Egy mondatból kompromat: így lett Gáspárik Attila a fideszes lejáratókampány célpontja

Egy müncheni kulturális rendezvényen elhangzott, ironikus történelmi gondolatkísérletből országos lejáratókampány lett. Néhány kiragadott mondat elég volt ahhoz, hogy Gáspárik Attilát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt igazgatóját a Fidesz-párti sajtó és politikusok „Trianon-tagadóként” és „nemzetellenes színészként” állítsák be. A manipulált idézetekből blogbejegyzés, majd politikai narratíva, végül gyűlöletkampány született, amely napok alatt átgyűrűzött az erdélyi közösségi térbe is.

Nem ez az első ilyen kompromat-akció: hasonló lejáratási hullám indult el tavasszal, Magyar Péter nagyváradi látogatása előtt, Gáspárik neve akkor is felmerült, de végül az első erdélyi Tisza Sziget alapítója, Kátai István került igazán célkeresztbe. A nyári, nagyadorjáni Közösségi Párbeszéd Tábort és szervezőit is hetekig támadták a kormánypárti felületek és kommentelők, majd rövid tűzszünet után rábukkantak a müncheni előadás szövegére, aminek sarkos mondataiból remekül építkezhettek a manipulációs technikákat csúcsra járató propagandisták. Gáspárik könnyű célpont volt, mert ő volt az, aki vállalta, hogy megmutatja Magyar Péternek Marosvásárhelyt, amikor a Tisza Párt elnöke a városba érkezett. Mint mondta, szereti a városát, jól ismeri, és bárkinek megmutatja, aki erre kéri – „Orbán Viktornak is megmutatnám” – tette hozzá.

A Gáspárik Attila védelmében és a gyűlöletbeszéd ellen felszólalók arra figyelmeztetnek: ez csak a kezdet. A 2026-os magyarországi választások közeledtével egyre több hasonló, mesterségesen gerjesztett „hazafias” botrány várható, amelyek célja, hogy egymásnak ugrasszák az erdélyi magyarokat, és bűnbakká tegyék azokat, akik nem illeszkednek a lojalitási narratívába.

Mi is történt valójában

Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt igazgatója, színész és egyetemi oktató augusztus végén tartott előadást Münchenben, a határon túli magyar közösségeknek szervezett kulturális esten. A rendezvényt a helyi Tisza Sziget szervezte – ez a Tisza Párt müncheni és környékbeli szimpatizánsait tömörítő civil csoport –, de nem pártrendezvényről volt szó.

Amikor felhívtuk Gáspárik Attilát, hogy megtudjuk, miért vett részt az eseményen és miről beszélt pontosan, elmondta:

„Meghívott előadóként vettem részt, hogy bemutassam, hogyan működik a magyar kultúra Romániában, milyen intézményi és közösségi minták alakultak ki az elmúlt évtizedekben. Nem volt semmiféle politikai felhangja, egyszerűen arról beszéltem, amit évtizedek óta látok.”

A színész, egyetemi tanár hangsúlyozta, hogy semmilyen párthoz nem tartozik:

„Nem vagyok a Tisza Párt tagja, és nem is akarok az lenni. Meghívtak, mert kulturális témában tudok beszélni – és én ezt tettem.”

Az előadás egy pontján Gáspárik eljátszott a „mi lett volna, ha nem lett volna Trianon” gondolatával – ez a kontrafaktuális történelemírás egyik tipikus nézőpontja. Arra próbált rámutatni, hogy ha a történelmi Magyarország együtt marad, a magyar államnak a kétnyelvűséghez és a kisebbségi jogokhoz kellett volna alkalmazkodnia. „Budapesten és Sopronban is kétnyelvű feliratok lennének, a parlament kétnyelven működne” – jegyezte meg ironikusan, rámutatva arra, hogy a történelmi Magyarország belső struktúrája valójában mennyire nem volt felkészülve a modern nemzetiségi együttélésre.

Továbblépve, azt vizsgálta meg, hogy mi lett volna az erdélyi magyar kultúrával, ha Trianon nem történik meg? Valószínű, hogy az továbbra is erősen Budapest központú maradt volna, hisz épp a történelmi tragédia kényszerítette rá az erdélyi magyarságot arra, hogy új kulturális mintákat és intézményeket hozzon létre, mert az anyaországtól elszakadva saját önazonosságát kellett megerősítenie. Innen indult el a 20. századi erdélyi magyar kulturális reneszánsz: a transzilvanizmus eszméje, az Erdélyi Helikon megalakulása, a folyóiratok, könyvkiadás felvirágzása. Színházak, egyetemek, önálló értelmiségi hálózatok létrejötte, amelyek nem Budapesttől függtek, hanem helyi erőből épültek fel.

