A késői versenybe lépés és a diplomáciai támogatás hiánya miatt kudarcos lett Iohannis NATO-főtitkári jelöltsége

Már néhány napja nyilvánvaló, de hangosan csak ma mondta ki Iohannis, hogy totális vereséget szenvedett a NATO-főtitkári jelöltségével, és azon kívül, hogy mindenki Romániára nézett, miért is akadályozza a szinte teljes konszenzust élvező Rutténak a kinevezését, sok mindent nem ért el. Miközben a hivatalos diskurzus arról szólt, hogy mennyire megbízható partnerei vagyunk mi az Atlanti Szövetségnek, valójában Klaus Iohannis elnök bejelentésétől kezdve, hogy indul a NATO főtitkári posztjáért, az előre eltervezett naptárát a szövetségnek megkavartuk alaposan, viszont más eredményt nem értünk el. De mára már vége a zavarnak: bár kezdetben fontos stratégiai lépésnek tűnt Románia számára, a körülmények és politikai szövetségek végül Iohannis visszalépéséhez vezettek Mark Rutte holland miniszterelnök javára. Nem árt ilyenkor egy kis visszapillantás és elemzés, lássuk a visszalépés okait, a szövetségi dinamikát, Iohannis döntésének helyességét és a Románia számára ebből az élményből levonható tanulságokat.

A versenybe lépés és a kezdeti szövetségek

Klaus Iohannis márciusban jelentette be pályázatát, azzal a szándékkal, hogy a NATO keleti szárnyát képviselje, és új perspektívát hozzon a szövetség vezetésébe. már akkor megállapítottuk, hogy Klaus Iohannis esélyeit a NATO-főtitkár kiválasztásának módja alapozta meg. Nyílt verseny nincs, a jelöltről informális csatornákon, mondhatni a kulisszák mögött zajlanak a diplomáciai egyeztetések, a formális döntést pedig nem is a tagállami vezetők, hanem a NATO-nagykövetek hozzák meg. A legfontosabb elv, hogy a szokásjog szerint a főtitkár személyéről az összes tagállamnak egyet kell értenie. Volt már példa ugyan arra is, hogy nem egyhangú döntés született (Stoltenberg elődjét, a dán Anders Fogh Rasmussent Törökország nem szavazta meg), de elméletileg, ha Klaus Iohannisnak sikerült volna kitartó támogatókat szereznie, a NATO főtitkárának kiválasztása ellehetetlenülhetett volna.

A román államfő esélyeit növelte a kontextus is: a katonai szövetség élén az ukrajnai háború miatt egy rendkívül turbulens időszakban történik vezetőváltás. A tagállamok nyilván abban érdekeltek, hogy a NATO kifelé egységet mutasson, és mielőbb lezáruljon ez a folyamat. A szándék az volt, hogy jóval az európai parlamenti választások előtt megszülessen a döntés, mert így a NATO-főtitkár kiválasztásának időszaka nem ér össze az uniós tisztségekről szóló alkudozásokkal, ez azonban nem jött össze teljes mértékben.

Bár kezdetben Iohannis támogatást kapott olyan országoktól, mint Törökország, Szlovákia és Magyarország, pályázata gyengének és ő maga felkészületlennek bizonyult a NATO-n belüli geopolitikai és diplomáciai realitásokhoz képest. Az is nyilvánvaló volt, hogy az említett országok támogatása inkább bosszú volt Hollandia és annak miniszterelnöke, Mark Rutte ellen, aki szigorú és liberális álláspontjaival konfliktusokat generált ezekkel az országokkal. Ne feledjük, hogy Romániát is sokáig ekézte Hollandia a schengeni belépés kapcsán, és bár hivatalosan már nem ellenzi ezt, sokan azt feltételezik, hogy tandemben döntött Ausztriával arról, hogy Romániát és Bulgáriát a schengeni határokon kívül tartják.

Meg aztán nem igazán mutatott jól a nagy képben, hogy éppen azok az országok támogatják Iohannist, akik kifejezetten oroszbarát politikát folytatnak: Magyarország és Szlovákia. Az elnök nem tudta megvédeni magát e társulásokból fakadó kritikáktól, és ez a NATO vezetői posztjára való pályázása során is hátrányosan érintette. Az eset jól mutatja a román elnök külpolitikájának amatőrizmusát és önelégültségét. A NATO keleti szárnyán betöltött román stratégiai szerep nem társult az államfő részéről egy reális politikai professzionalizmussal, így azt sem tudta bemérni, vagy nem akarta, hogy milyen fényt vet az országra az ő egyéni akciója, ami során mindössze annyit tudott ismételni, hogy jár neki a NATO főtitkárság. Aztán amikor Szlovákia és Magyarország is kihátráltak mögüle, a lufi kipukkadt.

