Nők, élet, szabadság – Iránban öt hete nem tudják elnyomni a tiltakozásokat

Legfontosabb

2022. október 24. – 11:12

Nők, élet, szabadság – Iránban öt hete nem tudják elnyomni a tiltakozásokat
A 2008-as „társadalmi korrupció” elleni kampányban részt vevő teheráni erkölcsrendész felveszi egy letartóztatott nő adatait – Fotó: Stringer / Reuters

Másolás

Vágólapra másolva

A félkatonai szervezetek brutalitása, a több száz halott, a becslések szerint tízezernél több letartóztatott és a szervezést nehezítő súlyos internetkorlátozások ellenére már több mint egy hónapja tart Iránban az iszlám fundamentalista rezsim elleni tiltakozáshullám, mely egy 22 esztendős iráni nő, Mahsza Amini szeptember 16-i halála után robbant ki. Az ország nyugati, kurdok által lakott részéből Teheránba érkező nőt az Iránt az 1979-es forradalom óta vezető teokratikus rezsim erkölcsrendészete tartóztatta le, mivel Amini szerintük nem megfelelően viselte a fejét takaró hidzsábot, a fátyol alól ugyanis előbukkant néhány hajtincse.

A nőt az erkölcsrendészek egy kisbuszba tuszkolták, ahol súlyosan bántalmazták. Valószínűleg ennek következtében később a ruháit „nem megfelelően” hordó nők számára előírt erkölcsrendészeti fejtágításon összeesett, és három napra rá egy teheráni kórházban meghalt. (Egy iráni halottkém aztán azt állította, hogy Amini nem a testét ért ütésekbe halt bele, ezt azonban a legtöbben nem hiszik el.) Amini halálának körülményeiről a tüntetések kirobbanása utáni cikkünkben részletesen írtunk, mint ahogy arról is, hogy

az erkölcsrendészet brutális eljárását az iráni közvélemény nem valamiféle túlkapásként, hanem a rezsim lényegének megnyilvánulásaként értelmezte.

Ez az incidens hónapok óta érett; a teokratikus rendszer védelmére felesküdött Forradalmi Gárda már a keményvonalas konzervatív Ebrahim Raíszi tavalyi elnökké választása után elkezdte követelni a hidzsábra vonatkozó – egyébként Mohamed próféta tanításaiból hiányzó – szabályok erőteljesebb érvényesítését. A nyáron pedig az elnök vissza is hozta az erkölcsrendészet („jó illemre vezetés őrjárata”) 2013-ban elvett igazoltatási jogait, szeptemberben pedig arcfelismerő rendszereket állított szolgálatba – egyelőre még csak rendelet szintjén – a hidzsábviselés ellenőrzésére.

A „Nők, élet, szabadság” jelszó egy isztambuli szimpátiatüntetés transzparensén – Fotó: Onur Dogman / SOPA Images / LightRocket / Getty Images
A „Nők, élet, szabadság” jelszó egy isztambuli szimpátiatüntetés transzparensén – Fotó: Onur Dogman / SOPA Images / LightRocket / Getty Images

Ennek megfelelően a tiltakozáshullám már az első pillanattól kezdve a rendszer egésze ellen fordult. A tüntetések egyik jelszava már a kezdetektől az volt, hogy „Halál a diktátorra!”, de a mozgalom legismertebb szlogenje a „Nők, élet, szabadság!”. A jelszó, mely a csilingelő kurd nyelven úgy hangzik, hogy „Dzsin, Dzsiján, Azádi”, perzsául pedig „Zan, Zendegi, Ázádi”, eredetileg a bebörtönzött törökországi kurd Abdullah Öcalan baloldali-feminista felszabadító mozgalmától származik, de ma már nemcsak az Irán lakosságának 10 százalékát kitevő kurd közösség használja, hanem Beludzsisztántól Teheránig mindenütt skandálják, és az iráni mozgalom melletti külföldi szimpátiatüntetéseknek is ez az egyik fő jelszava.

A teheráni vezetésnek nagy gyakorlata van a tüntetések leverésében, és az elmúlt évtizedek gyakorlata alapján simán bevállalja a több száz halálos áldozattal járó erőszak alkalmazását. Ennek ellenére nap mint nap újabb tiltakozásokról ad hírt a nemzetközi média, melyek szereplői ráadásul sokszor eddig még nem forrongó régiók, eddig még nem tiltakozó társadalmi csoportok.

