Ráborította az asztalt a német–francia barátságra az ukrajnai háború
2022. október 27. – 21:18
Régi közhely, hogy a német–francia-tengely az európai integráció motorja. Még ha nem értenek is mindenben egyet, Párizs és Berlin évtizedek óta igyekszik egyeztetni álláspontját és közösen lépni a nagy európai uniós kérdésekben. Márpedig amikor a német és a francia kormány megállapodik valamiről, akkor kiemelkedő politikai és gazdasági súlyuk következtében általában Európa többi része is kénytelen követni őket.
Az utóbbi hónapokban ugyanakkor inkább az ellentétek, semmint az egyetértés dominál, és egyes jelek szerint a tengely minimum nehézkes időket él át. Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár az energiapolitika és az európai védelmi ügyek terén is élesen összekülönböztek, és Párizsban a német kormány gazdaságpolitikai különutasságát és keleti kapcsolatépítését is nehezményezik.
A nézeteltérések miatt az október végére tervezett féléves közös kormányülést is januárra halasztották. Bár Macron és Scholz szerdán egy párizsi munkaebéddel igyekeztek jelezni, hogy nincsenek nagy bajok köztük, és a találkozó után mindkét fél arról beszélt, hogy nagyon sikeresen tárgyaltak, az esemény körítése nem sikeredett túl szívélyesre: a franciák az utolsó pillanatban közölték, hogy nem terveznek közös sajtótájékoztatót, ami elég hűvös diplomáciai gesztus (jellemző, hogy Scholz ilyet utoljára akkor játszott el, amikor Orbán Viktort fogadta Berlinben).
Az okokról és következtetésekről sok a találgatás:
- egyesek szerint ez átmeneti jelenség, és jelentős részben arról szól, hogy Scholz hárompárti koalíciója nehezebben forog, mint elődje, a 16 évet hatalmon töltő Angela Merkel bejáratott kormánya.
- Más vélemények szerint a német külpolitika ébredése ellentétes a francia érdekekkel, és az ukrajnai orosz invázió, valamint az EU súlypontjának esetleges keletre tolódása miatt Párizsban a francia befolyás csökkenésétől tartanak.
- Macron az utóbbi időben azzal is megvádolta Németországot, hogy az európai egység és szolidaritás helyett önző módon viselkedik gazdasági és energetikai kérdésekben – e véleményt más európai fővárosokban is osztják.
- A németek ezzel szemben azt hozzák fel, hogy ők csak azt csinálják, amit évek óta követelnek tőlük: aktívabb védelmi és költségvetési politikát. Ennek a fényében nincsenek meggyőződve róla, hogy jogosak a francia kifogások.
Összevesztek a gázon
A leglátványosabb vitás kérdés az energetika. Németország az orosz gáz legnagyobb európai vásárlójaként és általában véve a legjelentősebb európai gázfelhasználóként 200 milliárd eurós rezsicsökkentési alapot jelentett be, ami számos európai fővárosban, így Párizsban is kiverte a biztosítékot – főleg, hogy francia tisztviselők állítása szerint ők is csak a sajtóból értesültek a tervről.
A Scholz-kormány gázársapkát tervez kivetni a lakossági és ipari felhasználók számára, amivel a vádak szerint tisztességtelen üzleti előnyhöz juttatja a német vállalatokat. A kisebb európai országok emellett attól tartanak, hogy nehezebben jutnak majd gázhoz, ha az euró-százmilliárdokkal felvértezett németekkel kell versengeniük a szűk piacon. (Erről itt írtunk részletesen.)
Emmanuel Macron azt is nehezményezte, hogy a németek nem túl lelkesek a gázválság közös uniós megoldása iránt, és nem támogatják az EU-s szintű gázársapkát. E téren Berlin álláspontja sokat puhult az utóbbi hetekben, de még mindig nem álltak be az Európai Bizottság francia támogatást is élvező tervei mögé. Macron erre reagálva arról beszélt, hogy nem jó Európának, ha Németország befelé fordul.