Orbán és Pellegrini feltételei

Orbán Viktor magyar miniszterelnök két feltételt szabott Mark Rutte támogatásához: az első az volt, hogy Rutte kérjen bocsánatot a 2021-es fenyegetéséért, amelyben azzal fenyegette Magyarországot, hogy térdre kényszeríti, ha folytatja az intolerancia útját a homoszexualitás iskolai említésének betiltásával. Bár Rutte végül nem kért bocsánatot, a NATO jelenlegi főtitkára, Jens Stoltenberg, biztosította Magyarországot a második feltétel teljesítéséről, amely a magyar hozzájárulások alóli mentesítést jelentette az ukrajnai háborús segítségnyújtásban. Ennek eredményeképpen Orbán végül Rutte támogatása mellett döntött.

Szlovákia elnöke, Peter Pellegrini szintén feltételeket szabott, és bár kezdetben támogatta Iohannist, végül ő is Rutte mellett döntött, valószínűleg belpolitikai és geopolitikai nyomás hatására. Pozsony épp az Európai Tanács keddi ülése után jelentette ki, hogy úgy döntött, támogatja a holland államfőt. Peter Pellegrini, Szlovákia hétvégén beiktatott új köztársasági elnöke a NOS.nl szerint úgy nyilatkozott, fontos számára, hogy „a kelet- és közép-európai országok jól képviseltessék magukat a védelmi szövetségben”.

Ezzel – és a Magyarországgal kötött háttéregyességgel – együtt Rutténak már csak egy országot kellett meggyőznie: Romániát.

Iohannis visszalépése és a következmények

Iohannis csütörtökön jelentette be pályázatának visszavonását, miután nyilvánvalóvá vált, hogy esélyei alacsonyak Rutte amerikai támogatottságával szemben. A döntést a Legfelsőbb Védelmi Tanács ülésén jelentette be, amely a román elnök visszalépését követően Rutte támogatásáról döntött. A visszalépés bejelentése lehetővé teszi, hogy a NATO tagországai konszenzusra jussanak, és a júliusi csúcstalálkozó előtt eldöntsék az új főtitkár személyét.

Mit mondott a külföldi sajtó Iohannis visszalépéséről

A külföldi sajtó széles körben foglalkozott Klaus Iohannis visszalépésével a NATO főtitkári posztjáért folyó versenyből, kiemelve a főbb okokat és következményeket:

Az AFP hírügynökség hangsúlyozta, hogy Iohannis esélyei kezdetektől fogva gyengék voltak Mark Rutte amerikai támogatottságával szemben. Rámutattak, hogy Románia stratégiai szerepe fontos a NATO számára, különösen Ukrajna és a Fekete-tenger közelében, de Iohannis nem tudta meggyőzni a NATO többi tagállamát.

A Reuters azt emelte ki, hogy a NATO tagállamai, különösen az Egyesült Államok, Rutte mellett döntöttek a folyamat során, és Iohannis csak Magyarország támogatását tudta megszerezni, amely később szintén Rutte mellé állt. A hírügynökség rámutatott arra is, hogy a NATO-nak szüksége volt az egységre a közelgő jubileumi csúcstalálkozó előtt.

A francia Le Figaro azt írta, hogy Iohannis visszalépése egy „hamis feszültség” végét jelenti, mivel kezdetektől fogva világos volt, hogy Rutte élvezi az amerikai támogatást. Kiemelték, hogy Iohannis keleti szárnyat képviselő ambíciói ellenére nem tudta elnyerni a szükséges támogatást.

A Politico részletesen beszámolt arról, hogy Iohannis későn lépett be a versenybe, amikor a NATO tagállamainak kétharmada már Rutte mellett állt. A lap szerint Iohannis csak Orbán Viktor támogatását szerezte meg, aki később átállt Rutte oldalára. A lap hangsúlyozta Rutte diplomáciai készségeit és tapasztalatait is, amelyek döntőek voltak a versenyben.