„Ha nem lett volna Trianon, valószínűleg nem alakult volna ki Kolozsvár és Marosvásárhely erős magyar kulturális központja, nem beszélnénk önálló erdélyi magyar szellemi identitásról” – fogalmazott Gáspárik, aki szerint érdemes lenne száz év távlatából a veszteség mellett arról is gondolkodni, hogy milyen kulturális örökség született a kisebbségi létből.

A gondolatmenet részeként Gáspárik Attila arról is beszélt, hogyan váltak egyes erdélyi írók – köztük Wass Albert és Nyírő József – politikai szimbólumokká. Úgy fogalmazott, hogy az irodalmat kisajátították a politikai táborok, amelyek bálványokat akarnak gyártani belőlük, ahelyett, hogy az életműveiket önmagukban értékelnék.

„Nem jó ez sem Wass Albertnek, sem Márainak, sem Nyírőnek. Az irodalmat és a művészetet békén kéne hagyja a politika” – ismételte meg Gáspárik a vele készített interjú során.

Azt is hozzátette: Romániában Wass Albertről jogerős bírósági ítélet mondja ki, hogy háborús bűnös, és ezen nem lehet vitatkozni, amíg jogilag érvényben van. Ez azonban nem érinti az irodalmi értékét, amiről a szakmának és az olvasóknak is lehet saját véleményük. De ha már értékes arisztokrata alkotót szeretnénk erdélyi példaképként emlegetni, akkor mindenképp Bánffy Miklóst illetné az a fajta tisztelet és kultusz, amivel most sokan Wass Albertet illetik.

A müncheni előadásának másik kiragadott témája az irodalmi és művészeti díjak rendszere volt. Gáspárik arról beszélt, hogy az utóbbi években a magyarországi díjazási logika teljesen elnyomta az erdélyi kezdeményezéseket. Szerinte korábban voltak fontos erdélyi, közösségi jelentőségű díjak, mint például az EMKE-díjak, de ezek mára háttérbe szorultak, és mindenki „Budapestre figyel”, az a fontos, hogy ki kap Kossuth- vagy József Attila-díjat. Több példát is említett, olyan díjazottakat, akik szerinte szakmailag kevéssé indokoltan kaptak állami elismerést, miközben elismerés nélkül maradtak fontos erdélyi alkotók. „Elvesztettük az erdélyi díjainkat, és közben áthangoltuk magunkat Budapestre” – foglalta össze.

A kompromat

Nehéz megállapítani, kié volt az első poszt, de valaki elvégezte a piszkos munkát, amivel gyakorlatilag azonnal beindult a klasszikus kompromat-mechanizmus: a kiragadott mondatokat kiemelték a kontextusból, új jelentést gyártottak köré – olyat, amelyet sokkal könnyebb volt politikai felháborodásként tálalni, mint intellektuális vitaként kezelni. Ebből gyártottak először blogbejegyzést, aztán újságcikket, aztán politikusi állásfoglalást és végül az előadó az elszabadult facebookos gyűlölethullám szabad prédája lett. A színészt „magyarellenesnek”, „Trianon-tagadónak”, „hazaárulónak” nevezték, miközben a legtöbben soha nem hallották az eredeti szöveget, csak a manipulált, levágott mondatokat látták. A müncheni fellépés videójára cikkünk publikálásáig mindössze 882-szer kattintottak rá, az egyik vágott verziót, amit a Tűzfalcsoport tett közzé 17 ezren, Zsigmond Barna Pál reelsét 31 ezren. És ennél jóval több van, ami a Facebookon kering.

A történet akkor duzzadt fel igazán nagyra, amikor a sajtóban megjelent. Ez tipikusan a kompromat egyik alapvető fázisa, amikor az „anyagot” (jelen esetben a Tűzfalcsoport manipulált posztját) átveszik a kormányközeli médiumok, újracsomagolják, és országos szintre emelik a lejáratást. Október 5-e volt az a dátum, amikor elindult a szőnyegbombázás: a Mandiner írt róla, a Magyar Nemzet is hozta, és ne feledkezzünk meg az Origóról és a Pesti Srácokról sem. Cikkeikben egy bizonyos Tűzfalcsoport blogbejegyzésére hivatozva írnak arról, hogy miket mondott Gáspárik Attila Münchenben.

