Láthatatlan gyerekek, láthatatlan stratégia – romaoktatás Székelyudvarhelyen

A roma oktatás ügye Székelyudvarhelyen nem elszigetelt kérdés. Ez a város társadalmi szerkezetének, félelmeinek, előítéleteinek tükre is. Miközben vannak elkötelezett pedagógusok, motivált szülők és működő programok, az egész rendszer valójában egyhelyben toporog – és ezzel pont azokat a gyerekeket hagyja magára, akiknek a legnagyobb szükségük volna a támogatásra.

Székelyudvarhelyen a roma gyerekek jelentős része ma is szegregált intézményekbe jár. Egy anyuka, egy óvodavezető, egy iskolaigazgató és egy óvónő történetein keresztül próbáljuk megérteni, hogyan öröklődik tovább a láthatatlan fal a többségi társadalom és a roma közösségek között – és mit (nem) tesz a városvezetés azért, hogy lebontsa ezt a falat. A riportból kiderül: sok roma szülő küzd azért, hogy gyermekét vegyes összetételű, városi iskolába írathassa, de a legtöbb esetben elutasítják őket – hol nyíltan, hol körzeti szabályokra hivatkozva. A döntések gyakran az iskolák vezetésén múlnak, és nem a gyerekek képességein vagy a szülők szándékán. Bár lenne lehetőség az integrációra, a rendszer inkább elzárja ezt az utat.

A városvezetés

Álmos kisvárosi délután. A székelyudvarhelyi városháza már üres volt, mire megérkeztünk: a hivatalos munkaidő lejárt, a polgármester autója mögött éppen zárult a kapu. A csodálkozó kapusnak, aki nem értette mit keresünk ilyenkor az önkormányzat épületében elmagyaráztuk, hogy Kolozsvárról érkeztünk, és Dávid Endre alpolgármester azt ígérte, fogad minket. Elég sokféle taktikát kellett bevetni, amíg létrejött ez a találkozó, mert amikor megemlítettem neki első telefonos beszélgetésünk alkalmával, hogy a székelyudvarhelyi roma gyerekek oktatásáról készítek riportot, megpróbált kibújni a beszélgetés alól. Végül mégis kicsikartuk a személyes találkozót, és mire a városházára értünk már megjártuk a roma óvodát, beszélgettünk roma szülővel a Caritas budvári központjában, pedagógusokkal, iskolaigazgatóval, hogy átlássuk a problémának lehetőleg mindegyik fontos részét.

Városi szinten Székelyudvarhelyen él a legtöbb roma Hargita megyében, és négy főbb területen tömörülnek: a Budvár negyedben, a Termés, az Éltetőkút és a Holló utcákban. Az oktatás terén jelentős probléma a szegregáció: volt egy korábbi kezdeményezés, amely szerint kvótarendszer bevezetésével minden városi osztályba 1–3 roma gyermeket írattak volna be. Ez végül nem valósult meg, mivel a polgármesteri hivatal és az iskolák nem tudtak megállapodni. A városban 65%-os a szegregált oktatásban részt vevő roma diákok aránya, ami magasabb a megyei átlagnál. A probléma okai sokrétűek: a roma lakosság kirekesztettsége, a személyazonossági igazolványok hiánya, a nevelési tanácsadók alacsony száma, az intézmények közötti együttműködés gyengesége, de talán mindenek előtt a többségi társadalom ellenállása. Társadalmi integráció nem valósulhat meg olyan közegben, ahol hiányzik az akarat a mélyen gyökerező előítéletek és az intézményi közöny felszámolására. Dávid Endre alpolgármestertől épp azt próbáltam megtudni, hogy a friss székelyudvarhelyi városvezetés milyen elképzeléssel áll ehhez hozzá.