A német kormány ezzel szemben felhozza, hogy a francia kormány is elköltött 100 milliárd eurót a benzin- és energiaárak mérséklésére, és számos más európai ország bevezetett a némethez hasonló intézkedéseket (Párizs szerint ezek a lépések a lakosságot és a kisvállalkozókat védték, szemben a nagyipart is támogató német programmal). Az is tény, hogy messze nincsenek egyedül a gázársapka ellenzésével, és többek között a piacpárti holland és dán, valamint a drága orosz gázra rácsavarodott magyar kormány is attól tart, hogy az uniós árkorlátozás ellátási gondokat okozhat, ha a gáztermelők úgy döntenek, hogy nem hajlandók annyiért adni a naftát, amennyiért az EU meg szeretné venni.
Berlinben ezzel szemben azt nehezményezik, hogy Franciaország atomenergia-nagyhatalomként nem érdekelt a gázválság kezelésében, sőt saját gazdasági érdekei szerint próbálja gáncsolni a gázpiaci problémák elsimítását.
Ezen a téren egy neuralgikus pont volt a Midcat nevű gázvezeték. Ezt eredetileg 2013-ban kezdték el építeni azzal a céllal, hogy összekösse az Ibériai-félszigetet a francia hálózattal, és eljuttassa az észak-afrikai vezetékes földgázt és a spanyol és portugál kikötőkbe szállított cseppfolyósított földgázt (LNG) az észak-európai felhasználókhoz. A projektet 2019-ben a francia szabályozók elkaszálták arra hivatkozva, hogy anyagi és környezetvédelmi szempontból sem rentábilis.
Idén az orosz gázszállítások elapadása, illetve az Oroszország és Németország között húzódó Északi Áramlat 1 vezeték lekapcsolása, majd felrobbantása után a spanyol, a portugál és a német kormány ismét elővette a projektet, de Macron hajthatatlan volt. A három kormány azt is felhozta, hogy a vezetéken csak átmenetileg szállítanának földgázt, és a jövőben átállnának a hidrogénszállításra, amit manapság szintén megújulóenergia-forrásként próbálnak használni az iparban és közlekedésben.
A Politico forrásai szerint a francia ellenkezés mögött részben az áll, hogy a francia atomipart, illetve a francia LNG-terminálokat akarják védeni a déli konkurenciától. Azaz míg Macron arról beszél, hogy Németország nem elég szolidáris európai partnereivel, a német vezetés úgy érzi, hogy a francia elnök szövege minimum álszent. Végül a franciák abba belementek, hogy egy tenger alatti kábel épüljön Barcelona és Marseille között, de az ügy végére mindenki rossz szájízzel távozott a tárgyalóasztaltól.
Berlinből pedig azt is felvetik, hogy a mostani európai energiaválság sokkal mérsékeltebb lenne, ha a franciák képesek lennének rendben tartani atomerőműveiket:
az áramárak emelkedésének egyik fontos komponense, hogy a francia reaktorok mintegy fele karbantartás és korábbi átvizsgálások során feltárt problémák miatt áll, és jó esetben is csak decemberre indul majd újra.
A francia kormány ugyanakkor atomügyben úgy tartja, a németek maguk alatt vágták ki a fát azáltal, hogy lemondtak az atomenergiáról, és az orosz függés mellett kötelezték el magukat. Párizsban ráadásul úgy vélik, a németek hasonlóan naiv hibát követnek el a kínai gazdasági függésük erősödésével és a kínaiak beengedésével a stratégiai ipari, technológiai és infrastrukturális szektorokba (újabban a hamburgi kikötőben való kínai tulajdonszerzés borzolja a kedélyeket, amelyet Scholz hivatala erősen támogat). Ez egyes, név nélkül nyilatkozó francia illetékesek szerint azt jelzi, még mindig nem vonták le a tanulságokat az orosz fiaskóból.
Macronnak a kínai vonalon az sem tetszett, hogy Scholz november elején Pekingbe tervez utazni egy méretes üzleti delegációval: a franciák szerint jobb lenne közösen fellépni Kínával szemben, emiatt Párizs egy közös látogatást akart, mégpedig valamivel később, hogy legalább egy kis idő elteljen a Hszi Csin-ping pártfőtitkár hatalmának bebetonozásával végződő kommunista pártkongresszus után. (A német hangok szerint inkább arról van szó, hogy a franciák irigykednek a német exportsikerekre.)