A közösségi platformok tele vannak az elképesztő bátorságról és civil kurázsiról tanúskodó videókkal, ahogy lángoló barikádokon vagy osztálytermekben éneklik a mozgalom indulóját. Ennek zenéjét egy bizonyos Servin nevű, azóta már fogságba vetett énekes szerezte, aki a dalszöveget a tiltakozók „azért tüntetek, mert…”-posztjaiból faragta össze (a „Baraje” cím is azt jelenti, hogy „Azért, mert…”):

Azonban a tüntetések méreteiről, támogatóinak és mártírjainak számáról csak sejtéseink vannak; jövőjéről és kilátásairól pedig csak spekulálni lehet.

Ennek legfőbb oka Irán információs elszigeteltsége. Az országban legjobb esetben is megtűrtnek számítanak a külföldi újságírók; a nagy nemzetközi lapok közül csak az NBC-nek maradt tudósítója Iránban. Amit a sajtóban „hír”-ként olvashatunk, az egyfelől a helyi közösségi médiában vagy chatalkalmazásokban megjelent posztokból származik, másfelől emigráns ellenzékiekhez, illetve emberi jogi szervezetekhez befutó információkból származik. Természetesen a 84 milliós Iránban egyáltalán nem lehetetlen elérni helyieket – ez a nők helyzetéről szóló cikkünkben nekünk is sikerült –, azonban itt lép be a következő probléma: az irániak a hivatalos propagandán kívül maguk is kevés információhoz jutnak. Iránban a szabad információáramlás első számú terének évek óta az internet számít – még a maga agyonkorlátozott formájában is –, így a rezsim már évek óta figyeli-manipulálja-korlátozza a tartalmat és a hozzáférést is.

Amini halála után a korábban még nem blokkolt közösségi vagy kommunikációs alkalmazásokat, köztük a legnépszerűbb platformnak számító WhatsAppot és az Instagramot lelőtték, zavarják a külföldi tévéadásokat, és kulcsszavakra aktiválódó szűrőkkel korlátozzák még az sms-forgalmat is.

Irán egyébként évek óta dolgozik egy kínai mintán alapuló zárt rendszeren, de ahogy az orosz példa is mutatja, ezt azért nem olyan egyszerű megvalósítani. A rezsim egy-egy kritikusabb megmozdulás idején 12 órás periódusokra a teljes internetszolgáltatást is lekapcsolta az érintett régiókban. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a tényellenőrzési protokollok betarthatatlanságára rájátszva Teherán álhírekkel igyekszik megzavarni, elbizonytalanítani és hitelteleníteni a külföldi orgánumokat.

A körülmények ismeretében nem csoda, hogy a fél világ a szívéhez kapott, amikor Elnaz Rekabi sportmászó hidzsáb nélkül állt ki versenyezni egy szöuli versenyen, majd pedig nyoma veszett (utólag előkerülése után az volt az indoklás, hogy a hidzsáb csak leesett róla), és az is jellemző, hogy Rekabit a sorsa miatt aggódó tömeg „Elnaz a mi hősünk!” skandálással várta a teheráni reptéren.

Elnaz Rekabi a szöuli versenyen – Fotó: Rhea Kang / AFP
Elnaz Rekabi a szöuli versenyen – Fotó: Rhea Kang / AFP

Instabil egyensúly

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a sejtésekből ne rajzolódna ki legalább egy homályos kép, és a spekulációk között is óriási a minőségi különbség.

Az országban szeptember harmadik hete volt a legforróbb, amikor is a közösségi médiajelenlét elemzése alapján Irán 31 kormányzóságából 16-ban vonultak utcára az emberek, azonban a tiltakozások létszámban már ekkor is messze elmaradtak a 2009-es választások elcsalása után az utcákra vonuló milliós tömegektől. Az AFP hírügynökség által megszólaltatott szakértők szerint azóta a tiltakozáshullám nem csengett le, egyfajta „instabil egyensúly” állt be. Továbbra sem alakult meg egységes mozgalom a tüntetések szervezésére, a követelések politikai képviseletére, de minden egyes nap új demonstrációról csempésznek át felvételeket a fizikai és/vagy digitális határkerítésen.

A jelek szerint egy sor társadalmi csoport mozdult meg az elmúlt hónap során a teheráni ügyvédektől a busehri olajfinomító munkásain át az iráni futballválogatottig. A legaktívabbak természetesen az egyetemi hallgatók és a diákok. Az utóbbiak elleni brutális fellépés – a „brutális” kifejezés ezesetben tényleg bestiális kegyetlenséget takar, hiszen a különböző adatok alapján minimum 20-30 kiskorút gyilkoltak meg szeptember óta – hatására pedig csütörtökön a tanárok szakmai szervezete is kétnapos sztrájkot jelentett be:

Jól tudjuk, hogy a katonaság, a biztonsági erők és a civil ruhás rendőrök erőszakosan léptek fel az iskolákban és az oktatási intézményekben. A tiltakozások szisztematikus elfojtása során kegyetlenül végeztek több diákkal és gyerekkel.