Az elöljáró meg is érkezett, azonban a kötelező udvariassági körök után amikor rátértem volna a város roma gyerekeket érintő oktatási stratégiájára, ismét visszakozót fújt. Először azzal próbált hárítani, hogy ez nem az ő hatásköre. Később kiderült, azt sem tudja pontosan, kié – állítása szerint talán még a polgármesteré sem. Végül annyit sikerült kibogozni, hogy a városi tanács oktatási bizottsága tudhat valamit a kérdésről.

Néhány telefonhívás után, ami azért kellett, hogy kiderítse, ki is ül abban a bizottságban, megnevezte Jakab Zoltánt, a Palló Imre Művészeti Líceum tanárát, mint a bizottság elnökét, aki – szerinte – válaszolni tudna a témához kapcsolódó kérdésekre. Mindeközben a telefonhívások között próbáltam győzködni, hogy mégiscsak beszélgessünk kicsit az udvarhelyi romák helyzetéről, nem létezik, hogy nem tud semmit, nem látja át a helyzetet. Itt kapcsolt aztán szürreálisba az interjúnak nem nevezhető eszmecserénk. Dávid elmagyarázta, hogy az ő hatásköre roma ügyben mindössze olyan ügyekre terjed ki, mint a budvári kóbor kutyák helyzete. Erre már van stratégiája is, mondta büszkén: egy tanácskozás során András Lóránd, Hargita Megye Tanácsának roma származású tagja tájékoztatta arról, hogy a kutyák valójában a patkányok miatt gyűlnek oda, és ha ezeket kiirtják, a kutyakérdés is megoldódik.

Ennél többet nem tudtam kicsikarni a városvezetőből, így kénytelen voltam feladni. Elköszöntem, aztán az autóból felhívtam Jakab Zoltánt, az oktatási bizottság tagját, akinek a telefonszámát Dávid Endre készségesen megadta. Gondolom, nem volt ideje értesíteni távozásom után a városi tanácsost, mert az érezhetően meglepődött, amikor azt részleteztem neki, hogy az alpolgármester őt nevezte meg illetékesként. Zavarában nem tudta pontosan, mit is kellene mondania, de végül ígéretet tett egy harmadnapi találkozóra. A megbeszélés azonban nem valósult meg: a találkozó előtt érkezett az üzenet, hogy betegség miatt le kell mondania. Azt írta, szívesen válaszol írásban, ha elküldöm a kérdéseket.

Erre végül nem került sor. Úgy ítéltem meg, hogy ezzel a levélváltással nem a város stratégiai gondolkodásába, hanem sokkal inkább egy udvarhelyi kommunikációs spirálba keverednék bele, aminek – jelen állás szerint – nincs érdemi kimenetele.

Azért részleteztem ennyire hosszan az alpolgármesterrel való találkozót, mert szimptomatikus ez a fajta hárítás. Sólyom Andrea szociológus fogalmazta meg nagyon találóan az UH-nak adott interjújában, hogy „a romákat nem lehet négy év múlva felavatni”. A politikusok tudják, ezen a területen nem teremnek gyorsan kommunikálható sikertörténetek. A mélyszegénység felszámolása lassú, generációkon átívelő folyamat, amely nem illeszkedik a választási ciklusok logikájába. A társadalmi felzárkózás érdemi munkát, következetességet és elkötelezett politikai akaratot igényel – olyat, amely nem a látszatra, hanem az emberek valós helyzetére reagál. Márpedig, ha a politikusok nem látnak benne politikai hasznot, ha nem építhető rá PR és népszerűség, akkor marad minden a régiben: tétova fejlesztések, szimbolikus gesztusok, és a romák továbbra is a szociális rendszer peremén vegetálnak, láthatatlanul.

Sára

A Budvár utcát még a polgármesterhez vezető utam előtt néztem meg. A romos állagú épületek a város ipari övezetének peremén állnak, mintegy rejtve a többségi városlakók szeme elől – mintha a város tudatosan hátat fordítana a szegénységnek. A budvári közösség lakói évek óta abban reménykednek, hogy valaki végre komolyan veszi helyzetüket, és a szociális problémák gyökerét kezeli – ám eddig a városvezetés gondolatban sem jutott túl a patkányirtásnál.

