Tudtuk, ha becsapódik egy rakéta, tömegsírrá válik a menedék, senki nem jön megmenteni minket

Kiemelt figyelem irányult az orosz–ukrán háború elmúlt heteiben a világ egyik legnagyobb acélüzemére, a mariupoli Azovsztal acélgyárra. Egyrészt, mert továbbra is itt húzza meg magát a már elesett városban ellenálló utolsó ukrán egység, az Azov-ezred, másrészt pedig, mert az üzem alatti bunkerekbe és alagutakba rengeteg civil menekült, akiknek sorsa az idő múlásával és a szűnni nem akaró orosz bombázással egyre bizonytalanabbá vált.

Végül május elején indult be az evakuálás, és kedden, az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt hosszas közbenjárása után sikerült több mint 100 civilt kimenekíteni az acélmű alól – többségüket buszokkal vitték a közúton több mint 200 km-re levő, már az oroszok által elfoglalt területen kívül eső Zaporizzsjába, de pár tucatnyian olyanok is voltak, akik az acélműből megmenekülve maradtak Mariupolban. Az öt busszal Zaporizzsjába érő, az ukrán területtől rendőri felvezetéssel szállított csoport akár hónapokig tartó, embertelen körülményeket írt le az újságíróknak a megmenekülés után. Az ő beszámolóik következnek.

Imádkoztak, hogy túléljék az éjszakát

A zaporizzsjai tudósításokban közös, hogy az Azovsztal bunkereiből megmenekültek szemét láthatóan bántotta a napfény. Nem csoda, a többség nemhogy heteket, inkább hónapokat töltött a föld alatt, szinte teljes sötétségben, miközben az orosz erők megállás nélkül bombázták a fölöttük elterülő óriási üzemet. Egy-egy kisebb csoport volt csak, amelyiknek akkora szerencséje volt, hogy egy kisebb generátorral időről időre áramot tudott fejleszteni.

A napfény egyszerre volt üdítő és sokkoló a menekülők számára, árulta el Osznat Lubrani, az ENSZ ukrán humanitárius koordinátora: egyfelől felemelő volt újra látniuk a napot, másfelől viszont az elpusztított város romjaival is szembesültek.

A sokk feldolgozása talán még el sem kezdődött a megmenekülőknél, ezt támasztja alá a Washington Post cikkében megszólaló, névtelenséget kérő nő. „Nincsenek szavaim erre a kérdésre. Semmi nem tűnik valósnak már” – mondta könnyes szemmel, kisebb szünet után arra válaszolva, hogy felfogta-e már, hogy megmenekültek Mariupolból.

„Megszoktuk, hogy nagyon sötét van. Spórolnunk kellett az élelmiszerrel – ezt már a 17 éves Dasa Papus mondja. – A katonák hoztak nekünk, amit csak tudtak: vizet, ételt, zabpelyhet.” Dasa az anyjával, Innával együtt 58 napot töltött az alagútrendszerben. Inna emlékébe a húsvét égett be különösen: „Azt hittük, hogy ez egy szent nap lesz, és szünetet tartanak” – kezdte a New York Times újságírójának, mondatát viszont már lánya fejezte be azzal, hogy nemhogy szünet nem jött, de ha lehet, még erősebben lőttek és bombáztak az oroszok.

Az elmondottak alapján az üzem alatt, a nagyrészt a második világháború után épült alagút- és bunkerrendszerben termenként 30-50 ember húzta meg magát a sötétben. Minden egységnek külön konyhája, hálórésze és fürdője volt, az egyes csoportok között viszont alig volt kapcsolat részben maga a bombázás, részben az azzal járó beszakadások miatt. Hiába választotta el nagyjából 15 percnyi föld alatti séta egy nőt és fiát, Annát és Ivant a nő férjétől, aki a nemzeti gárdában harcol, a folyamatos harcok miatt ők is csak alig tudtak találkozni.

Náluk is több időt, 70 napot töltött az üzemben rekedve Anna Krilova a 14 éves lányával, Majával. A háború kirobbanása előtt a 47 éves nő éjszakai műszakban dolgozott gáztisztító operátorként az üzemben. Mivel nem volt, aki vigyázzon a lányára, őt is magával vitte azon a napon, amikor Oroszország lerohanta Ukrajnát. „A következő 70 napban el sem hagytuk az üzemet. Ahogy erősödött a bombázás, úgy mentünk még mélyebbre a föld alá” – mondta az NPR-nak.

