Só helyett Drakula? Túlélési stratégiákat keresnek a parajdiak összeomlott vállalkozásaik romjain

A parajdi főutcán állok. A hajnali fény lusta, az utcák üresek. A járdán csak az én cipőm kopog, a bányász szobor néma őrszemként áll a kihalt sétány fölött. Az egykor nyüzsgő strand üresen áll, a nap égeti a fapadokat, a házak némák, a Sóhegy peremén pedig már valóban lakatlanok a házak, panziók: 45 otthont evakuáltak, és egyre messzibb tolódik az időpontja annak, hogy visszatérhetnének. A lakók mindent hátrahagytak, szigorú felügyelet alatt térhetnek időnként haza, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e. Csak a kutyáik várják őket haza. A főúton rendőri és katonai járművek haladnak el néha – a csend feszültséggel teli. Aki járt már bányavidéken, tudja: a némaságban ott van a remény és reménytelenség keveréke, a föld alatti veszélyre figyelők pattanásig feszült várakozása.

Megyek végig az étteremsoron. Tavaly ilyenkor itt tömegesen álltak a turisták. Most csak mi vagyunk: egy-egy bóklászó újságíró, riporter kollégák, akik interjúalanyok után nézelődnek, fotósok, akik témakeresésben vannak, hátha találnak egy-egy új szöget, ahonnan még nem fényképezték le az ismert épületeket. Az interjúalanyok megtalálása nehezebb feladat: a parajdiak már nem akarnak semmit mondani, meg nincs is amit mondaniuk, hisz a május 29-én bekövetkezett katasztrófa óta már nagyon sok mindent elmondtak.

A riporterek meg leírták, a sztorik befutották az internetet, az olvasók sajnálkoztak, szörnyülködtek, aztán csend lett. Lassan beáll a katasztrófa-fáradtság mindkét oldalon: az olvasók fásultak lesznek, csökken az érzékenységük és segítő szándékuk, a tragédia sújtotta emberek meg belefáradnak elmondani bajaikat újra meg újra, hisz semmi nem változik.

A közösség saját haldoklásának tanúja most: nem robajlással jött ez, nem omlott be látványosan a bánya, és nem söpört végig a sós ár a parajdi utcákon, mint attól napokig tartottak az emberek, hanem lassan, alattomosan dolgozik a vég. Ahogy a régi bánya fölött nőnek a lyukak, úgy csendben, a bizonytalanságból, rémhírekből, visszamondott szállásfoglalásokból, eltűnő munkahelyekből, bezárt üzletekből áll össze a csőd. Parajd egyensúlya megbillent, és nemcsak gazdasági, hanem lelki értelemben is egy szakadék szélén áll.

„A bányával együtt a mi történetünk is beomlott” – egy pizzéria utolsó napjai

Az első vállalkozás, ahová betérek, a főutca egyik sarkán áll. Pizzéria volt – ismerősök is ajánlották, „ott mindig volt élet”. Most csend van. A sétálóutca kihalt, a terasz üres, az ablakpárkányon kint porosodó virágok mintha elfelejtettek volna virágozni. Belépve nem csilingel csengő, csak egy asszony könyököl a pultra.

Mielőtt bármit mondana, megkérdezem, hallott-e az új állami támogatásról. Bólint, fásultan. „Igen, a tizenöt százalék. Köszönjük szépen.” A hangjában nincs irónia, csak kimerültség.

A gazdasági minisztérium tervezete szerint a parajdi vállalkozók a 2024-es árbevételük 15 százalékát kaphatják meg támogatásként – ami, sokak szerint, alig egyhavi bevétel, miközben a teljes szezon elúszni látszik. Különösen azoknak a szállásadóknak és vendéglátósoknak dráma ez, akik a veszélyzónában dolgoznának – ők akár hónapokig sem nyithatnak ki újra.

– Tavaly húszan voltunk. Most már csak hárman maradtunk – mondja a tulajdonos egyik fia, aki ott dolgozik a büfé szerűen kialakított étteremben. – Én, az anyám, meg az öcsém. Csináljuk, ameddig megy. Aztán majd meglátjuk, mit ér az a tizenöt százalék, ha már a fele sem jön be annak, amit tavaly kerestünk.

A pizzéria és étterem a helyiek és turisták kedvence volt. A sóbánya hozta a forgalmat, télen-nyáron érkeztek a vendégek. A turisták mindig éhesek voltak. Sokan egyből idejöttek, amikor felértek a bányából. A hűvös, sós levegő meghozta az étvágyat, nem győzték etetni a vendégeket.

Most a pizzakemence hideg. Az étlapot leszedték a falról. Csak pár egyszerű fogás maradt – gulyás, rántott szelet, sült krumpli –, amit a hátsó konyhában készítenek el, és egy kis ablakon keresztül adnak ki azoknak, akik még megállnak.