A kanyarban álló négy, kétszintes tömbházban nem tudni pontosan hány ember él, az utcakép alapján több százan lehetnek az apró lakásokba bezsúfolva, és rengeteg a gyermek, akinek óvodába, iskolába kellene járnia. Hogy egyáltalán van-e pontos szám, adat erre vonatkozóan, nem sikerült kiderítenem. Egyrészt azért, mert az itt lakóknak lakcím nélküli, egy évre szóló személyi igazolványuk van, másrészt sokan ingáznak az ittlét és egy külföldi vagy más városban lévő munkahely között, illetve olyanok is vannak, akiknek városi lakcímre szól a személyijük, de valójában itt laknak.

Sára fiatal, halk szavú nő, nem panaszkodik, de minden szavából, mozdulatából átsüt, hogy az életének az értelmét egyetlen dolog határozza meg: kiszakítani a gyermekeit abból a mélyszegénységből, amelybe ő beleszületett. És ehhez – ezt újra meg újra elmondja – az iskola az egyetlen kulcs.

Két gyermeke van. A fia, aki most tizennyolc éves, elvégezte a nyolc osztályt, tizenegyig jutott a középiskolában, és focistaként próbál megkapaszkodni. A lánya második osztályos, és Sára minden reggel iskolába viszi, délután a nővérekhez megy napközibe, délután négykor pedig, munka után, érte megy. A napirend szoros, kimerítő, de ez nem kérdés: az iskola az kell.

„A fiammal is veszekednem kellett minden reggel, hogy menjen, a kislányomat is viszem minden nap. Ha egy nap nem viszem, holnap már azt mondaná, hogy anyu, nem akarok menni. Nem lehet megszokni a kihagyást. Azt akarom, hogy továbbjusson, elérje, amit szeretne.”

Sára története egyszerre személyes és tipikus. Személyes, mert minden szava mögött ott a saját élete – ahogy húszévesen munkába állt, ahogy éveket dolgozott a konfekciógyárban, ahogy felnőttként elvégezte az iskolát, hogy meglegyen a nyolc osztálya, „mert soha nem tudhatja az ember, mit hoz a jövő”. És tipikus, mert amit elmond, az sok budvári roma család története is. A város peremén élnek, sokszor a városból kiszorítva – nemcsak térben, hanem intézményekből is.

Sára is próbálta beíratni a gyerekeit a városi iskolákba, de rendre elutasításba ütközött. Azt mondták, „a magyar szülők nem fogadják el a cigány gyerekeket”. A fia végül az UCECOM épületében működő szegregált iskolába járt, a lánya viszont most egy vegyes közösségbe járhat, a Tompa László főépületébe – csak azért, mert a Sára élettársának állandó (lakcímet is tartalmazó) személyi igazolványa volt. A legtöbben ideiglenes személyit kapnak csak, amin nincs lakcím. Ez a különbség. Egy lakcím. Egy lehetőség. És még így is csak néhány roma gyerek jár oda, a többség a szegregált iskolába kényszerül.

„A kislányom ott jól érzi magát. A tanárok rendesek, a gyerekek nem bántják. A szülői értekezletre is megyek, soha nem éreztették velem, hogy nem odavaló vagyok. De sokan nem kaptak ilyen lehetőséget, pedig nálunk, a Budvárban, szerintem a szülők 80 százaléka ugyanúgy gondolkodik, mint én. Hogy a gyerek tanuljon. Hogy dolgozzon.”

Sára és a párja jelenleg is dolgoznak – ő a Caritas központ takarítója és a mosoda felelőse, élettársa Bukarestben kőműves, ritkán jár haza. Sára minden nap hajnalban kel, iskolába viszi kislányát, majd kezdi a munkát. Felnőttképzésen is részt vett, befejezte a nyolc osztályt, mert úgy érzi, fontos, hogy példát mutasson a gyerekeinek.