A „forrásként” megjelölt bejegyzésben nem találni linket az eredeti felvételre, a Tűzfalcsoport kontextus nélkül közölte a kénye-kedve szerint kivágott mondatokat, drámai felvezetőkkel és manipulatív kommentárokkal, mintha egy valódi leleplező anyagról lenne szó. Innen vette át szó szerint a szöveget a propagandasajtó gyakorlatilag copy–paste módszerrel, saját szerkesztőségi kontroll nélkül.

A cikkek már címükben is egyértelműen a karaktergyilkosság logikáját követték: „Botrány Münchenben: Magyar Péterék rendezvényén Trianont dicsérték, az erdélyieket gyalázták.” Ez a mandineres cím, de idézhetném bármelyik másik cikknek a címét, vagy tartalmát, a hangnem, a mondanivaló hasonló.

A szövegek narratívája tipikusan kompromat-szerkezetű:

• a kiragadott idézetet („Trianonban megvalósult Magyarország régi álma...”) tényszerű kijelentésként kezelik,
• mellé odaragasztják a „vérforraló előadás”, „gyalázta az erdélyieket”, „rezzenéstelen arccal” típusú érzelmi kifejezéseket,
• és összemossák Gáspárikot Magyar Péterrel, valamint a Tisza Párttal, mintha a beszéd a párt „nemzetellenes” programnyilatkozata lett volna.

A politikai gépezet bekapcsolása

A cikkek után megszólaltak a fideszes politikusok. Még azon a napon, amikor a „leleplező” anyagok megjelentek, Hidvéghi Balázs, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára posztolt a témáról.

Hidvéghi egy hosszú Facebook-bejegyzésben vette célba Gáspárikot, amelyben személyeskedő hangon, gúnyosan írt róla:

„Itt van ez a Gáspárik nevű erdélyi színész, aki most épp Magyar Péternél pedálozik gőzerővel, ezért aztán mindenbe és mindenkibe belerúg, akibe csak tud. (…) Mivel zseniális művészként valamiért mégsem kapott Kossuth-díjat, feljogosítva érzi magát, hogy leszólja azokat az erdélyi művésztársait, akik viszont igen.”

A politikus bejegyzése már nem is az állítólagos kijelentésekről szólt, hanem teljes karaktergyilkossággá alakította az ügyet: frusztráltnak, „önjelölt nímandnak” nevezte Gáspárikot, és egyúttal összemosta a Tisza Párttal, így a támadást nemcsak személyesen, hanem politikailag is pozicionálta.

„Úgy tűnik, ez a frusztrált, önjelölt nímand típus mára alapfelszereltség a Tiszánál” – írta, majd hozzátette: „De fel a fejjel, Urak! Ígérjük, áprilisban még nagyobb lesz ez a frusztráltság.”

Egy nappal később Zsigmond Barna Pál, a Fidesz országgyűlési képviselője és a romániai magyar ügyek egyik kormányzati felelőse – szintén beszállt a kampányba. Az ő posztja már nem Gáspárikról, hanem „a TISZA Párt nemzetpolitikájáról” szólt, így az egyéni ügyet teljes politikai narratívává emelte:

„Ez a TISZA Párt nemzetpolitikája! Márai Sándor és Wass Albert az emigrációban élő magyar sors hangja. Gáspárik Attila sértő és tudatlan minősítése nem az irodalmat, hanem a magyar önbecsülést támadja.”

Ezzel a lépéssel a lejárató narratíva teljesen bezárult a kormányzati kommunikációs körben: a politikusok posztjai már nem is hivatkoztak az eredeti eseményre vagy az interjúra, csak a korábbi médiacikkekre, így a manipulált verzió vált az „igazsággá”.

A séma ezzel klasszikus kompromattá érett: a blogbejegyzésből lett sajtócikk, abból politikai narratíva, végül kampányeszköz. A cél már nem Gáspárik Attila cáfolata vagy megértése volt, hanem a példastatuálás: megmutatni, mi történik azzal, aki nem simul bele a lojalitási elvárásokba.

A lejáratás lecsorog a közösségi térbe

A lejárató sajtócikkek és a fideszes politikusok bejegyzései után indult el a kampány következő hulláma, amikor a történet átszivárgott a közösségi médiába, és a készenlétben álló digitális harcosok hathatós tematizálása nyomán valóságos online lincshangulat alakult ki.

A posztokban Gáspárikot gúnyos és sértő kifejezésekkel illették, többen megkérdőjelezték, hogy magyarnak nevezhető-e, egyre több dehumanizáló megfogalmazás jelent meg, erőszakot emlegető hozzászólások is felbukkantak, amelyek már nem véleményt közöltek, hanem nyílt uszítást jelentettek. A hangnem eldurvult: egyes hozzászólók „eltakarításról”, „megbüntetésről” írtak, mások burkoltan fizikai bántalmazásra utaló megjegyzéseket tettek. A vita így teljesen elszakadt a valóságtól, és a közösségi térben gyűlöletkampánnyá torzult.