A nő elmondása alapján egy pillanatig sem érezték magukat igazán biztonságban az üzem alatt, a folyamatos bombázás miatt pedig bunkerről bunkerre vándoroltak, egyre mélyebbre jutva a labirintusban, hátha ott kisebb veszélyben lesznek, mint az előző helyen. A nő apokaliptikus, horrorfilmbe illőként írta le a körülményeket, lánya pedig azért aggódott, mert

„mindennap úgy éreztük, mintha az lenne az utolsó, amit élve töltünk”.

Egy, a Guardian kamerájának nyilatkozó nő is ugyanerről beszélt, hogy minden este úgy feküdtek le, hogy nem tudták, túlélik-e az éjszakát, és felébrednek-e reggel. Eközben pedig végig azért imádkoztak, nehogy rakétatalálat érje a búvóhelyüket.

Hasonló borzalmakról számolt be Anna Zajceva is, ahogy Zaporizzsjába ért a busszal: „Állandó volt a bombázás, rögtönzött matracokon aludtunk, folyamatosan dübörgött minden a robbanások hangjától, néha pedig a fiammal futva egy robbanás ereje lökött a földre – minden szörnyű volt.” A nő hat hónapos fiával együtt jutott ki az üzemből, és nem győzött hálálkodni, amikor bébitápszert nyomtak a kezébe a zaporizzsjai gyűjtőponton.

Később a Washington Post azt a pillanatot is elkapta, ahogy a nő zokogva a legjobb barátnőjét öleli, akivel a háború eleje óta először találkoztak. Vlada mindennap ellátogatott a mentést koordináló pontra, hátha látta valaki Annát – május 3-án végül ő talált rá.

Egy, az amerikai NBC-nek nyilatkozó nő viszont azt mondta, a háború elején, a bunkerbe érve látta, hogy ott biztonságban lehetnek a bombákkal szemben. „Rettegtem, de közben úgy tűnt, az üzem lehet a legbiztonságosabb hely. Amikor odaértem, tényleg nagyon biztonságosnak tűnt. Az óvóhely megbízhatónak látszott, még a szovjet időkben épült. Ha jól tudom, akkoriban még nem olyan betont használtak, mint a most épített házaknál.” Ez viszont hamar megváltozott, a Reutersnek ugyanis azt mondta a föld alatt töltött hetekről: „Féltem, hogy a bunker nem bírja ki – szörnyű félelmem volt. Amikor a bunker elkezdett remegni, hisztérikus állapotba kerültem, a férjem tanúsíthatja ezt, annyira aggódtam, hogy a bunker beomlik”.

A nő, Natalija Uszmanova a Mariupoltól keletre, az Azovi-tenger partján található Bezimennében, az oroszbarát szeparatista erők által uralt területen mondta el, hogy nagyjából 40 emberrel együtt találtak menedéket, de páran március végén elhagyták az üzemet. A többiekre szörnyű idők vártak – alig volt oxigén a föld alatt, csak a kijárat közvetlen közelében tudtak igazán levegőhöz jutni, de ott meg veszélyben voltak.

Amikor arról beszélt, hogy örül, hogy már nem elemlámpával kell megtalálni a vödröt, amit vécének használt, elsírta magát.

Ették, ami volt

Egy 60 éves férfi, Szerhij Cibulcsenko a mindennapi élelmezés körülményeit és veszélyeit írta le a New York Timesnak. A férfi időről időre több társával felmerészkedett a felszínre, hogy az itt-ott fellelhető raklapokat visszavigyék a bunkerbe, ezekkel táplálták ugyanis a főzéshez használt tüzet. Ez viszont nem lehetett túl erős, attól tartottak ugyanis, hogy a fölöttük repülő orosz vadászgépek vagy bombázók hőszenzorai bemérik őket, ha túlzottan alágyújtanak a kondérnak.

A kondérban egyébként az főtt, ami épp volt. A leggyakrabban tésztát, konzervhúst és zabpelyhet főztek össze, egy nagy étellé, amiből napi egy adag jutott mindenkinek. Az éhezés miatt páran a felszínen, a romok között kutattak élelemért,

egy nő fia például cementporral és üvegszilánkkal keveredett kekszekkel tért vissza egyszer. Átválogatták és megették, mert akkor már hat hete nem láttak kenyeret.

A főzéshez használt fa mellett a víz beszerzése is kész életveszély volt. A féléves gyerekével megmenekülő Zajceva elmondta, a víz begyűjtésében segédkező apja meg is sérült a felszínen kutatva, de szerencséjükre túlélte az akciót. A nő egyébként egy ideig a katonák által talált bébitápszerrel etette gyerekét, majd amikor az elfogyott, nagy szemcsés durumot, szemolinát főzött gyertyák fölött. „Gyereket nevelni nehéz. Egy fény nélküli bunkerben még nehezebb” – tette hozzá.

