Cotroceni-i vita: Antonescu és Lasconi Nicușor Dant támadta, Simion és Ponta popcornt rágcsáltak

Hétfő este a Cotroceni-palotában megrendezett vita inkább hasonlított egy politikai cirkuszra, mint komolyan vett jelöltvitára. Victor Ponta visszalépett, George Simion pedig látványos virágátadás után faképnél hagyta az eseményt – ezzel átengedve a terepet Crin Antonescunak, Nicușor Dannak és Elena Lasconinak, hogy egymás ellen forduljanak.

Az est igazi tétje nem a jövőről szóló víziók ütköztetése volt, hanem a második helyért vívott kíméletlen harc. Crin Antonescu egyértelműen a kormánykoalíció, különösen a PSD szavazóinak szóló üzeneteket küldött, igyekezett stabilitást, tapasztalatot sugározni – miközben szinte minden megszólalásában Nicușor Dant próbálta lejáratni, a fővárosi problémák felelőseként feltüntetve.

Elena Lasconi a rendszerellenes szavazókat célozta meg: fellépése végig azt sugallta, hogy ő kívülálló, a rendszer áldozata, és ennek megfelelően nem kímélte sem Antonescut, sem Dant – utóbbit személyes árulással, a politikai elit kiszolgálásával vádolta.

Nicușor Dan így egyszerre kapott tüzet a kormányoldalról és Lasconitól is. Ez önmagában is jelezte, hogy mindkét tábor őt látja valódi veszélyforrásnak.

Miközben az Európa-párti oldal szereplői egymással küzdöttek a színpadon, a szélsőjobbos, szuverenista Simion, akit első helyre mérnek, kívülről nézte a műsort. Ezt tette Ponta is, arra számítva, hogy többet szakít a távollétével, mint a vitán való részvétellel.

Ponta és Simion stratégiája: háború a rendszerrel

Victor Ponta néhány órával a vita előtt jelentette be visszalépését, arra hivatkozva, hogy a szervezők nem hívták meg az összes hivatalos jelöltet, csak azokat, akik mögött „havi több millió lejes állami finanszírozású pártok” állnak. Bár a közérdek védelmét hangsúlyozta, minden jel arra utal, hogy Ponta valójában inkább a Călin Georgescu-féle szavazók szimpátiájára játszik, akik szerint a mainstream média maga a „rendszer”, amely nem érdemel bizalmat.

George Simion sem maradt le a szimbolikus gesztusokban: feleségével és édesanyjával érkezett a palotába, majd a rövid bemutatkozás során átnyújtott egy csokor virágot Elena Lasconinak – az egyetlen jelöltnek, aki szerinte „valóban megmérette magát a románok előtt”.

Ezután közölte, hogy nem vesz részt a vitában, mivel szerinte a tavalyi elnökválasztások érvénytelenítése igazságtalan volt, és nem kívánja „megtisztelni” jelenlétével az eseményt.

Mind Ponta, mind Simion stratégiája világos: a központi médiát és a hivatalos intézményeket a bizalmatlanság szimbólumává tenni szavazótáboruk szemében. Az ilyen manőverek ugyan erősíthetik a meglévő támogatói bázist, de kérdéses, hogy képesek lesznek-e szélesebb választói rétegeket is megszólítani.

Miről szólt – és miről nem – a Cotroceni-vita?

A látványos összecsapások mögött néhány valóban fontos téma is felvillant a Cotroceni-palotában, bár gyakran csak futólag, sokszor konkrétumok nélkül. A gazdaság volt az egyik fő frontvonal: Crin Antonescu a klasszikus megszorítások nyelvén beszélt – kevesebb közalkalmazott, kisebb bérek. Elena Lasconi realista-populista vonalon mozgott: elismerte, hogy adóemelés nélkül aligha lehet egyensúlyba hozni a büdzsét, de igyekezett kerülni a konkrétumokat. Nicușor Dan inkább rendszerszintű problémákra hívta fel a figyelmet – az adócsalás visszaszorítására, a pazarlás leállítására és az uniós pénzek jobb lehívására tett utalásokat, de részletes recepttel ő sem szolgált.

Nemzetbiztonsági kérdések is előkerültek, főként egy hipotetikus területi fenyegetés kapcsán. Mindhárom jelölt sietett megerősíteni a NATO-hoz való lojalitását, de itt is Antonescu volt a legdirektebb: konkrétan 3,5 százalékos GDP-arányos hadikiadásról beszélt, míg a többiek inkább a „tanácskozzunk és koordináljunk” megközelítést választották.

