Kivégzésekkel és korbácsolásokkal fokozódik a megtorlás Iránban

Múlt csütörtökön egy iráni bíróság nyolc évre ítélte Szadzsad Hejdarit, aki tavaly lefejezte 17 éves feleségét, mivel Mona a férjétől elszenvedett állandó bántalmazások miatt el akart válni tőle. A bíróság azzal magyarázta az enyhe ítéletet, hogy a lány családja megbocsátott a gyilkosnak – a megbocsátás őszintesége felől azonban komoly kételyek merülhetnek fel, miután a perben Mona nagybátyját bűnrészesnek mondták ki a gyilkosságban, és kiróttak rá csaknem négy évet. Ahogy a gyilkosság – mely után a közösségi médiát bejárták a fényképek, ahogy Szadzsad Hejdari felesége levágott fejével sétál az utcán –, úgy maga az ítélet is óriási felháborodást váltott ki.

És nem csak azért, mert tökéletes példa arra a jelenségre, hogy az iráni állam nem törődik eléggé női állampolgárai védelmével, és archaikus elvek görcsös érvényesítésén keresztül garantálja a nők elnyomását. Hanem azért is, mert

miközben egy feleségét lefejező gyilkos megúszhatja néhány év börtönnel, addig az iráni bíróságok sorra hozzák a halálos ítéleteket a letartóztatott rendszerellenes tüntetőkkel szemben.

Emberi jogi szervezetek az elmúlt hónapokban lezajlott perekről kiszivárgott adatok alapján súlyos szabálytalanságokról számoltak be: a vádlottak nem választhatták meg védőiket, egyesekből kínzással csikartak ki beismerő vallomást. A vádlottak többsége fiatal férfi, akiket a hatóságok elleni erőszak – ami sokszor valójában a hatósági erőszakkal szembeni ellenállást takarja – miatt ítéltek halálra. Ugyan az elmúlt két hónapban eddig négy embert végeztek ki, azonban nagyjából 100 további elítélt várja fellebbezésének elbírálását vagy a bitót (a halálos ítéleteket akasztással hajtják végre).

A halálos ítéletek azonban csak a megtorlás csúcsát jelentik; a tüntetések elleni fellépés során a rendőrök és az őket kisegítő Baszídzs félkatonai szervezet milicistái nagyjából 500 embert öltek meg – köztük 70 kiskorút. Teherán szerint a hatósági áldozatok száma is több mint 60-ra rúg.

A sebesültek számát sok ezerre lehet becsülni (ezekről az iráni helyzetet monitorozó emberi jogi szervezetek még csak becsléseket sem közölnek), a több tízezernyi letartóztatottat pedig nemre és korra való tekintet nélkül brutális elbánásban részesítik. A kiszivárgó információk szerint a börtönökben kínzótermeket alakítanak ki, egyes férfiakat és nőket a vallatás – pontosabban a megfélemlítés – részeként megerőszakoltak, és a bíróságok is könnyű kézzel csomagolnak a néhány hónapos börtönbüntetések mellé 50-60 korbácsütést.

A bírósági büntetések egyik sztenderd tétele az okostelefon használatától és a külföldi utaktól való többéves eltiltás. Előbbi arra a tényre vezethető vissza, hogy Iránban hagyományosan decentralizált módon, a közösségi médián vagy chatalkalmazásokon keresztül szerveződnek a tiltakozások, a tömegek is ezek útján tájékozódnak.

Természetesen a rezsim igyekszik beszivárogni ezekre a felületekre, és dezinformációval provokálni vagy épp akadályozni az akciókat Ha pedig igazán forróvá válik a helyzet, egyes régiókban ideiglenesen lekapcsolja az internetet – azonban ezt az opciót a gazdasági károk miatt csak igen korlátozottan lehet alkalmazni. Az eleve fejlett kiberkultúrával rendelkező országban a tüntetők azonban újabb és újabb kerülőutakat és alternatív technikai megoldásokat találnak – a blokkolt platformokat például az Oroszországban is használt VPN-szolgáltatásokkal kerülik meg.

Politikai patt, gazdasági matt

Az iráni tiltakozássorozat jövőjéről 2023 január végén sem tudunk többet, okosabbat mondani, mint három hónappal ezelőtt; a történelmi fordulatok kiszámíthatatlanságára figyelmeztető elemzők is csak elejtett nyilatkozatokból és a színfalak mögül előtüremkedő eseményekből vonnak le óvatos következtetéseket.

Az egyik ilyen esemény Alireza Akbari egykori védelmi miniszterhelyettes váratlan elítélése és kivégzése volt. A brit útlevéllel rendelkező expolitikust Nagy-Britannia javára végzett kémkedés vádjával ítélték el, azonban szakértők szerint valószínűtlen, hogy Akbari valóban Londonnak kémkedett volna, hiszen kevés lebukósabb tényező létezik egy teheráni beépített ügynök esetében a brit állampolgárságnál – amit a néhai politikus egyébként megbízatása után szerzett meg.

Kivégzése inkább az eliten belüli hatalmi harc fokozódását mutatja; bár nem világos, hogy ez a hatalmi harc a reformerek fenyítéséről szól, vagy csak a 83 éves, évek óta betegeskedő Ali Hamenei legfelsőbb vezető utáni időkre készülő politikai helyezkedésről.