A tiltakozások rendkívül változatos formát öltenek: a rendfenntartó erőkkel dacoló nyílt demonstrációk, munkabeszüntetések, vagy a világot bejáró, tényleg lenyűgöző hajlevágások és hidzsábégetések mellett a legjellemzőbbnek a flashmobszerű akciók tűnnek: a fényfestések, a szökőkutak vizének vérvörösre színezése vagy az állami tévé adásának meghekkelése egy, a legfőbb vezetőre, Ali Hamenei ajatollahra tett célkereszttel és a rezsim mártírjainak arcképeivel. Azonban az évszázados szeparatista hagyományokat ápoló kurd régiókban egyes hírek alapján úgy tűnik, hogy a tiltakozás már az utcai harcokig fajult.

Egy rendőrségi motorkerékpár ég a Mahsza Amini halála miatti tüntetésen Teheránban 2022. szeptember 19-én – Fotó: Wana News Agency / Reuters
Egy rendőrségi motorkerékpár ég a Mahsza Amini halála miatti tüntetésen Teheránban 2022. szeptember 19-én – Fotó: Wana News Agency / Reuters

Átnevelő táborokba zárják a tiltakozó diákokat

A teheráni vezetés az elmúlt évek tiltakozáshullámaihoz hasonlóan ezúttal is elsősorban a megfélemlítéssel és megtorlással akarja az embereket otthon marasztalni. A tiltakozók ellen a rendőrségen kívül már az első pillanatban mozgósították a Forradalmi Gárda alá tartozó paramilitáris milíciát, a Baszídzsot, de egyes megmozdulásokat jelvény nélküli, civil ruhás verőemberek oszlattak fel. A teheráni rezsimmel nyilván nem szimpatizáló, de tényállításokban ritkán tévedő Jerusalem Post szerint a tüntetők megtörésére Iránhoz hű külföldi milíciákat is bevetettek már.

A válogatás nélküli kegyetlenkedésről rengeteg felvétel kering az interneten – geolokációs ellenőrzés alapján jelentős részük ráadásul hitelesnek is tűnik –, melyen húszemeletes lakóházakba lőnek be könnygázgránátokat, vagy átlagos járókelőket kezdenek puskával üldözni.

Az áldozatok számát a feljebb már részletezett információínség miatt nem lehet pontosan tudni; emigráns szervezetek és emberi jogi aktivisták adatai alapján minimum 220-an haltak meg eddig, 1000-nél több lehet a sebesült, és 10 ezernél több a letartóztatott. A „letartóztatott” kategória ráadásul sok olyan embert takar, akiket a biztonsági erők ismeretlen helyre hurcoltak; egyesek sorsáról hetek óta nem tudnak szeretteik. Tiltakozásuk miatt több száz kiskorú került börtönbe – pontosabban az oktatási miniszter szerint „pszichológiai központokba”, ahonnan majd akkor engedik őket szabadon, ha „megváltoztak”.

A tragédiát súlyosbította a múlt héten az Evinben található börtönben pusztító tűz. A számos ellenzéki aktivistát, egyszerű tiltakozót és újságírót őrző létesítményben ugyanis október közepén tűz ütött ki, melyben minimum négy fogvatartott benn égett – a tűz keletkezésének nyilvánosságra került körülményei alapján ráadásul egyesek szerint a börtönt gyakorlatilag rágyújtották a politikai rabokra.

Az iráni Mizan hírügynökség által 2022. október 16-án kiadott, az Evin börtönben keletkezett tűz okozta károkról készült kép – Fotó: Koosha Mahshid Falahi / AFP
Az iráni Mizan hírügynökség által 2022. október 16-án kiadott, az Evin börtönben keletkezett tűz okozta károkról készült kép – Fotó: Koosha Mahshid Falahi / AFP

A teheráni elit kommunikációs zavarai és a felháborodást csak növelő suta propagandapróbálkozásai – mint az Amini halála utáni „spontán” kormánypárti szimpátiatüntetések – alapján valószínűleg maga sem igazán döntötte még el, hogyan is tálalja az eseményeket.

Egyfelől megjelenik a szokásos – és az 1953-as puccs miatt a mai napig jól rezonáló – narratíva, az „amerikai ügynökök lázadást szítanak”, de közben felbukkan az elit számára aggasztó értelmezés is, miszerint az iszlamista forradalom értékei a 2000-es évek generációit már nem képesek inspirálni, a rendszer ugyanúgy elaggott, mint a nyolcvanas évekre a kommunizmus. A propaganda az ország határ menti, kisebbségek által lakott régióinak tiltakozásaiba kapaszkodva azzal is próbálkozik, hogy az egész jelenséget – nyilván egy „tudjukkik” által támogatott – szeparatista konspirációként mutassa be.