Azt mondta, szeretne elköltözni a Budvárból. Gyerekként úgy érezte, soha nem akar máshol élni, de most már elég volt. Azt szeretné, ha a lánya máshol nőhetne fel. Más körülmények között. Egy olyan helyen, ahol természetes, hogy egy roma gyerek ugyanabba az iskolába járhat, mint a többiek. „Nem vagyunk egyformák, de mindenki megérdemel egy esélyt. Én is csak azt szeretném, hogy a gyerekeim tanuljanak, dolgozzanak, és legyen egy jobb életük. Nekem ez az élet értelme.”

Sárával a Caritas budvári központjában beszélgettem, egy olyan teremben, ami nem is olyan rég óvodaként működött. Azóta ezt a szűkös oktatási helyszínt felszámolták, és a közeli, frissen felújított oviba kell vinniük a roma szülőknek a gyerekeket, azonban amikor ott jártam, alig pár csöppség ülte körbe a mesét olvasó óvónőt.

Dalma

Vadonatúj játékok, fényesre festett bútorok, ragyogóan tiszta termek. A Kézen fogva tagóvodában már első pillantásra kiderült, minden adott ahhoz, hogy a budvári roma gyerekek minőségi oktatásban részesüljenek. Mégis alig hét-nyolc gyerek ült a csoportszobában, amikor benéztünk oda. Pedig a Budvár negyedben óvodás korú gyerekből van talán a legtöbb, tudtam meg, amint leültünk egy szomszédos teremben, hogy elbeszélgessünk az egyik fiatal óvónővel arról, milyen is roma gyerekekkel foglalkozni. Mi az oka annak, hogy nem hozzák a gyerekeket, miért maradoznak ki időnként azok is, akik járogatnak? És miért van teljesen elkülönítve a roma gyerekek csoportja az óvoda többi csoportjától? Ezek csak az első kérdések voltak, amik megfogalmazódtak, de számtalan másik követte, mert minden mindennel összefügg ebben a történetben.

Bereczki Dalma második éve dolgozik itt. Lelkesen mesélt munkájáról, nap mint nap látja, milyen kulcsszerepe van az óvodának abban, hogy ezek a gyerekek egyáltalán esélyt kapjanak arra, hogy az iskolarendszerben megmaradjanak. „Nagyon nagy különbség van azok között, akik járnak óvodába, és akik nem. Ezt már az első iskolai napon észreveszik a tanító nénik is” – mondta.

Dalma szerint az óvoda nemcsak alapkészségeket tanít, hanem közösségi normákat is: hogyan kérjék el a játékot, hogyan hallgassanak végig egy mesét, hogyan tartsák tiszteletben a másikat. A budvári gyerekeknél ezek gyakran hiányoznak, hiszen otthon sokuknál az alapszükségletek sincsenek biztosítva. „Van, aki szó szerint az utcai csaptól hordja a vizet, és melegíti a gyerekek mosdatásához” – magyarázta nekünk az óvónő a gyerekek otthoni életkörülményeit. Emiatt ő személy szerint jobbnak látja, hogy a roma gyerekek saját külön csoportot kaptak, ahol dedikáltan lehet velük foglalkozni.

Az óvónő arról is beszélt, hogy a szülőkkel való kapcsolattartás mennyire külön figyelmet érdemel. A Caritas segítségével szervezett foglalkozásokkal próbálták bevonni a kisgyerekes anyukákat, hogy megszűnjön a bizalmatlanság. „Volt, aki azt mondta, azért nem engedi óvodába, mert mi van, ha a gyerek észreveszi, mennyire szegényen élünk?”

De vannak más típusú szülők is, akik első pillanattól lelkiismeretesen hozzák a gyerekeket, tízórait pakolnak nekik, értük jönnek délben. „Volt egy szülő, aki azt mondta nekem: én nem tudok se írni, se olvasni, de a gyerekemnek mást akarok” – mesélte Dalma. Ilyen mondatok adják az erőt neki, hogy minden reggel újrakezdje. Tudja, a gyerekek jövőjének kulcsa itt kezdődik: az óvodai jelenléttel.