Gáspárik Attila röviden reagált erre:

„Nem fogok lemenni arra a szintre, hogy magyarázkodjak manipulált anyagok miatt. Aki meg akarta érteni, amit mondtam, már régen megértette.”

Hozzátette, hogy semmilyen párt nevében nem beszélt:

„Egyedül vagyok, és a véleményemet mondtam el.”

Azt is elmondta, hogy egyetlen magyarországi lap sem kereste meg, mielőtt leközölték volna az anyagot: senki nem kérdezte meg tőle, hogy a megcsonkított részletek bármilyen formában tükrözik-e a Münchenben elhangzott teljes szöveg lényegét vagy szellemiségét.

Ellenszélben: megszólal a szakma és a civil társadalom

A támadássorozatra elsőként a Pluralizmus Erdélyben csoport reagált, közleményükben pedig egyértelműen kiálltak Gáspárik Attila mellett.
„Állítsuk meg az uszítást!” – írták, hangsúlyozva, hogy amit az elmúlt napokban láthattunk, „nem érdemi vita, hanem személyre irányuló támadások, rágalmak és határtalan gyűlölködés.” A közlemény szerint a jelenség nemcsak egy ember elleni akció, hanem „a gyűlöletkeltés meghonosodása az erdélyi közéletben”, és súlyos aggodalomra ad okot, hogy ebben magyarországi kormánypárti szereplők mellett erdélyi kezdeményezések és személyek is részt vesznek.

A csoport felhívta a figyelmet arra, hogy a magyarországi választási kampány „rendkívül polarizált hangnemben” indult, és a határokon átnyúló propaganda „gyűlöletet szít, fenyegetésekkel és álérvekkel árasztja el az erdélyi nyilvánosságot”.

„Most kell megállítanunk ezt a folyamatot – mielőtt túl késő lenne! A véleménykülönbségek természetes részei az erdélyi társadalomnak, de sem a nyilvános gyalázkodás, sem a megfélemlítés, sem a karaktergyilkosság nem elfogadható.”

A Pluralizmus Erdélyben csoport közleményével egy időben Parászka Boróka, a Marosvásárhelyi Rádió újságírója is reagált a történtekre. Ő maga is volt már célpontja hasonló lejárató kampányoknak, és bejegyzésében ezúttal is tágabb összefüggésben értelmezte az esetet.

„A kormánypropaganda azzal tölti meg az elérhető összes felületet, hogy minden, kormányt váltani akaró szereplő gyűlöli a határon túli magyarokat. A torzítás, hamisítás semmilyen gátlást nem ismer. Célkeresztbe kerülnek határon túli magyarok és magyarországiak egyaránt.”

Parászka szerint az egész jelenség „a magyarországi gyűlöletipar egyik exportterméke”, amelynek tétje nemcsak az, hogy „hova sikerül az erdélyi szavazatokat elvinni”, hanem az is, „sikerül-e új ellenségképeket gyártani Erdély ürügyén”.

„Nem lennék meglepve, ha az Erdély-ellenesség jelentős része is provokatív céllal a kormánypárti propagandagyárból jönne” – írta.

Székely Ervin, a Bukaresti Rádió nyugalmazott főszerkesztője is reagált az esetre, az „Egy karaktergyilkosság háttere”című írásában így fogalmazott:

„Ukáz érkezhetett a digitális harcosokhoz, hogy ezentúl Romániában is lőjenek azokra a magyar közéleti személyiségekre, akik valamilyen okból nem tetszenek a NER-nek. (…) Az első kijelölt célpont Gáspárik Attila lett.”

Székely szerint az ügy nem egyedi, hanem próbaakció: a Fidesz ezzel mérte fel, mennyire mozgósíthatók a határon túli hálózatai, és mennyire tartanak még az erdélyi magyarok a „nemzetellenes” bélyegtől.

Mindhárom megszólalás ugyanarra a veszélyre figyelmeztet: a magyarországi kampánylogika átgyűrűzött Erdélybe, és a propaganda a helyi közösségeket is megosztja. Egy kiragadott mondatból politikai fegyver lett, és utólag szinte lehetetlen visszaállítani a tényeket. Ezért is fontos különbséget tenni a valós információ és a manipuláció, a kritika és a lejáratás között: ez az egyetlen módja, hogy a közbeszéd ne váljon végleg a gyűlöletipar eszközévé.