A vezetésben is feltűntek már olyan politikusok, akik nyílt kritikát fogalmaznak meg; az elmúlt húsz évben egy sor kulcspozícióban feltűnő – egyebek mellett a parlament elnöki tisztét hosszú éveken át betöltő – Ali Laridzsáni konzervatív politikus például arról beszélt, hogy a tiltakozáshullámnak mélyebb politikai okai vannak annál, mintsem hogy izraeli vagy amerikai konspirációnak lehessen címkézni, és szerinte a hidzsáb erőltetése teljesen értelmetlen és felesleges erőfecsérlés a kormányzat és a rendőrség részéről egy olyan helyzetben, amikor a nők fele nem akar fejkendőt hordani. Azonban a rezsim közpolitikai szinten öt hét elteltével sem mutatja jelét az ideológiai lazításnak.

Meddig kanyarodik a tüntetésspirál?

A legfontosabb kérdés természetesen az, milyen mintát rajzolnak ki a pontszerűen felbukkanó tiltakozások. A kilátásokról általában igen borús nyilatkozatok látnak napvilágot. Ezek arról szólnak, hogy a szervezett mozgalom vezetését nélkülöző, decentralizált akciózások nem fogják még csak engedményekre sem kényszeríteni a cinikus és kegyetlenül fellépő rezsimet.

Suzanne Maloney Irán-szakértő úgy látja, hogy a vezetést legfeljebb egy, az ország működését megbénító, vagy bevételi forrásait elapasztó sztrájkkal lehetne kompromisszumokra kényszeríteni, ehhez azonban kevés az olajipari dolgozók elszórt tiltakozása. A tiltakozások zömében csak néhány százas, ezres csoportokat látni, és elképzelhető, hogy a zavargások kezelésében óriási gyakorlattal rendelkező rezsim egész egyszerűen a számok miatt nem tartja annyira fenyegetőnek a fejleményeket.

Egy másik megközelítés alapján viszont úgy tűnik, hogy Irán évek óta nem tud kitörni a tüntetésspirálból; a szeptemberi tüntetéshullám is gyakorlatilag a nyári „Szomjazók Felkelése” nevű akciósorozat szünetmentes folytatásának számít. Az országnak válságok sokaságával kéne egyszerre megbirkóznia, miközben továbbra is az iráni atomalkut 2018-ban felmondó Egyesült Államok nemzetközi szankciói alatt nyög. A súlyosbodó gazdasági válság és az elégedetlenség egyre gyakrabban visszatérő, egyre több régiót és társadalmi réteget beszippantó spirálja pedig további nehézségek elé állítja a rezsimet.

A meredek válságspirálon az sem segít, hogy a diplomáciai térben eleve elszigetelt Irán előtt 2022 októberére újabb falak zuhantak le. Nagyon úgy tűnik például, hogy a Joe Biden amerikai elnök által eddig forszírozott nukleáris megállapodás kútba is esik; legalábbis a külügyminisztérium kijelentette, hogy most nem aktuális a tárgyalások folytatása. Teherán ráadásul a szintén páriasorba kerülő Oroszországnak szállított több ezer drónnal (melyeket hamarosan ballisztikus rakéták is követhetnek) megrázta a pofonfát. Noha hivatalosan tagadják, hogy bármilyen eszközt is adtak volna Moszkvának, Ukrajna szerint Oroszország iráni gyártmányú Sahíd-136 drónokat vetett be az energetikai infrastruktúrájuk ellen, és egy orosz szakértő is elszólta magát a napokban.

Az Egyesült Államok kijelentette, hogy Irán háborús szereplővé vált, és az ukrán civil lakosság elleni támadásokhoz való hozzájárulása, illetve a saját állampolgárai elleni atrocitásokra hivatkozva újabb szankciókat akasztott a rezsim kulcsszervezetei és kulcsfigurái nyakába, példáját már Nagy-Britannia, Kanada és – a drónexportra szűkítve – az Európai Unió is követte.

De arra gyakorlatilag semmi esély, hogy bárki is hajlandó lesz megvédeni az irániakat saját kormányzatuktól; bár az iráni emigráns szervezetek nagyon szeretnék, Iránból nem lesz Ukrajna. A Nyugat nem fog fegyvereket szállítani egy még meg sem alakult ellenállási frontnak, és az orosz–ukrán háború közepén (mely mögött ott tornyosul a kínai fenyegetés árnya is) senki nem akar megpiszkálni egy Irán méretű darázsfészket.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!