– Már nem jönnek sokan. Csak a megszánás tartja bennünk a lelket. A múlt héten egy pár vásárolt tőlünk egy tál ételt, azt mondták: „Tudjuk, milyen helyzetben vannak, nem akarjuk, hogy bezárjanak.” – elcsuklik a hangja. – De abból nem lehet túlélni.

Az étkezdét messziről megismeri bárki, aki áthalad Parajdon, mert a homlokzatára egy bányász szobrot állítottak. Vastag karok, markában csákány, arca komor. Tiszteletadásnak szánták, de most nyomasztóan, groteszkül hat.

„Már nem fáznak meg a turisták a bányában, mert nincs bánya”

Tovább ballagok zárt ajtók, csendes épületek között. Mintha Parajd hirtelen megfeledkezett volna arról, hogy valaha élt, egy másik újságíró biccent felém, ahogy elsétál mellettem. Ő is ugyanazt keresi, amit én: választ arra, mi marad meg a településből, mi lesz a vállalkozókkal.

Megállok egy bolt előtt, ami korábban sportruházatot árult. Vastag pulóvereket, meleg nadrágokat, bélelt dzsekiket – mindazt, amit a bányába rövidujjúban érkező turisták pánikszerűen kerestek, amikor szembesültek a 15 fokos valósággal. Most a kirakatot átrendezték: levendulás fürdőgolyók, csomborral kevert só, kézműves szappan.

A vállalkozó igyekszik lépést tartani a valósággal. „Nem fognak már fázni a turisták a bányában, mert nincs bánya” – mondja. Átrendezte a készletet, most azoknak árul, akik megszánják. De a kézműves termékek is csak addig kelendők, amíg a sajnálat tart: a pünkösdi búcsúba igyekvők még vásárolgattak, talán egy hét, kettő – amíg ez a támogatási célból történő vásárlási hullám lecsendesül, utána már nem igazán van kilátás arra, hogy a bolt működőképes maradjon. „Aztán lakat” – mondja halkan az egyik bolt tulajdonosa.

Az üzletek nem a helyiekre, hanem a parajdi turistákra épültek. Akik itt foglaltak szállást, minden nap legalább kétszer végigsétáltak a főutcán, és betértek a boltokba. Mielőtt elutaztak volna, akkor is körülnéztek, hogy valami szuvenírt vigyenek a barátoknak, otthonmaradt családtagoknak. Most a sportruhákat senki nem veszi: „Mi kimondottan a bányáért árultunk vastag ruhát” – mondja. Most már nem jönnek a vékonyan öltözött, fázó vendégek. Nem jönnek egyáltalán."

A túlélőüzemmód

„Amíg még írnak rólunk, addig van remény” – állít meg egy parajdi. Mert amíg a sóbánya ügye a hírekben marad, amíg a nevet kimondják híradóban, podcastban, Facebook-posztban, addig van esély, hogy valaki megáll Parajdon. Megiszik egy kávét. Vesz egy üveg mézet. Megkérdezi: mi történt itt?

De amint elcsitul a média, elcsitul minden. Ha csend lesz a bányáról, csend lesz a faluról is. És az a csend már a végnek a csendje, mondja fejét ingatva. „Ha leáll a figyelem, leáll az élet is. És akkor tényleg meghal Parajd.”

Látom, rá vannak függve ők is a hírekre, elolvasnak, megnéznek minden kis híradást, ami róluk szól. ebben van a biztosítékuk arra nézve, hogy elég fontosak az ország-világ számára.

A rémhírek amúgy gyorsabbak voltak, mint a hivatalos tájékoztatások és ellenőrzött híradások, így sokan ezek hatására lemondták foglalásaikat azoknál a panzióknál is, amelyek nem a veszélyzónában fekszenek.

A Farkas Panzió ilyen hely. „A vendégeink 80-90 százaléka a bánya miatt jött. De akik csak pihenni akartak volna, azok is meggondolták magukat, miután a hírekben azt olvasták, hogy összeomlik a falu.”

Van, aki maga hívta fel a vendégeit, hogy inkább ne jöjjenek, mert be kell zárnia. „Nem tudom, mikor nyithatok ki újra, nincs értelme hitegetni őket.” Mások teljesen lemondtak a hirdetésekről. „Nem fizetek többé. Ha valaki így is eljön, betér. Ha nem, akkor ez van” – mondja a szállásadó, akinek udvarán most csak egy száradó ponyva mozog a szélben.