Dalma arról is beszélt, mennyire nehéz a roma gyerekekkel dolgozó pedagógusoknak: gyakran magukra maradnak, támogatás alig érkezik, a kollégák sokszor kirekesztik amiatt, hogy „csak” roma gyerekekkel foglalkoznak. Sokan emiatt nem is maradnak sokáig. „Magas a kiégési szint” –ismerte be, de ennek ellenére ő maradna. Sőt, kutatást is végez: azt vizsgálja, hogyan lehetne erősíteni az óvónők és roma szülők közötti bizalmat, mit éreznek ők sikeresnek, hol vannak vakfoltok.

Irén

A budvári roma gyerekek többsége a Tompa László Általános Iskolába jár – ez az az intézmény, amely Székelyudvarhelyen a legtöbb roma diákot fogadja be. Az igazgató, Libik Győző nem vállalta a beszélgetést, így végül a Móra Ferenc Általános Iskolába mentünk tovább, ahol bár alig 27 roma tanuló van a 546 diákból, már ez is elegendő ahhoz, hogy az iskola „cigányiskola” hírébe kerüljön.Tifán Irén igazgatónő a világos, rendezett igazgatói szoba asztalánál ülve mesél arról, hogyan lett az iskola „cigányiskola” a közvélemény szemében. Bár a roma tanulók aránya nem éri el az 5%-ot, már az is elég, ha egy roma gyerek megjelenik az osztályban, hogy többségi szülők az átíratás gondolatával kezdjenek foglalkozni. A legtöbbjük a közeli Termés utcai közösségből érkezik, gyakran csoportosan, szülői kísérettel jönnek – ez a látvány a városi pletykákban már önmagában elég ahhoz, hogy problémásként címkézzék az iskolát.

„Az 500 gyerekből 27 roma – és mégis tőlük félnek” – fogalmaz Irén. Az iskolának nemzetközi eredményei vannak, de a szülőket inkább a statisztikák érdeklik: hányan vizsgáztak, milyen jegyeket kaptak. A roma gyerekek között sok a tanulási nehézségekkel küzdő, többen sajátos nevelési igényű (CES) minősítést is kapnak: a „cseszes” kategória egyszerre jelent mentséget az iskolának és csapdát a gyereknek, akik így gyakran még az alapkompetenciákat sem sajátítják el. A tantárgyi felzárkóztatás zajlik, főként magyarból, románból, matematikából – kis, külön termekben, külön fejlesztőpedagógusokkal, néha külön felvigyázóval és többletidővel a vizsgákon. De sok esetben így sem sikerül, hogy a diákok írni, olvasni tudjanak a nyolcadik osztály végére.

A roma tanulók szívesen vesznek részt az iskolai programokban, táncos rendezvényeken, örülnek a figyelemnek – meséli Irén –, és szeretik az iskolát, „ha emberszámba vesszük őket”. De mindez kevés ahhoz, hogy a többségi társadalom megítélése változzon. A magyar szülők attól tartanak, hogy gyerekeik nem kapják meg a legjobb oktatást, ezért egyre többen keresnek másik iskolát – ideiglenes lakcímeket gyártanak, hogy elkerüljék a Mórát. Mivel azonban körzeti iskola, az intézmény nem utasíthatja vissza a jelentkezőket.

Irén szerint nem minden szülői félelem megalapozatlan: valóban akadnak gyerekek, akik agresszívek, fenyegetnek másokat. Az iskola ilyenkor rendőri segítséget is kér. De ezek kirívó esetek – a többség nem ilyen. „A magyar szülők attól félnek, hogy a gyerekeik alulmaradnak a versenyben – és ezt a félelmet egyszerűen a ’cigány’ szóval nevezik meg” – mondja.

A beszélgetés végére az igazgatónő elkomorodik. „Fáj, amikor azt hallom: nem hozzuk ide a gyerekünket, mert itt cigányok vannak. Mi minden gyereket egyformán próbálunk kezelni. De ha a város nem akar ebben partner lenni, ha a másik iskola nem vállal részt ugyanebből a felelősségből, akkor nincs, ami változzon.”