Azt is a rezsim kérlelhetetlenségére utaló jelek között tartják számon, hogy a 2021 nyarán demokratikus apátia útján elnökké választott konzervatív Ebrahim Raíszi azt az Ahmed Reza Radant nevezte ki országos rendőrfőkapitánynak, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a 2009-es, feltűnően elcsalt választások után kirobbanó milliós tömegmozgalom leverésében.

Mindeközben a mozgalom őszi lendülete ha el nem is apadt, de stagnálni látszik (bár ahogy azt minden, Iránról szóló cikkben érdemes hangsúlyozni, az országon belüli történésekről szóló beszámolók rendkívül hézagosak, sokszor egy-egy felvételbe, megnyilvánulásba vagy motívumba kapaszkodnak). A tiltakozások nem terebélyesedtek politikai mozgalommá, a felháborodás spontán megnyilvánulásai alig lépnek túl a női és állampolgári jogegyenlőség követelését magába sűrítő szlogenen, a „Nők, élet, szabadság”-on.

Egyes politikai spekulánsok a népes iráni emigrációtól várják az áttörést. Előkerült például az 1979-ben megbuktatott sah amerikai száműzetésben élő legidősebb fia, Reza Pahlaví, akinek a nevét állítólag több iráni demonstráción is skandálták, és az iráni rendszerváltás külföldi támogatását szorgalmazóknál szóba jött a rejtélyes iráni ellenzéki milícia, a Mudzsáhidok Népi Szervezete (MEK) is. A hatvanas években a marxizmus és a mérsékelt iszlamizmus összeházasítására alakult, a nyolcvanas években még jelentős fegyveres erővel bíró szervezet azonban mára már Irán környékéről is kiszorult – bázisa jelenleg Albániában található –, és erőfeszítéseinek nagy része valószínűleg kimerül a külföldi szponzorok meggyőzésében. Az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján ezek a szereplők a rendszerellenes mozgalom jelenlegi szakaszában súlytalannak tűnnek.

Azonban az egy helyben való toporgás nem csak bajjal jár, mert

a politikai cél és politikai összpontosítás hiánya egyszerre teszi lehetetlenné a rendszer leváltását, és teszi lehetetlenné a mozgalommal való leszámolást.

A rezsim bekeményítése és a tiltakozások szórványosabbá válása azonban nem garantálja a rendszerellenes mozgalom elfojtását. Az elégedetlenség muníciója ugyanis kifogyhatatlannak tűnik; az iráni fizetőeszköz, a riál a héten történelmi mélypontra került, ami újabb pofon a dilettáns kormányzat és az ország elleni szankciók kettős szorításába került társadalomnak. Egyes jelek – optimista olvasatban – arra utalnak, hogy a rezsim összeomlása helyett valószínűbb fogatókönyv lehet a rezsim elrohadása, kiüresedése. Ez a vallási előírások megtartását, de be nem tartatását, az iszlám helyett a nacionalizmus hangsúlyossá válását vonhatja maga után.

Senki nem akar beavatkozni a mindenhol külföldi beavatkozást szimatoló rezsim ellen

A rengeteg feltételes mód mellett egy dolgot magabiztosan kijelenthetünk: a minden felháborodott egyetemista mögött a Moszad és a CIA ügynökeit vizionáló teheráni vezetésnek továbbra sem kell külföldi beavatkozástól tartania. Az Egyesült Államok, az EU és szövetségeseik ugyan sorra hozták a szankciókat az ellenzéki tiltakozókkal szembeni fellépés főszereplői ellen, csakhogy ezek inkább látszatintézkedéseknek tűnnek – a rezsim leglojálisabb fegyveres testülete, a Forradalmi Gárda főparancsnoka nyilván eddig sem Kanadába vagy Új-Zélandra szervezte a nyári üdülését.

Sőt, Iránnak az elmúlt hónapokban nemzetközi elszigeteltségéből is sikerült, ha nem is kitörnie, de kisurrannia, miután egymásra találtak a nyugati szankciókkal szembenéző Oroszországgal. Az iráni drónszállítás megnyitotta az utat a katonai és gazdasági együttműködés felpörgetése előtt; előbbi azt jelenti, hogy Teherán néhány hónapon belül 24 korszerű Szu-35-ös vadászbombázóval válthatja le a még a sahtól örökölt F-14-eseit, de a vadászgépeket hamarosan katonai helikopterek és Sz-400-as légvédelmi rakétarendszerek is követhetik.

A légvédelem fejlesztésének hírére különösen Izraelben szívhatják a fogukat; a zsidó állam ugyanis másfél éve csiszolja-gyakorolja az iráni atomlétesítmények ellen kilátásba helyezett légioffenzívát. Az izraeli fegyveres erők idén leköszönt parancsnoka a múlt héten arról számolt be, hogy az elmúlt fél évben két nagyszabású hadgyakorlatban próbáltak el egy Irán elleni komplex csapást, és hamarosan jön a harmadik próba, mellyel gyakorlatilag elérték a bevetési szintet. Aviv Kohávi ennek ellenére arra sürgette a nemzetközi döntéshozókat, még azelőtt próbáljanak akár keményebb szankciók árán is új életet lehelni a tüntetések és a drónszállítmányok miatt leállított nukleáris megállapodási tárgyalásokba, hogy a több oldalról szorongatott teheráni rezsim kezébe atomfegyver kerül.