Védelmi nézeteltérések
Bár Németország eddig enyhén szólva nem volt az európai védelmi tervezés legaktívabb résztvevői között, az ukrajnai orosz invázió farvizén Berlin jelentős hadsereg-modernizációs programot jelentett be, és új európai kezdeményezéseket is indított. Ezek egyike egy közös rakétavédelmi ernyő létrehozása, amelyhez eddig 14 további európai NATO-tagország csatlakozott, köztük Nagy-Britannia, Hollandia, Belgium, Norvégia, valamint a visegrádi négyek (azaz Magyarország is). Franciaország egyik problémája a tervvel, hogy az szerintük „új fegyverkezési versenyt” indíthat el Európában.
A másik kifogás, hogy a német terv hazai, amerikai és izraeli gyártmányú rendszerekre épít, miközben a franciák az olaszokkal fejlesztettek saját rakétavédelmi megoldást.
Szintén nehézkesen halad a közös francia–német–spanyol harci repülőgép fejlesztése. A tervezett projekt keretében 2040-ig egy hármas koprodukcióban készülő, ötödik generációs géppel váltanák fel a francia Rafale és a német és spanyol Eurofighter gépeket, de az elvi politikai megállapodás ellenére a konkrétumokban nem sikerült megegyezni.
Sajtóértesülések szerint ennek az egyik oka, hogy a francia Dassault védelmi beszállító nem szeretne a francia–német Airbusszal együttműködni a projekten, mert attól tart, hogy ezzel piacot vesztene az erősebb Airbusszal szemben. Egy másik francia kifogás, hogy Németország a védelmi modernizációs programja részeként nagy számban akar amerikai F–35-ösöket venni, arra hivatkozva, hogy nem érnek rá 2040-ig várni a beszerzésekkel.
Ezek a manőverek a francia iparral szemben kételyekkel bíró németeknek nem tetszenek. Emiatt az is asztalon van, hogy elkaszálják a közös fejlesztést, és a Dassault saját modellt gyárt majd Franciaországnak, Németország pedig az Egyesült Államoktól vásárol. „Olyan eszközöket akarunk, amelyek repülnek és elérhetőek a piacon, nem európai fejlesztési projekteket, amelyek aztán elbuknak”, mondta a német hadsereg pénzügyi felügyeletéért felelő Eberhard Zorn egy szeptemberi találkozón. A németek nemrég egy közös helikopterprojektet is felmondtak, és a közös francia–német haditengerészeti járőrözésnek is vége szakadt.
Az integráció nagy kérdései
Egy mélyebb érdek- és nézetellentét az EU irányait érinti. Egyes német elemzők szerint Macron külpolitikája erősen kétarcú: egyrészt ott van az Európa-párti Macron, aki mélyebb uniós integrációt akar, hogy az EU képes legyen hatékonyabban megvédeni geopolitikai érdekeit és nagyobb szerepet játszani a globális kapitalizmus szabályozásában. Másrészt ott van a gaullista Macron, aki az Európa-politikát a francia hatalmi érdek szűkebb perspektívájából szemléli, és a „francia erő, befolyás és függetlenség védelmére” törekszik, avagy prózaibban kifejezve egy olyan EU-s külpolitikát akar, amely alapvetően a francia érdekeket képviseli.
Első elnöki ciklusának főbb európai elképzelései képesek voltak áthidalni a kétarcúságot: az eurózóna gazdasági uniójának mélyítése, a közös európai védelmi projektek támogatása, valamint az uniós kereskedelmi és iparpolitika erősebb geopolitikai éle mindkét felfogással kompatibilis volt.
Az ukrajnai orosz invázió azonban felkavarta ezt a helyzetet.
Egyrészt az EU keleti végein ismét megnőtt a NATO és az Egyesült Államok renoméja és befolyása, míg az európai megoldást hirdető, de közben Moszkvával szemben visszafogott és békéltető hangnemet képviselő Macron megítélése nagyot romlott. Másrészt Ukrajna lerohanása és Oroszország keleti befolyása ismét előtérbe hozta az EU keleti és balkáni bővítésének kérdését. Ezt Németország erősen támogatja: Scholz arról beszélt, hogy az EU fő feladata a kontinens békéjének megőrzése, ez pedig a Moszkvától tartó kisebb keleti államok beengedésével szavatolható.