A jogállamiság kérdése szintén napirendre került – nem annyira koncepció, mint egymás vádolása formájában. A régi politikai játszmák, a Dragnea-érás „politikai dossziék”, a USR-n belüli hatalmi viták mind előkerültek, de ezekből inkább egyéni sérelmek és múltbeli leszámolások rajzolódtak ki, mint jövőbe mutató állásfoglalások.

A külpolitika csupán érintőlegesen volt jelen – főként az amerikai kapcsolatok, az ukrajnai háború és a Moldovával szembeni potenciális orosz fenyegetés keretében. Egyik jelölt sem mutatott világos stratégiát, inkább reflexszerű válaszokat adtak, miközben a kampányfinanszírozás, a médiahatások és a politikai háttéremberek szerepe (vagy eltitkolása) jóval nagyobb hangsúlyt kapott, mint bármely konkrét külpolitikai irány.

Röviden: a vita inkább arról szólt, hogy mit gondolnak egymásról – és kevésbé arról, mit kezdenének az országgal.

Nicușor Dan kontra Crin Antonescu: a nagy összecsapás

A vita csúcspontját egyértelműen Nicușor Dan és Crin Antonescu összecsapása jelentette. A közvélemény-kutatások alapján ők ketten a legnagyobb eséllyel pályáznak a második fordulóra, így a feszültség végig tapintható volt – és nem is spóroltak az ütésekkel.

Dan azzal nyitott, hogy 1999-es telekátjátszási ügyeket kért számon Antonescun, aki akkor a sportminiszteri tisztséget töltötte be. A főpolgármester konkrét dokumentumokat lobogtatott, amelyek szerint az állami sportterületek gyanús módon kerültek ingatlanfejlesztők kezére, és két bírósági ítélet is utalt törvénytelenségre. Antonescu rágalomnak nevezte a vádakat, és hangsúlyozta, hogy ellene sosem folyt eljárás – de nem tudta egyértelműen leválasztani magát az ügyről, amely az ő minisztériuma alatt történt.

Válaszul Antonescu a jól ismert paneleket vette elő: Dan állítólag megbénította Bukarestet, leállította a fejlesztéseket, és káoszt hagyott maga után. Ezek az állítások azonban konkrétumok híján inkább politikai manővernek tűntek, ráadásul a bukaresti közgyűlés összetételét és a polgármester körüli folyamatos belső ellenállást figyelembe véve kevéssé voltak meggyőzőek.

Nicușor Dan feszült, de végig koherens volt – főként technikai kérdésekben, ahol a tapasztalata érződött. Bár időnként nehezebben kezelte az érzelmi provokációkat, összességében sikerült megőriznie a tárgyszerűség látszatát, és a támadások nagy részét visszafordítani.

A vita egyik visszatérő kérdése az volt, miért akar elnök lenni. Dan válasza – hogy az államfői pozícióból többet tehet nemcsak Bukarestért, hanem az egész országért – először védekező stratégiának tűnt, de kontextusba helyezve érthetőbbé vált: a helyi szintű vezetői tapasztalat során olyan rendszerszintű problémákba ütközött, amelyekre csak központi politikai befolyással lehet hatni. Dan esetében tehát a pozícióváltás mögött egyfajta racionális felismerés állhat, nem pusztán politikai ambíció.

Bár győztest nehéz lenne hirdetni, Dan az este leginkább fókuszált szereplőjének tűnt: nem adta meg magát a karaktergyilkossági kísérleteknek, és miközben Antonescu gyakorlottan retorizált, kevés újat vagy előremutatót mondott. Az este alapján inkább az látszik: a „régi iskola” még hangos, de egyre nehezebben szól bele a választók jövőképébe.

Elena Lasconi: levezetés és leszámolás

Elena Lasconi a vita talán leglazább résztvevője volt. Nem számít igazán favoritnak, így inkább a személyes igazságtétel szándékával érkezett. Nem titkolta, hogy két fő célt tűzött maga elé: leszámolni a „rendszer” embereivel, és tisztára mosni a saját politikai profilját azok után, hogy pártja, az USR, látványosan kihátrált mögüle.

Élesen támadta Nicușor Dant, akit a USR belső puccsának szervezőjeként állított be – szerinte Dan egyéni ambíciói szétzilálták a pártot, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a „rendszer” könnyebben tarthassa kezében az ellenzéket. Bár ezek a vádak személyes sérelmekre is építettek, Lasconi ügyesen használta őket arra, hogy érzelmi kapcsolódást keressen azokkal a választókkal, akik csalódottak a politikai elittel szemben.