Az Altis Hotelben még vannak vendégek – néhány szobában. „De ez már nem az igazi” – fogalmaz a személyzet egyik tagja, aki kérte, hogy ne írjam le a nevét. Mint mondja, nincsenek elbocsátások, de csak azért, mert a tulajdonos a törzsgárdát még tartja. Senki sem tudja, meddig.

Az ugyanahhoz a tulajdonoshoz tartozó Parajd Hotel és Heveder Panzió és Étterem viszont már bezárt. Hatalmas, díszes épület, egykor tele volt nyaranta vendégekkel. Most csukott ablakok, üres parkoló, néma porta. A Heveder esetében – ahol négy ember felmondott, kilencen kényszerszabadságon vannak –, a tulajdonos még reménykedik a júliusi nyitásban. Ha lesz, miért.

Legyen, vagy ne legyen Drakula-land?

A parajdiak többsége nemcsak a bányát siratja, hanem azt is, hogy nincs senki, aki világos irányt mutatna, merre lehetne indulni. A sóra épülő gyógyturizmus visszaállítása lenne a legkézenfekvőbb sokak szerint, és nem csak nosztalgiából. Egy férfi emlékeztet: a székelyudvarhelyi kórháznak volt itt egykor egy kirendeltsége, ahol idős, súlyos légúti betegek kaptak kezelést. „A bánya nem látványosság volt, hanem gyógyhely. Az alap. Arra kellene építeni mindent” – mondja határozottan.

Eközben egy másik terv már konkrétabb formát öltött – igaz, nem Parajdon, hanem a Csíkszereda melletti Zsögödfürdőn. A Lénárd András nevével fémjelzett Drakula élménypark ötlete nemcsak helyi vitát generált, hanem régiós szinten is megmozgatta az érzelmeket. A projekt kommunikációja szerint a látványosság több száz új munkahelyet teremtene, évi hatszázezer látogatót vonzana, és a gazdasági pezsgés motorjává válna a városban.

De az ígéretek mögött egyre több a kérdőjel. Parajdon sokan úgy érzik, hogy ha a park valóban ekkora lehetőség, akkor miért nem náluk épül? A petíció aláírói között többen nem is a lelkesedés, hanem a kétségbeesés miatt adták a nevüket. Egyikük később úgy fogalmazott: „Akkor még azt gondoltam, valami életet hoz ide. Most már azt látom, hogy csak elvinné azt is, ami még megmaradt.”

A legélesebb kritikák azonban nem esztétikaiak vagy identitásbeliek, hanem strukturálisak. Lénárd András, a NER egyik kiemelt üzletembere, korábban is szerepet játszott olyan magyar közpénzből megtámogatott, látványosan induló, majd veszteségbe csúszó projektekben, mint a Csíki Sör meg a Csíki Csipsz.

Felmerül a kérdés: honnan lesz pénz a működésre, ha nem jön be a látogatószám? Ki viszi el a veszteséget, ha a számítás nem jön be? És ki veszi meg a parkot, ha a tulajdonos ki akar szállni – egy hazai politikai körökhöz kötődő alapítvány, vagy valamilyen határon túli üzleti hálózat? A parajdiak közül sokan ezt nem akarják kockáztatni. Nem azért, mert nem értenék a marketinget vagy idegenkednének az élményturizmustól, hanem mert tudják: egyszer már feladták a falut a sóért, és most nem akarják végleg eladni a nevét egy világbrandért, ami nem az övék. „Drakula nem idevaló. Ez nem a mi történetünk” – fogalmazza meg tömören egy helyi vállalkozó.

A csend mögötti rendszer

A Korond-patak vízszintjét műszerek figyelik, a házak között geológusok és topográfusok járják be a terepet, mérnek, dokumentálnak. A valódi beavatkozás azonban még tervezési szakaszban van. Az egyik legfontosabb kérdés a patak biztonságos eltérítése – kétméteres csövekben vezetnék el a vizet a bánya körzetéből. A kivitelezés azonban technikailag kockázatos: a talaj instabil, süllyed, helyenként beomlik.

Az ide-oda tolt homokzsákok és a fölöslegessé vált védművek csak megerősítik a helyiek érzését, hogy tűzoltás zajlik, de hosszú távú megoldások még nincsenek. A SALROM ipari területén mozgó gépek és a terepen tartózkodó, de érdemben elérhetetlen döntéshozók nem csillapítják a bizalmatlanságot.

Parajdon most nemcsak fizikai instabilitás alakult ki, hanem döntési vákuum is. A kormány által bejelentett támogatások és sürgősségi tervek első lépésként értelmezhetők, de ennél többre lesz szükség. A közösség nemcsak az azonnali intézkedésekre vár, hanem arra is, hogy végre kirajzolódjon egy átgondolt, hosszú távú stratégia – amelyben a térség jövője nem mentőakciókra, hanem valódi újratervezésre épül.