A férjével és a 10 és 14 éves fiával megmenekült Okszana szerint a gyerekek az első hónapban „csak sírtak és reszkettek”, később viszont elcsendesedtek, és nagyon önmagukba fordultak. Eközben hétről hétre, napról napra kevesebb élelem jutott mindenkinek – csak az oroszok által beengedett, előre csomagolt humanitárius segélycsomagok tartalmát tudták elfogyasztani.

Cibulcsenko azt is elmondta, hogy a bombázások miatt a búvóhelyük egy része be is omlott. Aztán májusba érve hirtelen elhallgattak a fegyverek, de ez nem mindenki számára jelentett menekülést. A férfi ugyanis arról számolt be, hogy bár nagyjából ötvenen húzták meg magukat az egyik bunkerszerű részen, május első hetében a velük együtt tartózkodó, az Azov-ezredhez tartozó három katona 11, nagyrészt beteg, idős, vagy kisgyerekkel levő embert választott ki arra, hogy elhagyhatja a bunkert. A maradók között volt egy nő, aki azért félt elindulni két gyerekével, mert a férje egy, az acélműben harcoló magas rangú katonatiszt, és attól tartott, hogy ha menekülés közben ez kiderül, a gyerekeivel együtt fogolytáborba kerül.

A férfi felesége, Elina Cibulcsenko a Guardiannek nyilatkozva azt mondta: „Minden másodpercben robbant egy bomba… minden remegett. A kutyák ugattak, a gyerekek sírtak.

A legrosszabb viszont az volt, amikor megmondták, a bunkerünk nem bírna ki egy direkt találatot. Tudtuk, hogy ez esetben egy tömegsírrá változna a menedék, a harcok közben senki nem sietne a megmentésünkre.

Nem tudja elképzelni, milyen félelmetes ülni a nedves, nyirkos bunkerben, ami folyamatosan rázkódik, remeg.”

Már a menekülés is tortúra volt

Cibulcsenkóék elmondása szerint csak az üzem alatti labirintusból való kijutás két órájukba került – egy velük tartó idős férfit úgy kellett átemelniük a bombázás miatt leomlott törmelékeken, megsérült eszközökön, hatalmas bombatölcséreken, miközben folyamatosan fel nem robbant bombák mellett haladtak. (A Guardian videójában látható pár képkocka, amely még a menekülés elején, az üzem területén készült.)

Az alagútból kiérve az orosz hadsereg katonái várták őket, majd idővel javarészt ablak nélküli, borzalmas állapotban levő buszokra kerültek, amikkel három napig zötykölődtek több tucat ellenőrző ponton keresztül. Ezeken általános volt, hogy ujjlenyomatot vettek tőlük az orosz katonák, lefotózták őket, átkutatták a holmijukat, és mindenkit kihallgattak az ügyben, hogy hol és hány ukrán katona van az üzemen belül. Eközben „ukrán söpredéknek” nevezték őket, és arról is kifaggatták őket, hogyan látják a háborút és a saját kormányukat.

Mire ide eljutottak, volt, aki harmadszor próbált kijutni az üzemből. Zajceváék első kísérletét a megszegett tűzszünet, az újrainduló bombázás hiúsította meg. Ezután sokkal óvatosabbak lettek, miközben azt hitték, már örökre megfeledkeztek róluk, és végleg az üzem alatt rekedtek.

A háború előtt angoltanár Aleksz Dibko, aki feleségével és kisgyerekeivel menekült el az üzemből, azt mondta, belegondolni is rossz, mi következhet az Azovsztalban az ő távozásuk után. „Már akkor is olyan szörnyű volt, amikor elindultunk. Az acélgyár úgy nézett ki, mint egy kő-, vas- és porkupac… mintha a második világháborúból származna. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt a saját szememmel fogom látni.”

A hétvégén indult mentőakció idejére kialkudott helyi, időszakos tűzszünet lejártával az oroszok egyből, újult erővel folytatták az üzem rohamozását. Az Azov-ezred egyik parancsnokhelyettese, Szvjatoszlav Palamar közlése szerint a támadásokban két nő is meghalt.

Az újrainduló orosz támadás előtt az ENSZ újabb mentőakciót tervezett, ami időszakosan meghiúsult, ám a hét második felében végül elindult. António Guterres ENSZ-főtitkár péntek hajnalban azt közölte, 500 újabb civilt mentettek ki az üzemből és annak környékéről, és a legújabb mentőakció legújabb szakasza péntek reggel is folyamatban volt.

Források: New York Times | NPR | The Guardian