Még erősebben támadta Crin Antonescut: felidézte 2012-es szerepét a Traian Băsescu elleni felfüggesztési kísérletben, amellyel – Lasconi szerint – Románia nemzetközi tekintélyét ásta alá. Rámutatott, hogy Antonescu neve azóta is összeforrt a „rendszerrel”, amely képes színfalak mögötti alkukkal átírni a politikai játékszabályokat. A beszélgetés során többször is hangsúlyozta: szerinte a mai kormányzó elit csak látszólag új, valójában ugyanazok az arcok, akik tíz éve is a hatalom közelében voltak. Egy ponton odáig ment, hogy azt mondta: „a rendszer egy trónt keres magának Cotroceni-ben, nem egy elnököt.”

Lasconi ugyan történelmi pontosság szempontjából néha lazán bánt a részletekkel – például amikor a 2012-es eseményeket kizárólag Băsescu ellen irányuló puccsként írta le, holott a Boc-kormány elleni elégedetlenség is jelentős szerepet játszott –, de ügyesen építette fel magát a „nép emberének” szerepében. Olyannak, aki kívülállóként, hitelesen száll szembe a politikai gépezettel.

Annak ellenére, hogy fellépése sokszor túlzó és az elnöki szerephez nem illő volt, néhány jó pillanata is akadt a vitán. Egyik ilyen alkalmat Crin Antonescu szolgáltatta, aki nem tudott mértéket tartani a szóáradatával és egy ponton azt mondta: „Mindjárt befejezem, legyen ön is egy kicsit türelmesebb – tudom, hogy nehéz, hiszen annyira fiatal, csodálatosan fiatal és minden egyéb.” A teremben fagyos csend támadt. Lasconi gyorsan reagált és bírálta Antonescu viselkedését, amely inkább Andrew Tate világát idézte, semmint egy liberális politikusét. És nem ez volt az egyetlen kínos megjegyzés: Antonescu egyszer úgy fogalmazott, hogy „Lasconi asszony gyakran járja az utcákat”, ami teljesen fonákul hatott, és olyan konnotációt kapott, aminek semmiképp nem volt helye egy ilyen vitában.

Összességében Lasconi a hitelesség érzetével próbált nyerni: azt az üzenetet sugallta, hogy nem része a régóta húzódó politikai játszmáknak, és épp ezért képes lehet valódi változást hozni.

Ki nyert tehát?

Az inkább sárdobálásnak beillő vitán nem született klasszikus értelemben vett győzelem. Nem volt nagy emelkedés, nem formálódott igazi elnöki profil. Viszont több arcról is beigazolódott ismét, hogy nem igazán van keresnivalója az elnöki palotában.

Crin Antonescu rutinosan játszotta el, hogy ő az egyetlen komoly ember az asztalnál – de ezúttal a rutin nem segített. Hosszú körmondatai mögött kevés konkrétum rejlett, a múltbeli vádak – különösen a vitatott telekügyek – pedig védekező pozícióba szorították. Bár próbált visszavágni Dan vádjaira, gyakran személyeskedésbe csúszott, és nem tudott új víziót felmutatni. A vita inkább megerősítette azt a képet, hogy Antonescu egy korszak lezárult szimbóluma.

Elena Lasconi igyekezett az őszinte kívülálló szerepében tündökölni, de túlságosan elmerült a sérelmeiben. A rendszer elleni harc narratívája működhetett volna, az energiája tagadhatatlan, de az irány nem mindig volt követhető.

Nicușor Dan hozta azt, amit eddig is szokott: adatokat, ügyeket, néha kissé túlfeszített szerepfelfogást, de legalább volt kapaszkodó abban, amit mondott. Nem lett belőle egyik pillanatról a másikra karizmatikus államférfi – de nem is fulladt bele saját múltjába, mint Antonescu, és nem sodródott el, mint Lasconi. Kétségtelenül nem volt minden helyzetben könnyed, de éppen a visszafogottsága és a szakmai alapú érvelése emelte ki a mezőnyből. A vitán egy olyan politikus képe rajzolódott ki róla, aki nem a színpadias jelenetekben, hanem a kitartásban és a megfontolt válaszokban keresi az erejét – egy másféle politikai stílust mutatva fel, mint vetélytársai. A következő napok – a további viták és a vasárnapi szavazás – mutatják majd meg, hogy tudott-e áttörést produkálni.