Párizsból ugyanakkor nem lelkesek ez iránt, hiszen Európa keleti felén Németország gazdasági és politikai befolyása érvényesül. Amikor Scholz arról beszél, hogy Európa központja keletebbre mozdul, és Németország a kontinens közepéről aktív szerepet játszik benne, hogy közelebb hozza egymáshoz nyugatot és keletet, északot és délt, Párizsban a francia befolyás csökkenésétől tartanak.
Ebben az is benne van, hogy – mint egyes francia elemzők megjegyzik – Scholz az utóbbi hónapokban számos nagyobb külpolitikai ötlettel előállt, amely szokatlan helyzet Macron és a francia külügyi bürokrácia számára. Az előző német kancellárra, Angela Merkelre nem voltak jellemzők a nagy, egyéni külpolitikai koncepciók, ezért Párizsból könnyebben elhitték, hogy ők ülnek a kormánynál. A helyzet most változóban van: Macron nem tud újat mondani Európáról, míg Scholz a maga módján próbálkozik.
Mint az Institut Montaigne nevű konzervatívabb francia agytröszt egy elemzője megjegyezte, Franciaország az utóbbi tíz évben amiatt bírálta a németeket, hogy nem költenek eleget a védelemre, nincs stratégiai és geopolitikai víziójuk, és belföldön és európai téren is a megszorítási politikát propagálják. Most, amikor Berlin végre a megszorítások helyett több pénzt költ, és fontosabb szerepet akar vállalni a védelmi kérdésekben, már az a baj, hogy a németek ezzel a francia érdeket és befolyást sértik. Másfelől az is tény, hogy nem Párizs az egyetlen európai főváros, amelyben bírálatokat hozott Scholz és kormánya hozzáállása.
Orbán és a jövő
A német–francia széttartás Orbán Viktor magyar miniszterelnököt is érdekes helyzetbe hozta. Egyrészt az Egyesült Államok európai befolyásának csökkentése, a Moszkvával szembeni békülékenység, az atomenergia támogatása vagy akár a szigorúbb bevándorláspolitika terén egyértelműen közelebb áll Macronhoz. Viszont Orbán is szeret arról beszélni, hogy Európa gazdasági és politikai súlypontja keletre tart (bár Párizs és Berlin számára ez a keleti súlypont Lengyelország, és nem Magyarország), Scholztól eltérő megfontolásokból, de támogatja az unió keleti és balkáni bővítését, viszont gázügyben Macronnal teljesen ellentétes álláspontot képvisel, és gazdaságilag is Németországra van utalva, sőt, a régi vádak szerint gyakran a német ipar – a franciával olykor ellentétes – érdekeit képviseli Brüsszelben.
Hogy Scholz és Macron között merre fordul inkább a magyar kormány, azt jelzi, hogy Orbán nemrég a Budapester Zeitung című német nyelvű lapnak arról beszélt, Scholz pártja, az „SPD ma a legmagyarellenesebb párt Európában”. Azaz mint annak idején megjósoltuk, az új német koalíciós felállásban még a korábban liberális mumusként kikiáltott Macron is jobb politikai partner, mint Németország.
A hidegebb fejű kommentátorok viszont azt is megjegyzik, hogy a mostani nézeteltérések fényében még korai lenne német–francia szakadásról beszélni: Párizs és Berlin között a múltban is számos nagy európai ügyben – a sokáig az európai integráció büdzséjének döntő részét felemésztő közös agrárpolitikától az euróig – erős ellentétek voltak, és végső soron a két ország közti koordinációt pont az szülte, hogy tisztában voltak ezekkel az érdekellentétekkel, na meg azzal is, hogy mindkettejük érdeke azok rendezése.
A közös érdekek most is erősebbek, mint az ellentétek, és azt vélhetően Macron és Scholz is tudja, hogy a másik nélkül nem fogják tudni megvalósítani külpolitikai és gazdasági céljaikat az európai porondon.
Olyan elképzelések is vannak, amelyek szerint elsősorban a német koalíciós politika nehézségei állnak a mostani problémák mögött: míg Angela Merkel tizenhat éves regnálása során megtanulta, hogy értsen szót Párizzsal, és a francia kollégákkal való egyeztetés napi rutin volt a kormányában, addig a hárompárti, külügyi téren Merkelnél ambiciózusabb, ám gyakran számottevő belső ellentétekkel küszködő német koalíció számára ez nehezebb folyamat lesz.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!