Iohannis motivációi és a kudarc tanulságai

Klaus Iohannis motivációi mögött több tényező is állhatott. Egyrészt a NATO főtitkári posztja egy rendkívül magas rangú és befolyásos pozíció, amely lehetőséget biztosított volna számára, hogy jelentős hatást gyakoroljon a nemzetközi politikára. Másrészt Iohannis személyes ambíciói és a Románia stratégiai fontosságának hangsúlyozása is szerepet játszhatott döntésében.

Azonban Iohannis döntése, hogy beállt ebbe a versenybe, több szempontból is megkérdőjelezhető. Először is, nem volt megfelelő diplomáciai előkészítés és támogatásgyűjtés, ami hátrányos helyzetbe hozta őt Rutte-vel szemben. Másodszor, a NATO-n belüli politikai és stratégiai realitások figyelmen kívül hagyása szintén hozzájárult kudarcához. Végül, a szövetségesekkel való együttműködés hiánya és a belpolitikai nyomás is rontotta esélyeit.

Románia számára Iohannis pályázata fontos tanulságokkal szolgált. Egyrészt világossá vált, hogy egy ilyen magas szintű pozíció elnyeréséhez alapos diplomáciai előkészítés és nemzetközi támogatás szükséges. Másrészt rámutatott a NATO-n belüli politikai és stratégiai realitásokra, amelyekkel a kelet-európai országoknak szembe kell nézniük.

Bár Iohannis visszalépése és Rutte kinevezése lezárta ezt a fejezetet, Románia számára továbbra is fontos, hogy milyen szerephez jut a NATO-ban, különösen a stratégiai elhelyezkedése miatt Ukrajna és a Fekete-tenger közelében. Az ország a jövőben is kulcsfontosságú tagja marad a szövetségnek, és tanulva a jelenlegi tapasztalatokból, hatékonyabban készülhet fel a jövőbeni diplomáciai és politikai kihívásokra.

A visszalépés megoldotta a NATO problémáját, azonban jelentős arcvesztésnek számít Románia számára a nemzetközi politikai térben. Az elemzők több kérdést is megfogalmaztak ezzel a többhónapos játszmával kapcsolatban, mivel sokan még mindig értetlenül állnak azelőtt, hogy miért is indult egyáltalán Iohannis? Startból tudta, hogy veszíteni fog, és valami fájdalomdíjban reménykedett, vagy tényleg elhitte hogy esélyes? Az egész NATO-főtitkári pályázat egy sakkjátszma volt a román diplomáciai és hírszerzési rendszeren belül is, amelyből Romániának nyernie kellett volna valamit? Valószínűleg igen a válasz, reménykedtek valamiféle eredményben, de egyértelmű, hogy nem volt kellően átgondolt lépés, és a diplomáciai és hírszerzési rendszernek szorosabban kellett volna együttműködnie Iohannisszal, hogy reális esélyeket mérlegeljenek. Nem kizárt, hogy Iohannis célja egy európai uniós pozíció megszerzése volt, de az, hogy ez a manőver mennyire volt tervezett, kérdéses. A végeredmény alapján inkább tűnik elhamarkodott döntésnek, mint jól átgondolt stratégiának.

Az a kérdés is megfogalmazódott, hogy vajon a hazai hírszerzési szolgálat szándékosan hagyta az elnököt elsüllyedni? Az is lehet, hogy szándékosan hagyták magára Iohannist, hogy saját belpolitikai érdekeiknek megfelelően irányítsák a helyzetet. Az, hogy Magyarország és Szlovákia is elfordult tőle, ezt a gyanút erősíti.

És legfőképpen kik felelősek ezért a játékért, amelyben Románia az utolsó ország maradt, amely ellenzi Mark Ruttét? Ezzel a húzással Románia maradt az egyetlen, amely a NATO „egysége” ellen lépett fel azzal, hogy Iohannis jelölésével kitartott az utolsó utáni pillanatig. A felelősség több szereplőt terhel. Itt fel lehet sorolni a külügyminisztertől a román diplomáciáig és hírszerzésig sokakat, akiknek a mulasztása tetten érhető ebben a történetben, de a belpolitikai érdekkörök közötti ellentétek is hozzájárultak Iohannis elszigetelődéséhez és kudarcához.