedig a szervezettségre.

Másfelől az IDF 2006 óta készül erre a háborúra; a sebezhető M113-as lövészpáncélosok kezdik átadni a helyüket a Merkava harckocsi alvázára épített masszív Namer szállítójárműveknek, a felderítést és közvetlen légitámogatást pedig az elmúlt csaknem két évtizedben új szintre emelték a drónok és az MI-alapú célmegjelölő programok. A gyalogsági egységek Gázában harci rutint is szereztek; kérdés azonban, hogy a rotálás és a tartalékosok nagy száma ellenére mennyire fáradtak el a bevetendő egységek.

Joáv Galant izraeli védelmi miniszter hétfőn arról beszélt, hogy hamarosan megkezdődik a Hezbollah elleni háború következő szakasza, és Izrael várhatóan szárazföldi offenzívát is indít Libanon területén. Galant szerint az akció lehetővé teszi az észak-izraeliek hazaköltözését. Egy amerikai tisztviselőre hivatkozva a BBC arról írt, hogy Izrael korlátozott szárazföldi offenzívára készül Libanonban.

A Hezbollahot ért sorozatos csapásokon keresztül Irán is sokkot kapott

A Hezbollah nem egy klasszikus terrorszervezet, hanem egy összetett intézmény, melynek vezetőit nem lehet gyorsan pótolni, és az új vezetőktől nem lehet hatékony működést elvárni. Másfelől azonban sokkal stabilabb és beágyazottabb a Hamásznál vagy az al-Kaidánál. Ahogy arról a libanoni szervezetről szóló cikkben részletesen írtunk, a terrortámadásokat elkövető Hezbollah Izrael-ellenes aktivitása mellett

• az iráni regionális hatalmi ambíciókban segédkező elit milícia,
• a libanoni demokratikus játékszabályokat elfogadó parlamenti párt,
• illegális és féllegális gazdasági vállalkozásait üzemeltető kartell,
• a rogyadozó közszolgáltatásokat a síiták által lakott régiókban magához ragadó árnyékállam.

Beágyazottsága egyszerre jelent előnyt, egyszerre pedig visszatartó erőt. A libanoni közvélemény egyöntetűen elítéli Izrael palesztinellenes politikáját, és a Hezbollah elleni csapásokat általában Libanon és a libanoniak elleni csapásokként értelmezi, noha Daniel Hagari, az IDF szóvivője a hét végén is arról beszélt, hogy „a mi háborúnk nem a libanoni nép, hanem a Hezbollah ellen folyik”. Ez nemcsak a régiót rendszeresen szondázó Arab Barometer felméréséből, hanem az elmúlt hetek szolidáris megnyilvánulásaiból is kitűnik.

Másfelől a fenti felmérésből az is kiderül, hogy a felekezeti identitások mentén tagolódó Libanon csaknem 70 százalékát kitevő nem síita lakosságának többsége nincs túl jó véleménnyel a Hezbollahról, melyet egyszerre tart a felekezeti viszályok motorjának és az országot gazdasági-társadalmi válságba taszító elit tagjának. A Hezbollah az ország utolsó fegyveres milíciája, mely függetleníthette magát az állam erőszak-monopóliumától. Nem elképzelhetetlen, hogy a bejrúti vezetés (mely maga is igen széttartó) lehetőséget lát a Hezbollah meggyengülésében a síita militarizmus pacifikálására.

Azonban az instabil és elképesztő gazdasági nehézségekkel küzdő bejrúti kormányzatnak előbb a bombázások okozta válsággal kell megbirkóznia. Izrael az elmúlt két hét alatt különböző akcióival több mint ezer emberrel végzett, a halottak száma mindennap több tucattal emelkedik, a sebesültek száma meghaladja az ötezret. A kormányzat szerint az izraeli evakuációs ultimátumok és a bombázások miatt egymillió ember vált legalább ideiglenesen menekültté; 115 ezer ember az állam által felállított szükségszállásokon húzta meg magát, 77 ezer libanoni és szíriai menekült inkább átment Szíriába.

Naszrallah likvidálása mögött egy másik kalkulus is felsejlik: Izrael úgy tűnik, nem számít arra, hogy a Hezbollah patrónusa, Irán az eddiginél sokkal aktívabb szerepet akarna vállalni a konfliktusban. A New York Times értesülése szerint (melyeknél az sem mellékes, hogy két forrása is a rezsim védelmére felesküdött Forradalmi Gárda tagja) a síita rezsimet sokkolta az, hogy az általa építgetett szövetségi rendszer legstabilabbnak tartott pillére hetek alatt az összeomlás szélére került.

Irán legfelsőbb vezetőjét, Ali Hamenei ajatollah Naszrallah likvidálása utáni üzenetében arról írt, hogy „minden regionális ellenálló erő” a Hezbollahhal van, Izrael pedig túl kicsi ahhoz, hogy jelentős kárt okozzon a libanoni szervezetnek. Egy későbbi közleményben azt is kijelentette, nem marad megbosszulatlanul Naszrallah halála, majd ötnapos gyászt hirdetett szombaton.

Naszrallah likvidálása után azonban Hameneit merénylettől tartva egy titkos rejtekhelyre menekítették rezidenciájáról, a politikai elit mérsékeltebb és radikálisabb képviselői pedig a New York Times fentebb említett cikke szerint egyelőre arról sem tudnak megállapodni, szükség van-e közvetlen és katonai eszközöket alkalmazó iráni válaszra. Teherán már a diplomáciai arcvesztést jelentő Hánije-merényletre, a Hamász politikai vezetőjének az iráni fővárosban történt felrobbantására is visszafogottan reagált, azonban Haszán Naszrallah likvidálását és a Hezbollah által elszenvedett veszteségeket nehezen hagyhatja érdemi válasz nélkül.

Több szakértő szerint a Hezbollah és Irán is tudja, hogy ha nagy számban bevetik a ballisztikus rakétáikat izraeli városok ellen, akkor Izrael csapást mérne Iránra is, és a környéken hadihajókat állomásoztató Egyesült Államok is beszállna a konfliktusba. Éppen ezért is gondolják úgy, hogy Irán és szövetségesei relatív eszköztelensége ellenére minden korábbinál nagyobb a kockázata egy szélesebb, regionális háborúnak a Közel-Keleten.

Feltűnő, hogy a konfliktust mennyire képtelen kordában tartani
az Egyesült Államok. A gázai fegyverszünet tető alá hozásában kirívóan
sikertelen Biden-kormányzat hónapokig lobbizott – elsősorban Izraelben – a libanoni háború elkerülése érdekében. Azonban a szeptemberi eszkalációt követően
képtelen volt kieszközölni egy fegyverszünetet, sőt, miután Izrael sokáig lebegtette egy 21 napos fegyverszünet lehetőségét, a hátraarc után még
a Naszrallah elleni légicsapásról sem tájékoztatta Bident. Az amerikai diplomácia
azonban a történtek és a kilátások ellenére is csak azt ismételgeti, hogy „az
Egyesült Államok diplomáciai megoldást és tűzszünetet szeretne elérni, nem
pedig szárazföldi műveletet látni”. Mivel azonban Izrael már rég felismerte,
hogy az USA minden körülmények között fenntartja politikai és katonai támogatását, ezért látványosan figyelmen kívül hagyja a Fehér Ház véleményét.

Az iráni válasz jellege egyelőre megjósolhatatlan, de nem lenne meglepő, ha Teherán arra a következtetésre jutna, hogy elkerülhetetlenné vált a nukleáris program – a páriatárs Oroszország segítségével történő – felpörgetése.