Csilla

Antal Csillát azért hagytuk utoljára, mert ő az az ember Székelyudvarhelyen, aki talán a legátfogóbban látja a roma oktatás helyzetét a városban. Több mint húsz éve dolgozik óvodapedagógusként, tizenöt éve vezeti a Ficánka Óvodát, jelenleg Pécsen doktorál nevelésszociológiából, különösen a romológia területén. Ő az, aki végig tudja követni, mi történik az óvodai neveléstől az iskoláig, aki rendszeres kapcsolatban van az iskolák vezetőivel, és aki – nem először – a polgármesteri hivatalt is próbálja noszogatni, hogy végre szülessen egy életképes, a roma gyerekekre is tekintettel lévő oktatási stratégia.

Amikor 2012-ben a Budvárról érkező roma gyerekek is bekerültek az óvodájába, ő úgy döntött, teljes vállalással beáll ebbe a munkába. „Azt hittem, lehet változtatni” – mondja most, több mint tíz év után. Hangja nyugodt, de átsüt belőle a kiábrándultság, a magárahagyottság. Azóta rengeteget tett a gyerekekért: egy új tagóvoda, a „Kézen fogva” létrejötte is az ő szakmai és emberi elkötelezettségét dicséri, és a budvári körülmények azóta infrastrukturálisan valóban javultak – de a mély problémák szerinte nem szűntek meg, csak áttolódtak más terepre.

Az egyik ilyen terep az iskola. Csilla több alkalommal is személyesen próbált elérni, hogy tehetséges, hároméves koruktól vegyes közösségben nevelkedő roma gyerekeket olyan iskolákba írjanak be, ahol esélyük lehetne tovább fejlődni. Kopogtatott igazgatói ajtókon, de rendre elutasításba ütközött. Volt, aki nyíltan kimondta: nem vesz fel roma gyereket. Mások a körzeti szabályokra hivatkozva bújtak ki a felelősség alól: ha nem oda szól a lakcímük, nem veszik fel a gyereket. De a roma lakosok többségének nincs is lakcíme a személyi igazolványában! Egy tehetséges kislány történetét különösen fájlalja: hiába volt példaértékű a fejlődése és a családi háttere is rendezett, mégis csak a szegregált „cigányosztályba” irányították.

„A rendszer látszatmegoldásokkal dolgozik” – mondja. A törvények szigorodnak, de végrehajtásuk nincs ellenőrizve, és az iskolák különféle trükkökkel kikerülik az integrációt. Udvarhely szintjén nem lát valódi politikai akaratot: „A Tompa példája jól mutatja, mi történik, ha a többségi szülők elviszik a gyerekeiket – az iskola ’cigányosodik’, most meg visszamagyarosítanák, kevesebb roma gyerek felvételével.”

Antal Csilla mára belefáradt. Úgy érzi, a befektetett energia nincs arányban az eredményekkel, miközben naponta szembesül a terepen azzal, hogy a problémák nemcsak fennmaradnak, hanem egyre inkább elmélyülnek. Az óvodai jelenlét csökken, mert az új épület túl messzire került a teleptől, és már az is eredmény, ha valaki „papucsban áthozza” a gyereket. A kognitív és szociális különbségek hatalmasak, a szókincsfejlettség mérése azt mutatta, hogy egyes gyerekek több évnyi hátrányból indulnak.

És mégis, amikor arról kérdezem, lát-e kiutat, nem bizonytalanodik el. Azt mondja: „a jövőt a nevelésben látom”. Szerinte a változásnak már a pedagógusképzésben el kellene kezdődnie – a romológia ismerete, a szociális érzékenység nélkül nem lehet valódi eredményeket elérni. És bár sokszor reménytelennek tűnik a harc, ő még nem adta fel. Mert valakinek ebben a városban ki kell tartania.